Dunántúli Napló, 1985. január (42. évfolyam, 1-29. szám)

1985-01-03 / 1. szám

1985. január 3., csütörtök Dunántúli napló 3 Huszonéves Taminó Kovács Attila ifjú tenorista játszotta az évadnyitó elő­adáson a Pécsi Nemzeti Szín­házban Taminót. Mozart: Varázsfuvolájának egyik fő­szerepét. Élete első színpadi bemutatkozásán hősszerel­mest alakított. Az operatár­sulat fiatal tagjával a szín­házban beszélgettünk. Elő­ször kereste fel újságíró, egy kicsit izgatott. Hat évvel ez­előtt kezdett el énekelni, de hét éves kora óta zongorá­zik. A Zeneakadémiára két­szer felvételizett, de sikerte­lenül. 1978-ban kezdett el Bikfalvi Júliánál éneket tanul­ni. Hogyan került a pécsi színházhoz, s kapott mindjárt főszerepet, erről faggattuk a fiatal művészt. — Marczis Demeter, a Pé­csi Nemzeti Színház opera- társulatának igazgatója Bik­falvi Júliával kamaradarabok­ban játszott az Országos Fil­harmónia koncertjein — kezdte a beszélgetést Kovács Attila. — A nyáron meghall­gattam egyik koncertjüket Szentendrén. A találkozásból próbaéneklés lett, majd fel­ajánlották a Varázsfuvola egyik főszerepét. Szeme ennél a mondatnál csillogni kezd, látszik rajta, életének nagy fordulatot je­lentett o színházi szerződés. — 1978-ban a Bolyai Já­nos Híradástechnikai Szak- középiskolában érettségiz­tem Budapesten. Édesapám gépészmérnök, és engem is inkább a műszaki pályák felé próbált irányítani. Nagy csa­lódást okozott neki, hogy nem lettem mérnök. Az évadnyitó operaelőadás után elfogadta a választásomat. Jó érzés volt bebizonyítanom, hogy komo­lyan gondoltam: operaéne­kes leszek. Nemcsak szalma­láng volt, nemcsak a mű­vészvilág „csillogása" vonzott. — Érettségi után a film­gyárban mint világosító dol­goztam. Színészi játékom mesteriskolája is ez volt, itt találkoztam először közelről a művészettel. Az itt töltött idő alatt sajátos látásmódom is kialakult. A Csepel Vas- és Fémművekben elektroműsze­rész voltam, közben bekerül­tem a KISZ Központi Mű­vészegyüttesébe. Ez egy ki­csit a véletlen műve volt! Az egyik baritonista megnősült, s az ő helyére vettek fel. Én megpróbáltam, sikerült. így lettem tenorista. A katonaság idején a Néphadsereg Mű­vészegyüttesében énekeltem, s onnan szerződtem Pécsre. Elmondta, hogy szívesen van a pécsi társulatnál. Az első fellépés izgalmain is át­segítették a kollégák. — Nagy próbatétel volt a Varázsfuvola főszerepe. Még soha nem szerepeltem egye­dül színpadon. Soha nem ta­nultam az operaénekesi és színészi mesterséget, nem voltam tagja semmilyen szín­házi stúdiónak. Nagyon ke­mény munkát követel az éne­kestől ez a pálya, művészi tudatosságot és nagy-nagy önfegyelmet. Mostanában Puccini: Ma­nón Lescaut című operájában láthatjuk Kovács Attilát Ed- mondo szerepében. Sz. K. A pedagógusok közérzete Gárdonyi Géza lámpásaiként Egy régi tanító visszaemlékezése „Akit az istenek gyűlölnek, azt pedagógussá teszik” — tanultuk annak idején a latin­órán, s bizony, nem igazán ér­tettük az ókori bölcsesség ve­lejét. Hogyan is érthettük vol­na, amikor úgy éreztük, neve­lőink abszolút hatalmat gya­korolnak fölöttünk, szüléink is mindig a tanáraink iránti tel­jes tiszteletre bíztattak, s ma­guk is igencsaik tisztelettel vi­seltettek irántuk. Aztán felcseperedvén rájöt­tünk: van igazság ebben a keserű mondásban. Akit pe­dig közülünk nem szerettek az istenek, az -, mint jónéhány éven át e sorok írója is — a saját bőrén tapasztalta: a pe­dagógus pálya nehéz pálya, a pedagógus helyzete társadal­munkban korántsem mondható meg nyug tatónaik. Hogyan állunk ma? Mit tük­röz a pedagógusiközérzet Ma­gyarországon? Azt hiszem: eléggé válto­zatos képet. Ebből a képből nem hiányoznak a gondok, amelyeknek eredete többféle. A gondok egyik fő forrása: gazdasági helyzetünk általá­nos nehezülése. Ennek hatásai alól nem vonhatja ki magát az oktatásügy sem, habár a mű­velődési kormányzat igyekszik lehetővé tenni, hogy legalább a szintentartásra elegendő anyagi fedezet jusson. Ez azon­ban korántsem könnyű. Az is­kolafenntartás költségnöve­kedését kiszámítani eléggé nehéz, s előfordul, hogy a megemelt összegből is csak igen szűkösen futja. A másik ok, ami miatt a pedagógus feje fő: oktatás­ügyünk dinamikusan változó korszakát éli, s e változások közepette nem egyszerű meg­felelni a változatlan követel­ményeknek. Azoknak, amelye­ket így fogalmaz meg az or­szággyűlés elé kerülő oktatá­si törvény tervezete: „A pe­dagógus kötelessége, hogy ok­tatómunkáját legjobb tudása, valamint a nevelési progra­mokban, a nevelési és oktatási tervekben, a tantervi irány­elvekben foglalt követelmé­nyek szerint végezze." (40. §. 2. pont.) A nehézség éppen abban áll, hogy a programok, ter­vek, irányelvek eléggé gyak­ran változnak, s némelyikről kiderül, hogy nem óllia ki a gyakorlat próbáját. Aki figye­lemmel kísérhette, netán vé­gigcsinálhatta a magyar ok­tatásügy legutóbbi négy évti­zedét, az megérte - mond­jak - az 5+1 tündöklését és bukását, a tagozatos rendszer „bölcsek kövévé" nyilvánítá­sát, s ugyanennek tagadását —, hogy a technikusképzés neuralgikus kérdéséről ne is beszéljek. S ugyancsak ne so­roljak példákat az egyes tantárgyak apróbb-nagyobb változásairól, amelyek mind­mind többletigénybevételt je­lentettek a pedagógia munká­sai számára. Harmadjára: még mindig nem megfelelő a pedagógusok anyagi és erkölcsi megbe­csülése, nem elég szoros a pedagógusok és a szülők, a pedagógusok és az őket körül­vevő tágabb társadalom kap­csolata. Kétségtelen, hogy a mostani tanév elején végrehajtott bér­emelések valamelyest javíta­nak a helyzeten. Az átlagosnak tekinthető tízszázalékos több­let egyáltalán nem alábecsü­lendő. Am a társadalom egyéb rétegeinek kereseti lehetősé­géi is megnövekedtek, s így a pedagógusjövedelem és a más rétegek jövedelme közötti olló- ha az alapbérek valamelyest kiegyenlítődtek is - még tá- gabbra nyílt. Márpedig — meglehetősen anyagias szem­léletű korunkban — a szülők tekintélyes része úgy gon­dolkodik: miért becsüljem a pedagógust, ha jóval maga­sabb életszínvonalat tudok biztosítani magáimnak, mintő. Ehhez járul még, hogy - lé­vén a pedagógus munkatel­jesítménye egzaktan nem mérhető — eléggé bizonytalan a nevelők munkájának meg­ítélése, értékelése. Gyakran fordul elő, hogy nem annak jut az anyagi és erkölcsi meg­becsülés, aki a legjobban ne­vel, oktat, hanem annak, aki — olykor korántsem a lénye­get kifejező „mutatók" tük­rében - a legjobb képet tudja mutatni munkájáról. Az oktatási törvény remél­hetőleg sok mindent egyértel­művé tesz majd, s az illetéke­sek érvényt is tudnak szerez­ni neki. Ámde jó lenne, hogy amikor a honatyák a végle­ges szöveget elfogadják, a törvény betűje és szelleme egyaránt az egyenlőséget su­gározza. „ A pedagógus köte­lessége - így a tervezet (40. §. 2. b. pont) -, hogy a gyer­mekek, tanulók, hallgatók em­beri méltóságát és jogait tartsa tiszteletben..." Á ta­nuló csupán arra kötelezett, hegy „tanúsítson tiszteletet a pedagógusok személye és munkája iránt. . (36. §. 2. c. pont). Ez ugyebár jóval kevesebb! A szülők — és a bennük megtestesülő társa­dalom - számára viszont nincs ilyen paragrafus. Morvay István Noha életem télbe hajolt már, még mindig érdekel az oktatás, a nevelés szent ügye. Ezért keltette fel figyelmemet a Dunántúli Napló egyik ré­gebbi számában Sarkadi Lász­ló cikke, amely A nyomok az alsó tagozatba vezetnek cím­mel jelent meg. A cikk íróját aggasztja az általános iskolák alsó tagozati munkája, és írá­sában van egy kitétel, amely­hez mint egykori tanító szeret­ném hozzáfűzni észrevételei­met. „A mai általános iskola, írja Sarkadi László, többek között abban különbözik a háború előtti elemi iskolától, hogy ott — ha nem is bevallottan — igen széles tömegek iskolázott­sági szintje ezen a ponton meg is rekedt. Egy 1938-as keltezé­sű tankerületi jelentés szerint az elemi iskolát végzett gyer­mekek nagy része le tudta írni a nevét, el tudta olvasni — szó­tagolva — az újságok címeit, s úgy ahogy tudott összeadni, kivonni, szorozni és osztani legalább néhány számjegyig”. Ebben az évben, 1938-ban már 11 éve tanítottam. Hűsé­ges olvasója voltam a szakla­poknak. Élénk figyelemmel kí­sértem az érdekes, tanulságos vagy megdöbbentő híreket, amelyek az iskolákról tudósí­tottak. A régmúlt idők iskolái­nak ténykedéséről írt néhány sor után szeretném kiegészíte­ni Sarkadi László írását a múlt pedagógusai iránti kegyeletből és tiszteletből. Azok iránt, akik elmentek vagy akik most van­nak készülőben. Nem állítjuk, hogy a magyar oktatás ugarán a két világhá­ború előtt és még régebben nem voltak sötét foltok. Ezek okát két adottságban lehet és keli megtalálnunk. Egyrész azon „nevelők” személyében, akik csapnivaló és megbotrán­koztató életmódúkkal megaka­dályozták az előbbrejutást. Másrészt elfogadható magyará­zat a tudatlanságra a nép sze­génysége, nyomora, amely egyes vidékek tipikus adottsága volt. Az, hogy a földművelők, napszámosok, zsellérek a tava­szi munka beálltával késő őszig kivették gyermekeiket az isko­lából és dolgoztatták a földe­ken, hogy több és nagyobb le­gyen a kenyér. Ez a szegény- séa késztetett a századfordulón százezreket a kivándorlásra. A régmúlt idők iskoláiban mégis — kevés kivételtől elte­kintve - tisztességes, becsüle­tes munka folyt. Vajon nem ép­pen az 1938 körüli évek tanít­ványai építették fel a második világháború romjaiból ezt a hazát? Előttem van 1912-ben kelte­zett elemi népiskolai értesítő könyvecském. Ekkor még csak hat osztály volt. Az alsó négy­ben jobbára olyan tantárgyak szerepeltek, mint a maiban, de volt már akkor is földrajz, úgy tudom, lakóhelyismeret néven. Az 5—6. osztály tantárgyai kö­zött szerepel a történelem, az alkotmánytan. Folyékony olva­sás nélkül eredményesen lehe­tett volna-e tanítani ezeket a tantá rgyakat? Az 1938 táján tevékenyke­dett tanítók nagy része prole­tárcsaládokból került ki, zsel­lérek, napszámosok, parasztok, kisiparosok, kishivatalnokok otthonából, örült a család, ha nagy áldozatok árán is, de képzőbe került 3-4 évre a gyermeke, és „úr” lett belőle. Pedig hát az akkori idők tár­sadalmi mércéjén mérve a ta­nító „úrnak kevés volt, paraszt­nak pedig sok". Ha ezek a fiatalok végeztek, elhelyezkedtek, lakásuk nagyon sok esetben nedves, földes odú volt. Az iskolákat sokszor istállóból, fészerből alakították ki, vagy más, kiselejtezett épü­letben helyezték el. Mindez egy életen ót volt otthona, munkahelye a tanítónak. A puszták, falvak, kisközsé­gek tanítói nemegyszer 60— 120 gyermeket neveltek, oktat­tak. összevontan vagy részben osztottan. Délelőtt és délután is. Este pedig gyakran végeztek társadalmi munkát - bár akkor ezt nem így hívták: dalárdát, énekkart vezettek, műkedvelő előadásokat rendeztek, a fiú- és leányegyesület vezetői vol­tak. A tanitófeleségek, tanító­nők megtanították a többi asz- szonyt kézimunkázni változato­san sütni-főzni. Azokat a taní­tókat akik ezt a munkát nem vállalták vagy arra hitványsá­guknál fogva arra alkalmatlan­nak bizonyultak, kivetette ma­gából a nép. Nem volt mara­dásuk a tanfelügyelő gyakori és szigorú ellenőrzése miatt sem, aki kemény kézzel csapott le a tanítói tekintély rombolói­ra. A legtöbb tanító összenőtt a családokkal, közös volt örö­mük és bánatuk. Kétszer any- nyit könnyeztek, mint mosolyog­tak, a növendékeik mégis meg­tanultak folyékonyan írni, ol­vasni. Jól tudtak számolni. Is­merték hazánk történelmét, földrajzát. A verseket úgy meg­tanulták, hogy bármikor el tud­ták mondani vagy folytatni ott, ahol a másik abbahagyta. Aki elolvassa Gárdonyi Gé­za: A lámpás című regényét, ma is valódi képet kap a régi tanítói életről. Gárdonyi „lám­pásai” ho megfogyatkozotton is, de még mindig világítanak. És csodák csodájára melenget­nek is. Mi mást kívánhatnánk hát a jelennek, mint hogy to­vább égjenek ezek a „lámpá­sok" az otthonokban, a mun­kahelyeken és szerte a világon. Dózsa Béla, nyugalmazott tanító Szilveszter A Kirov Balett szólistái Budapesten elől# ISI Ki tudja mitől, miért és mi­óta vált a tévé szilveszter esti programja a szilveszteri mű­sorrá, az egyetlenné, a külön­legessé, hatása, jelentősége miért haladja meg akár az át­lagos kabaréét is annyira, hogy legyen bármilyen, sikerüljön akárhogy, szidni fogják az új év első napjaiban. Az ilyen fel­fokozott várakozásnak ugyanis képtelenség eleget tenni, nincs olyan műsorszerkesztő, rende­ző, sőt olyan tévészemélyiség sem, aki biztonsan megtalálná millióféle kedv, hangulat, ma- ligánfok, ízlés közös pontjait, közhely hát, hogy nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, mi több, nem is kell; egy több rétű, különböző színvonalú kí­nálatból ki-ki találja meg és válassza ki a neki tetszőt, a kedvének, lelkiállapotának megfelelőt. A televízió éveken át titkolózással, előzetesekkel, nyilatkozatokkal csigázta a vá­rakozást, mindenképp valami olyasmit ígért és akart csinál­ni, amilyen még nem volt. A monstre, a grandiózus, a monu­mentális a nonstop voltak azok a kulcsszavak, amik köré eme nyilatkozatok és kedvcsinálók rendeződtek. Kibogozhatatlan immár, hogy az izgatottan vá­rakozó közönség vagy a (túl) sokat ígérő televízió fújta fel az év utolsó estéjének műsorát, mindenesetre a tévé évről évre, mint egy exhibicionista magas­ugró, nekifutott egy lécnek, melyről maga is, a néző is biz­tosan tudta, hogy le fogja ver­ni. Le is verte, hol ilyen hol olyan stílusban, egyre csillo­góbb szerelésben és külsőségek között. A néző eljátszotta a dü­höset, a „becsapottat, a csaló­dottat, s gondosan leplezte ka­ján kárörömét, a megmond­tam én előre"-féle mondatok fonák jóérzést rejtegettek. Az­tán az utóbbi évekre érezhető­en változott a helyzet, az ün­neplési és így tévénézési szo­kások lassú változásával vala­melyest csökkent a szilveszteri műsor jelentősége, a tévé töb­bé nem akart erején felül tel­jesíteni, irreális módon meg­haladni saját átlagszínvonalát s a néző sem várt csodát, illet­ve ha várt is talán többé nem bízott benne. Egyre többen szervezték meg programjaikat a tévétől függetlenül, nem ül­ték körül a képernyőt, legföl­jebb odaültették maguk közé a társaságba s ha mondott va­lami jót, valami szellemeset, úgy fogadták, mint a társaság bármely tágjánál« szellemessé­gét. Nos, ez az unásig ismert „vendég" hétfő este viszonylag kellemes, jó közepes szórakoz­tatónak bizonyult. Legalábbis eleinte, tiz utón ugyanis meg­lehetősen elengedte magát, kritlkátlanná vált s Telepódium című szellemeskedéseivel maga ellen hangolta a társaságot. Jegyzetirónak tetszett a Szuper- bola, ott tetszett, ahol févésze­rü volt s ahol a szöveg nem nőtt rá a látványra ahol azt adta, ami lényege, újszerű, hu­moros kontextusba állította a nyolcvannégyes év filmfelvéte­leit, eseményeit. Bátor volt és „tiszteletköreit” is ízlésesen tel­jesítette, más kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán ilyen­fajta tiszteletkörökre. Hofi visz- szatérése a televízióba önma­gában is esemény, hát még, hogy ezúttal elementáris volt, koncentrált, igazán szellemes, legjobb formáját hozta, azt a formát melynek ritka népszerű­ségét köszönheti s nem azt, mellyel olykor úgy lubickolt e népszerűségben, hogy elfelej­tette, neki is meg kell újulnia alkalomról alkalomra, hogy közvetlenségével szerzett rang­ját üres közvetlenkedéssel nem tudja sokáig megtartani. Jó volt tehát a Szuperbola. Na­gyon jó volt a Temetném a munkát.... ez a két műsor mentette meg az elmúlt év te­levíziós szilveszterét, a lidérces Telepódiumot pedig jobb mi­előbb elfelejteni. Parti Nagy Lajos A leningrádi Kirov Balett szólistái Budapesten vendég­szerepeinek januárban. A Le­ningrádi Akadémiai Opera és Balettszínházból érkező 11 táncművész január 21-én, 26­ón és 28-án mutatja be kon- certjellegű műsorát a Fővárosi Operettszínházban. A Kirov Balett több mint 200 éves múltra tekinthet vissza, az akadémikus balett első szá­mú fellegvára. Századunkban a legnagyobb balettművészek generációit bocsátotta útjára, s innen indult el a balettmű­vészet koreográfiái megújítása is. A társulat kisebb csoportja a századfordulón vendégszere­peit először Magyarországon, a teljes együttes pedig 1958- ban, illetve 1983-ban lépett fel klasszikus és új művekkel. A társulat a vendégjátékok leg­alkalmasabb formájának a koncertestet tartja, hiszen a legjobb, hírnevet szerzett idő­sebb és fiatalabb szólisták ezeken az esteken sokoldalúan mutathatják be művészi tehet­ségüket, szakmai felkészültsé­güket, emellett a társulat vál­tozatos stílusú repertoárjából is ízelítőt adhatnak. Az újító szellemű, mai szov­jet koreográfusok közül Dimit- rij Brjancev, Borisz Eifman és Leoniv Lebegyev, valamint a balett igazgatója, Oleg Vino­gradov műveiből állították ösz- sze a januári est programját. Abban a francia Maurice Bé- jart és Roland Petit egy-egy tánckettőse is látható lesz. A szólistacsoport legtöbb tagja a Kirov Balett nemzetkö­zileg elismert művésze, szinte valamennyien nemzetközi ver­senyek díjazottjai. Az esten fel­lép Natalja Bolsakova, Gabri­ella Komiévá, Irina Csisztjako- va, Jevgenyija Jevtejeva, Olga Lihovszkaja, Vagyim Guljajev, Nyikolaj Kovmir, Konsztantyin Zaklinszkij, Jevgenyij Neff, Amatilij Boszov és Jurij Gum­bo.

Next

/
Oldalképek
Tartalom