Dunántúli Napló, 1985. január (42. évfolyam, 1-29. szám)

1985-01-26 / 24. szám

*

Zala Tibor kiállítása a Budapesti Műcsarnokban

0 Algéria szabadságáért 0 Pusztulás után 0 Devecseri Gábor emlékére

C

sak a konyhában fűtöttünk akkoriban. Mit ak- Voriban!? A szobában való fűtések ideje megszűnt, még mielőtt az eszemet tudtam volna. Valamikor, ha jól tudom, külső ajtónk is volt, ezt mutatja az ajtófélfán rozsdálló két zsanír, s valami még fellangyosodik bennem a két ajtó közti sötétségek és pengényi fények gondolatától.

Most, ha valamelyikünk kimegy, vagy bejön, úgy gomolyog be a hideg, mint a vonatkémények fehér füstje. Nem csodálkoznánk, ha egyszer szikrák is repülnének, s fagysebet égetnének a lábunkba.

Pedig jönni-menni sokszor kell. ötünk közül csak-csak nekiiramodik valaki, s a fogasról leemelt mellényt hátára dobva nyúltalpakon iszkol hátra, a faházikóhoz. Visszafelé jövet — ha nem marad túl soká az ember — még bele lehet találni a fordított lábnyomokba, így kevesebb hó bukik át a cipők szélén.

S aztán az időnként telítődő vödör! ötünk konyhai életének homokórája! önmegadón hordjuk az utcai kanálishoz a félig kihűlt, fehér, habos tetejű mosdóvizeket, s öntjük ki velük együtt az idő egy szakaszát.

A kályhánkon mindig muzsikált a vizesfazék, néha dorombolt, mint a melegre talált macskák.

Ha anyánk mosakodott, mindnyájan bementünk a szobába, hang nélkül, magától értődőn. Vittük magunkkal fagymentes különvilágunkat; nyitott könyvünket, vagy lelkűnkbe csukott ábrándjainkat.

A tél kezdete óta akkor is bementünk, ha a nővérem mosakodott. Anyám bölcs türelemmel, én fásult belenyugvással, húgom lázadó békétlenséggel. Mire ő is végzett, a karjaink és lábaink megmerevedtek, s mintha' a két szemünk is meg kristályosodott volna.

S vittük ki az utcára a félig kihűlt, szappanhabos tetejű mosdóvizeket.

Amikor én mosakodtam, nem ment be a szobába senki, de a tél közepe óta mindenki elfordult. ültek a kályha felé fordulva, a saját székeiken, s néha úqy tűnt, hogy a hajukból kivillanó fülük pislog* mint egy szem.

Ha a húqom mosdott, magától nem fordult el senki, de ő két foqpiszkóló karjával dühösen hadonászott, s nem hagyta, hogy kevesebb respek- tusban részesüljön, mint mi.

Mire az utcai kanális rácsa felett negyedszer gomolygott fel- a szaopanillatú pára, negyedszer folyt le az időmérő langyosvíz:homok, a konyhánk meleg lett, mint egy fürdő, tagjaink puhák. Féltve őriztük a puhító meleqséget, s a vizesfazék eqyre több szólamú zenéjét. Az ajtóra pokrócot akasztottunk, s anyám időnként a tűzre tett egy-egy fát.

A konyhaasztalunk nagy volt és vaskos, elmozdíthatatlan súllyal állt a konyha közepén. Máshol nem is fért volna el. S a súlyos asztal "körül mindnyájunknak megvolt a magunk külön helye. Apám mindig az asztal szélesebb oldalánál ült, annál a szélesebbnél, amelyik szemben volt a kályhával és háttal az ajtónak. Kétségtelenül a legtágasabb hely, azzal

az egy kényelmetlenséggel, hogy a téli ajtónyitások pengéi mindig az ő hátába hasítottak először, s így még csorbítatlanul. Ha itthon volt, amúgy is spórolós ajtónyitásaink még keskenyebbek lettek. De mit tagadjam, az is megesett, hogy egészen titkolt, lé- lekmélyi, konyhamélyi kéjjel az ajtókilincset kiengedtük a kezünkből, s a javításoktól, vaseresztékektől súlyos ajtó nagy lendülettel a falig csapódott. Apám akkor is gyanakodott, ha ártatlanok voltunk, s ha bűnösek voltunk, akkor is éppoly tehetetlenül merült el monodrámává fejlesztett szitkaiban, mint amikor nem volt oka rá.

A monodrámát anyámmal szemben fejlesztette a tökélyig. Anyám aztán nem nyomta el a tehetségét, soha még csak kísérletet sem tett rá, hoqy a drámának második szereplőjévé váljon. A kora hajnali órákban a konyha átalakult c* NAGY SZÍNHÁZ díszletévé, s mi a lassan meleggé váló álmunkból felverve, csukott szemmel hallgattuk a színjátékot.

— Mondd meg nekem anyu, honnan adjak? Na mondd meg! Honnan adjak?! Azt hiszed, én lopom a pénzt? Na, azt hiszed!? Hányszor mondtam neked, hogy oszd be? Mi? Hányszor mondtam?! Na, felelj! Most légy szíves, felelj! Nagyon könnyen veszed te a dolgokat, nagyon-nagyon köny- nyen veszed! Értsd meg, 20 forintom van a hónap végéig, értsd meg. Az Isten szent szerelmére, légy már rám tekintettel.

És anyám hallgat. Mi, a NAGY SZÍNHÁZ nézői tudjuk, hogy apánknak van pénze, s hogy ezt anyánk is tudja, s hogy végül oda is fogja adni, de előbb még tökéletesíti a nagy alakítását. El kell ismernünk, napról napra csiszolódik, új fordulatokkal gazdagodik.

— Minden a zabálósra megy el. Mikor lesz nekem télikabátom, ezt mondd meg. Na, várom a válaszod. Ugye, most hallgatsz. Te könnyen vagy. Mit tudod te, mi az, nap, mint nap emberek közé menni ilyen kabátban.

A monodráma csúcsa:

— Add fel a kabátom! Hogy fogod?! Vedd vissza! Magasabbra tartsd! Majd ajtócsa- pódás, és el. Azért stílusérzéke van. Érezte, hogy itt most nem lenne helyénvaló a kérdés:

— Mit főzöl ma?

Legalább lesz min tűnődnie

napközben.

Szóval, a nagy asztal körül, az ajtó felőli hosszú oldal az apámé. De ő még nincs itthon. Már mindnyájan megmosakodtunk, bemelegedtünk, anyám lassan hozzálát a tej- begrízfőzéshez, s ő még nincs itthon. Akkor tehát ma tanfolyam van. Ez egyikünket sem zavar, pedig tudjuk, hogy egy tanfolyam sem nyúlik az éjfélbe, s hogy a tanfolyamokat általában meghatározott napokon tartják. Nem baj, egyáltalán nem.

Az asztalnak szintén az ajtó felőli, de a keskenyebbik rétúlzok — a koponyája feléig kopaszra kinyírva, s gyönyörű, hullámos haja levágva úgy, hogy az alja nyílegyenes derékszöget alkotott a fejével. A szomszédok összefutottak ször- nyülködni, szegény kis csirke meg csak állt az udvar közepén.

De most már hálistennek rendbejött. Tulajdonképpen őt nagyon szeretem. De mi nem vagyunk érzelgős család. Nálunk nem divatos a beszélgetés. Hogy miért? Én nem tudom. Bár azt hiszem, ha egyszer csak mi ketten ülnénk az

— -----------------------------------------------------------■— ------------------ "I

D

alos Margit

_______ /

T

EL

szén van az én helyem. Egy fehérre festett, rácsos kerti széken. Kitűnően lehet rajta hintázni, s ha jól hátradűlök, a támláját éppen a kredenc egyik fiókjának támaszthatom. A szék két hátsó lába és támlája tart fenn, félig hátradőlve. Jobb, mint egy függőágy.

Ha akarom, előre dűlök, s ez azt jelenti: „én is itt vagyok", benne vagyok a lámpa fénykörében, önkéntelenül is figyelnek rám. Ha úgy tetszik, hátradűlök: észrevétlenül,

előbb kicsit hintázva előre-hát- rai, s a végén a támla ott marad a kredencfióknak döntve. Arcom, nyakam, vállaim a fénykörből kikerülnek. Kezembe — ami a fényben maradt, egy tankönyvet, s még annyit sem kell mondanom, hogy „szerbusztok". Mindenki úgy veszi, hogy nem vagyok ott. Ilyenkor én is színházat rendezek magamnak, de csak úgy gondolatban, s gyönyörűeket. Több szereplővel. Mindenkit hagyok szóhoz jutni, de én mondom a legszebbeket.

Ezért is ragaszkodom úgy a helyemhez.

Jobbra tőlem, az asztal hosszabbik felén, de annak csak a szélére szorulva ül a húgom. És tanul. Tanul, tanul, tanul. Igazán, szívből.

Szőke copfjait a nyár végén vágták le. Anyám egyedül küldte a fodrászhoz, csak azzal az egy üzenettel, hogy „jó rövidre!". Amikor hazajött, mindnyájan elhűltünk. Szép, dús haja volt, de most — nem

asztal körül, a húgom, meg én, akkor beszélgetnénk.

Hogy az asztal hosszabbik felének miért csak a vége a húgomé? Mert a másik felén, ami a kályhához a legközelebb esik, rendszerint anyám tevékenykedik. Néha harisnyát stoppol, vagy nadrágot foltoz szorongató színösszeállításban. A tornaóra előtti öltözésnél mindig elfog a félelem, hogy meglátják a barna harisnya- szárral foltozott rózsaszín necc- bugyimat. Most a tejbegrízbe valókat készíti. A déli maradékot mindnyájan szívesebben ennénk,- de annyi nincs, hogy mindenkinek jusson, s amíg apám nem evett, ilyesmiről szó sem lehet.

Anyám biztosan azt hiszi, hogy a hajnali NAGY SZÍN- HÁZ-akat mi végigalusszuk. Vagy nem is hisz semmit? Nem is gondol rá? Nem tudom, de jó volna tudni. Megkérdezni lehetetlenség.

Keveri a grízt a tejbe, aminek több, mint a fele víz. A keze néhány keverés után már elfárad. Átveszi a feketére égett fakanálcsonkot a jobb kezéből a balba. Közben a jobbot lelógatja. Majd fordítva. Ha odamenne valamelyikünk, hogy mi majd keverjük, akkor ránk kiabálna, s utána rögtön megbánná.

* A nővérem helye... hát igen, az ő helye a legkevésbé állandó a nagy asztal körül. Tudja isten, de ő nemigen ragaszkodik semmihez. A legjobban’ talán apám helyét

kedveli, napközben gyakran el is foglalja. De ha apám korán itthon van, akkor már 6 órakor leül az asztal hosszú, ajtó felőli részéhez, s ez a leülés egész estére szól. Ilyenkor a nővérem velem szemben ül le az asztal másik keskeny végénél. De itt nincs állandó konyhaszék, mert a járást akadályozná a kályhától a mosdóig. A szobából szokott egy barna faszéket kihozni, ami még a nagypapa tönkrement vendéglőjéből való, a támláján és az ülőkéjén kidomborodó díszekkel. A székre azonnal leülni nem lehet, mert a melegen vastag pára futja be, s még hosszú percek után is olyan hideg, hogy hasít.

Előfordult, hogy a fogasról levett vastag mellényt gyűrte maga alá, s amikor apám hátra akart menni az udvar végébe, mindnyájan azt kerestük.

De mert ma apám tanfolyamon van, hát az ő székét foglalta el. De hol van e? az elfoglalás az apámétól! Apám és a szék kölcsönösen egymásba nőnek, a kövér hús vastagon körbekeríti az ülőkét, a támla rácsai beágyazódnak a süppedő hátba.

A nővérem terpeszkedik, szerintem sokszor döglik, de még azt sem a véglegesség igényével. Zöld macskaszemével semmin meg nem állapodik. Hol a szemöldökét tépi apánk orvosi csipeszével, hol bevágtat a szobába a toalett-tükörig, s véqigméri magát először szemből, aztán oldalról, jól behúzott hassal, s végül hátulról úgy, hogy magasan maga elé tart egy kistükröt.S mindez a vibrálás azért, mert jeleket vár. S körülöttünk is mindaddig vibrál a konyha meleg párája, míg meg nem halljuk Kacsa nyelvvel csettin- tett, átható hívójeleit az utcáról. Ö csettint bárhol és bármikor, s a nővérem szalad bárhonnan.

A nővérem és Kacsa mindennap esemény. Már nem nekem és a húgomnak, hanem elsősorban apámnak, mert jó monodráma téma, aztán anyámnak, mert ezek a monodrámók 16 évért felülieknek szólnak, s igy mint hallgatóság a családból hivatalosan csak ő jöhet számításba. Szegény.

Közben a vízgyűjtővödör ismét tele lett, most nem illatos, fehér tetejű vízzel, hanem valami meghatározhatatlan színűvel, amiről az én helyemről is látszik, hogy többféle eredetű; teavíz megsűrűsödött alja, holnapra beáztatott bab

Maka/ Ida

Más időben

Azóta ott vagy. Más időben, ahol más csillagrend szerint merülnek el a percek, évek, ott, ahol más eget feszit föléd az ismeretlen Isten, ahol a fiává fogad ahová vágyunk mind, az ország. S megméretlen tereid fölött Atlantisz-éj a boltozat.

Salamon Erzsébet

Kivágják a csendet

ragozom magam gyöngyöt innék egyetlen mosolyom szétszaladt megyek utána körbe fesd be arcomat még meleg nem is volt ami megmaradt kivágják

a csendet és a fákat ketten leszünk.

\

fölösleges leve, egyszerű kézmosóvíz.

Kötel esség szerű en vinnénk

üríteni, anyám, én, vagy a húgom, mert félünk, hogy lassan kicsurran ai szürke lé, és mindenre rátapadnak a tízszer kifőzött nyálkás, teaszálak.

De nem visszük, mert tudjuk, hogy nővérem és az udvarlója itt vannak még közel, s restellnénk Kacsa előtt ai rongyos tornacipőnket és a ruhafenekünk szita-ritkaságát Áll az időmérőnk. Nem lendíthetünk rajta. Anyám szemében az idő már sűrű, szinte fekete, és túlcsordul a karimákon: soknak találja nővérem kintlétét. Mi lesz, ha jön az apja és meglátja?

Mire a tejbegríz elkészül, nővérem is bejön. Előre tudjuk a kapu csapódásából és a kőjárdán koppanó gyors lépteiből. Duzzadt szója mintha' még feljebb kunkorodna, piros-zöld kockás selyemblúza összegyűrve a kabát alatt. Lesz mit vasalni holnap anyánknak.

A vibrálás megszűnik.

A vizesvödör újra telítődésre készen.

A tejbegríz meleg, fehér párája engem is visszahoz a lámpa fénykörébe. A székem ismét négy lábon áll.

A három egyforma lapos tányéron három egyforma kupac tejbegríz, amely önsúlyánál fogva lassan szétterül, s széle a tányér peremén szabályos karikát rajzol. Három tejbegrízkorong, beszórva fahéjjal.

Az átlátszóvá kopott ezüst kiskanál ma a húgomé, mert tegnap én ettem vele. Utálkoz- va eszem az alpakkaízű kiska- nállaí. Fémízű tejbegríz, af- pakkaízű fahéj.

És mennek a kiskanalak körbe-körbe, mint láthatatlan körzők látható ágai. A tányér a fehér tenger, középen kerek fahéjsziget, a tányér a világ, a fahéj a hold. Csökkenő hold, egyre kisebb. Apróka barna, kerek torta. Nincs már alpakkaíz. Végül marad az üres tányér, sziget nélküli tenger, hold nélküli légüres tér.

Balomon a nővérem még csak a tortastádiumnál tart, a másik oldalon a húgom a fogyóholdnál.

Vajon a nővérem már akkor is így ette a tejbegrízt, amikor mi még nem voltunk, vagy ez hármunk találmánya?

Anyám a fekete fakanálcsonkkal eszi a lábosba sűrűsödött pépmaradékot. Fahéjat nem tett .ró.

Aztán kihozzuk ágyainkból a tegnapról bennmqradt, ronqy- bacsavart, vizespalackokat. Anyám a hideg vftreket sorra a vödörbe önti, s a több szólamban muzsikáló fazekunkból átmeri az összes vizet az üres üvegekbe. Nevetünk, hoqy így lesz a zenéből meleg. A ^húgom szerint égési seb. Lehúzza a tornacipőjét, és megmutatja a nagyujján vöröslő forintnyi foltot.

Amíg a vízgyűjtő vödörrel a vaksötétben a kanálisig botorkálok, s onnan vissza, a konyhában már minden mást elnyom a melegedő oaradicso- mos krumpli illata. Anyám várja apámat.

HÉTVÉGE 9.