Dunántúli Napló, 1985. május (42. évfolyam, 118-147. szám)
1985-05-18 / 134. szám
Arató Károly Zsibbadt napok után Elmúlt a tél — közelhajolva nézlek, bántják meg szemem a tavaszi fénytörések, még szeles utcákon látom magunkat' kavargó hóban, csikorgó fagyban, fehér dóridéban. Kabátunkat levetjük — bőrünk alól darazsak: izgalmak, örömök csapatostul kirajzanak, a tündöklésben, ragyogásban gerincünk megbizsereg, feledjük a lucskos alkonyokat, csontunkig szúró hideget. Előbújunk dohszagú szobából, sétálunk kéz-a-kézben szétnyíló fasorokban, dörgő fényességben. Langyos szél fujdogál — huzatos árok partján tüsszögő ibolyák, náthás virágok. Zsibbadt napok után most végre-végre megcsap újra a fák, mezők szapora lihegése. Madárcsapat riogat, a magasban alig látszik — fut előttünk március, mutatja villogó bokáit. Égi dézsákból vastagon zuhog a fény a földre s a bömbölő hegyek elefántként forognak körbe-körbe. Elmúlt a tél — újjongva, egymásba karolva indulunk erdők sűrűjébe, zöld forradalomba! Takáts Gyula Megszólított Ősz végivel, tündéri völgybe ma, ott jártam, hol egyszerre csak zsurlók és mácsonyák közül hangok röppentek föl, nem madarak. Egy forrás lépett ki... Megszólított... Hűs hangja tiszta volt és derűs. Vidámabb, mint az emberi s bár láthatatlan, tudtam, ő hivott. Mögötte vaksötét vadkörtefa gyümölcsléién állt, feketén, de villogott hajló füvén a láb s én átléptem a kék mezsgyén oda, ahol az ág ringott szemközt velem s bokrát hiába húzta szét kezem. B osszúsan tekergette a vízcsapot. A csőből hörgés, csattogás jött csupán, aztán egy utolsó sóhajtással minden zaj elhalt. — Már megint... — dünnyögte bosz- szúsan a féfi, s azon tanakodott, mivel üsse agyon az időt, amíg újra lesz víz, és borotválkozni tud. Meg sem fordult a fejében, hogy nem csupán átmeneti zavarról lehet .szó. Unottan az utcára bámult. A házak közti kopott-zöldes tér, az autókkal szegélyezett járda üres volt. Kinek is jutna eszébe szombaton fél 7-kor fölkelni? Legfeljebb ez a bolond Szekeres, aki, lám most is, a spánieljét vizelteti meg a csatornanyílás fölött. Aztán elment a kutya, és tompa unalomba süllyedt vissza az utca.- Főzök egy teát — villant föl a férfiben, s már nyúlt is a kannáért. A köny- nyen járó csap juttatta eszébe, hogy a teához is víz kell, sőt, a kávéhoz is, amivel reggelente az agysejtjeit szokta fölhergelni. Bosszúsan csapta le a fedőt. Ismét a házakat kezdte bámulni.- Ezek a majmok még nem is tudják, hogy nincs víz - nyugtázta némi kárörömmel. — Én legalább már tudom. Elképzelte, hogyan mászik ki az ágyBényi László rajza Hauasi János bál az a nyegle taxisofőr, s a mindig a más kölykeivel veszekedő ügyészfeleség. Mosnák ki a szemükből az álom ragacsát, főznék az illatos kávét, az angol, a kínai, az indiai teakülönlegességeket.. . De nem. Nem, kedves uram, kedves asz- szonyom: víz, az sajnos nincs. Én már tudom, hajnal óta tudom, és már nem is dühöngök. De önöknek szabad, csak tessék, tessék. Lépéshátrányban vannak. — Valamit tenni kell — határozta el hirtelen. De semmi olyan nem jutott az eszébe, amihez ne kellett volna víz. Úgy érezte magát, mint amikor az ujját vágja meg valaki; mindig ezt az érzékeny pontot üti meg valamiben. Gondolatai egyre a víz körül jártak, s fura logikával éppen azokat a foglalatosságokat kezdte számba venni, amelyekhez víz kell. Dühös volt magára, amiért az esti intő jeleket valami oktalan bizalommal elsüllyesztette a lustaság raktárába. Pedig már akkor is gyengécskén folydogált a víz. Elég lett volna egy lábast, egy vödröt megtölteni, most legalább a szemét megmoshatná, s még teára is futná. De hát ilyen az ember: vakon bízik a közművekben, már-már irracionális buzgalommal hisz a szolgáltatásokban, a városi intézményekben, a föld alatti ellátódzsungelben. Bezzeg a falusi, az tudja, mikor kell esővizet gyűjteni, gyertyát bekészíteni, a hólapátot az ajtó mellé támasztani! Csak az elpuhult, kiszolgáltatott lakótelepi embert érheti ilyen durva meglepetés. A férfi bekapcsolta a rádiót, de a helyi adó csak annyit mondott, hogy csőtörés van, dolgoznak a hiba elhárításán. A közlemény személytelen volt és optimista, ahogy illik: nem a katasztrófajelleget hangsúlyozta, hanem azt, hogy nyugi, nyugi, felelős emberek már tudnak a dologról, s már intézkedtek is. Csak türelem! Eltelt két óra, talán három is. A csap változatlanul nem adott vizet. A férfire ismét rátört a nyugtalanság. Lecsapta a könyvet, az ablakhoz rohant. „Nem létezik, hogy ennyi idő alatt nem lehet megcsinálni egy vacak csőtörést!" — szitkozódott. Az utcán konvojok indultak meg egy meghatározott irányba. Zöld és sárga műanyagvödrökkel, piros demizsonokkal, marmonkannákkal fölszerelkezett férfiak és gyerekek tűntek el a szomszédos tízemeletes mögött, majd csepegő, ki-ki- loccsanó drága teherrel tértek vissza negyedóra múlva. — Lajtoskocsi a Károly utcában — sü- völtötte Szabóné az ötödikről —, mire féltucatnyi hang válaszolt, kérdezősködött és csodálkozott. A jelzett irányba újabb expedíciók indultak. Ha lajtoskocsit küldtek, aligha lesz mostanában víz, — morfondírozott a férfi. Közben az utcáról felkiabált valaki, hogy a parkon túli házakban van víz, ott semmit sem tudnak a vízhiányról. Ez a lehetőség új lehetőségeket sejttetett a vízszerzésre. Semmi kedve nem volt ugyanis a lajt körül tülekedni. A bulgáriai kemping jutott az eszébe, ahol három napon keresztül teherautók szállították a vizet. Tíz nemzet fiai támadtak a csapra, egymás edényeit taszigálták el a vízsugár elől. „Tiszta Bejrút” — gondolta akkor, s megfogadta, hogy bolgár kempingbe többet a lábát sem teszi be. De a lakóhelyéről csak nem menekülhet el? Mégis ha már vödrözni kell a vizet, valami ismerősétől hoz, nem a ki tudja melyik tehenészet lajtoskocsijából. Sorra vette a közelben lakó kollégáit, ismerőseit. „Emitt kisgyerek van, ott családi perpatvarba lehet becsöppenni. Kristófék szombaton kirándulni szoktak, Pálék nagylányát a múltkor leszólítottam, talán már meg is mondta az apjának. A többiek sem laknak messze, de ..." Valamilyen kifogást mindegyiküknél talált, amiért nem hozhat tőlük vizet. Keserűen döbbent rá, hogy igazából nincsenek is barátai. Hát a hivatali csevegésen túl mikor tudott velük egy jóízűt beszélgetni? Beülni egy presszóba, vagy mozi után valamelyik lakásban?... Fogta a vödröket, s elindult a lajthoz, a tízemeletes mögé. A kocsi helyett azonban csak víztócsát és szitkozódó embereket talált. A férfinek hirtelen eszébe villant Ke- lecsényi. Se ilyen, se olyan a kapcsolatuk, talán éppen ezért oda bátrabban becsöngethet. Legfeljebb a konyhában, a töltögetés közben is megtartják a három lépés távolságot. Ráadásul nem is laknak messze. Kelecsényi láthatóan zavarban volt. — Parancsolj, kerülj beljebb. Miben segíthetek? — Vizet szeretnék kérni — mondta a férfi, meglebegtetve az üres vödröket. Miközben elmagyarázta, hogy „csőtörés, lajtkocsi, semmi biztatás", szeme a gondtalan vízpazarlás nyomait fürkészte. A fürdőszobában az asszony mosott - a földön akkora víztócsa, hogy kétszer meg lehetett volna borotválkozni benne —, a szobában egy csitri a virágokat öntözte. A konyhában leves zubogott egy négyliteres fazékban. a mosogatóban pedig egy jókora dinnye terpeszkedett, s hűlt a gyenge vízsugár alatt.- Majd én tartom - készségeskedett Kelecsényi, és kivette a dinnyét. A víz- csöppek lefutottak a földre, tócsává szélesedtek. A férfi megmozdult, de Kelecsényi rá legyintett:- Hagyd csak, majd feltöröljük. Nem tesz kárt, - tette hozzá szellemeskedve. Látva aztán, hogy a poén nem éppen a helyzethez illő, zavartan a konyhaszekrényhez lépett, és egy szépen metszett üvegpoharat vett elő. Színültig töltötte vízzel, s mintha Tokajit kínálna, ünnepélyesen átnyújtotta: ' — Parancsolj, kérlek, igyál. Biztosan megszomjaztál reggel óta . .. A férfi legszívesebben kiütötte volna a kezéből a poharat, de mivel Kelecsényi- re a rosszindulat árnyéka sem vetődött, egy szuszra fölhajtotta a vizet. Aznap még kétszer el kellett mennie Kelecsényiékhez. Nem szóltak azok egy rossz szót sem, néma részvéttel figyelték a férfi kálváriáját. A vödrök egyre nehezebbek lettek, harmadszorra mintha ólmot cipelt volna fel a harmadikra. Kinyitotta az ajtót, s ekkor ismerős hang ütötte meg a fülét: vízcsobogás. A csap köpött, cuppant még eqyet-kettőt, de egyre tisztább víz folyt ki belőle. Tíz perc múlva már — városi mércével mérve — kristálytiszta volt. A férfi bosszúsan zúdította a lefolyóba a két vödör ólomsúlyú vizet. Arra gondolt, minek tartalékolja most már. Hiszen ez csak víz, közönséges csapvíz . . . I If— Petrov A kék ördög Szeptemberben Moszkvából visszatért Kolokolamszkba Grom doktor, aki üzleti ügyben járt a fővárosban. Sántított, és szokása ellenére konflison hajtatott haza az állomásról. A doktor rendszerint gyalog járt haza az állomásról. Grom polgártársnő roppantul elcsodálkozott e ténykörülményen. Amikor pedig férje bal cipőjén gépkocsiabroncs világos, rovátkolt nyomát vette észre, ámulata még jobban fokozódott. — Autó alá kerültem — közölte Grom doktor vidáman'-, azután pereskedtem. És a kereskedő-doktor, fölösleges részletekkel tarkítva beszédét, elmesélte nejének szerencséje történetét. Moszkvában, a tveri sorompónál, a gépkocsiabroncsok képében csikorgó Fortuna Grom doktor felé fordította arcát Oly tündöklő volt az arca, hogy a doktor leroskadt. Mihelyt fel- tápászkodott, ráeszmélt, hogy elgázolta egy autó. Nyomban megnyugodott, letisztogatta bepiszkolódott nadrágját, és felkiáltott: — Megölték! A kék Pockard megállt, s egy elegáns, keménykalapot viselő férfi és egy barna bajuszos sofőr ugrott ki belőle. A pórul járt automobil hűtője fölött a szomszéd kis ország tarka zászlócskája repdesett. — Megöltek! — ismételte határozottan Grom doktor, az összeverődő bámészkodókhoz fordulva. — Ismerem az illetőt — mondta egy hetyke hang. — Kalamajka nagykövete. A kalamajkái nagykövet. A tárgyalás már másnap megtörtént, és az ítélet arra kötelezte a kalamajkái nagy- követséget, hogy havi százhúsz rubelt fizessen a doktornak, az okozott sérülés miatt. Ez alkalomból Grom doktor három nap, három éjjel egyfolytában mulatozott koloko- lamszki cimboráival. A dáridó vége felé észre vették, hogy Alekszej Jeliszejevics, a munkanélküli cukrász eltűnt. Még el sem csitult az elragadtatás a Grom doktort ért szerencsés sorsfordulat miatt, amikor újabb szenzáció rázta meg Kolokolamszkot. Megjött Alekszej Jeliszejevics. Kiderült hogy Moszkvába utazott, ott merő véletlenségből a kalamajkái nagykövet kék autója alá került — és bírósági ítélettel tért haza. Ez alkalommal a nagykövetséget havi száznegyven rubel fizetésére kötelezték, az okozott sérülés miatt, minthogy a cukrász vállára népes család eltartásának gondja nehezedett. A cukrász örömében egy hordó sört gurított elő a népnek. Egész Kolokolamszk sörhabot rázott a bajuszáról, és magasztalta az utcai közlekedés áldozatát. A harmadik áldozat egy hét múlva jelentkezett. Szingyik- Bugajevszkij volt, a szavaló-és énektanfolyam vezetője. A reá jellemző egyenességgel járt el: Moszkvába érkezve, egyenest a kalamajkái nagy- követség kapujához ment, és amint az autó kibukkant az utcára, a kerék alá tette a lábát. Szingyik-Bugajevszkij eléggé súlyos zúzódást, és élethossziglani százrubeles járadékot kapott. Csak ekkor eszméltek rá a kolokolamszkiak, hogy városuk történetének új fénykora köszöntött be. A polgárok roppant buzgalommal láttak hozzá a Grom doktor által felfedezett aranytelér kiaknázásához. Az idényipar űzésére egytől egyig Moszkvába igyekeztek a tapasztalatban gazdag öregek, s fiatal maszekok, a szavalótanfolyam hallgatói és a köz- tiszteletben álló dolgozók. Kiváltképp a kék köpenyes városi konfliskocsisok buzgóíkod- tak. Egy időben egyetlen konflis sem akadt Koíoko- lamszkban. Valamennyi kocsis idényiparra adta a fejét: tarisznyával a vállukon a kalamajkái autó alá potyogtak, majd kórházban pihentek, s utána pontosan behajtották a követségen a megállapított összeget. Eközben Kalamajkában példátlan pénzügyi válság tört ki. A nagykövetség fenntartásának költségei annyira megnőttek, hogy kénytelen^kelletlen leszállították az állami hivatalnokok fizetését, a hadsereg létszámát pedig háromszáz főről tizenötre csökkentették. Mozgolódni kezdett a kormány ellenzéke, a keresztényszocialista párt. A miniszterelnök, Edgar Paviainen úr, az ellenzéki vezér, Suup úr szüntelen támadásainak pergőtüzében állt. Amikor sorban a harmincadik kolokolamszki polgár, Nyi- kita Pszov is a kalamajkái gépkocsi alá került, és a kártérítés kifizetése miatt be kellett zárni az állami operát — az izgalom a tetőfokára hágott Kalamajkában. A katonai klikk államcsínyre készült. A képviselőházban interpelláció hangzott e1:- Van-e tudomása a miniszterelnök úrnak arról, hogy az ország a csőd szélén áll? Erre a miniszterelnök úr így válaszolt:- Nem, nincs tudomásom róla. E megnyugtató válasz ellenére azonban Kalamajka kénytelen volt külföldi kölcsönt felvenni. De a kolokolamszkiak alig két hónap alatt a köb csont is felemésztették. Az első fagyok beköszönte- kor Kolokolamszkból elvánszor- gott Moszkvába monsieur Pod- linnyik, a „Privhos” álszövetkezet elnöke. Sokáig tétovázott és nyafogott. Felesége azonban kérlelhetetlen volt. Felhívta férje figyelmét polgártársaik gyors meggazdagodására, és kijelentette:- Ha nem mész el az idénymunkára, én a vonat elé vetem magam. Az egész város kikísérte Pod- linnyikot. Mikor felszállt a vasúti kocsiba, az idénymunkán már járt kolokolamszkiak utána kiáltottak: — Ne fejjel bukjál aiája! Nehéz batár! A lábad dugd oda! Podlinrtyik két nap múlva bepólyált fejjel tért vissza, fél szeme alatt jókora véraláfutás volt, mint valami elmázolt tintafolt. Bal karját nem tudta mozdítani. — Mennyi? — kérdezték a polgártársak, a megcsappant kalamajkái kincstártól járó segély összegére célozva. Az álszövetkezet elnöke azonban válasz helyett hangtalanul sírni kezdett. Szégyell- te elmondani, hogy tévedésből a színesfém-tröszt kocsija alá ugrott, a sofőr idejében lefékezett, azután pedig sokáig püfölte a fejét meg a karját a csavarkulccsal. Monsieur Podlinnyik külseje oly rémítő volt, hogy a kolokolamszkiak többé nem jártak idénymunkára. Csak ez az eset mentette meg Kalamajkát a végromlástól. Fordította: Gellert György HÉTVÉGE 9. Csőtörés
