Dunántúli Napló, 1985. március (42. évfolyam, 58-88. szám)
1985-03-23 / 80. szám
Könyvről könyvre Költészet és klasszikafilológia Pál Zoltán szobra / Herceg Árpád Vers fiai s a maga kedvére Elmegyünk egyszer hárman Balázs lovagolja majd a hátam Zoltán nyakamban ül kevélyen száguldunk hegyen völgyön réten nem lesz akadály fű fa és bokor nem rettent minket Százarcú Boszor liftezünk ég és föld között le-föl le-föl le-föl hüsölünk lágy felhők mögött kalandozunk végre kedvünk szerint ahogy a Nap a Hold a Föld kering és keringenek velük a csillagok és kiválasztunk százötven csillagot és amiből még sosem volt elég mert mindig elsötétült fölöttünk az ég sok-sok időt is hozunk magunkkal gömbölyű kis időgolyókat hogy esténként labdázzunk azokkal aztán sorban szétpukkasztjuk mindegyiket igy varázsolunk nagy-nagy fényességet és ez a fényesség bearanyozza álmunk. És álmunkban csillagokkal együtt szóltunk. Vőfélykalap KÖLTŐI JELENLÉT (Híradás az év lírájáról) címmel érdekes és figyelemre méltó antológiát adott ki a Magvető. A kötet az 1985-ben a kiadónál megjelenő verseskötetekből közöl mutatványt, előzetes válogatást. Olyasféle vállalkozás tehát, mint a közkedvelt Szép ver- sek-sorozat, azzal a lényeges különbséggel, hogy amaz mindig az előző év termését veszi figyelembe, ez viszont mintegy „a jövőbe tekint", olyan költeményeket is magába foglal, amelyek egy része még az időszakos sajtóban sem jelent meg. Igaz, lemond a „teljességről", más kiadók terveit nem tartalmazza, érdekessége ezzel szemben, hogy nem csupán az élők, hanem az elhunytak új köteteit is számon tartia. Minthogy a Költői jelenlét is a jövőben folyamatosan, minden évben megjelenik, s" ráadásul az esztendő első negyedében — alighanem' a könyvheti Szép versek méltán népszerű versenytársa lesz. A mostani kötet anyagát Parancs János váloqatta és szerkesztette. 29 költő 100— 250 sornyi versét mutatja be, a szerzők születésének sorrendiében Babits Mihálytól (1883) az 1956-os Szokolay Zoltánig. A válogatóst nem kívánom minősíteni, nehéz is lenne, hiszen a teljes kötetek többsége még ismeretlen. Külön öröm mindenesetre, hogy két pécsi költő versei is helyet kaptak a kötetben: Csorba Győző: Görbül az idő c. kötete a könyvhétbe várható, ebből kilenc költeményt olvashatunk előzetesként, Berták László új kötete Hóból o lóbnvom címmel áll megjelenés előtt, ebből hat vers ad ízelítőt. A „tiszteletbeli pécsi", Weöres Sándor jelenlétének is csak örülhetünk, tőle az Egybe- gyűjtött írások három kötete jelenik meq hamarosan új kiadásban. Könyvheti szenzációnak ígérkezik végül Nagy László válogatott műveinek Ki viszi át a Szerelmet c„ három hanqlemeze és a felvételek szövegét tartalmazó kötet eayüttes megjelenése. Erről is hat költemény közlésével ad hírt az antológia. * Egyébként pedig általában, nem is csupán némelykor, hanem elég gyakran — nem vagyok híve az antológiáknak. Pontosabban: nem kedvelem, sőt kifejezetten erőltetettnek, unalmasnak, mesterkéltnek, csüggesztő- nek érzek bizonyos faita gyűjteményeket. Ki nem állhatom Déldóul a „nőnapi" antológiákat, amelyekben tücsköt-boaarat összehordanak a világirodalom eqyik legcsodálatosabb s egyben leqbőséqesebb témájáról: a nőről. Épp a téma roppant, áttekinthetetlen gazdagsága szegényíti többnyire ezeket az alkalmi gyűjteményeket. Évről évre, s persze a napokban is láttam néhányat belőlük. nem őket akarom bántani, mert a fentiek miatt egyiket sem olvastam el. Inkább egv igazi „nőnaoi" gyönavszemet szerelnék felmutatni, amely alighanem többet ér valamennyi alkalmi antológiánál. A Helikon Kiadó jelentette mea OVIDIUS: HŐSNŐK LEVELEI (Heroides) c. művét Muraközy Gyula új fordításában jegyzeteivel és utószavával. Ez a kötet igazi szenzáció, iqaz, elég borsos áron adják, bár isten tudja, hiszen nem drágább, mint egy félkiló finomabb színhús, vagy néhány liter szuperbenzin. A Szerelmek, A szerelem művészete és A szerelem orvosságai mellett a Hősnők levelei Ovidiusnak magyarul viszonylag kevéssé ismert szerelmi tárgyú versciklusa. Elméletben ismerhető ugyan, mert 1873-ban lefordította egy Pongrátz Gel- lért nevű egyházi férfiú, némileg szelídítve Ovidius finom pajzánságait — ez a kiadós azonban már rég elavult és a közönség számára gyakorlatilag hozzáférhetetlen. A kötetet nem erotikája, még kevésbé „sikamlóssá- ga” miatt ajánlom — ebből a szempontból Ovidius tetralógiájából ez a legjámbo- rabb és a szerelemnek nem a derűs, játékos, pajzán oldalát mutatja, hanem a szomorút, a komort, a drámait. Többé-kevésbé ismert görög és római mitológiai hősnők fiktív, képzelt levelei ezek, csaknem kivétel nélkül hűtlen, csalfa, csavargó férjükhöz vagy szerelmükhöz, köztük nem egy búcsúlevél, melyet szerelmi öngyilkossága előtt ír a heroina. Penelope mint tudjuk, hosszú évekig hiába várja haza Trója alól a győztes Ulissest s levele végén így panaszkodik: „Szinte leányként hagytál itt, s meglátod — azonnal jöjj bár — engemet is vénre aszalt oz idő.” Még drámaibb azonban a halálra készülő Didó levele Aeneasnak, Kanoké panasza Macareusnak vagy a félelmes bosszúra készülő Medea üzenete lasonnak. A legmegdöbbentőbb ezekben az éppen kétezer éves versekben az emberi s ezúttal kiváltképp a női lélek csodálatos élességű rajza, azoknak a mélységeknek a meg- viláqítása, amelynek mindmáig alig módosultak, amelyben változatlan magunkra ismerünk. * Egyre szélesebb körökben — legalábbis szakmai és a közművelődésben érdekelt körökben — erősödik nálunk is a meggyőződés, hogy a görög—római művészet nemcsak eredete, kezdete, hanem valóságos alapja az eurÓDai kultúrának; egyetemessége és romolhatatlan értékei révén a szocialista művelődésben sem nélkülözhető. Nem merőben új ez a felfedezés, Marx tudott már egyet-mást az emberiség csodálatos gyermekkoráról és a klasszikus művészetről, amely bizonyos szempontból máig felülmúlhatatlan. Tudtuk mi is, de évekig feledtük. Mostanában mintha kissé divatba jönne az antikvitás. Aliqhanem a kedvező jelek közé sorolhatjuk KERÉ- NVI KAROLY: HALHATATLANSÁG ÉS APOLLÓN-VAL- LÁS c. vaskos kötetének meqjelentetését, amely a Magvető Könyvkiadót dicséri, s a szegedi, majd a pécsi egyetem egykori kiváló klasz- szika-filolóqusónak 1918 és 1943 közötti tanulmányaiból közöl gazdaq és szép válogatást. Kerénvi legismertebb műve, a Görög mitológia 1977-ben már megjelent, az új kötet tanulmányainak többsége az Egyetemes Phi- lologiai Közlöny, a Sziget, a Válasz, és az Athenaeum c. folyóiratok hasábjain láttak először napvilágot, s azóta az Esszépanoráma c. antológia közölt néhányat újra. A mostani válogatás minteqy neqvven fontos írást foglal maaába, noha miként a kötethez csatolt bibliográfia jelzi, méq ez a bőség is a korszak termésének csupán töredéke. Minthogy Kerényi Károly életművétől hosszú ideig lényegében el volt zárva a magyar közvélemény, ez a kötet mindenképpen hatalmas nyereség s igazuk van a kötet szerkesztőinek, amikor ezekkel a szavakkal ajánlják munkájukat: „A most megjelenő kötet segítségével az érdeklődő olvasó a maga számára is eldöntheti a hosz- szú ideje vitatott kérdést, mi és milyen módon integrálható Kerényi életművének-élet- formáiának ebből a szakaszából a mai és a jövő magyar műveltségben." Szederkényi Ervin Nálunk 1945 tavaszára esett a földosztás. Anyánk akkor már rég özvegy volt és a dohánybeváltóba járt, csak úgy idénymunkára. Rajtam kívül még négy bátyám és három lánytestvérem élt az árendás ház egyetlen szobájában, füstös konyhájában. Amikor ebbe a központi fütéses, propánbután gázkonyhás, egyszóval összkomfortos lakásba költöztünk, még láttam is a himi-hu- mik között egy háromlábú fazéktartót, amely a szabadtűz- ben a fazekat tartotta, meg egy vaslábast, amelyiknek igazi lábai is voltak. Akkori örömünkben eldobáltuk az ilyen szegénységünkre emlékeztető holmikat, de most már 'sajnálom, hisz idestova muzeális emlékké válnak, sokhelyütt pedig dísztárgyként őrzik a legmodernebb lakásokban. Hat, hét, nyolc holdakat is osztottak akkor egy-egy igénylőnek, s ha jól számoljuk, a sógorokkal és a legközelebbi rokonsággal együtt közel száz hold príma földre tettünk szert, ha úgy vesszük egy tagban. Csak egy embernek kellett volna közülünk okosnak lenni, hogy családi szövetkezetben kezdjük el a termelést és nem kótyavetyélődtek volna el a hat-nyolc holdak. De én akkor még jóformán gyerek voltam, bár úgy látszott, hogy családfenntartó, mert egyedül magamnak volt biztos és állandó munkája, habár még csak tizenhat éves voltam. Egy Izsók János nevű parasztnál szolgáltam. És nézzék csak: tizenöt mázsa termény (búza. rozs és árpa), egy szekér szalma, egy pór választási malac tartásra süldőkoráig, és ugyancsak tartásra egy kétéves üszőborjú, egy pár bo- kancs, egy öltöny ruha, koszt, lakás és havi száz pénz volt a szolgabérem. Gyönyörű lovai voltak a parasztnak. Magam is nagyon szerettem az állatokat, de ez a gazda mindenkin túltett. Állattenyésztésben, földművelésben, még a politikában is első (parasztpárti) volt a községben. Akkor mintagazda, később ku- lák, ma termelőszövetkezeti vezető ember. Még azt sem mondhatom, hogy nagyon sokat kellett nála dolgozni. Észszel élt inkább, és már akkor kisgépekkel. Búzából, takarmányból nem sokat termelt, csak amennyi kellett és ameny- nyit az akkori vetési terv előírt a földjei után. Hanem a vetőmag- és gyógynövény-termesztésre fektette a súlyt. Ez ugyan nagyobb szaktudást, finomabb munkát kívánt, de több és biztosabb jövedelmet jelentett, mint a hagyományos gazdálkodás. A felesége is igen praktikus asszony volt. Nemcsak a jószágokat szerették jó húsban látni, hanem a cselédjüket is. A koszt elsőrendű volt. Annyit ehettem, amennyit akartam". A kamrakulcs állandóan ott lógott a szögön. A ruházkodásban megkövetelték, hogy rendes, tiszta legyek, még munka közben is. Az asszony maga tette rendbe a ruháimat, fehérneműimet. Ha elvásott, adtak helyette másikat. Születés- és névnapomra, karácsonyra és más ünnepekre, mindig valami hasznos, szép dolgot vettek ajándékba. Inget, kalapot. Ha ünnep vagy mulatság volt o községben, húsz-húsz pénzeket adtak minden alkalommal, de még vasárnapra is, hogy ne tátsam a szám üres zsebbel, szórakozzak úgy, hogy ne hozzak rájuk szégyent. Én ezeket a húszasokat mindig hazaadtam, ahol is a bátyáim szépen elosztották maguk között. Mikor az asszony ezt megtudta, úgy megszidott,, ahogy még soha. És azt mondta, hogy többet nem ad, ha nem én magam szórakozom el. Menjenek a bátyáim is dolgozni, ne az anyám és az én nyakamon élősködjenek. Teljesen igazat kellett hogy adjak neki. Eztán, ha nem is szórakoztam el a pénzt, de nem is adtam a bátyáknak. Igy takarítottam meg magomnak egy fekete ruhára valót, egy pár ünneplő csizmát, meg kalapot. Nálunk ugyanis nagy szokás volt a vőfélyeskedés. Hát mindig az szerettem volna lenni, vőfély, vagy mint nálunk mondták: vőfény. Ismertem egy Kertai nevű legényt, a szomszéd községből nősült ide — az nagyon sok lakodalmas verset, mondókát, hivogatót tudott és mondott a lakodalmakban. A mi vidékünkön (Újtikos, Dankótanya, Borockás, Polgár, Folyás, Basatanya, Ujszent- margita, Nagybagota), sok — dehogy sok: rengeteg! — szegény család lakott. De mind büszke volt, és a lakodalmak színvonalában élte ki nagyra- vógyósát. Ennek a népnek még a beszédmodoróban is volt valami hetykeség. A kivagyiság pedig mozdulataiban, peckes járásában ütközött ki leginkább, habár az öltözet szegényes volt. Szegényes öltözet? Rossz a kifejezés. Foltos, rongyos kabát, nadrág, koratavasztól késő őszig meztélláb. Ez már több mint szegénység. De ezt a rongyos kabátot úgy tudta minden valamire való férfi csak amúgy félvállra vetni, és ama lyukasfenekű nadrágban végigporoszkálni a falun, hogy PáIffy János gróf, aki a törökök Magyarországról való kiverésében nagy dicsőséget szerzett ugyan a dolmányának, nem tudta azt úgy viselni, mint Tanyi József sógorom a rossz mellényét. Egy ide való férfit még a mozdulatáról is megismerni. Például, ha meg akarnak fordulni, nem sarkon teszik azt, pláne nem toporogva, hanem amúgy betyárosan, a lábujjakon és mindkét lábon tartva a testsúlyt. A fej fölvetve, a karok kissé kihívóan hátra. Utánozhatatlan „proletárelegancia" ! írással, olvasással kevesen törték magukat, de a lakodalmakban megkövetelték, és ezt meg is fizették a vőfélyeknek, hogy szép és tartalmas hivogatót, köszöntőt és szórakoztató verseket, rigmusokat mondjon a vőfélyük. Hát ezért kellett a szép ruha. Amikor a politika a kulák- ság letörésével volt éppen elfoglalva, fájó szívvel bár, de otthagyni kényszerültem jó kenyéradóimat, Izsákékat. János bátyám nem csak mintagazda volt, de a falu akkori vezetőinek szemében mintakulákká is vált. Jellemző volt rá különben, hogy kulákságát nem ellenzékiségbe, pláne nem reakcióba vonulással, de nem is szégyenérzéssel viselte, hanem a szocializmus és a népfelszabadulás természetes következményeként fogta fel. Furcsa módon úgy látszott, hogy saját maga alatt vágja a fát, vagy mintha eddigi javainak elkótyavetyélésén fáradozna maga is a szerfölött nagy békekölcsön-jegyzéseivel, a beszolgáltatások messzi túlteljesítésével, legjobb földjeinek önkéntes leadásával. Na, nem az általános kulák- ságot akarom a fentiekkel tisztába tenni! Csak azt akarom mondani, hogy íme, a magyar parasztságnaJr is megvolt a maga Károlyi Mihálya, még egy ilyen istenhátame- getti faluban is. Bár a hatvanas években rehabilitálták János bátyámat, én máig sajnálom, hogy akkor még nem tudtam úgy mellé állni, mint ahogy kellett volna valakinek ahhoz, hogy visszabillentse a mérleget. Dehát mi voltam én akkor? Egy gyerekcseléd. De nem is egészen ezt akartam csak elmondani. Hanem, hogy mennyire tetszett nekem a vőfélyeskedés. Nos, a ruhám már megvolt hozzá Izsákné asszony jóvoltából, és hamarosan oda is fejlődtem, hogy kiállásra is alkalmas lettem erre a funkcióra. Kertai bátyámnak volt egy irkája, amelyben a szép lakodalmas versei voltak leírva. Addig hízelegtem, rimánkodtam tehát neki, mig ideadta. Le nem írtam, mert akkor még nagyon hadilábon álltam az írással, hanem a fejem egybül bevette a sok könnyű rigmust — s egy hét múlva vissza is adtam a füzetet. Szép, gyönge kis bajuszkát növesztettem és az első őszi lakodalmak egyikében- másikában már nekem is részem lehetett. Hanem a földosztás során rám esett hat holddal sehogy- sem boldogultam. Éppen hogy kihúztam vele a katonaságig. Ez viszont, mármint a katonaság, megint csak jól jött nekem. Itt tanultam meg igazán írni, olvasni és hamarosan úgy kikupálódtam, hogy amikor a tisztiiskola után hazalátogattam, istenuccse a saját édesanyám nem ismert rám. Később a földem is leadtam — nem nekem való volt már. Most, vénségemre vettem újra csak egy tenyérnyit. Hanem a vőfélyességet még ma is folytatom, itt a városban is, most úgy mondják: nosztalgiából. Pedig nem - régi szerelemből. Csikós Ferenc HÉTVÉGE 9. Berták László Folyamat Mire megérik, megkeseredik, csökönyös kis halálból néz ki, hallgat, mint aki tud valamit, de fölösleges kibeszélni. Isten, aki a redőnyben lakik, leszalad, hogy közelről lássa, de már magának se hazudik, nemet int a világosságra. Megérintik, mint süket a vakot, s a bőre sem megy lakomába, csak áttöri a padozatot, mikor formáját megtalálja.
