Dunántúli Napló, 1985. március (42. évfolyam, 58-88. szám)
1985-03-09 / 66. szám
Kongresszusi 3 küldöttek XIII 40 Szólnék a munka megbecsüléséről Dallos Attiláné fonónő A csarnokban a pornál csak a raj nagyobb. A fonalelőkészítőt mutatja meg Dallos Attiláné, a Kenderfonó- és Szövőipari Vállalat hirdi gyárának brigádvezetője.- Sirva jöttem ide 1963- ban; női fodrász, szerettem volna lenni, de annak nem vettek fel. Négyórásként kezdtem, bambit árultam, a konyhán segítettem, azután gépre kerültem, sorra megtanultam mindegyiket, végül itt kötöttem ki, a fonógépek között. S ma már szeretem a munkámat, jól érzem magam itt. Járunk a gépek között, s hogy megállunk egy-egy mellett, szinte automatikusan fűzi újra az elszakadt szálat, szedi le a kócot bármelyikről is; az ő otthagyott gépét társnői ügyelik, ők ránkmosolyognak: beszélgessetek csak nyugodtan A büszkeség kölcsönös, Dallos Attiláné büszke a brigádra: „Biztos vagyok benne, K hogy azért esett rám a választás, mert egy nagyon jó brigádnak vagyok a vezetője, így nekik köszönhetem, hogy küldött lehetek" — a brigád meg büszke vezetőjére, arra, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt közelgő kongresszusára közülük választották az egyik megyei küldöttnek Dallos At- ti Iónét. A brigád a napokban nyerte el negyedszer a Vállalat Kiváló Brigádja címet, s megkapták már a Magyar Nép- köztársaság Kiváló Brigádja címet is. — Az az elődöm érdeme, ö hozta igy össze ezt a társaságot. Én csak akkor lettem brigádvezető, amikor nyugdíjba ment. Nekem néha erélyesebbnek kellene lennem, de nem vagyok veszekedős, inkább megcsinálom magam, semmint, hogy kétszer kérjek. Igaz, erre is ritkán kerül sor, mert nehéz a mi brigádunkba bekerülni: csak akkor veszünk fel valakit, ha hosszú ideig bizonyítja, hogy alkalmas rá. A brigád mindenképpen len- dítője volt Dallosné életváltozásának: közéleti szerepléseihez, vállalt kötelezettségeihez onnan kapta az indítékot. Mondja, fiús típus, értve azalatt, hogy mindenre kíváncsi, ami új, szokatlan. De hogy közelebbbről is megtapasztalja az újat, s elkötelezze mellette magát, ahhoz kellett a brigád jelentette hátország. — Azt hiszem a pártba is azért jelentkeztem, aztán munkásőrnek is. S nem bántam meg, hogy igy alakult a sorsom. Ugyan zajos, poros a munkahely, de innen jutottam el kétszer is Moszkvába, s most innen választottak, hogy részt vegyek a párt kongresszusán. Még nem tudom, hogy je- lentkezem-e felszólalásra a kongresszuson, még túlságosan illetődön vagyok a megtiszteltetéstől, $ még a brigáddal, a pártszervezetemmel sem tudtam megbeszélni, mit jelent ez nemcsak nekem, hanem a gyárunk, a szakmánk számára. De ha szólnék majd, biztosan beszélnék arról, hogy jobban becsüljük meg azokat, akik végigdolgozták az életüket, s most küszködnek az alacsony nyugdíjukkal. És mert magam is egyedül nevelem a fiamat, oki idén fog érettségizni, szólnék az egyedülállókról. És szólnék arról is, hogy nem bántam meg, hogy munkásnő lettem, arról, hogy elég jól keresünk, hogy jó kollektívánk verbuválódott. Annyi minden sokról lehetne beszélni, gondról, örömről egyaránt. Beszélnék a szénbányászok gondjairól Molnár Zoltán vájár A megyei pártértekezletre kimenőt kapott a tüdőszanotó- riumból Molnár Zoltán, a Mecseki Szénbánya Vállalat vájára. ülünk a kórházfolyosón, az ablakon süc be az első márciusi napsugár. Betegségéről hamar eltereli -a szót az Istvánoknál bányász — három évtized a föld alatt felkészítette a betegséq lehetőségére. — Szándékomban áll szót kérni, s elmondani, mit gondolunk mi, István-aknaiak, mecsekiek a bányászat megbecsüléséről, A mi alapszervezetünk beszámoló taggyűlésén hangzót': el, hogy a postás nem tudja kézbesíteni a bányász nyugdíjakat, mert... A megyei pártértekezleten pedig Lukács elvtárs sorolta, hogy minden igyekezet ellenére alig léptünk előre a mecseki bányászat, a mecseki bányászok gondjainak. enyhítésében. Ezeknek a gondoknak csak egy része az, hogy úgy érezzük, a bányászok munkája nincs megbecsülve, s annak is csak egy része, hogy anyagilag nem vagyunk kellően megbecsülve. S elmondja Molnár Zoltán, januárban szerződést kötött brigádjuk a vezérigazgatóval: három hónap alatt kitermelnek huszonhét és fél ezer tonna szenet. Ha a szerződést teljesíti a brigád, kapnak 70 ezer forint prémiumot. Számolok, de Molnár Zoltán kisegít, ő már végigszámolta, mint ahogy hetven társa is: kereken 15 forint prémium ez, kereken hat tonna műszaktermelésért. Ha megvannak, mind a hetvenen, ha betegség nem ér senkit, ha együtt a brigád, s nem kell szétszóródniuk a telepeken. — Ez normális munka, a hat tonna műszakonként elfogadható. Az ország, a párt számíthat a bányászokra, mint ahogy számíthatott a felszabadulás után, az ellenforradalom után is. Csak az a baj, hogy bányász egyre kevesebb van. Tudjuk, hogy kell a szén, most is számíthatnak ránk — ezt tudjuk, de sokszor van olyan érzésünk, hogy eltartottak vagyunk, mert halljuk, hogy nem rentábilis a széntermelés. Ha nem rentábilis, akkor ez azt jelenti, hogy nemhogy mi segítünk eltartani az országot, hanem, hogy minket tart el az ország. — Szólni szeretnék arról, hogy nemcsak azért nehéz a munka, mert kevés a bányász, hanem arról is, hogy nem szabad olyan helyzetet teremteni, hogy kevés legyen a szén is. A korszerű gépekkel ugyanis nem művelhető minden réteg, azokat meg gyorsan leműveli a gép. Félő, hogy nem fogjuk tartani o lépést aknamélyítéssel, vágathajtással, aztán kutatással, feltárással.. . Molnár Zoltánnak tavaly 51 pótműszakja volt, tavalyelőtt nyolcvanon felül. Mondja, főképpen a fiataloknak nem lenne szabad megengedni, hogy ennyi pótműszakot vállaljanak. Ö már tudja, miért. Arcát a napnak feszíti, csak egy bányász pórusai tudnak ennyire örülni a felhőtlen ég verőfényének. Türelmet próbálón hosszú volt a tél. A várt napsütés kirajzolja arcán, kezén a sebesülésekbe gyógyult szénport. „Az öreg morcos” Úgy ülünk a konyhaasztalnál, hogy velem szemben az ablak, azon túl az óriási bér- házudvar fölött egy fura alakú lámpát látok, amelyet jó magasra szereltek a ház falára. Nem utcai lámpa, de nem is a szokásos méretű világítótest, amely megvilágítaná a kapu bejáratát. Szürkületkor kigyullad és vakít. Amikor Regős Árpád előre hajol, hogy oportót töltsön a poharakba, egyenesen az arcomba vág a fénynyaláb. — Miféle szerkezet az ott kint? — Reflektor. Nem láttál még ilyent? — Egy bérház udvarán? — Na igen, ez még háborús rekvizitum: negyvennégyben ez volt Pécs gettója. Most néhónyszáz lélek lakik itt, de akkor, ahogy tudom, több ezer embert zsúfoltak ide. A MÁV-bérház több eme- tes tömbjeivel négyszögbe fog egy udvart és ezt a zárt rendszert akkoriban csak a két nagyméretű kapu bontotta meg. „Jól" zárható és ellenőrizhető objektum volt — csőretöltött fegyverekkel persze. A kedélyes poharaz- gatóst hirtelen szakította ketté egy tragikus történelmi mementó. Árpád felesége — Rozálka asszony — szólalt meg halkan föloldva a csendet: —1 Most a ház korcsolyapályáját világítja meg a reflektor, rengeteg kisgyerek téli-nyári birodalmát. Regősék néhány esztendeje költöztek ide egy második emeleti lakásba. Mondhatnám azt is, hogy „magukra maradtak”. — Most aztán énekelhetjük, hogy „Árva a ház, nincs kacagás ..." — mondja Regős Árpád, mert a gyerekek — három lány és egy fiú — „kirepültek" az otthonból. Két lány pénzintézménynél dolgozik, a másik ké; testvér apjuk nyomában a kereskedelemben. — Node, van hat unokánk és . . . — öt! — helyesbít Rozálka. —• A hatodik is számít, mert útban van már — mondja Regős Árpád — —• egyébként elférünk, nagyobb ünnepekén teljes létszámban együtt vagyunk. — Amikor a fiam katona volt, őzt hittem soha nem telik le neki a szolgálat. Itt dolgozom a szomszédban, a MÁV-nál — mondja Regős- né — amikor bejött egy vonat Pest felől sóhajtottam: bárcsak ezzel jönne egy kis eltávozásra .. . — Amikor meglátogatjátok a gyerekeket, mivel utaztok? — Vonattal vagy busszal Mohácsra. — Vendéglátós voltál, onnét mentél nyugdíjba és nincs kocsid? — kérdem Árpádtól. Játszom az eszem. — Négy gyerek mellett? Persze: van kocsim, házam, szőlőm csak eltagadom, ne kelljen a gyerekeimnek örökösödési illetékei fizetniük . ., Mohácson volt egy jónevű fűszer-csemeqe kereskedő Molnár Lajos, ott kezdte a kereskedő szakmát, az inasévek olyanok voltak, mint amilyenek: hajnali kelés, krenclis biciklivel kihordani a tejet és a friss péksüteményt, délelőtt kihordani a rendeléseket, a „komissiót” a háton hordható óriási kosárban, délben boltot takarítani tollár, pálcával leporolni a konyakos, likőrös, boros, pálinkás üvegeket, konzerve- ket, feltölteni a lisztes-cuk- ros-babos hombárokat, kisöpörni a boltot, felmosni a kövezetét, délután a raktárban rakosgatni az árut, este, zárás után takarítani és illedelmesen elköszönni a boltostól és bóltosnétól. — De a szakmát, azt meg lehetett tanulni, Jancsikám . . — Feri vagyok — jegyzem meg. — Tudom, éppen negyed- százada ismerjük egymást. Miért, mit mondtam? Az ötvenes éviekben szövetkezeti kereskedelemben dolgozik, eljut az áruforgalmi osztályvezető tisztségig. Aztán 1959-ben a Baranya megyei Vendéglátó Vállalathoz kerül. Elérkezett az idő, január elsejével kezdte a nyugdíjas éveket, a vendéglátó pecsétje van a formális felmondó levél alján is. — Hallottam, hogy „öreg morcos"-na|< becéztek q hidegkonyhai munkatársaid ... Van egy „Regős-féle mosoly”: széles és hangtalan és ezért nehéz megállapítani, tényleg jókedve van-e vagy kínjában nevet. — Ezek a fiúk azt hitték, hogy én nem tudom. De nem szóltam. Igaz, hogy szigorú voltam, mert nézd, egy vendéglátós hidegkonyháján ügyködni nagyon nagy felelősség: az étel tömegeknek készül, nem gyerekjáték. Ha volt egy rendezvény, — most képletesen mondom — nekem kellet; kiállnom a függöny elé és nem nekik. Ha valami hiba volt — ilyesmi is előfordult —, én mentem raportra. Én a tisztaság érdekében akár ölni tudtam volna. De ahogy nézem — az asztalra kiterített több száz fénykép egyikét — Regős Árpi a valóságban is állt függöny előtt. Méghozzá fekete szmokingban I — Ez Harkányban volt, a szokásos Anna-báli szépség- versenyen. Egy időben vezettem a műsort, konferáltam, miegymás. Tudod Jancsikám, mindig is jókedélyű fickó voltam. Előhalászok egy másik képet. Nyakkendőben, csicsásán, egy hajó fedélzetén, egy bikinis szépség társaságában. — Balatoni kirándulás? — kérdem. Fölényesen csak úgy odaveti : — Igen, a Cziráki Gyurival éppen jövünk Badacsonyból . . . —- Milyen érdekes. A Gyuri bikiniben . . . Kikapja a kezemből, a felesége is megkerüli az asztalt, tanulmányozza a képet: „Ezt Árpi, nekem nem is mutattad I" — A Gyuri csinálta a képet, azért nincs rajta . . . Hát mit gondoltok? Az a nő csak úgy ült ottan, rajta kívül méq utaztak ötszázan. Csak nem képzelitek? — Nem kéDzeljük ... — mondja Rozálka. A hétdecis üveg — amelyből az oportó időnként átfut a szép talpas poharunkba — címkével ellátott, géppel dugaszolt palack. Az üveg nyakán szalag, rajta nyomtatott szöveg: „Schneide; Antal szőlősgazda pincéje, Villányt1. Hallottam már, hogy kiváló gazdák gyönyörű borait már névvel ellátva palackozzák, de kézzel fogható módon csak most találkoztam „vele". Mondhatom, a „találkozás” fölöttébb jókedvre derített. De beszéljünk komoly dolgokról! — Több évtizedes vendéglátós munkád során mi volt az, ami számodra emlékezetes, amire azt mondhatod; ebben részem volt. Némi tűnődés után: — Hát oz, hogy a már felújított italboltokba bevezettük a hidegkonyhai készítményeket. Emlékezhetünk rá, hogy annak idején a lezül- lött „topogókban" kizárólag csak italt mértek a kocsmá- rosok, ennivaló nem akadt más, legföljebb egy-két halkonzerv nyitó nélkül, evőeszköz nélkül. Nem is vásárolta soha senki. Nagy szó volt, ha akadt valahol pogácsa — több napos. Nos, ezen változtattunk. Már egészségügyi meggondolásból is, hiszen az étkezéssel kísért borozgatás mégis csak elviselhetőbb hatású a szervezetre. Először hűtőberendezéssel kellett ellátnunk a már profiljában is közben átminősített „italboltokat". Aztán nálunk a hidegkonyhán előállítottuk és kiszállítottuk a készítményeket. Ez többnyire töltelékáru volt az igényeknek megfelelően. Ezek a kis olcsóbb bisztrók már magasabb szintű kulturáltságot jeleztek a vendéglátóiparban. Ezt nagyon nagy dolognak tartom. Regős Árpád — a többszörös kiváló dolgozó és egy miniszteri kitüntetés tulajdonosa — most heti két alkalommal találkozik nyugdíjas barátaival szigorúan délután négytől hatig egy kisvendéglőben, amely nem a Baranya megyei Vendéqlátó Vállalat tulajdona. —■ A feleségemmel, ezzel a kedves asszonnyal, ha esténként beültünk valahova, mindig jött valaki a „vállalattól”, hogy „öreg, jó hogy itt vagy, intézd már el ezt vagy azt! Rozálka véget vetett az asztaljárásnak: nem azért jöttünk, hogy vállalati ügyekkel bajlódjatok! Hát ezért járunk „idegen" helyre. Most ez a dolgom, mint nyugdíjasnak, Jancsikám, hogy délre megfőzöm az ebédet, úgy megterítem az asztalt kettőnknek, ahogy azt akár egy szakmunkásvizsgán előírják és várom a feleségem. (Harangoznak, hazefui ebédre és meghitt kettesben — még virág is von az asztalon, ebédelünk .. . — Jancsikám — teszem hozzá. — Hát nem Feri vagy? Mit bolondozol?! Rab Ferenc HÉTVÉGE 7. B. L.
