Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)

1984-12-05 / 334. szám

6 Dunántúlt napló 1984. december 5., szerda w Lahti modern városnegyede Finnország nemzeti ünnepén 67 éve, 1917. december 6-án a finn parlament ünnepélyesen kihirdette Finnország önállóságát. Azóta december 6-a a finn nép nemzeti ünnepe. Finnország történetében e döntő vál­tozásokra a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után került sor, amikor a fiatal szovjet állam a Lenin által kidolgozott nemzetiségi politikájában a népek önrendelkezési jogát elismerte. A finn közélet vezetői, polgári pártjaik éltek ezzel a lehetőséggel, amit korábban a Kerenszki vezette Ideig­lenes Kormány bár ígért, de nemcsak nem valósított meg, ha­nem feloszlatta a finn parlamentet 1918 januárjában Szov- jet-Oroszország Népbiztosainak Tanácsa hivatalosan elsőként ismerte el a független finn államot, s törekedett mindvégig a jó szomszédi együttműködésre. Ez azonban, mint tudjuk, nem valósulhatott meg a későbbi évtizedekben, mivel a nemzet­közi imperializmus megpróbálta Finnországot is, éppen úgy, mint hazánkat, hídfőként felhasználni a szomszédos Szovjet­unió ellen világuralmi terveik megvalósításához. Pofonok a képviselőházban E jeles évforduló kapcsán ér­demes kissé visszatekintenünk. Népeink - a finn és a magyar nép — történelme sok párhuza­mosságot mutat nemcsak a múlt, hanem jelen századunk­ban is. A múlt századokban, ahogyan nálunk dúlt a tatár, Habsburg és török hódoltság tiporta és rabolta felváltva földjeinket, addig finn testvér­népünket nyolc évszázadon át Svédország, Dánia, majd a cári Oroszország igázta le és tartot­ta hódoltság alatt. E században a nagy nemzet­közi forradalmi fellendülés éveiben magasan kiemelkedik a századforduló utáni évek finn és magyar munkásmozgalma, nem kis mértékben az oroszor­szági 1905-ös évek forradalmi eseményei következtében. Majd az első világháború szörnyű megpróbáltatásai után orszá­gainkban a proletáriátus ragad­ta magához a hatalmat. Finn­országban 1918. január 28-án tört ki a szocialista forrada­lom, s alakult meg a hivatalos polgári kormánnyal szemben a szocialista kormány, a Népbiz­tosok Tanácsa. tkkor Finnor­szágban is súlyos belpolitikai válság dúlt, amelyet csak sú­lyosbított az élelmiszerhiány. A munkások, a nincstelenek va­lósággal éheztek. A forradalmi felkelés tömegmozgalommá duzzadt Finnország déli terüle­tein. A néptömegek úgy érez­ték, hogy e súlyos belpolitikai kérdéseket saját vezetőik osz­tályharcos szellemben radikáli­sabban oldhatják meg. A második világháborús ese­mények népeinkre súlyos meg­próbáltatásokat mértek. Finn­ország kétszer viselt hadat a Szovjetunió ellen. 1939. novem­ber 30-tól 1940. március 12-ig tartott az ún. téli háború, ami­kor is a Szovjetunió határa vé­delmében felajánlotta a finn kormánynak, hogy Leningrád- nál történő néhány kilométernyi határkiigazitásért kétszer akko­ra területet enged át Szovjet- Karéliából. A finn kormány visszautasította ezt az ajánlatot és hadat indított a Szovjetunió ellen. Váinö Linna ,,Az ismeret­len katona" c. regényéből ol­vashatjuk, hogy az egyszerű emberek nem érezték maguké­nak e hadviselést, annál in­kább az amerikai, angol, fran­cia imperialisták és a német fa­siszták, amely körök fegyverek­kel és hadianyaggal támogat­ták a finn militaristákat. 1941-ben, amikor a náci ha­dak megindultak Moszkva el­len, a finn kormány éppen úgy, mint a Horthy-Magyarország, belépett a háborúba a Szovjet­unió ellen. Amikor azonban népeink mérhetetlen szenvedé­sét látva józanul dönteni kel­lett, Finnország megtalálta a helyes utat. 1944. szeptember 19-én aláírta a fegyverszüneti egyezményt, és szembefordult a hitlerista csapatokkal. Vállal­ta, hogy a Lappföldre befész- kelődött náci hadosztályokat ki­veri országa területéről. A finn embereknek — amelyeket épp­úgy, mint bennünket, magyaro­kat megmételyezett a fasiszta propaganda — alkalma volt fel­ismerni e harc közben a német fasizmus igazi arcát. A náci csapatok az egész Lappföldet elpusztították; nem hagytak fel­égetés nélkül egyetlen házat sem. Utakat, hidakat, s más fontos létesítményeket az utol­sóig felrobbantották. Az ezt követő és máig tartó évtizedekben Finnország óriásit fejlődött. A Paasikivi-Kekkonen vonal értelmében aktív semle- gességi politikát folytat a finn nép. Egyik kezdeményezője az európai biztonságnak, a nem­zetközi békének. A világ min­den népével jó együttműködés­re törekszik. A Szovjetunióval folytatott jó szomszédi viszony megtermékenyítőleg hat a finn politikai, gazdasági és kulturá­lis életre. Negyven évvel ezelőtt, 1944. december 8-án az elhangzott halálos ítéletek kihirdetése után két óra múlva, délután 2 óra 10 perckor a Margit körúti fogházban felakasztották dr. Tartsay Vilmos vezérkari száza­dost. 15 perc múltával Nagy Jenő vezérkari ezredes, majd Kiss János altábornagy követ­kezett. Tőle így búcsúzott el fe­lesége: „Bárcsak inkább a harctéren estél volna el, akkor legalább a hazáért haltál volna meg.” Kiss János világosan tud­ta, mit, miért tett, s ekként vá­laszolt: „így is a hazámért ha­lok meg." Előzményként tudnunk kell, hogy „a m. kir. honv. vezérkar főnökének bírósága hűtlenség bűntette miatt vádolt Bajcsy- Zsilinszky Endre p. e. (= pol­gári egyén) és társai ellen in­dított bűnvádi perben Budapes­ten az 1944. december 6. és 7. napján tartott tárgyalásról” jegyzőkönyvet készített, amely­ben a következő terheltek sze­repeltek: Bajcsy-Zsilinszky End­re, Kiss János, dr. Tartsay Vil­mos, Révay Kálmán, Makkay Miklós, Nagy Jenő, Almássy Közel húsz testvérváros sok­oldalú kapcsolatai segítik el­mélyült barátságunkat. Mint is­meretes, Pécs és Lahti kezdte meg e sort 1956 elején, s 1986-ban ünnepeljük 30. évfor­dulóját testvérvárosi kapcsola­tainknak. A Finn—Magyar Társaság (Suomi—Unkari Seura) Helsin­kiben 1950-ben bontott zászlót, Lahti testvérvárosunkban pedig 1952 óta működik e társaság helyi szervezete. Szervezetten tanítják nyelvünket, kapcsolód­nak jeles társadalmi, irodalmi évfordulóinkhoz, népszerűsítik szocialista építésünk eredmé­nyeit. Pécsett a Hazafias Népfront Magyar—Finn Baráti Klubja immáron csaknem 11 éves; sok­száz rendezvényünkön közel 13 ezer résztvevő, mintegy 400 finn nyelvtanfolyami beiratkozó jelzi aktivitásunkat. Ez év tava­szán a 10. évforduló rendezvé­nyeire az országban működő magyar-finn baráti klubok is eljöttek, amely alkalommal meg­kaptuk a Hazafias Népfront Országos Központjának rangos kitüntetését, a „Kiváló Társa­dalmi Munkáért” elnevezésű emlékplakettet és oklevelet. A barátsági hetek három évenkénti rendezvényein — amelynek következő állomása 1985 nyarán lesz — a legkülön­bözőbb társadalmi rétegek vesznek részt. Kórusaink, isko­láink, művészeink, vállalati szakemberek, pórt-, szakszerve­zeti, nő- és ifjúságmozgalmi csoportjaink finnországi útjain sok ezer pécsi élvezi finn bará­taink vendégszeretetét, illetve adja vissza Pécsett, otthonai­ban is a baráti vendéglátást. Nagy Sándorné, a HNF Magyar—Finn Baráti Klubja alelnöke Pál, Balássy Miklós, Schreiber Róbert, Tóth István és Kővágó József. A felsoroltak közül Bajcsy- Zsilinszky Endre és Kiss János tragédiájáról már írtunk, de nem tudósítottunk még Nagy Jenőről és a másik kivégzett társáról, dr. Tartsay Vilmosról. Az Érsekújvárott született Tartsay Vilmos katonacsalád­ból származott. A Ludovika Akadémia elvégzése után a közgazdasági egyetemen dok­tori oklevelet szerzett. Látva a katonaság egyre inkább fasizá- lódását, nyugdíjaztatását kérte. Mindaddig a gazdasági élet­ben működött, amíg Nagy Jenő ezredes révén ő is be nem kap­csolódott a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsá­ga katonai vezérkarának mun­kájába. A Németújváron született Nagy Jenő 1917-ben végezte a hadapródiskolát, utána a Ludo- vikát, majd a vezérkari isko­Nem honolt mindig békés egyetértés az ország Duna- parti házában. 1904. december 13-án, a sok vihart megélt magyar parlamenti életben is páratlan esemény játszódott le: a Tisza István vezette sza­badelvű párti kormányzat megbuktatására szövetkezett ellenzéki pártok széttörték az ülésterem berendezését, kipo­fozták az oda vezényelt terem- őröket és a délutáni órákig megszállva tartották az épüle­tet. Előzmények Az 1867-es kiegyezést köve­tően a képviselőházi pártok annak alapján szerveződtek, hogy az egyes képviselők mi­lyen nézeteket vallottak Ma­gyarországnak Ausztriához fű­ződő közjogi viszonyáról. Az 1875-től 1905-ig megszakítás nélkül hatalmon lévő Szabad­elvű Párt a kiegyezés lénye­gében változatlan fenntartását tűzte ki céljául; a többi párt pedig ennek kisebb-nagyobb megváltoztatását, illetve az 1848-as közjogi állapotokhoz való visszatérést követelte. Az abszolutisztikus maradvá­nyokkal terhes kiegyezés cse­kély módosítása az Osztrák- Magyar Monarchia felbomlá­sával, de legalábbis nagyha­talmi helyzetének megingásá­val fenyegetett, ezt pedig sem az uralkodói befolyása felett féltékenyen őrködő Ferenc Jó­zsef, sem a hatalomban része­sülő politikusok (és az őket támogató, a monarchiából hasznot húzó gazdasági erők) nem engedhették meg. Mind­ezek következtében Magyaror­szágon nem alakult ki a poli­tikai pártok kormányzati „vál- tógazdálkodása”, és csak a kiegyezéshű Szabadelvű Párt tagjai kaphattak az uralkodó­tól kormányalakítási megbíza­tást. Az ehhez szükséges par­lamenti többséget a szűkkörű, rendkívül korrupt, a minden­kori kormányoktól erősen ma­nipulálható választási rendszer biztosította. Az 1867-et követő — európai mértékkel mérve is nagyará­nyú — gazdasági-társadalmi fejlődés, valamint a polgári átalakulással együttjáró na­cionalizmus kibontakozásának következtében az önbizalmuk­ban megerősödött uralkodó osztályok tagjai közül mind többen szimpatizáltak az Ausztriához fűződő kapcsolatok lazítását követelő ellenzékkel. Mivel politikai célkitűzéseiket választások útján nem tudták megvalósítani, az obstrukció fegyveréhez nyúltak. Ennek lé­nyege, hogy a törvényhozás­ban kisebbségben lévő pártok — kihasználva a házszabályok­ban rejlő lehetőségeket — a lát. A II. világháború idején szembekerült a Hitlert támoga­tó katonai körök politikájával, s ezért 1942-ben a hadbíróság két évi börtönre ítélte. Bünteté­se letöltésére azonban haladé­kot kapott. 1944 október vé­gén bekapcsolódott a Magyar Frontba. Ö lett a Magyar Nem­zeti Felkelés Felszabadító Bi­zottságának vezérkari főnöke. November 22-ére Nagy Jenő a kormányzói kiáltvány utáni tennivalók megbeszélése és végrehajtása céljából a meg­bízhatóknak vélt katonatisztek közül többeket összehívott Tartsay Vilmos százados And- rássy út 29. sz. alatti lakására. (A lakás bérlője nem ő, hanem édesanyja volt.) Föl akarták venni a kapcsolatot a Vörös Hadsereggel, s fegyveres ellen­állásra készülődtek. Az egyik tiszt árulása folytán azonban a csendőrség az összegyűlteket letartóztatta, és a Margit körút­ra szállíttatta. kormány számára fontos tör­vényjavaslatok (költségvetés, ujoncozás, hadseregfejlesztés stb.) vitáját a végtelenségig elhúzták (ami annál Is inkább tiszteletre méltó teljesítmény volt, mivel akkoriban a beszé­deket tilos volt olvasni...), s ezzel a kormányokat kompro­misszumra kényszerítették. Ter­mészetesen a szabadelvű re- zsimek igyekeztek a számukra olyan kellemetlen obstrukció lehetőségét kiküszöbölni, de ezt csak a már meglévő ház­szabályók adta ügyrendi úton tudták volna elérni, viszont erre éppen az obstrukció miatt semmi esélyük sem volt. Az ör­dögi körből kiút csak a belát­hatatlan következményekkel járó törvénysértés lehetett. Ezt a kétes értékű feladatot vállalta magára Tisza István első miniszterelnöksége idején. 1904. november 15-én Dániel Ernő (Tisza által kidolgozott) házszabály-módosító törvényja­vaslatot terjesztett elő. A ja­vaslat olyan szigorításokat tar­talmazott, amelyek megvalósu­lása esetén az obstrukció tör­vényes lehetősége megszűnik, s ezzel a politikai színtér fel­tétlen urává az udvarhű Sza­badelvű Párt válik. Természete­sen a Dániel-lex kiváltotta az ellenzék önvédelmi reflexét (obstrukció), de Tisza mindenre el volt szánva. November 18- ára, a képviselőház délutáni ülésére szabályos puccsot szer­vezett. Az ellenzéki szónok be­szédét félbeszakítva (házsza­bály-ellenesen) szólásra emel­kedett. Drámai hangon ecse­telte, hogy az ellenzék végső romlásba kergeti az országot, mivel törvényhozási életét meg­bénítja, s nemzetközi tekinté­lyét sárba dönti. „Itt egy ma­rad hátra — mondta befejezé­sül - vagy sorsára bízni az or­szágot, vagy véget vetni az egész komédiának!” Ez a drá­mába illő végszó volt a jeladás az igazi komédia megkezdésé­re. A kormánypárti képviselők „Szavazzunk!" kiáltással fel­ugrottak helyükről, és Perczel Dezső házelnök az általános hangzavarban zsebkendőjével adott jelt a szavazásra. Erre a kormánypárti többség a vita befejezése előtt - tehát tör­vényellenesen - megszavaztat­ta a házszabály-revíziót. Ezt követően a miniszterelnök sietve átnyújtotta az elnöknek a már jó előre elkészített ki­rályi kéziratot, amely az ülés­szakot december 13-ig elna­polta. A „csata" Az ellenzék nem hagyta annyiban a törvényességen esett sérelmet, méltó visszavá­gásra készülődött. December 13-án kilenc órakor gyülekez­tek az Angol Királynő Szálló­Megkezdődött a kihallgatá­suk. Domokos József megbíz­ható dokumentumok alapján így ír a kínvallatásukról: „Kín­zásaik között a gumibotozás, a parázsonjárás, a kihúzás szere­pelt; azonkívül a spanyol inkvi­zícióra emlékeztető egyéb kín- zási módszerek. Ezek közül is ki kell emelnem azonban a kézi villanyozógépnek az alkalmazá­sát, amelynek használata ered­ményessé tette munkájukat.” Tudjuk, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endrét gúzsba kötve a mennye­zetlámpa kampójára függesz­tették. (Őt 1944. december 24- én Sopronkőhidán végezték ki.) A rögtönítélő bíróság 1944. december 8-án 12 óra 40 perc­kor hozta meg ítéletét. E sze­rint: „vitéz Kiss Jánost, dr. Tart­say Vilmost, Nagy Jenőt és tár­sait hűtlenség miatt kötéllel végrehajtandó halálbüntetésre ítélte.” Dr. Tóth István ban. Negyed tízkor a mintegy száztíz képviselő zárt menet­ben, a látványosságra fogé­kony pestiek ovációja közepet­te elindult az Országházba. Az első „ütközetre" a Ház kapu­jában került sor. Tisza, hogy megakadályozza a felhecceit tömeg beözönlését, rendőr­posztot állíttatott a kapuba. A jogszerűségre oly érzékeny lel­kületű honatyák felháborodá­sát az váltotta ki, hogy a rend­őrtiszt nem a kapun kívül, ha­nem azon belül várakozott. A jogorvoslás gyors volt és kímé­letlen „. . . Justh, Polónyi, Zbo- ray és többen megragadták Rogulyát (a rendőrt), és rette­netes tumultusban kitették az útzára, úgy, hogy az egyik sar­kantyúja benn is maradt a Házban.” (A Magyarország korabeli tudósításából.) A győzelemtől felbuzdult el­lenzéket az ülésterembe érve újabb vérlázító meglepetés ér­te: a teremben tizenegy „da­rabont” (Tisza által rendszere­sített fegyvertelen teremőrök, akiket a csendőrségtől kért kölcsön) strázsált. A parlamen­tarizmus szabadságán ejtett ekkora sérelmet már végképp nem lehetett eltűrni. Miután a darabontok vezetője nem volt hajlandó népét eltávolítani, Lengyel Zoltán (izgágaságáról hírhedt Kossuth-párti képvise­lő) pofonvágta a közelében álló teremőrt, és Pap Zoltán kollégájával együtt ököllel akart utat törni az elnöki emelvény felé. A látottakon felbuzdult párthíveik hamarjá­ban ütlegek után néztek. Le­szaggatták az asztalok desz­káit, karfákat, székeket ragad­tak és akiknek ezekből nem jutott: „. . . puszta kézzel ro­hantak a merénylőkre, akik attentótumot mertek elkövetni a képviselői immunitás ellen”. (Magyarország) A pofonok osztogatásában nemcsak az egyszerű képviselők jelesked­tek, hanem kitüntette magát a katolikus arisztokráciát tömö­rítő Néppárt két vezéregyéni­sége is, név szerint: Zichy Aladár gróf és Rakovszky Ist­ván is. Ezekután következtek az „al­kotmánymentő" küzdelem leg­dicsőségesebb pillanatai. Az európai kultúrát évszázadokon át oltalmazó eleink nem ke­vésbé harcias utódainak ön­feláldozó ostroma az elnöki emelvény elfoglalásáért. Első­ként Holló Lajos (aki civilben lapszerkesztő volt), hágott fel az emelvényre, és az elnöki széket diadalmasan a terem közepére dobta. A rongyosra vert, kék-lila foltokkal kideko­rált ellenség gyorsan meghát­rált. A győztes csata után az el­lenzék a kormánypárt ellentá­madásától tartva, tartós véde­lemre rendezkedett be. Leszag­gatták az addig épen maradt korlátokat, a miniszteri bár­sonyszékekből barikádot emel­tek, alkalmi ütlegeiket a fel­szaggatott szőnyegek rézpál­cáira cserélték fel. A Házat csak délután az ülésidő letel­tével hagyták el. Következmények Tisza erőszakos, törvénysértő politikája a visszájára fordult. A szavazópolgárok közvélemé­nye a törvénysértés, de nem kis részben az ellenzék „dicső harca” következtében elfordult a kormánypárttól, s még a ko­rábban oly eredményes válasz­tási manipulációval sem tudott a Szabadelvű Párt többséget szerezni. Tisza István miniszter- elnöknek a parlamentarizmus teljes megbénulása miatt új választásokat kellett kiírnia. Az 1905. január 20. és február 4. közt megtartott választásokon a korábbi 277 szabadelvű kép­viselő helyett csupán 159 jutott mandátumhoz, míg a Kossuth- párt 79-ről 165-re emelte kép­viselőinek számát. A választási kudarc a harminc évig hatal­mon lévő Szabadelvű Párt fel­bomlásához vezetett. Dr. Jakab Tibor Pécsi utcák — híres emberek Nagy Jenő és társai

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom