Dunántúli Napló, 1985. február (42. évfolyam, 30-57. szám)
1985-02-09 / 38. szám
Portrévázlat Breuer Marcellről. Kígyós Sándor rajza.----.-------------------------- « -----------------------------B agossy László Viszlát E.-nek hazugságaim kissé kopottak megölnek ezek a változások hazugságaim kissé kopottak akár ez a fölösleges mondat mely itt kuksol benn a versben látod mint akit bezártak s mig a holnap hűs vigyorral int felénk igy szólnak a költők: kriksz és kraksz ó tillárom kezeddel is magányosan állok hát bocsásd meg ha néha nem voltak túl jó képeim: lenne még száz ok s mentség mit e versre foghatnék — csak megölnek ezek a változások Kerék Imre Erdei pillanat zöld mohacsend krisztus-könyveket sir a tövisfa körötte parányi mécsvillanások szentjánosbogarak öreg tölgyfa gyökere borzong a fejsze kék villámaira gondol bükkök gót boltivei alól köd áldozati füstje kanyarog szomjú szél kortyol csillagos patanyomból szarvas szarván száll az idő F erdén esnek a sugarak a gyepre. A késődélutáni napfény világító földre festi az öreg körtés alján kaszálás után újrasarjadó füvet. Sehol ilyen zölden, ilyen fiatalon nem sugárzik, mintift, a vedlett ág-bozont alatt. Gyermek-szemembe beleivódott a gondozott körtefasorok szépsége: fönt az általuk be nem árnyékolt fehér nap, a földön az utánozhatatlan, húsvéti szelídséggel lángoló zöld. Apám körtése. Tizenhatszor hét fa. Vágtattunk a köztük hagyott utacskán kiterjesztett karokkal, és mellettünk kétoldalt kattogtak a sorok, mint vonat mellett a villanyoszlopok. Akkor még barnán rajzolódtak elő a szabályos fatányérok a földön, amelyeket ásni, kapálni, gereblyézni kellett. Patkó alakú vakarával kapargat- tuk télen, tavasszal a fák kérgét, hogy lehántsuk a búvá bábokat, petéket. Apám kezében járt a rókafarkfűrész, a metszőolló. Mint más a rugós ágyon, úgy ugráltunk a kazalba hordott, lemetszett ágakon. Hol van már apám, a gyümölcsös ültetője? Harmincnégy évesek voltak, mikor anyám földjét betelepítették. Hatvannyolc éves volt, amikor meghalt. Akkor már régen másé volt a körtés. Disznót, csibét nevelt rajta a téesz elnöke és jogtanácsosa. A háztól nem messze téglaól-sort húztak fel. A háztájit és tanyát maga apám adta el bagóért a jogásznak. A veszett fejsze után dobta a nyelét. A körtefák megvénültek és elvadultak. Aljukat bodza, akác és meggysarjadék nőtte be — a kertszéli néhány meggyfa bőségesen gondoskodott az utánpótlásról. Hetvenötben stencilezett papír jött, hogy a Kerek dűlőt zártkertté nyilvánította, és volt tulajdonosaiknak visszaadja a téesz. Anyám nem akarta visszavenni. Évtizedek óta senki egyetlen kapavágást sem tett a földben, a metszésről, permetezésről nem is beszélve. Még az éretten lehulló körtét is csak a jószággal etették föl a bérlők. — Ha akkor nem nekünk adták ki művelésre, most már nem kell! — mondta konokon. — Nem éri meg a munkát. Meg hát ... ki végezné? Valóban. A kertész fia—lánya más szakmát tanult. — Bárminek mehettek, csak ezt ne válasszátok! — Hát elmentek, elmentünk bárminek. — Két gyereket taníttattam — * Mezey Katalin írása a Központi Sajtószolgálat 1984. évi prózapályázatán III. díjat nyert, tárca kategóriában. mondta halála évében apám —. hogy egy szót se értsek abból, amit csinálnak. — Első verseskönyvemet tartotta a kezében. — Vissza kell venni — döntötte el magától értetődően a bátyám. Anyám daccal húzta meg a vállát: — Hát vegyétek! Ha ti jobban tudjátok. Aztán hat éven át, hetvennyolc éves koráig szaladgált elkeseredetten a permetlés vödrökkel, derékig érő gazban a fasorok között. A fákon több volt a száraz ág, mint a zöld. — Hiábavaló fáradtság — mondhatta volna, mondta is mindenki. És akkor — háromévi ilyen-olyan gondozás után a körtés bizonyított. Annyit termett, hogy a jogtanácsosék üres óljában térdig volt terítve a leszedett körte. (Akkoriban váltották le az elnököt, és nyugdíjazták a jogászt. A téesz raktárából régóta túl gyorsan fogyott a táp.) Bátyám kollégája, aki a munkákba besegített, úgy megriadt az értékesítés gondjaitól, hogy leköszönt. Mi építkeztünk, bátyám külföldön dolgozott. Anyám átkozta azt az órát, amikor a földet mégis visszavette. Aztán hosszú unszolás után aláírt nekünk egy papírt, hogy a körtés gondja a továbbiakban a miénk, ő többé nem törődik vele. Akkoriban már évi ötezer forintokat fizetett rá a kétezerhatszáz forintos havi nyugdíjából. Eleinte úgy gondoltuk — léha, városi emberek —, hogy akárhogyis, de meg kell tartani. Előbb-utóbb majd csak ráér valamelyikünk dolgozni benne. Addig meg eláll így is. A föld érték. Anyám ezt a felfogást nem értette. Aki nem műveli, ne is tartsa! — mondta. — Egész életemben a két kezem munkájára számítottam csak, én ehhez a föld-spekulációhoz (!) nem értek! — vágta oda nekünk mély megvetéssel azon a télen, amikor az egészségi állapotára való tekintettel sikerült kicsikarni az ígéretet, hogy leteszi a gyümölcsös gondját. — Adjátok el! Majd éppen ti fogtok dolgozni benne! Van is nektek időtök arra! Kitavaszodott. Először úgy kellett néznem a földre, mint a gazdája. Elvadult körtefa-, meggyfa-, fává serdült krisztus- tövis-dzsungel. Minden üres foltocska tarackkal szőnyegpu- haságúra benőve. Hirdettem. Művelőtársat, bérlőt kerestem. Sokan jelentkeztek, de aki megnézte, mind elmenekült. A gyerekek indián-üvöltéssel törtek utat maguknak az ember-magas gazban. Riadt sárgarigók, meggyvágók kaptak szárnyra előttük rikoltozva. Ahogy piros sapkájuk fel-felbukkant a bozótban, mintha magamat láttam volna. A magam piros sapkáját röpködni ugyanezek között a fák között. — Magad uram, ha szolgád nincsen! Felégettük a beteg Pa^-> CKt TV i—. Pandur József rajza levéllel borított fa-aljat, baltával kicsapkodtuk a surjánokat. Sóhajtoztunk, Nem, nincs erre időnk, erőnk! Kivágattuk a legelvadultabb sarkokból a félig kidőlt meggyfákat, a kertet beborítani szándékozó akácot. Felszántottuk a megtisztított földet. Az eke beletört a gyökerekkel átszőtt rögbe, szinte csak sávokra hasogatta a tarackszőnyeget. Krumplit, kukoricát, zöldséget ültettünk. Ástuk, kapáltuk a csomós, gyökérbogos ágyásokat. Permetezgettük a körtést. Rimánkodtunk a kereskedőknek, és bosszankodva álltunk másnap a kétszeres áron kiirt ládák előtt. A föld magához idomított minket. Itt állok hát a foltosán aranyló, késődélutáni napsütésben. Ősz van. Megint szedni kell a körtét. Végignézek a barátsáqosan szabályos fasorokon, a zöld füvön. Nagyot sóhajtok. Miért is ilyen átkozotton, lelket-melengetően szép? És rossz lelkiismerettel jut eszembe: mit nem adott volna azért apám, hogy itt állhasson így, mint én? Hogy, amint tervezték: ebből élhettek volna meg öregkorukban? Hogy az övék maradhatott volna, beváltva az ifjan hozzáfűzött reményeket, a hiába beleölt kemény munkát? Semmi áron nem kaphatta meg azt, ami nekem később az ölembe hullott. Nekem, akinek mindez csak nyűg, gond, költség, akármennyire szeretem is. Feladat, amihez nem értek, amire nincs időm, de amit egészen elhanyagolni mégsem tudok. H át lehetséges, hogy amire vágyott, az csak neki, egyedül csak neki volt elérhetetlen? Míg bárki, akinek semmit sem jelent a száztíz körtefa, megkaphatta? Aki nem tervezte, nem álmodta, nem értékelte, soha egyetlen aondolatját, egyetlen munkaóráját sem fordította rá, az mind szedhette gyümölcsét? Ő nediq úav halt meg, hoqy még a csalódás emlékét is szerette volna elfeledni. Miféle törvény működik az időben? Lehetséges, hogy amire én vágyok annyira — éppúgy elérhetetlen marad számomra? És húsz év múltán ugyanígy állnak majd az én gyerekeim is álmaim hullásának beteg papír-avarjában, és csupán a kegyelet, az emlékezet gyengíti el őket annyira, hogy hozzá nem értő kézzel bele-bele- kotorjanak betűvetésem gondozatlan maradt, elvadult örökébe? ! Kaszás Máté Mögött, avagy a Híd Mert onnan most jól láttam mindent, a hídról, a ködöt. Oly vastag volt, mint üveglap közé szorított kocsmafüst, és egyenletes, csak véltem, hogy itt-ott likakat látok. Ez már a hajnal volt; nyálkás, belülről dideregtető vasárnapi nyomottság; hogyha odóbb léptünk, ruganyozott a padló, s a nyiszorgást elnyelte a mély. Nem tudtam ki ő; még így sem; látni nem láttam, magamat sem, igaz, őt még annyira sem, vártam csak, és ez megnyugtatóan lekötött. Ahol ő élt, mesélte éjnek évadján, úton volt minden élő, s ez nem csak úgy volt fontos, hogy valamiért... Gondoltam, támaszkodik háttal a korlátnak, s az itteni neszekre fülel, azért oly vontatott. Ott még hittem is, nem is. Leginkább magamat kerestem egy-egy pillanatra, úgy, hogy körmömmel zsebem szegélyét percegtettem, s figyeltem, amit teszek. A körmöm meg vissza. Hűvös volt, és nemigen omladozott az idő. Alulról tört át a hideg a lécek vékonyka résén, s néha úgy húzott át rajtunk függőleges vonalban, mint a tölcsérben az örvény. Én a szutykos teremtésre is gondoltam még, ki jól elvolt tömény kísérleteivel a minap, és nem félte a napot. A messzelátó egészen odahozta. Feküdtem. A csípős nedvgyöngyök, mint megannyi serény élősdi. Hogy üljek föl vagy feküdjek tovább, ez volt a kérdés jobbára, s hogy bolond avagy tényleg perverz ez a félig gyerek, félig nő. A sziklán meg, túl a folyón, ült valaki, kiről tudtam, hogy engem figyel, de nem tettem semmit. Ellőni botját, melyre támaszkodik! Csak ne volna oly mocskos a folyam; kiszáradok! . .. Úgy éltünk, szólott, amint ez a köd gomolyog. Vagy talán, amilyen ez a hangözön, észre sem venni, csak mikor megáll a láb ... Hallgattam szavát. Meglehet, hogy nem beszél mellé, csak követni kell. Hagy rá időt. Tűnődtem tovább. Mondta, én hogyan éltem, mert szeretne megismerni ő is; ők sokai} voltak, itt meg csak én meg ő vagyunk. Úgy beszélt, mintha látna is. Meséljem el az öregasszonyt, ki jobbról volt nekem, és komolyakat nyögött? Bár a nyögést nem hozta oda a messzelátó. A szél hozott valamit tíz percre rá, hogy csu- mával sikálta veresre a fakót. Az ura viszont horkolt a hűvösben. Ki törődött hát a terméssel, talán a puli? Engem bíz'az is visszatartott. Éhes voltam, szomjas; árnyék sehol énnekem ... Szólt, de már keményen: régen hogyan éltem, ő úton volt folyton, arrafelé a völgyek hirtelen kinyílnak. Fáztam. Tarajos erdőt véltem keletnek. Gondoltam, nemsokára láthatom. Mit mondjak?!, cserepes a szám, úgysem tudnám elmondani. Likas fogamba nyálat tömködtem, s ittam mohón a habot. Aztán füvet rágtam, mely kesernyés volt, de jó. Szólítottam úgy dél felé: jer közelébb; ki törődik véled?; ne maszatos dididet cirmold, íme, egy bodzaág, húzzuk le héját hamar, öltözzünk ökörnyálba!... Régen, dörögte, régen hogyan éltem?! — és közelebb jött; nem csak gondoltam, hittem is. A padló nyekergett; megálltam kissé odább. Átjárt rajtam a hideg. Gondoltam, ha faggatna tovább, bevalla- nám: nem így történt éppen. Csupán csak a láz! Mert egyszerűen kisétált a keresztből, s hol lemerült, hol feljött. Mesz- sze volt, ugyan mért beszéltem volna hozzá! De a héjat, láttam, magától lehúzza, és úgy helyezkedett, hogy pont szembe ült nekem. Így is akartam. S ki hátul botján támaszkodott, tudhatta: én vagyok. Nem faggatott, helyettem maga nyílt meg újra, hogy úgy éltek. hogy úton voltak folyton, és nem azért, hogy valóméi rt. Untam, bár nyugodt voltam; nyugodtan untam, azt hiszem. Kezdtem hát magamtól. Nem számított, hogy holnap-e vagy rögtön. A fűből széna lett. Mászkáltak ott még, de mind bújva. Ha láttak is! A puli horkolt. Az öreg lehugyozta a bokrot. Fegyverem tűzforró; valaki serényen pacskolt; éreztem még a kesernyés szagot... Nem szólt; de féltem is; oszolt a köd; csak nem egyedül vagyok?! S ím feljött a nap. A hidat avönyörűen beragyogta volt. Szegek álltak ki. HÉTVÉGE 9. Meze/ Katalin A kertész álma*
