Dunántúli Napló, 1985. április (42. évfolyam, 89-117. szám)
1985-04-27 / 114. szám
Van és mégsincs?... fi zárt „e” polgárjogáról Miért hiányzik az új helyesírási szabályzatból? Csajkovszkij V. szimfóniája szólalt meg a Nemzetközi Ifjúsági SzimfO' nikus Zenekar előadásában Fotó: Lauer Györgyi sokkal dolgozva. Ennek eredménye a Moldva csillogó, vérbő és plasztikus előadásán éppúgy érződött, mint Csajkovszkij V. szimfóniájának frappáns fejlesztésein, tömör és súlyos fortisszimóin. Az együttes erőssége volt a kiváló vonóskar és a réz- fúvóskar, de — kivált a Csaj- kovszkij-mű II. tételében — velük egyenrangú teljesítményt nyújtottak a fafúvósok is, a tétel kezdő kürtszólója pedig igazi remeklés volt. Liszt Esz-dúr zongoraversenyének előadása — Vlagyimir Ovcsinnyikov közreműködésével — valamivel kevésbé tetszett. A kiváló, sőt virtuóz adottságú zongorista, ugyanis mór kifogástalanul ,,csillogott", részben adós maradt a mű összetettebb, nehezebben megfogható „mélyrétegeinek" érzékeltetésével. Ezen az estén az egyik betanító, Ligeti András nevét valamivel korábban, egy másik pécsi koncerten említették: ő is, a kiváló zongorista Jandó Jenő is növendéke volt annak a Mátyás király utcai zenetagozatos iskolának, amely a múlt héten ünnepelte húszéves jubileumát. Az ünnepi hangversenyre meghívták azokat a volt tanulókat is, akik már másutt, „magasabb osztályban" tanulnak zenét. Mellettük, s a mai hangszeres növendékek mellett legnagyobb sikere a nagykórusnak és - főként — a kicsinyek, a III., IV. osztályosok kórusának volt; a kóMmeriKai középiskolások Pécsett Duke Ellington és Louis Armstrong egykori sikerszó- mainak üzenetével, közismert standard-ek és musical-dalok ötvözetéből szerkesztett repertoárral érkezett hétfőn délután Pécsre New York állam Syosset középiskolájának zenekara, hogy ízelítőt adjon a POTE aulájában megjelent szép számú közönségnek egy Amerikában tipikusnak mondható, profiljá- ibain azonban csupán fakultatív zenei oktatással működő állami intézmény művészeti életéről. A mintegy 100-tagú együttes négy formációban mutatkozott be előttünk. A Neil Bernstein vezette Wind Ensemble (fúvós menetzenekar) pódiumra készült darabjai elsősorban a hangszerelések ötletgazdagságával nyerték el tetszésünket. A diákos megszólalás önfeledten köny- nyed, humorban bővelkedő természetességgel párosult. A fúvósokkal kiegészített vonószenekor Patricia Koppeis vezényletével a repertoár választékát tekintve (Mozart, Telemann) figyelemre méltó produkcióra vállalkozott. A vonósok kimunkált, tiszta együtthangzásával azonban mindvégig adósunk maradt. Más képet mutatott a Leonard Motisi vezette koncert fúvószenekar, amelynek frappáns megszólalása a számunkra szokatlanul tagolt hangszerelések ellenére is jóleső önbizalmat sugárzott. A láthatóan örömteli játék pedig szakmai értékeiben is felemelte az együttest. Igazi sikert a dzsessz Big Band (Neil Bernstein) könyvelhetett el magának a koncert befejező részében. A swing, a blues, a jazz-rock és a funky elemekre épült műsor olyan eredetiséget érzékeltetett, amelynek frazeológiája tapsokkal tarkított ritmikus együttmozgásra ingerelt játékost, hallgatót egyaránt. így aztán az IBUSZ, a POTE és a JPTE KISZ-eseinek sezrvezésében bemutatott koncert hasznos tapasztalatokkal teli jó szórakozást nyújtott. Bornemissza Géza Radó Denise, Mensáros László, Szegvári Menyhért, Melis Gábor és Nagy Annamária Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom Bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban „Te apóm . . . Mit ér a te bölcsességed, ha benned van?" A mondat elhangozhat csendes beletörődéssel, iróniával, tanácstalansággal, a felelősség áthárításának hangsúlyával, esetleg öngúnnyal, de megfogalmazhatják szá- monkérve, sőt szemrehányással is: ahogyan apák és fiúk nemzedéke vitatkozik ma is a múltról. Ez a múlt nehéz harcokban edzette meg az öregeket, s arra kötelezte őket, hogy tapasztalataikat átadják az ifjaknak. Csakhogy abban a történelmi időben, amikor az Elveszett paradicsom játszódik, ennek a tapasztalatátadásnak szokott folyamatát többször is megzavarta valami. Sarkadi Imre 1961-ben írta drámáját: a történet apa hőse 75, a fiú 33 éves. Eszerint az öreg Sebők felnőttként élte meg a második világháborút, Sebők Zoltán a felszabadulás után kezdte az egyetemet, az ötvenes évek elején szerzett orvosi diplomát, és a cselekmény idején egzisztencialista formulákban kiabálja világgá kiábrándultságát, s keres egy szilárd pontot magának az újrakezdéshez. Nem nehét meglátni, hogy ifjabb Sebőkben Sarkadi az 1956-tal való leszámolás értelmiségi élményét próbálja megfogalmazni. A mostani pécsi bemutatón az Elveszett paradicsom hangsúlyozottan ma játszódik, a nyolcvanas évek elején-köze- pén. Ily módon ifjabb Sebők a hetvenes években csinált karriert, a gazdasági fellendülés idején: amikor könnyebben jött a oénz a házhoz egy jól menő orvosnak; amikor a történelem ege nem zengett úgy, mint 15—20 évvel korábban, és úgy tűnt, az öregek egykori helytállásról szóló legendák és apai intelmek egyre távolabbról, egyre üresebben szólnak. Ebben a társadalmi helyzetben különös jelentőséget kap Sebők Zoltán cinikus, pénzhajhászó életmódja, tehetsége, amely mögött nem áll elég morális erő: az orvos tiltott műtétet hajt végre szeretőjén, az asszony meghal, és Sebők az apja házában várja letartóztatását. Itt néz szembe aoja eszményeivel és itt találkozik a szerelemmel Mira, egy 19 éves lány személyében. Akiért „élni tudott volna". S mert ez a szerelem az a bizonyos szilárd pont, nem akar meghalni többé, mint ideérkezésekor, hanem vállalja o börtönt s vele az életet. A színházi krónikák feljegyezték: az 1961-es ősbemutatónak Sarkadi egy hónappal korábbi tragikus halála adott különös érzelmi töltést. Azóta több hazai és külföldi, fővárosi és vidéki bemutatót ért meg a darab: a sikeres vállalkozások titka az volt, hogy a rendező időszerű gondolatot tudott kiemelni az előadásban. A mostani pécsi elképzelés szerint az Elveszett paradicsom a szemrehányás drámája. Vas-Zoltán Iván rendező együttérzése kétségtelenül Sebők Zoltáné, aki ha hibázott is, főként azért, mert az előző generáció nem készítette fel nemzedékét a valódi megpróbáltatásokra, mert a világ nem olyan, mint amilyennek az öregek igyekeztek leírni. A rendező felerősítette az ifjabb és idősebb Sebők közti nemzedéki és magatartásbeli különbségeket. Az öreg bölcs ugyan és jóságos, de valójában önző: mór rég kivonult a társadalomból művelni a kertecskéjét. Men- sáros\ László kiváló partner ebben az ábrázolásban: zárkózottságát, előkelő elszigeteltségét akkor is őrzi, amikor apai szíve őszinte aggodalommal nyílik meg fia szenvedései láttán. Sebők Zoltán: Szegvári Menyhért. Nyersen, majdhogynem közönségesen indítja a figurát, jól jelezve, mi az, ami tartalmi ebben a meghason- lott, kiábrándult fiatalemberben, s mi az, ami csak póz, külsőség. Fokozatosan ébred rá élete elszalasztott lehetőségeire, s bár a szerelem gyengédebb pillanataiban nem elég bensőséges, nem haqy kétséget afelől, hogy a Marában megtalált szerelem által valóban a közösséghez találja meg az utat. Inkább intellektuálisan, mint érzelmekben gazdag alakítás, néhány pillanatára - így például az apjával folytatott második felvonásbeli vitájára - jó érzéssel gondolunk vissza. Mira: Radó Denise f. h. Megjelenését tekintve valóban maga a szabadító szépség és igéző fiatalság. Színészi eszközei azonban még nem eléggé érettek ahhoz, hogy érzékeltesse azt a folyamatot, ahogyan a semmiségekről be- I szélgetve létrejön o láthatatlan kapcsolat férfi és nő között. A mellékalakok íróilag elég gé vázlatosak, bár fontos szerepük van „a Sebőkök" szétesőben lévő világának ábrázolásában. A rendezői lelemény János alakjához tett hozzá kissé ironikus színeket: Paál László megfogalmazásában a megrekedt, középszerű funkcionárius találó képét látjuk. A kikapós sógornőt Nagy Annamária tette környezeténél jelentősebb figurává, A többiek — N. Szabó Sándor, Melis Gábor, Labancz Borbála, Unger Pálma és Cserényi Béla — jól megoldották feladatukat. A rendező sok találó részletmegfigyeléssel tette életszerűvé az előadást. A színészek elég ráérősen ki is játszottak mindent — ez azonban lassú tempóval, a nézői figyelem lankadásával járt. Az első felvonás vége például kifejezetten „leült", s indokolatla- | nul veszített korábbi feszültségéből. Az ízléses díszleteket Vota Emil (a jelmezeket Húros Annamária) tervezte. Az előadást láthattuk a Ságvári Kamara színpadán, majd a nagyszínház hivatalos premierjén is - mintha a kisebb térben erőteljesebb, átütőbb lett volna a produkció. Reméljük azonban, hogy a premier izgalmának múltával, „belakva" a nagy színpadot, méltó sikert arat itt is az Elveszett paradicsom. G. T. Tízéves írógépem billentyűsorán fura jelenséget észleltem: az £ betű jobb felső sarka irányában jókora mély vá- jat képződött. . . Magyarán, az £ billentyűgombjának jó egyharmada elkopott a többinél jóvál gyakoribb használattól. Nem lettem túl vidám a látványtól. Ennyi £ betűt használtam volna írásaimban tíz esztendő alatt? Nyilván eny- nyit. S nem ment az sem, hogy a magyarban az „e” hangnak — enyhén szólva — eléggé nagy a megterhelési foka . . . Hiszen bátrabban élhettem volna több ,,e"-s hangalak „ö"-s változatával {csönd, fölösleges, söprű, fölött stb.) is például. A hangzó nyelvben talán valamivel jobb a helyzet. Erről szólt a minap egy rádióriport is. Az anyanyelv közelgő hete alkalmából kérdeztek meg egy budapesti nyelvész szakembert: igaz-e, hogy a hagyományos „e" mellett — teljes polgárjogot nyervén — a zárt „é" hanggal kibővült a magyar ABC. A nyelvtudós rábólintott. S ezt gondolom, velem együtt, sók rádióhallgató örömmel fogadta. Akkor is. ha ez az egész „polgárjogi" kérdés nem is olyan egyszerű, mint ahogyan a rádióban elhangzott. Erre mór egy harmadik impulzus ébresztett rá. Azt a véletlen hozta, hogy Az anyanyelv hete idején osztották ki szerkesztőségünkben A magyar helyesírás szabályainak 11. kiadását. Hogy mi tette szükségessé az új kiadást; miben s mennyit változott 30 év alatt (a 10. kiadás óta) nyelvünk s vele helyesírási szabályaink rendszere, erről nyilván szólnak majd a szakemberek. Átböngészve azonban hiába is keresnénk benne a rádióriportban hallott — ábécénket bővítő — zári „é”-t, mivel ez csupán a hangzó, tehát a beszélt nyelvre vonatkozik. Vagyis ejteni eithetjük, de írásban nem jelöljük. Kissé elbizonytalanodtam. Egyáltalán hogyan is van ez2 . . . Megkérdeztem a nyelvészt, dr. Pesti Jánost. Imre Samu akadémikus egy korábbi, a Magyar Nyelvőrben megjelent írására (A zárt „é" rehabilitációja) utalva válaszolt. Néhány éve pedagógus körökben fölvetődött, hogy a zárt „é" betűjelét és ejtését tanítani kellene az oktatási reform keretében. A nézetek megoszlottak, míg végül is a fenti tudományos cikk eldöntötte a vitát: jó lenne — de megvalósíthatatlanI. . . A technikai nehézségeken túl bizonyos tájegységeinken, például dél-magyarországi területeken, (Baranya, Somogy, Bács- Kiskun, Csongrád megyék táján s némely városban is, például Makón, Szegeden) megvan, azaz tartja magát az „őze" nyelvjárás hagyománya. Ök bizonyára nem fogják az „őzés" terhére megtanulni a zárt „é” ejtését. Más tájakon (Fejér, Veszprém, Győr-Sopron, Vas, Zala tájain) természetes módon használják ezt a zárt „é"-t; nekik nem kell megtanítani. Aki viszont „anyanyelvi szinten" használja ezt a hangunkat - annak ennyivel színesebb, gazdagabb a beszéde, A szép magyar beszéd, amely köztudottan igen sokat károsodott, szegényedett, sőt, torzult különböző okokból az elmúlt évtizedekben. A zárt „é" teljes „polgárjoga" nem jelentheti tehát a hang kötelező használatát. Városi születésű lévén magam sem tudom kiejteni; csak eset- leq többszöri „nekirugaszkodással". . . Ezért, őszintén szólva, eqy picit irigylem is a ,tüks” dunántúliakat. S önfeledten tudok gyönyörködni, ha eqykor oly gazdagon élő nyelvjárásaink ízes nyelvén hallok meqszólnlni valakit. Sajnos egyre ritkábban. Évekkel ezelőtt eqy idősebb férfihanq tájékoztatta az utasokat a dombóvári állomás hangosbemondóján. Csodaszép dunántúli nyelven! Ha Dombóvárra érkezem, mindiq lehúzom az ablakot. S mit nem adnék, ha ismét meghallhatnám a hazai szó oly kedves zenéjét: „Pécs fáié a gyorsvonat áámént' •!... W. E. Pécsi zenes estek Az „utánpótlás” hangversenyei Aliq két hónappal azután, hogy a Cziffra-alapítvány legújabb ösztöndíjasai hazai hangversenykörútja kezdetének lehettünk tanúi Pécsett, a múlt hét végén új kezdeményezés bölcsőjét ringatta a fiatalokra szívesen figyelő város: a POTE aulájában adta első koncertjét a Nemzetközi Ifjúsági Zenekor, A nyolcvanöt tagú együttes hat ország — Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, az NDK, a Szovjetunió és hazánk - zeneakadémista fiataljaiból a fasizmus feletti győzelem 40. évfordulója tiszteletére, magyar kezdeményezésre alakult. Azzal a céllal, hogy - mint Köpeczi Béla művelődési miniszter szavaival a vállalkozás ízléses műsorfüzete ismerteti - a zene is hirdesse a háború, az értelmetlen pusztítás elutasítását, méghozzá „annak a fiatal művésznemredéknek a kiváló képviselőivel, amely már a béke, az épülő szocializmus évtizedeiben nevelkedett fel". Az együttes még Budapesten és Székesfehérváron lép fel, majd az említett országokban két-három alkalommal mutatkozik be; május 8-án a moszkvai, 10- én a leningrádi koncert zárja a sort. A pécsi bemutatkozás — köszönhetően a vezénylő Alekszandr Dmitrijev és Li- qeti András betanító munkájának - kiválóan sikerült. Már az első műsorszám, Smetana Moldva c. szimfonikus költeménye előadásában kitűnt, hogy a zenekar az újrajátszás, újraértelmezés igényével nyúlt e sikerdarabhoz, annak minden elemét, összetevőjét nagygond- dai, kiváló hangszeres adottsággal, magas művészi színvonalon tolmácsolva. Játékukban azt az egyszerűséget, a megszólaltatásnak azt az utánozhatatlan frisseségét csodálhattuk meg, amely jóformán csak a fiatal, még tanuló muzsikusegyüttesek sajátja. Ez azonban önmagában kevés: ezúttal a jól sikerült küldés, válogatás a két karmesternek nyilván ahhoz is lehetőséget adott, hogy minden kompromisszum nélkül valósítsák meg elképzeléseiket, nagy tudású és egyben nagyon lelkes muzsikurysvezető, egyben koncert- szervező pedagógusok: Izsó- lyné Megy esi Katalin, Mólnórné Szegő Anna és Var- gháné Törteli Zsuzsa. Varga J.
