Dunántúli Napló, 1985. február (42. évfolyam, 30-57. szám)
1985-02-28 / 57. szám
1985. februór 28., csütörtök Dunántúlt napló 3 Kedvezőtlen adottságok között Kollégiumi riport Középfokon minden ötödik diák kollégista ■ assan öt hónap telt el, MM* mióta egyik szobatársammal albérletbe költöztünk. Mielőtt megpróbálom összegezni eddigi tapasztalataimat, leszögezem, hogy semmi pénzért nem lennék ismét kollégista” — olvasom a Diák című pécsi lap januári számában, és megtalálom az indokokat is: ,,szabad vagyok, mert nincs akadékoskodó, felelősségre vonó, tiltó nevelő, nincs kimenőfüzet, nem kell abbahagyni a beszélgetést a barátokkal, mert „lejárt a kimenőm", nem kell névsorra odalottyogni szombat, vasárnap reggel nyolckor, nem kell szilencium- ra, csoportfoglalkozásokra menni, nem oltják le a villanyt este fél tízkor.. Nem hiszem, hogy kedv kérdése volna az, hogy ma egy 'középiskolás vagy szakmunkás- tanuló diók a kollégiumot vagy az albérletet választjai-e. Azt is látom, hogy a mai középfokú kollégiumokon a ^ reklám nem segít. A baranyai kollégiumoknak mintegy negyede épült erre a célra, és — a Nevelési Központ kollégiuma kivételével — az újak sem felelnek meg igazán rendeltetésüknek. Kollégiumainkból hiányzik az otthonosság, a meghittség (sok helyen a jóízlés!), a legtöbb hálóban 8—16 diák lakik, kevés a kollégiumi nevelő, hiszen a reggel 6 és este 10 óra között megoszló munkaidő nagyon igénybeveszi a pedagógust - és még sorolhatnánk. Baranyában 3400 diák él középfokú kollégiumban, azaz a középfokon tanulók ötödrésze. Mindig van közöttük, aki a megkötöttségek miatt inkább albérletbe költözik, ha a családja vállalni tudja azt anyagilag (ma egy digkalbérlet 800—1500 forintba kerül, és akkor még nem számoltuk az étkezés, öltözködés, ruházkodás stb. költségeit). Baranyában több száz üres hely van állandóan a középfokú kollégiumokban, mivel a nevelők szerint sok tanuló a kollégiumi élettel szükségképpen együtt járó szabályozottságot sem akarja vállalni. — Az albérlet anyagilag hátrányt jelent, egyébként sem sikerülne ilyen központi helyen szállást találnunk — mondja az Asztalos-kollégiumban a szekszárdi Potyondi Szilárd, harmadikos széchenyista. — Azon túl, hogy ellátást kapunk, számomra sokat jelent a házikönyvtár és az, hogy történelemből igen felkészült nevelőtanáraink vannak. Az első nagy pécsi élményt a múzeumok jelentették, nekem nagyon tetszik a színház, és a kollégiumból sokan járnak bérleti hangversenyekre. — Gimnáziumba .azért iratkozik az ember, hogy tanuljon — így a bogádmindszenti Kovács Zsolt, aki idén testnevelőtagozaton érettségizik a Ko- marovban. — Vannak tehát kötöttségek, és a szilenciumokat tanulással kell eltölteni. Ettől függetlenül én elég szabadnak érzem a kollégiumi életet. Ezek a fiúk rendszeresen megnézik a Pécsi Galéria kiállításait, elmennek a pécsi kulturális és sportrendezvényekre, persze, a szabad idejükben. Mondják, hogy a kollégiumi hangulatot illetően sok múlik a nevelőtanáron, azon, hogy a tanár megérti-e az iskola és a kollégium követelményei között ingázó diák problémáit, azon, hogy miként fogja össze a csoportját. Hogyan találja meg a szerepét ma a kollégium? Erről beszélgetünk Pusztai Józseffel, az Asztalos János Kollégium igazgatójával és Wágner László megyei szakfelügyelővel. — A kollégiumok is keresik erre a választ — 'feleli Pusztai József. — Egyre kevesebb a gyerekek ideje, az ötnapos munkahét igen összezsúfolja a teendőket, és hétvégén a gyerekek általában hazautaznak. Sok a tanulnivaló, ráadásul az iskolák továbbra is halmozzák a különféle délutáni programokat. A tanulók ezért számtalanszor kénytelenek megszakítani a tanulást, alig marad szabad idejük, és látom, hogy egyre kevesebbet olvasnak. — Mit tud tenni ma a kollégium? Úgy látjuk, az a jó, ha a nevelőtanár valódi kapcsolatot képes kialakítani a diákjaival, ha így létrejöhetnek a jóízű beszélgetések. Bár a kollégium nem tudja azt nyújtani, mint egy magánlakás, mégis itt formálódnak az igazi diák- közösségek, a nagy ifjúkori barátságok. Emellett arra törekszünk, hogy programjainkat a gyerekek kérései alapján, a diákönkormányzat bevonásával valósítsuk meg. — Míg korábban önálló nevelési funkcióval működtek a kollégiumok — halljuk Wágner Lászlótól —, ma az a feladatuk, hogy az iskolában végzett munkát erősítsék, ahhoz adjanak hátteret. A megye húsz kollégiumából ma már csak öt az önálló igazgatású, a többi az iskolákhoz kötődik, de az önállóak is az iskolák követelményeihez igazodnak. Végigjárjuk az Asztalos János Kollégiumot, a négy önálló pécsi középfokú kollégium egyikét. Az épület külső és belső felújítása az idei tanévre fejeződött be. Csak az udvari falak és az udvar nincsenek még rendben. Pusztai József elmondja, hogy költségvetésük nagy részét felemésztette a helyreállítás. Nagy kór, hogy most a gyönyörű barokk épület földszinti folyosóján futnak a különböző vezetékek és a boltozatos, szép folyosó úgy fest, mint egy alagsori helyiség. Pedig ez a kollégium szíve, itt vannak a nevelői szobák, a klub és a könyvtár. Az ebédlőnél a mennyezeten óriási vizesedés: másodszori szerelésre sem sikerült úgy megcsinálni a fenti fürdőt, hogy az ne ázzon le. Elámulok: a kollégium étkezője az emeleten, a konyha az alagsorban van, és mivel nincs pénz 280 ezer forintos ételliftre, az ételt kézzel vont kötéllel húzzák fel az étkezőbe - nagy számban nyugdíj előtt álló kollégiumi dolgozók. A tanulószobák közül több folyamatosan „üzemel", mert délelőtt a Nagy Lajos Gimnázium is használja azokat tanórákra, nem beszélve a nyári és évközi turizmusról. Ezzel az épület szüntelen intenzív használatban van, és ez nem áll arányban a 20 forintos szállásdíjakkal. — Az épület mindenképpen meghatározza egy kollégium hangulatát — mondja Bach Ádám, a Pollack Mihály Építőipari Szakközépiskola tanulója, a kollégiumi diáktanács titkára. - Ha a Kodály úti kollégiumba lépünk, ott zöld növényzet fogadja az embert, míg nálunk a lehullott csempe . . . A Pollack Mihály Építőipari Szakközépiskola Kollégiumában külsőre nincs semmi feltűnő. Ám ha belépünk — magam a felújítások előtt is jártam ott - megdöbbentő az épület leromlott állapota, a helyiségek kedvezőtlen elhelyezése, a szénnel, olajjal fűtött kályhák (a gyerekek fűtenek, amióta a fűtő a lábát törte). Itt most zajlik az igencsak esedékes felújítás. — Nem tudom, mihez kezdhetnénk, ha nem volnánk építőipari szakközépiskola — mondja az intézmény igazgatója, Stelcz István. — A kollégium 1980 óta tartozik az iskolához, és mivel addigra az iskolát rendbe tudtuk hozni, most anyagi erőink tíz százalékát a kollégium helyreállítása emészti fel. Most, ezekben a hetekben újítják fel az épület villanyhálózatát, a vízvezetékeket és rendbehozták a szennyvízhálózatot. A fiúk eközben költöznek egyik helyiségből a másikba, a hálóból a klubba vagy a betegszobába. A felújítást csak saját erőből és a diákok sok-sok társadalmi munkájából tudják végrehajtani. A diáktanács szervezésében a tanulók hétvégén társadalmi munkát végeznek a BÉV-nél, és a pénz elköltéséről is maguk döntenek. így került. HIFI-torony a kollégiumba, ily módon fejlesztik a könyvtárat, tatarozzák az épületet. Amikor Tóth Tibor kollégium- vezetővel végigjárjuk a szobákat, mindenütt csendes munkát találunk. A hálókban vannak a tanulóasztalok, tehát kevesebb embernek kell összezsúfolódnia, de így is van két 16 személyes háló az épületben. A többiben 7—8 diák él. Vajon ezek a fiúk milyennek találják a kollégiumi életet?- A kollégium azért jó elsősorban, mert együtt tudunk tanulni — mondja a sombereki Bach Ádám. — Ez nagyon fontos nálunk, hiszen időigényes rajzokat kell elkészítenünk, és ezt könnyebb közösen. A megszabott tanulási időből következik, hogy a kollégisták tanulmányi átlaga is jobb a többiekénél.- Hogyan jön ki ma egy kollégista a zsebpénzéből? — Nekem havonta 650 forintot kell fizetnem - ez függ a szülők keresetétől és a tanulmányi átlagtól. Hetenként úgy 100 forintot szoktam elkölteni élelemre, mert a menzán finom, de kevés az étel — persze, tudjuk, hogy a normából nem futja többre. Még egy százas kell mozira, színházra és tanszerekre - hiszen a mi szakmánkban elég drágák a rajz- és egyéb eszközök. * Anélkül, hogy másodrendűnek minősítenénk a kollégiumok pedagógiai szerepét, úgy érezzük, fontos szerepet játszanak a diákszociális ellátásban. A továbbtanulás, a művelődés lehetőségét adják meg olyan diákok számára, akik nem nagyvárosban élnek. Ezek nem a „klasszikus" kollégiumok, az adottságaik nem túl kedvezőek. Mégis: az elérhető bentlakást jelentik a többség számára, azoknak, akiknél szóba sem kerülhet a választás: albérlet vagy kollégium. Gállos Orsolya ül jegyzetíró szétpergő tervei, gubancos elszánásai között, jól kitömve kétségekkel és bizonytalanságokkal és az egykezes kézenállásra gondol. Az egykezes kézenállásra a trapézon, nyolc, tíz, vagy éppen húsz méteres magasságban. A magasság itt lényeges, mert a földön még el lehet dűlni különösebb kockázat nélkül, ott főn; már kevésbé. S nem csak azért, mert esetleg halálos, hanem mert a művelet a magassággal együt; vállaltatott, mert csak így az, ami. Érthető, hisz egy darabig a mutatvány értéke egyenes arányban nő a lezuhanás rizikójával. A közönség szemében legalábbis. De meddig ven a produkció a közönségért és meddig van a:z artistáért, sőt az egykezes-kézenállá- sér; magáért? Hisz egy határon túl már ez a legfontosabb, hogy tényleg egykezes, hogy tényleg kézenállás és tényleg a kupolában. Letehetné a másik kezét, könnyíthetne a számon ravaszul, lévén a közön- séq hálás és laikus, mi több, lelkes, csodálatához és borzongásához elég a zuhanás lehetősége, o tetemes esély, minek az; tovább növelni, kinek, ha a taps azonos s ha eqy „egyszerűbb" mozdulat is -már világszám? Aztán arra gondol jegyzetíró, hogy hát mire is mindez, és rögtön arra, hogy azért a ritka, kivételes, „tömött" pillanatért talán, amelyben (egy kézen állva) nem merül föl kétely és kérdés, hogy az egykezes kézenállás megváltoztat- ja-é a világ folyását. Azt mondja a riporter szelíden Axt Lászlónak, a világhírű artistának: „de hát nem is ismerik a nevét, még most se sokan, hogy lezuhant!” Igen, igen, minket nem ismernek névről — feszeng az artista —, más egy színész, az több arcát mutatja, több szerepben lép föl, ugye az népszerűbb. Nem teszj hozzá, nem méricskél, hogy ez a dolog sajátossága és nem értéke. A kézenállást így is, úgy is meg kell csinálni. Pereg a riportfilm vasárnap délután, s bár minden kellék adott, nem csúszik el Bitteres cirkuszromantikába. Holott Axt László cirkuszos családból származik, cirkuszkocsiban született, élete a manézs, stb. Éppen sérült. Nyolc méter magasról esett le. írt róla minden napilap. Egy lezuharit artista mindig érdekesebb. Szóval nem csúszik el a film, talán mert túl sok a kínlódás, s mert az egész „őrület, fanatizmus" így közelről, hétköznapokra, próbákra és félelmekre bontva túl prózai. Sírt már? — kérdezi a riporter. „Ajaj! Mérgemben: sokszor. Volt, hogy még meg is vertem a trapézomat. Mikor hé; évig tanultam hiába oz egykézállást. Az több, mint 2500 nap — számolja ki jegyzetíró —• s alighanem ugyanannyi próbálkozás. Mi hát a csoda? Az, hogy ezek után valóban tökéletes ama pillanat, vagy az, hogy a sikertelen kísérletek után sem lett a mutatvány „vissza- tervezve" kétkezesre? Akár meg is magyarázva, hogy a kétkezes a nehezebb ... Mégis, mi hajtja? — így a következő kérdés. „A közönség tapsa, és hogy megmutassam a többi artistának." A válasz igaz is, őszin. te is, mégis kimarad belőle valami, valami, ami kimondhatatlan, amit ha ugyanúgy el lehetne mesélni, fel sem kéne többé menni a trapézra, s épp arra nem lenne szükség, amit q kérdés firtat, s amj a válasz: az egykezes kézenállás. Merthogy „artista vagyok, ebbe fogok nyugdíjba menni. Nem meghalni, mert azt itt könnyebb, hanem nyugdíjba menni." (A manézs embere, riporter Kolozsi Béla, rendezte Dessefty Zsuzsa.) Parti Nagy Lajos Megjelent a Baranyai M ű vetődés Ezekben a napokban került kezünkbe a Baranyai Művelődés 1984. évi, összevont 2—3. száma. Induló cikke A kulturális tervezés módszertani vázlata címmel -— Káposztás Ferenc—Koncz Gábor—Monigl István a szerzők — e speciális terület hosszú távú, nemzeti szintű tervezésének módszertanával foglalkozik abban a reményben, hogy a helyi és intézményi munkához is jó se- gítésget nyújt. A pedagógiai témájú írások közül a szentlőrinci iskolakísérlettel (dr. Bakó Györgyi), a mindennapok kultúrájával (Kocsis József), a felvételi előkészítő bizottság JPTE-beli működéséről (dr. Gyetván Ferenc), és a középiskolai tanulók világnézetipolitikai neveltségének helyzetével (Cseh István—Koch Jó- zsefné—Sárváriné Lóky Gyöngyi) foglalkozókat emeljük ki. Közművelődési témát dolgozott fel Jusztinger János (A sásdi nagykörzeti modell) és Nagy Mihály—Páll Lajos (Egy lépcsőházi klub Komlón), színháztörténeti . érdekességeket nyújt át a kutatóknak és az olvasóknak Péter Anna (Adalékok a pécsi opera történetéhez) és Vargha Dezső (A Pécsi Nemzeti Színház építése és megnyitása). Igen érdekesek a történelmi témájú írások — Tilkovszky Lóránt Szekfű Gyula, Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky vitájáról, Vonyó József az 1935-ös baranyai választásokról, Tegzes Ferenc az antifasiszta ellenállási mozgalom kutatásáról írt. Tüskés Tibor Kodolányi Jánosról emlékezik meg, Gárdonyi Tamás Csorba Győzővel, a könyvtárossal készített interjút. P. Müller Péter a színházművészet iskolai oktatásának egyik formájáról elmélkedik. Pályázat az országos népművészeti kiállításra Nyíregyházán július 20. és augusztus 31. között rendezik meg a VII. Országos Népművészeti Kiállítást. A pályázaton részt vehet mindenki, aki munkáit amatőrként készítette, és azok országos pályázaton még nem szerepeltek vagy kereskedelmi forgalomba nem kerültek. A kiállításra szánt anyagot (faiagás, hímzés, szövés, kovács-, gyékény-, csuhéjmunkák stb.) április 15. és 19. között a komlói, sásdi, pécsváradi, mohácsi, siklósi, szigetvári és a pécsi Doktor Sándor—Zsolnay Művelődési Házban veszik át az alkotóktól. Zsűrizés után Baranya népművészete címmel az elfogadott művekből a szigetvári várban kiállítást rendeznek, május közepén szállítják a baranyai anyagot Nyíregyházára, az országos bemutatóra. Ennek a kiállításnak a teljes anyaga az ősszel Budapesten is látható lesz. Egykezes kézenállás Délutáni szilencium a Pollack Mihály Szakközépiskola kollégiumában Proksza László felvételei
