Dunántúli Napló, 1985. április (42. évfolyam, 89-117. szám)

1985-04-20 / 107. szám

Oobszoí Józsefné A fotóriporterek, az újságok tördelőszerkesztői nagyon nem szeretik a családi tablókat. Egy ilyen fénykép akárhogyan is ügyeskednek a beállítással, majdnem mindig mesterkéltre, merevre sikeredik. Valóban nem természetes helyzet, hogy egy család tagjai sorban egy­más mellé állva tüntetnek ösz- szetartozásukkal. Az ilyen ké­pekből rendszerint pont az nem sugárzik ki, amit jelké­pezni akar: a családi együtt- lét melege. Dobszai Józsefné, a mohácsi Új Barázda Tsz fejőnője nem a fotóriporterek szemszögéből ítéli meg a családi tablót. Ő csak arra figyel, annak örül, hogy négy felnőtt fia most is ott áll mellette. Az öröm nem annak szól, hogy végre vala- hára, újra együtt és körülötte vannak a gyermekei, hiszen soha nem is szakadtak el tő­le: kettő közülük ugyan már családot alapított, de nem laknak messze, gyakran meg­látogatják. Hétvégeken rend­szerint együtt vannak mind, fiúk, menyek, négy unoka, menyasszonyjelöltek. Az öröm tehát nem a ritka pillanatnak, hanem a mindennapoknak szól. Annak, hogy a családi tabló bármennyire is mester­kéltnek látszik, de hiteles, igaz. A családi fotó abban is pon­tosan rögzíti a Dobszai csalód jelenlegi helyzetét, ami, illet­ve, aki hiányzik róla: a férj, a gyermekek apja.- Nem érdemes felbolygatni a régi dolgokat - mondja tar­tózkodóan Dobszai Józsefné, de aztán mégis kibuggyan be­lőle a magyarázat, ha szemér­mes szűkszavúsággal is: — A volt férjem más asszonyt ta­lált magának, el is költöztek erről a vidékről. 1976-ban vál­tunk el. Fiaim családunk vál­ságának időszakában is mind mellettem álltak, hozzám ra­gaszkodtak. A legidősebb eb­ben az időszakban töltötte ka­tonai szolgálatát, a második akkor nősült, • majd a többiek is sorban egymás után lettek katonák, s megházasodott a harmadik fiam is. „Asszonysors" — szinte hal­lom, ahogy ezt mondják fel­sóhajtva elfogultabb, vagy né­mileg gazdagabb élettapasz­talattal rendelkező olvasóink, amikor a válás tényére, a gyermekekkel egyedül maradó nő helyzetére gondolnak. De az csak egy séma, amelybe al­kalmanként mindkét nem fo- gadatlan prókátorai belegyö­möszölik saját múltbeli és je­lenlegi gondjaikat, kudarcai­kat, sérelmeiket, s ezekből le­szűrt megingathatatlan előíté­leteiket. Az egyedi példa mindig ta­nulságosabb, megrendítőbb, vagy akár felemelőbb. Dob­szai Józsefné élettörténetéhez nem lehet ilyen címet kapcsol­ni: „Asszonysors Magyaror­szágon 1933-1985.” Története nem tipikus, de nem is kivé­teles, csak egyedi. 6. HÉTVÉGE Velük, értük, általuk Kezét ölbe ejtve csendesen meséli életének küzdelmeit. — Hosszúheténybén szület­tem. Édesapám, aki 1919-ben vöröskatono volt, néhány hold- nyi földön gazdálkodott. Fia­talon holt meg 1942-ben, s édesanyám egyedül maradt a kilenc gyerekkel, négy fiúval és öt lánnyol. Születési sor­rendben én voltam az ötödik gyerek. Már 11 éves koromban munkába kellett állnom: nap­számosként dolgoztam a sző­lősgazdáknál. A földosztáskor mi is kaptunk földet, édes­anyám pedig apám nyomdo­kában holadvo belépett a lehet belülről o mozi. A mun­ka mellett soha nem volt er­re időm." Három éve van még vissza a nyugdíjig. Élete munká­val és gyerekneveléssel telt el. De joggal büszke, sikerült egyedül is helytállnia:- Felneveltem a fiaimat úgy, hogy sóha semmi panasz nem volt rájuk. Én sem panaszkod- hatom: tisztelnek, szeretnek, s jó testvérek voltak mindig. Amit tudtom, megadtam nekik. Nem várom tőlük, bogy ők tá­mogassanak. Amíg dolgozni tudok, én segítem őket. Ed­dig két fiam házasodott meg, gyén munkásőrök. Ebben i$ összetartanak.- Nagyon örültem, hogy jó katonák voltak, s annak is, hogy mind a négyen munkás­őrök - mondja édesanyjuk. — Apám, anyám örökségeként mindig is, apró gyerekkoruk óta kötelességtudatra igyekez­tem nevelni őket. Úgy látom, úgy érzem sikerült. Itt kerülhetne pont a beszél­getés végére. Tekintetében ott bujkál a kérdés: mit mond­hatnék még? Úgy ül - kezét 'ismét az ölébe ejtve - mint, aki csak most döbbent rá, hogy elmesélte, milyen nehéz. A Dobszai fiúk: János, József, Ferenc, és István kommunista pártba. Már ak­kor, a negyvenes évek második felében arro nevelt bennün­ket, hogy nagyon szeressük az „új” hazát, mert ilyen jólét nem volt itt addig nekünk, mint most. 1951-ben mentem férj­hez. A férjem egyéni gazdál­kodó volt, majd később a Zen­gőaljai Állami Gazdaságban dolgozott, én pedig beléptem a hosszúhetényi tsz-be. Mind­addig ott dolgoztam, amíg- csak meg nem született 1954- ben második fiúnk. 1953, 1954, 1957 és 1960 fiaim születésé­nek dátumai. Nem volt saját lakásunk, ezért költöztünk 1965-ben Mohácsra, az Új Ba­rázda Termelőszövetkezettől la­kást kaptunk. Ebben élek most is a két, még otthon lévő fiam­mal. Húsz éve dolgozik a terme­lőszövetkezet tehenészetében mint fejőnő. Az állattenyésztők ma már igazán jól keresnek, de egyben rabszolgái is egy kicsit ennek a foglalkozásnak. „Nem is tudom, hogy milyen mindkettőnek 40—40 ezer fo­rintot tudtam adni a lakoda­lomra. A másik kettőnek is ennyit szeretnék adni. A legidősebb fiú 31 éves, asztalos a termelőszövetkezet­nél. Ahogy mondja, „még min­dig otthon boldogítja anyját", nem igyekezett elkapkodni' a nősülést. Ferenc harminc éves, nős, három gyermeke van, a bédai erdészetben motorfűrész­kezelő, de korábban tíz évig az Új Barázda Tsz-ben volt állattenyésztő. István 28 éves, nős, egy kisgyermekük van. Ti­zenegy évig volt traktoros a szövetkezetben, de a bátyja nyomdokait követve, a bédai erdészetben dolgozik most fa­kitermelőként. A legkisebb fiú, János, 24 éves, kilenc éve a szövetkezet dolgozója, jelenleg erögépkezelő, jövőre nősül. Re­ménye van arra, hogy a szö­vetkezet lakáshoz segíti. Mind a négyen kiváló, pél­damutató katonák voltak, s ez év januárjától már mind a né­fóradságos is az a küldetés, ami sorsául méretett, s amiről már biztosan tudhatja, hogy a javát, a legfontosabbat telje­sítette belőle. Vajon szokott-e álmodozni, álmodozhatott-e egyáltalán valaha? — Mit szeretett volna elérni életében? Hangja, szeme el- fátyolosodik, ahogy válaszol:- Gyermekkoromban jól ment a tanulás, szerettem vol­na tovább tanulni, de az ötö­dik elemi után munkába kel­lett állnom, hogy anyámnak, testvéreimnek segítsek. Az öt­venes évek elején újra felme­rült bennem a gondolat, de a férjem hallani sem akart ar­ról, hogy tanuljak. Szerettem volna saját családi házat, de erre nem telhetett, amikor egyedül maradtam. Szerettem volna jó életet,, boldog csalá­di életet... Ezt végül is gyer­mekeimtől kaptam meg. Velük, értük, általuk boldog lettem. Dunai Imre A követi megbízólevél átnyújtása Aramburu argentin elnöknek 3956. május 29-én Nagy Sándor: Talpon a viharban is Felidézésre érdemes éle­tet élt meg Nagy Sándor, Pécs és Baranya ismert közéleti személyisége, aki 1912-ben született o Tren- csén megyei Hőlakon, s ma is aktívan részt vesz közéle­tünkben. Aktivitásának egyik jele a Talpon a viharban is című memoárkötete, mely a Kossuth Könyvkiadó gondo­zásában jelent meg. A hányattatott, nehéz gye­rekkor, a korán megismert nehéz munka felidézésével kezdődik a könyv, hogy vé­get érjen o visszaemlékezés napjaink megbecsültségé­ben. De közben a lapokról egy izgalmas, s sok vonat­kozásban tanulságos élet rajzolódik elő. Nagy Sándor korán kapcsolatba kerül a baloldali, ezen belül a kom­munista mozgalommal. Ta­nulságosak az ezekről az évekről szóló beszámolók, mert a polgári demokratikus Csehszlovákiában élő, legá­lisan tevékenykedő kommu­nisták végsősoron majd olyan nehéz körülmények kö­zött dolgozhattak, mint az illegalitásban élők magyar- országi társaik. A béreslét, a baloldali gondolkozás óha­tatlanul összetűzésbe került a polgári, földbirtokosi élet­formával: összecsapások, le­tartóztatások, munkaelvesz­tés, kitiltás lett a „jutalma" a mozgalmi munkának. Új fejezet kezdődik Nagy Sándor életében, .amikor je­lentkezik a spanyol polgár­háború idején az internacio­nalisták zászlóaljába: a ma­ga bőrén is tanulja a pol­gári politika kétszínűségét, a * * • fasizmus kegyetlenségét, a „semlegesség" francia gya­korlatát, az intérnálótábort, az idegen földön való élet sanyarúságát. Sok megpró­báltatás után kerül haza, de nem sokáig örülhet az itt­honiétnek: behívják katoná­nak, s csakhamar a fronton találja magát azzal a tudat­tal azonban, hogy ebben a háborúban neki nem ezen az oldalon van a helye. Iz­galmas leírása következik annak, hogy miképpen ke­rül szovjet partizánok közé, s hogy milyen volt a porti- zánélet, majd a moszkvai magyarok életébe enged be­pillantó st. Életében ezért aztán már csak formailag jelent új sza­kaszt a hazatérés. A debre­ceni pártmunka, a koalíciós időszak politikai küzdelmei­nek felelevenítése, majd az ötvenes évek megidézése ma is sok tanulsággal jár az ol­vasó számára. Különválik a könyvben az az időszak, mely diplomáciai szolgálatban telt el Argen­tínában. A dél-amerikai idő­szak terjedelemben is na­gyobb részt kapott, s ebben a részben érződik leginkább feleségének, N. Szilágyi Margitnak a kötetet gondo­zó közreműködése is. S megint új fejezet az 1957-es hazatérés, s o vég­leges pécsi letelepedés, a megye szövetkezeti életében való részvétel, melyhez már elegendő élettapasztalatot halmozott fel Nagy Sándor. A Talpon a viharban is című könyv egy tevékeny élet dokumentuma. B. L. A gyermeknek szüksége van arra, hogy érezze: személye a legfontosabb Melyik gyermek viselkedése tér el az átlagtól? Az, aki óvodásként nem alkalmazko­dik társaihoz, dadog, visszahú­zódó és nem szobatiszta. Aki­nek iskolai teljesítménye az átlagtól messze elmarad, gát­lásos, vagy borzasztóan ag­resszív. Aki serdülőként, ka­maszként nem tűri el a felnőt­tek korlátozásait, csavarog, társkapcsolatai sorozatosan kudarcba fulladnak. Ezeknek a gyermekeknek az útja először a körzeti orvoshoz, majd a Nevelési Tanácsadóba, és problematikusabb esetben to­vább — a Gyermek-ideggondo­zóba vezet. A Munkácsy Mihály utcai rendelőintézet körül mindig látni szülőket, akik a gyerme­kükkel kézenfogva a rendelő- intézet udvarán lévő Gyermek­ideggondozóba tartanak. A ki­csi, egyszintes betonépület kül­seje sivárságot és elhasznált­ságot tükröz. S aki belép, ide­genkedése csak tovább foko­zódik a keskeny, szűk folyo­són. Hosszú évek után szerény eredmény A várakozók csendesek, nem beszélgetnek. A forgalom óriá­si: évente 11 ezer egy-tizen- nyolc éves gyermek fordul meg itt. A hét öt napján reggel hét­től délután négy óráig hat or­vos, öt fő- és egy részállású pszichológus és két szociális gondozónő foglalkozik velük. A forgalmat nézve soknak tűnik a lelki problémával küsz­ködő gyermekek száma. Sike­rül-e korrigálni a bajokat? - tettük fel a kérdést dr. Berényi Ildikó vezető főorvosnőnek.- Már három éve stagnál betegeink száma. Visszaszorí­tani ezt nem lehet. Mivel a megyében nincs több Nevelési Tanácsadó, mint a pécsi, s oda a városi és városkörynéki gyermekek mehetnek, ebből adódik, hogy hozzánk lelki vál­sággal megbirkózni .képtelen gyermek, szervi-idegrendszeri betegségben szenvedő és fej­lődési elmaradási problémával birkózó is kerül. A bajuk or­voslása időigényes. A kisebbe­ket játszatjuk, rajzoltatjuk, a nagyobbakkal beszélgetünk. Természetesen ezt megelőzi a szülőkkel történő adatfelvétel, és az óvodai, iskolai környe­zetfelmérés' is. — Melyek o leggyakoribb problémák?- A gyerekek igénylik a tö­rődést, a foglalkozást. Szüksé­gük van arra, hogy érezzék: a személyük a legfontosabb. A • családi tragédiák - válás, bí­rósági tárgyalások, haláleset - nagyon megviselik a kicsiket és a nagyobbakat is. A kör­nyezeti változásokat, a meg­terhelő helyzeteket sem egyfor­mán tűrik a gyerekek. Először a hangulati változások, a szo­kásostól eltérő magatartás jel­zi a szülőknek, hogy valami baj van. Persze, vannak, akik nem figyelnek fel rá, vagy arra szá­mítanak, hogy a gyermek ma­gától „megoldja", elfelejti azokat. És akkor kezdődnek a fej- és hasfájások, az oknélküli verekedések, bohóckodások, étvágycsökkenés, alvászavar, beszédhiba, a hallgatás, ma­gukbaroskadás.- Súlyosabb ese­tekben — idősebbeknél — ön­gyilkossági kísérlet, szipózás. Mi hagyjuk beszélni őket. Se­gítünk megkeresni azt a pon- tot, melytől a bajok származ­nak. Nemcsak beszélgetünk — gyógyszerekkel is segítjük visz- szaszerezni az önbizalmat, az étvágyat és az éjszakai alvást. Ebben a munkában támogat­nak bennünket a szülők és a pedagógusok is. De látványosr azonnali javulást nem tudunk produkálni. Hosszú hónapok után lehet eredményt felmu­tatni. Van, aki ezt nem tudja kivárni. Ilyenkor a gondozó­nők személyesen felkeresik a betegeket, hívják, kérik őket a gondozás folytatására. Van, ahol kudarcot vallunk. — És akin nem tudnak se­gíteni? — Annak javasoljuk, hogy keresse fel a szigetvári kórhá­zat. De erre csak a szükséges esetekben támaszkodunk. Adóm E. Egy asszony négy felnőtt fiúval

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom