Dunántúli Napló, 1985. január (42. évfolyam, 1-29. szám)
1985-01-12 / 10. szám
Történet HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT ÁGH ISTVÁN versei 1 KALÁSZ MARTON.' Téli bárány (regény. XIV.) 3 CSORDÁS GABOR versei 9 PÁLINKÁS GYÖRGY verse 10 SPIRO GYÖRGY: Változatok a témára (elbeszélés) 11 ZELEI MIKLÓS versei IS FEKETE GYULA: Tengercsepp (aforizmák, jegyzetlapok, I.) 17 KELEMEN LAJOS versei 22 TARJÁN TAMAS: Arany, PetMi, Madách (filmlevél) 23 P. MÖLLER PETER: Pécsi színházi esték 29 SZÖLLÖSI ZOLTÁN versei 32 POSZLER GYÖRGY: A jéghegy csúcsa és a láthatatlan szisztéma {Portrévázlat Lukács Cyötgyröl. I.) 34 Fúlep Lajos születésének J00. éotordulójára NÉMETH LAJOS: Fúlep Lajosról (tanoknány. I.) 43 ZADOR ANNA: Emlékeim Fúlep Lajosról 49 FODOR ANDRAS: Ezer este Fúlep Lajossal (napló, I.) 53 Európai lórum ORMOS MÁRIA: A történelem normájáról 59 VITÁNYI IVÁN: A fejlődés szerkezete 67 1985 JANUAR A Jelenkor januári száma A Pécsen szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának szépirodalmi törzsanyagában többek között Ágh István, Csordás, Gábor, Pálinkás György, Szállási Zoltán és Zelei Miklós verseit, továbbá Fekete Gyula, Kalász Márton és Spirá György prózai írásait olvashatjuk. összeállítással emlékezik a folyóirat Fülep Lajos születésének 100. évfordulójára. Fodor András Ezer este Fülep Lajossal c. naplójának részlete, Németh Lajos tanulmánya és ládor Anna emlékezése szerepel az összeállításban, CSORDÁS GÁBOR A tanulmányok sorában figyelmet érdemel Ormos Mária „A történelem normájáról” c. írása. Poszter György Lukács Györgyről szóló munkájának első részlete, valamint Vitányi Iván: A fejlődés szerkezete c. írása. Kántor Lajos romániai szemlével jelentkezik. A művészeti rovatban P. Müller Péter pécsi színházi előadásokról ír. Tarján Tamás pedig újabb magyar filmekről közöl beszámolót. A számot A Tóth Sándor festőművész íróportréi illusztrálják. Gyermekeknek október tizenöt szeles hideg van meg se rezdül a vadmeggy levele rohanvást pang a sodródó zugokban a szél s a világ együtt száll vele kis bökkenő s a gőzölögve hűlő ládák alatt az őszitatta fű süvítve ég és gázlabdát lövellő láva a lakk — maradj csak ésszerű zörgő cellofán Einstein fizikája (hörgő elefánt Isten fifikája?) kis bökkenő s két ázott kicsi szolga (pispökkel ős mélázott kicsiszolva?) a porló semmiből hozzádszegődik (a borból csenni bűn s rozsdád megőrlik?) ÁGH ISTVÁN Napló REMÉNYTELEN TETŐ Ság-hegy, 1984. október Megzendítem a délutáni nap aranylantját, énekelek egy elbaktató nyűiről, hogy visszahívjam az őszi vadvirágok sárgás-lila szállása alól, de a nyúl nem jön, míg megmarad a lant arany fölhangja, száll belőlünk, kezem is énekel, a fű, a hegyi pad, fekete hajként átzizegő álom, a szem mandulaize s ez az egész reménytelen tető, ahol keresem boldogságomat, ahol kezem matat oly boldogságot, akár mellbimbót, hasat és le tovább, mint a délután aranylantján, mint a csalános virágok zizegésén, melyek kimúlnak nemsokára, és az idő fehér leplébe takarózva várom holnaputánjukat. Nem tudom, hol történt. Talán Prágában, talán Rómában, vagy másutt, nem tudom, csak arra emlékszem: mentünk az utcán, hozzáfordultam és valamit magyarázni kezdtem. Ö hallgatott, én pedig magyaráztam. Már nem emlékszem, mit. És őrá sem emlékszem. Tudom, hogy ott ment mellettem az utcán, és ha eszembe jutna, melyik városban történt, még éppen ki tudnám számolni, melyikük volt ő. Akkor ma még azt is tudnám, milyen ruha volt rajta. Arra pontosan emlékszem, milyen jó volt akkor, azon az utcán, amikor magyaráztam neki valamit, ami nem lehetett olyan fontos, ha ennyire kiment a fejemből. Nemcsak neki nem lehetett fontos. Csak az volt fontos, hogy ott mentünk ketten az utcán. Ezt akkor nem tudtam. Ő ezt bizonyára jobban Spiró György Változatok a témára tudta nálam. Emlékszem: ment mellettem hűségesen, és hallgatta a fecsegésemet, amiből nyilván semmit sem értett. Városrész tűnik fel előttem, élesebben egy pillanatra, visz- szahull. Varsó? Párizs? Belgrád? London? Kár, hogy az évet sem tudom, mert akkor is ki tudnám számolni, melyikük volt. Most úgy érzem: én mindig egyforma voltam, minden évben, nagyon sokáig, és ő se változhatott olyan sokat, ha ennyire összekeverem. Kicserélhető volt. Furcsa. Még meglepőbb, hogy mégis hol jobban, hoí'kevésbé szerettem annakidején. Erről tűnődöm napok óta. Előttem a kép: az utca. A házak ugyan kivehetetlenek, de az biztos, hogy mentünk az utcán, és nyár volt. Egyre erősebb hálát érzek. Úgy tett, mintha értené, és én tovább magyarázhattam neki. Nem is ezért tartozom neki hálával, hanem mert ott ment mellettem. Sorolom magamban a városokat, és nem igaz, hogy egyedül bolyongtam bennük. Nem igaz. Rosszul tudtam eddig. Mindig ott volt velem. Egyre kevésbé értem, miért éppen engem választott, de engem választott mindig. És ha tárgyilagoson mérlegelem, mégiscsak velem volt mindig, bármerre vetődtem. Találka A valahónyadik utca és va- lahányadik avenue kissé lejtős sarkán álltam. Három fácska árválkodott a vízszintessé emelt járdán deszkavázában, ettől oly nevezetes a sarok. Vártam azt, aki majd segít hazaküldeni a könyveimet. Á könyvek bátyúkban hevertek a lábamnál. Túl korán értem oda, taxival mentem, mert féltem, hogy elkésem, és nehéz lett volna annyi cuccal közlekedni. Ácsorogtam, nézelődtem. Pár lépésnyire egy hamburger-árus ténykedett, jöt- tek-mentek a mindenféle nációhoz, fajtához, színhez, szemvágáshoz tartozó emberek, az úttesten egy mezítlábas, beszívott néger ugrált a kocsik elé kitartóan, hadonászva, hol motyogva, hol kiabálva, de nem akadt senki, aki elütötte volna, dudálni is ritkán dudáltak rá. Errefelé is meghalnak az emberek, persze, de nem annyira könnyen. Ácsorogtam a sarkon, fél kilenc múlt nem sokkal, hivatalba tartottak hivatalnokkülsejű, magabiztos hivatalnokok aktatáskával, öltönyben, nyakkendőben, iólöltözötten, öntudatosan és unalmasan, és egyszerre megláttam őt. Kétségkívül ő volt az, s ha nem ő volt is, pontosan olyan, amilyen ő lehet, ha él még, és miért ne élne, és miért ne éppen ott. Néztem, ahogy tőlem pár méterre vonul a járdán. Nem sokat változott az utóbbi tizennégy évben, akár ő az, akár nem, csak szemüveg nem volt rajta, amit annakidején, előbb-utóbb, kénytelen volt az utcán is hordani, de miért is lett volna rajta szemüveg, amikor itt az emberi hiúság a kontaktlencsénél bonyolultabb dolgokat is feltaláltatott. Az ízlése sem változott: finom, de nem feltűnően előkelő blúzban és szoknyában volt, kezében nagy, de még éppen női méretű aktatáska, a haja finoman seszí- nű szőkésbarnára festve, és se jobbra, se balra nem nézve, öntudatosan vonult az úticélja felé. Érdeklődve figyeltem, és nem fordult meg a fejemben, hogy rákiáltsak az anyanyelvén. Lefelé haladt a kissé lejtős utcán, közvetlenül alattam, néztem utána, igen, a szokásosnál kicsivel, de alig észrevehetően magasabb sarkú cipőt viselt ezúttal is, néztem, amíg el nem tűnt az épület kiszögellése mögött. Nem éreztem semmit. Talán mert azóta ebből a típusból csakazértis elcsábítottam párat. Talán mert azóta nagyobb bajok is értek. Nem lepett meg, hoqy ott látom őt, vagy hasonmását. Azt tudtam, hogy a Balkánról még idejében lelépett. Még elég közel, de azért kissé nyugalmasabb tájékra. S ha már elment Bécsig, miért maradt volna ott, abban az unalomban? Miért ne ment volna tovább a kivénhedt Európából oda, ahol a mai világ fővárosát sejtik tévesen, ám ahol a sznobizmus — és ebből volt benne elég — valóban, még mindig virágzik? Két gyereket szült, ezt még megírta — és miért legyen német a gyerekei anyanyelve, ha a német nem világnyelv többé? Okos lány volt mindig, az érzelmei soha nem kerekedtek fölül a racionalitásán. Rég eltűnt a kiszögellés mögött, én pedig a közönyömön tűnődtem. Rég nem jutott az eszembe, de azért mégiscsak megkeserítette öt évemet tizenkilenc éves koromtól, amíg szenvedélyesen hittem, hogy szerelmes vagyok belé. S noha mór pontosan tizenkilenc éve volt annak, hoqy először megláttam a tengerparton — gyönyörű volt ő is, a tenqer is, bizonyára fokozták is eqymást —, ez azért nem oly naav idő, aliq háromnegyed emberöltő, miért nem hozott ki a sodromból a látványa mégsem? Próbáltam felidézni, mit éltem át öt év alatt, amig ama romantikus, államhatást semmibe vevő távszerelmet folytattam vele. Mindenkivel lefeküdt, mint annakidején hamar kiderült, csak velem nem. Okos volt, ám némi romantikára hajlamos. s mert fiatal volt akkor, ki kellett próbálnia', hol is az a határ, ameddig elmehet, s e célból történetesen én akadtam az útjába. S történetesen ő akadt az utamba, amikor, mert fiatal voltam, éppen ki kellett próbálnom, mit bírok ki én. Ö elég messzire elmehetett, és én elég sokat kibírtam, erről szólt az az öt év, és nem mondhatnám, hogy bármelyikünk győztesen került volna ki az ügyből. De vesztesen sem, persze. Ö bölcsen férjhez ment Bécsbe, én pedig valamit — máig nem tudom, mit — megtudtam magamról. Eljuttatott az öngyilkosság határáig, vagy talán én akartam eljutni odáig az ő révén; megtanitott, hogyan csaljam meg kényszerűségből azt — őt —, akit szeretni vélek; megtanitott, hogyan harcoljak a végsőkig egy eleve elrontottnak induló kapcsolatért. Ennek később igen nagy hasznát vettem, amikor éppen úgy hittem, hogy lehetséges nem eleve elrontott kapcsolat is. Hálával is gondolhatnék rá, ötlött az eszembe ott a sarkon: ő indított meg az úton, amely elvezetett odáig, hogy mindegy lett, a világ mely utcasarkán ácsorgók egyedül, bár az is igaz, hogy nem ő tehetett róla, s talán én sem teljesen, hogy ez az érés útja. Mindenesetre ő volt az első, aki mint rovart tanulmányozott engem, nem mintha okosabb lett volna nálam, mint hittem annakideién, hanem mert nő volt, s utóbb magam, mert férfi voltam, szépen visszaadtam a nőknek a tőle tanult embertelenséget. Próbáltam felidézni a színhelyeket, ahol együtt voltunk, a tengerparti esték feledhetetlen hanqulatát. dehát elfelejtettem. Mással esett meg az életem. Az az öt év is, meg ami utána következett, az is. Talán ő volt, aki elhaladt előttem, talán nem; de én már nem voltam az, aki rákiálthatott volna az anyanyelvén, amit pedig még mindig beszéltem akkor, és beszéltem mindazon nyelveket, amelyeket ő tudott már annak idején, s amelyeket, kisebbrendűségi görcstől hatjva, hogy utolérjem, később, amikor ő már eltűnt, mind utánatanultam. Eltűnt az a görcs is, csak a végeredmény maradt, a tudásom, hoqy minden nyelven ostobaságokat fecsegnek az emberek. Azt azonban mégis meg kellett állapítanom ott. a sarkon, hoqv ez volt az első zavartalan randevúnk. Mert most már mindketten maaunkhoz méltóan csináltuk véaiq, akár ő vonult el előttem, akár nem. S a dologról magáról ezúttal sem neki kellett megtudnia még egy fölösleges nem tudni micsodát, hanem énnekem. Idill Nagynehezen fölkelti a gyereket, viszi a karjában a fürdőszobába megpisiltetni. Én a paplan alatt fekszem a jó melegben. A gyerek berohan a fürdőszobából, rámmászik, aztán becsússzon a paplan alá. Lábammal megcsiklandozom a lábát, visszacsiklanj doz, mindketten röhögünk. ö bejön a fürdőszobából, megpróbálja a gyereket kicsalogatni a paplan alól, nem megy könnyen. Minden rokonszenvem a kölyöké, én se mennék szívesen iskolába, öltözteti, a gyerek közben ugrál az ágyon, be nem áll a szája. Ő fölteszi a kávét, a gyerek rohangál a szobája és az étkező között, most mór nekem is föl kell kelnem. Amíg a gyerek az étkezőben filozofál tovább, gyorsan felöltözöm, majd beténfergek hozzájuk. A gyerek totojázva pakol a táskájába. Ö megkér, segítsek már a gyereknek összekészíteni a táskát. Silabizálom az órarendet, keresgélek az étkezőasztalon és a könyvespolcon széthányt könyvek és munkafüzetek között. Nagyon szégyellném, ha nem kerülne minden a táskába. Kész a kávé. A gyerek szörpöt kér. Mellette ülök, szürcsölöm a kávét, a gyerek nagyon magyarázza az iskolát, közben a könyökével kilöttyinti a bögréből a a szörpöt. Ö bent szaladgál, a gyerek szemüvegét keresi és közben a saját táskáját pakolja. Halkan figyelmeztetem a srácot, hogy kilötykölte a szörpöt. A gyerek hoz valami szalvétát, kicsit radírozza vele a térítőt, megtette a magáét. Ö bejön a megtalált szemüveggel, íátja a csöndes összeesküvést, elneveti magát. öt perc múlva nyolc, nem győzöm sürgetni őket, de mindketten keresnek még valamit, véqre lerohanunk a lépcsőn, ki a kertbe, ki a kertkapun, be- váqjuk magunkat a kocsiba, most a gyerek ül az első ülésen, ő száll ki hamarabb. Vágtatok a reggeli hegyoldalban. Fékezek. A averek kiugrik a kocsiból, szalad be a kapun. Még van három oerce. Nem késett el hálistennek. ő előre ül a gverek helyére. Jó naqy gázt adok, most már ő ne késsen el. A hegyoldalban kocsi kocsi hátán, dugó van, szembe süt az őszi nap, negyed órán belül be kéne érnie. Mor- aok, amiért későn indultunk. Visszamoroq. Gyűlölködés, szellemeskedésbe csomagolva. Fojtott feszültséa. Kurta, bántó vakkantások. Én nem bírom tovább, ránézek és kitör belőlem a nevetés. Boldogan nevet ő is. Jót játszottunk. Jól tudjuk ezt csinálni. Értünk hozzá mind a ketten. Neaved utón két perccel rakom ki a szűk mellékutcában, rohan be a kapun. Nem késett sokat. A hídon Pest felé még hosszú kocsisor, de Buda felé alig van forqalom, mehetek szabadog. Eqyszerre észreveszem, hogy összeszorítom a fogaimat és csi- korqatom őket. Eszembe jut: éjszaka ugyanígy csikorgatta a foaait álmában. Nézem a szembejövő kocsisort. Nemréq méq ott voltunk kö-áttük. Tíz perce talán. Ilyen lehet a család, mint volt ma reggel. Ilyesmi lehet. PÁLINKÁS GYÖRGY Alma-homály In memórián Kígyós Ne karolj belém barátom vak már a hangom Mint végződő fény elébe megy árnyékának szemem Immár álomtalan rendben e magházi csöndben feszül Gemma-türelmű szobraim hajlatára Látásom pilla-időnyi e körben Arctól arcig akár a vak-bújócska s ha támad Kereső kedved mint vissszacsapódó ág Hunyoritásnyira húzza könnyes horizontod Mennem kell hát látod terítsd rám Kabátod burkolózom vele végleg „Ne tegezd a halottat" kérlek A. Tóth Sándor iróportréi: Kassák Lajos és Veres Péter
