Dunántúli Napló, 1985. február (42. évfolyam, 30-57. szám)

1985-02-23 / 52. szám

Bornemisza Péter

születésének 450. évfordulóján

Bornemisza Péter 1535. február 22-én született Pesten, nemesi rangú polgári életmódot folytató család fiaként. Szüleinek korai elvesztése, és Pest török kézre kerülése után felvidéki rokonai nevelték. Kassán kezdte tanulmányait. Egy alkalommal angyalnak öltözve a kemence mögül ráijesztett Feledi Lestár Habsburg-párti kapitányra, aki ezért börtönbe vetette és inkvizíció elé állíttatta, Bornemisza a börtönből megszökött, s három évig pártfogóinál rejtőzködött, majd Huszt várából külföldi tanulmányútra indult. A Siralmas énnéköm kezdetű közismert, tökéletes szépségű énekkel búcsúzott hazájától. Sajnos ezen kívül más világi éneke nem maradt ránk, pedig a költészettel korán szövetséget köthetett, egyébként érthetetlen lenne a magyar nyelvű világi líra eme gyöngyszemének megszületése.

Padova, Bécs, Wittenberg voltak külföldi tanulmányainak főbb állomásai. A különféle ismeretek és tudományok széles világa tárult elé, de gyakran ellentétes hatások áramába is került. Innen magyarázható színes kedélyvilága. A bécsi egyetemen Tanner György professzor ösztönzésére írta meg jelentős irodalmi alkotását, a magyar Elektrát. A mű első ismert magyar nyelvű tragédiánk. Nem puszta fordítása görög eredetijének: • híven tükrözi Bornemisza korának, szellemét és a költő harcos antifeudalizmusát. A tragédia történetének magva természetesen nem változhatott, de az átformált mű aktualizálta a zsarnok fejedelem bűnhödését. Szinte az egész szöveg a 16. századi magyar társadalom állapotát tükrözi. Az antik játékból pl. törölte Bornemisza, a górög mitológiát, s jellemeket cserélt fel, megbontotta a hármas egységet. Helyenkint változtatott — bővített vagy rövidített — a szövegen, újabb jeleneteket is beillesztett, hogy a korabeli keresztény felfogás jobban érvényesülhessen. Üj figurát is felléptetett, Parasi'tust, az udvari talpnyalót. A darabot még ezáltal is magyarossá avatta, hogy a szereplőket a magyar udvari társalgás jegyében beszéltette.

Mindezek a sajátosságok annyira eltávolítják a magyar Elektrát görög forrásától, hogy bátran tekinthetjük eredeti alkotásnak. Ráadásul Bornemisza — hozzá fűzött utószavában — még összegezte is a tragédia legfőbb politikai programját: a mű politikáiának ku'cskér- déso a nővérek ellentétes magatirtása. Elektra aktív ellenállása utat nyithat a zsarnokkal szembeni felszabadulásra — olvashatjuk az utószóban.

A mű a maga korában aligha kerülhetett előadásra. Ám a 20. század felfedezte, s Móricz Zsigmond is szerepet vállalt széles körű megismertetésében. Azóta többször is színpadra állították.

Bornemisza világi értelmiségi pályán indult. Előbb nyomdász segéd volt Ma- gyaróvórott és Kassán, majd Ferdinánd császár kancelláriájában dolgozott. 1564- ben mondott búcsút a világi pályának, s Balassi János zólyomi várában vállalt pré- dikátorságot. E tisztje mellet nevelte a Balassi fiúkat, köztük Bálintot, a költőt. Többször járt diplomáciai

küldetésben, s Balassi Jánost elkísérte a pozsonyi országgyűlésre. Kenyéradó gazdájának letartóztatása után Galgócon prédikátoros- kodott. Időközben megvádolták eretnekséggel, és a király elé is megidézték. Bornemisza ugyanis a reformációhoz csatlakozott, Szemp- tére költözése után egy év múlva a környék protestáns papjai mint fáradhatatlan egyházszervezőt püspökükké választották.

Szemptén könyvnyomtató műhelyt is berendezett, túlnyomórészt saját műveinek kinyomtatására. Prédikátor társai és a városi polgárság igényeinek kielégítésére tette közzé' prédikációinak öt kötetét, a Postillák-at A gyűjtemény a magyar széppróza jelentős alkotása. Gazdagon mutatja be korát, ezért érdemes művelődéstörténeti alkotás is. Benne az író a bibliai elbeszélések kereteit, a bibliai hősöket, és azok teltteit továbbfejleszti: apró történetek, novellaszerű írások születnek. Nemes- kürty István szavaival: „Pótolja a Bibilia szűkszavú szövegének lélektani hiányosságait, és a maga elképzelése, egyszersmind pedig a dolgok belső logikája szerint kiegészíti és színezi az eseményeket." A csodatételeken eltűnődik, létrejöttükre orvosi magyarázatot keres, a szereplők indítékai és lelkiá'lapota után kutat. Vallomásaiban az olvasó elé tárja saját bűneit, kísértéseit, lelki küzdelmeit. Beszámol szexuális é'etének válságairól, maaánéletének gondjairól. A Poslillák ötödilr kötetében irodalmunk első önéletrajzát adja közre. A retorikus elemek háttérbe szorulásával egyre jobban bontakoznak ki az „olvasmány- Dróza” sajátosságai: a szem- léletesséa, a kéoszerűség és a Dlasztikus jellemzés. Társadalombírálata az uralkodó személyét és az egész főúri osztályt is érinti. Valósághű leírást ad a jobbágyok és a városi polgárság életéről, nyomoráról.

Rudolf császár tónralépé- se után kezdetét vette a protestáns felekezetek fokozottabb üldözése. Telegdi Miklós nagyszombati nagyprépost folyton zaklatta Bornemiszát is. Ezek a körülmények késztették az Ördögi kísértetek megírására, amelyet a Postillák negyedik kötetének függelékeként kezelt. Itt még energikusabban léoett fel a főurak ellen, s név szerint is sorra vette bűneiket. A Bibliától független történeteket is elmond. Szól a mindennapi élet, a szerelem, a társas viszonyok különböző formáiról.

Az ördögi kísértetek miatt főúri pártfogója, Salm gróf előtt is kegyvesztett lett, s egy protestáns egyház bírósága művének visszavonására ítélte. Bomerrlisza ezt meatagadta. Elűzték Szemp- téről. Detrekő várában, Balassi Istvánnál kapott menedéket. Egy ízben Bécsbe merészkedett, s ott elfogták, de börtönéből megszökött. Ezután viszonylag békésen dolaozhatott Detrekőn haláláig.

Bornemisza Péter korának egyik legérdekesebb reneszánsz egyénisége. A líra, a dráma, a próza terén egyaránt kiválót alkotott. Előkészítőié lehetett a magyar nyelvű irodalom elvilágiaso- dásának.

Nemes István

ZALÁN TIBOR

Kérés- Egyszerű szavakkal Hatalmas kő lakik gyomrom fölött s ha legördül onnan: meghalok Tedd hogy rövidebb legyen az éjjel s magasabb mint a nappalok Tedd hogy ujjongva lássa testem :más gyönyörében még ragyog s Tedd hogy mellém állsz lehajtott fejjel s vársz amíg mindent itthagyok

Bán Zsuzsa

Ének egy bolondról*

Azt mesélik, élt egy furcsa kis ember a városban. Gyerekkorában szeretett külön utakon járni. Alkonyatkor néha -magányosan kóborolt a békató felé, olyankor, ha mások már hazaindultak.

Halászni arra nem lehetett, nem volt más a réten, csak a soha ki’nem száradó, békanyáltól zöld felületű víztükör, meg óriási, repedttörzsű fűzfák. Sötétedéskor, ha feltámadt ott a szél, kísérteties, távoli hangon zúgott és jajgatott. Olyankor már nem volt kedve senkinek ottmaradni.

Lehet, hogy a hang tovóbb- sírt ennek az embernek a lelkében évek múlva is, mert néha egészen furcsán viselkedett. Volt, hogy eltűnt hónapokra, aztán úgy bukkant fel megint, mint aki átaludta az eltelt időt. A szeme ismeretlen boldogságtól csillogott, és valami bölcs, nyugodt mosoly ült a szája sarkában, ha kíváncsiskodók kérdéseire felelt.

A válaszok persze nem. világosítottak fel senkit afelől, merre járt, amióta nem látták. Olyat is mondott, hogy dolgozott, de hogy mit és hol, arról nem beszélt.

Az emberek úgy gondolták, örökölhetett valamit, abból él, mert munkahelye sem a városban, sem a környékén nem volt, mégis fenntartotta magát, ha szerényen is. Egy kis házban lakott, egyedül. Nem lehetett belátni az udvarára, mert szürke kőkerítés takarta el. Néha, estefelé, nyitott ablaknál hegedült, és olyankor megálltak kint az emberek. Volt azokban a dallamokban valami az esti szél jaionaásábóL az erdő zúgásából, és a fák közt megbúvó madarak hangjából.

Egy kisgyerek azt mondta, málnaíze van a hegedű szavának. Olyan, mint amikor nyáron nagyon süt a nap, a bokrokon langyosak a málnák és édesek.

Kinevették. Ügy látszik, bolond ő is, mint az ember, aki az ablaknál hegedül.

A szemébe nem mondták a férfinek, erősebb nézése volt, minthoqy meg merték volna tenni, ha szemben álltak vele, de a öátn mögött bolondnak tartották. Mi eayéb lehet, aki mindia mást csinál, mint a többiek?

Egyszer árvíz volt a városnak abban a részében, ahová a hegyekből sebesen lezúduló patak iramlott. Tavasszal kiöntött a víz, és befolyt a házak pincéjébe, menteni kellett az embereket, mert egyik-másik régi épület összedőléssel fenyegetett.

Akkor megjelent a hegedűs is. Éjfélig segített a károsultak holmiját kihordani a teherautókra. Kicsit szégyellték magukat azok, akiknek segített. Szégyellték, mert olyan sokszor lebolondozták. Megkínálták borral meg kaláccsal, de ő nem fogadta el. Mosolygott, és dolgozott tovább, amíg szükség volt az erejére. Utána megint eltűnt, egy ideig senki nem látta.

Valami barátja vagy rokona felkereste nyaranta. Szerették volna tudni, ki az idegen, de a bolond erről sem mondott érdemlegeset. Arra is gondoltak, talán ez az ember küld neki néha pénzt, mert jómódúnak látszott. Finom holmikban járt, -és a foga közé szorított kurta pipájából illatos, drága dohányfüstöt eregetett.

Az az igazság, hogy erre a különös lakójára a városnak már csak az öregek emlékeztek. Ha mesélni kezdtek róla, talán csak azért, mert eszükbe jutott az erdei kunyhó, amelyben egy őszi délelőttön holtan találták.

Ha megkérdezte valaki a a hallgatóságból, merre és hol van az a kunyhó, ingerülten pillantottak a közbeszólóra, és azt felelték, régen nincs már a helyén. Lerombolták.

Hogy miért? Hát mert ... lényegében a kunyhó meg is maradhatott volna, de akkoriban olyan nagy volt a megdöbbenés, hogy egészen természetesnek vették a kunyhó megsemmisítését.

— De miért?

Hát igaz. Ha már elkezdtek mesélni, végig kell mondani. Az úgy volt, hogy rőzseszedő asszonyok felfedezték a megritkult ágak között a kunyhót, és bekukucskáltak az ablakán. Megnyitották az ajtót, engedett, hát beóvakodtak. Akkor pillantották meg azt az embert az ágyon feküdni. Napok óta halott lehetett már. Sem öreg, sem beteg nem volt, mindenki úgy gondolta, talán tett magával valamit. Evett olyat, amitől elköltözött a másvilágra. Ahogy életében nem értették, halálát sem firtatták sokat. Senki nem tudta, mit miért csinált.

Az asszonyok riasztották a hatóságokat dél felé, és amikor a hivatalos emberek is ott topogtak a deszkapadlós kunyhóban, csak akkor figyelt fel valaki a falaknak körbe több rétegben nekitámasztott festményekre.

A szájuk is tátva maradt, amikor a képeken a várost látták, és saját magukat. Ott volt az árvízi mentés is egyiken, a piszkosan kavargó víz, a benne lábaló, elkeseredett emberek, motyókkal, bútorokkal megrakott teherautó. Mire kiteregették a kunyhó körül a színes vásznakat, az egész város megelevenedett körülöttük álmos délutánjaival, vasárnapi nyüzsgésével. Templombajáró vasárnap reggelek, téli alkonyok a kéményekből alacsonyan szálló füsttel, mely szétterült a város házai fölött, mint egy szürke nagykendő.

Az első órában gyorsabban dobogott a szívük, a festményeket látva, aztán valami bizonytalanság kezdett eluralkodni rajtuk. Megmagyarázni nem tudták, de volt azokon a képeken valami, amitől egyszer- csak feszenaeni kezdtek mindannyian. Valahoay több volt rajtuk, mint az életben. mint ami bennük, az emlékeikben. Több, de saiátos módon kellemetlen is, feszélyező. Hogy jobban meqnézték a vásznakat, nem is volt olyan, amelyik ne váltotta volna ki ugyanazt a kellemetlen érzést.

Mindenesetre beszállították őket a tanácsra. Üqy tervezték, kiállítást rendeznek belőlük. Eav ízben méa az is felvetődött: a keskeny utcácskát, melvben a festő háza állt, elnevezik róla.

Aztán az a feszengető érzés lett úrrá rajtuk is, mint a városban mindenkin, aki a kéoe- ket jobban megnézte. Rossz lett a száiuk jze, és elzárták a vásznakat eqy szekrénybe.

Akkor még úgy volt, hogy gondolkodnak kicsit, mit csináljanak velük, de ahogy múltak a hetek, furcsa változást kezdtek tapasztalni magukon az emberek. Ahogy élték megszokott életüket, járták a város utcáit, belenéztek otthon a tükörbe, már nem a saját szemükkel látták életüket, szokásaikat, önmagukat — hanem a festőével.

Elromlott a kedvük tőle.

Zavarba jöttek, valahányszor a bezárt szekrény eszükbe jutott. Aztán egy tanácsülésen valaki felvetette, hogy talán meg kellene azokat a vásznakat semmisíteni. Ez a város is csak olyan, mint akármelyik. Megy az élet a maga kerékvágásában, vannak hibák is, de hor nincsenek? A képek azonban hamis oldalról mutatják be az egészet. Sose lehet tudni. Még kellemetlenség is lehet belőle, ha később elemezgetni kezdik ezeket a festményeket.

Kaptak a javaslaton, a festménypusztításnak egyetlen ellenzője sem volt. így történt, hogy elégették a vásznakat, és a nagy buzgóságban ez idő tájt rombolták le az erdei fakunyhót is. A városbéli kicsi házat árulta egy ideig az illetékes hatóság, de nem akadt rá vevő.

A következő év nyarán megjelent megint az a rokon vagy barát, aki a festőt szokta látogatni. Kérésére kinyitották a házát, és hagyták, hogy megszálljon benne arra a pár napra, amit itt akar tölteni. Megmutatták neki a sírt is a temető egy félreeső zugában, aztán magára haqyták, hadd tűnődjön barátja rejtélyes életén és halálán.

Eqy napíh az ideaen felkereste a város vezetőit, és a képek felől tudakozódott. Mindenkit meqlepett, hogy ő már a festő életében látta őket. de azt mondták neki, raita kívül senki más nem tudott róla, hoqy az a különös ember pik- torkodott is. Megtalálták az erdei kunyhóban, eltemették, de kéoeket senki nem tala’ll.

Hoav a kunyhó? Úqy látszik elhordták az emberek, miután an-rdátlanná vált.

Az ideaen elutazott, és a do- loq feledésbe ment. Később a városbeli kis házat is lebontották. nyoma sem maradt annak, hoqy élt itt valamikor eay bolondos ember, aki különös dallamokat heqedült néha, estefelé.

Illetve mégis. Az öregek emlékezetében ott motoszkál, és hol egyik, hol a másik kezdte el:

— Te, emlékszel még a bolondra?

A fiatalabbak felfigyeltek, így hát végig kellett mondani.

A békató, az megvan még. Ugyanolyan, mint akkoriban lehetett. Estefelé most sem járkál arra senki, mert furcsa és fájó hanqia van ott a szélnek. Felborzolja a fűzfák levelét, panaszkodik a mozdulatlan, fekete víztükörnek.

* Bán Zsuzsa írása a Központi Sajtószolgálat 19*4. évi prózapályázatán Ml. dijat nyert novella kategóriában.

Jordan Popov

A z Oroszlános híd korlát- jónak támaszkodva keservesen zokogott. Nem elfojtott bánat volt ez, hanem gazdag tonalitásba emelt, jellemző háromnegyedes melodikus csuklásokkal kísért köny- nyű mollregiszterben kitartott sírás. A köré sereglett tömegben főleg olyan emberek gyűltek össze, akik már jó ideje nem sírtak, s inkább hallgatták, mintsem vizsgálgatták az ismeretlent: így érdekesnek

tűnt számukra a zokogás. Ilyen figyelmesen hallgató közönségről álmodozhatna valamennyi szimfonikus zenekar.

Egy rendőr lépett a zokogó- hoz, és megkérdezte:- Mi történt, elvtársam, miért sír?- Hogyne sírnék. — A zokogó férfi válasza a kérdés előtt megkezdett bőgés folytatása volt. - Hogyne sírnék, amikor nem tettem eleget az ígéretemnek.

— Milyen értelemben?

A zokogó férfi hatvannégy sztotinkát érő zsebkendőjével letörölte a könnyeit, és folytatta :

— Két fiatalember szabálytalanul kelt át a villamossíneken. A vezető, szörnyen felbőszülve, megállította járműNe sírj!

mét, 'kinyitotta az első ajtót, és elkezdte őket szidalmazni. Ekkor én félbeszakítottam, és megígértem neki, hogy beszélek a fiatalokkal, ő csak menjen tovább. Megnyugodva útnak indult, én pedilg odamentem a két sráchoz, hogy beszéljek velük. Ahelyett, hogy meghallgattak volna, hátat fordítottak, és elszeleltek.

— Nem értem, miért sír? — vont vállat a rendőr.

" — Mert megígértem a vezetőnek, hogy beszélek velük, de kereket oldottak. Hogyne sírnék, amikor becsaptam egy embert. A vezető meg van nyugodva, hogy alaposan megmostam a fejüket, de egy árva szót sem szólhattam nekik. Ha hagytam volna, hogy végigmondja, most az arcuk is égne a szégyentől!

— Ne sírj, elvtársam! — mondta a rendőr. - Megesik az ilyesmi. Én is ígértem egy lakást a kollégámnak, de nem tartottam be az ígéretemet.

— Ne sírj, barátom! — mondta egy férfi a tömegből. — Én is megígértem egy fiatal párnak, hogy násznagyuk leszek, de visszaléptem, nehogy költségekbe verjem magam. A pénzen Romániába mentem, s nézd csak, itt ez a sál a nyakamon, ez is onnan van!

— Ne sírj, testvérem! — szólt közbe egy harmadik férfi. — Én is ígértem szolgálati lakást tizenhét dolgozónak, de, ha meglátom őket az utcán, átmegyek a túloldalra. Ha beszáll valaki közülük a liftbe, én gyalog megyek.

— Ne sírjon, tisztelt úr! — szólalt meg egy negyedik férfi.

— Három éve ígérem az együk ügyfelemnek, hogy megnyerjük a pert, amit három perc alatt vesztettünk el.

— Ne sírj, elvtársam! — fu- rakodott előre egy ötödik férfi.- Én is megígértem két évvel ezelőtt, hogy az Ogosta vize tisztán fog folyni, de minden ünnepnapon képeslapot kapok az alábbi felirattal: „Vigyen el a szennyvíz!"

— Ne sírj, kedvesem! — mosolygott egy gömbölyded asz- szonyka. — Én is megígértem egy hadnagynak, hogy hozzámegyek, de mégis egy alezredes vett el.

— Ne sírj, sorstársam! — nyugtatgatta egy hatodik férfi. — Én is ígértem minden kétgyermekes egyetemistának külön lakást, de nem tartottam be az ígéretemet.

— Ne sírj, galambom! — rikoltotta egy részeg. — Ma megígértem a feleségemnek, hogy olyan szárazon megyek haza, mint a forgács, de mégis olyan nedvesen térek meg, mint a szivacs ...

Egymás után járultak az emberek a tömegből a zokogó- hoz, mindenki nyugtatgatta egy teljesítetlen ígérettel, és bátorítóan vállon veregette.

Késő este, amikor egyedül maradt, újult erővel sírva fakadt.

Ezúttal — a vállában érzett fájdalomtól.

Fordította: Adamecz Kálmán

HÉTVÉGE 9.

FOi*dl Fenne rajaa