Dunántúli Napló, 1984. november (41. évfolyam, 301-329. szám)
1984-11-03 / 303. szám
Endrődtől az Uránvárosig m Gácsi Mátyás életútja Szigorú napi beosztás szerint él. „Akár az óránkat igazíthatnánk hozzá!” — mondják közvetlen munkatársai a Mecseki Ércbányászati Vállalat központjában, amikor pontosan 10 órakor megjelenik. Egy órakor indul haza a közeli hétemeletesek egyikébe, két órakor ebédel („... Gyere fél háromra, akkor már ráérek .. délután kényelmes séta (szerinte persze; mert mások szerint leszegett fejjel siet a háztömbök körül ...), hetente kétszer beül a nyugdíjasok klubjába ultipartira, tv-híradóra feltétlenül otthon van s végzett a vacsorával is. A kora reggeli és késő délutáni órákban olvassa el a néhány napilapot, továbbá a sportlapokat. Az irodában és lakásán zöldellő — mennyezetig érő — szobanövényeket kínos gonddal ápolja, öntözi, egy-egy újabb növény bújtásáért elmegy a város túlsó végébe is. A vállalat párt-- irodáján dolgozik nyugdíjasként: többnyire az oktatással kapcsolatos teendőket intézi, a bánya újságjában pedig állandó rovata van, a dolgozóktól beérkező közérdekű észrevételek, kívánságok nyomába ered. Gácsi Mátyás szikár férfi, sűrű és hullámos a haja, de hófehér. Hetvenkét esztendős. Szemét kétszer műtötték szürkehályog miatt: 10, illetve 11 dioptriás szemüveget visel. Néha leveszi, orra nyergét meg- maszírozza. Kényelmesen hátradől a kanapén, a fejrésznél újságok, a polcon kitűnő URH- ás táskarádió. Az asztalon csipketerítő, vázában virág, hamutartó sehol, tapintatos utalás arra, hogy Gácsiéknál senki sem dohányzik. Csalódottan morzsolgatom a cigarettámat, föláll, a szekrény vitrinéből elém varázsol egy hamu- zót. — Te csak gyújts rá nyugodtan, bár — igazán leszokhatnál róla. Tizennyolc esztendeje abbahagytam, egyik napról a másikra, pedig a zsebemben ott volt a doboz meg az öngyújtó. Szeszesitalt pedig huszonkét éve nem fogyasztok. Hatvankettőben egy ilyen novemberi Károly napon — a főfúrómester, a raktáros, a könwelő, de még az Isten is Károly volt — szóval egy pin- cézés után három napig kábult voltam. Akkor azt mondtam : hülye vagyok én, saját magam ellensége? Azóta egy kortyot sem. Láttam elég embert, akit az ital vitt a sírba. Volt olyan munkatársam Kővágószőlősön, akinek szinte szétrobbant a mája az alkoholtól. Fiatal ember volt... Rám néz: — Az unokám, egyik katonatársával tegnap járt itt, vacsorához hoztam nekik egy kis sört. Maradt még, van barna is, kérsz egy üveggel? Riadtan rázom a fejemet: — Á . .. nem, nem! Zongoraművész ujjai meglepően vékonyak és hosszúak. Kubikos létére. — Békés megyében, Endrő- dön születtem, földhöz ragadt család voltunk, talán a szó szoros értelmében is, mert apám •s fivéreim, lánytestvéreim részesaratást vállaltak, voltunk summások is, később, amikor Békésszentandrásnál épült a duzzasztómű — kubikoltunk. Ez harminchatban volt. Emlékszem rá, azon az őszön örökké esett az eső, hetente talán két-há- rom napot ha dolgozhattunk. Úgy fölázott a sárgás agyagos föld, hogy a lovak alig bírták elhúzni a kordét. — Miből élt a család? — Télen? Amit nyáron aratáskor meg csépléskor megkerestünk. És télen még akadt valami alkalmi munka. A kevéske pénz ráment a legszükségesebb dolgokra, petróleumra, sóra, ecetre, szappanra. Ha tudtunk egy disznót vágni, ünnepszámba ment. Amikor kikerültünk tanyára, valamivel jobban alakult a sorunk. után meggyőztük őket: saját kutatási területükön eredményesebb munkát végezhetnek, ha a közvetlen irányítást átadják a vezetésre alkalmasabb szakembereknek. — Nem vök éppen népszerű személyzeti feladat — jegyzem meg. — Nem tehettünk mást. Végül is három személyről volt szó, kérték felmentésüket. Egyiküknek csupán az volt a kérése, hogy az új Pobeda kocsit vihesse magával új beosztásába. Gyerekes dolog, de megkapta. Egyébként szüksége is volt rá, mert az ország egyik hegyvidékén folytatta kutatási munkáját. — Érkezzünk meg Pécsre! Uránváros, uránbánya ... A már Pesten élő testvérek és sógorok segítették Gácsi Mátyást bejutni — először még alkalmi munkákra a nagyvásárcsarnokba cipekedni, aztán a szabadkikötőbe rakodónak, a MÁV-hoz pályamunkára. 1938- ban feleségül veszi Hegedűs Irmát, aki most kedvesen és csendesen lép be a szobába, istenien illatos vaníliáskiflik- kel: „Matyikám, te is egyél egy kicsit, bár tudom, hogy félsz a cukros ételektől. . .” 1939 januárjában borzasztó hideg volt — mínusz 39 fokot is mértek — amikor a pályakocsiról lelökték a nehéz vasúti síneket, úg.y törött az acél, mint az üveg.- Akkoriban a MÁV kijátszotta a pályamunkást: pontosan egy év leteltével fölmondták, mert ha csak egyetlen nappal is tovább állományban vagyunk, véglegesíteni kellett volna bennünket, ami ugye állandó munkával, kedvezményekkel, ruhával, nyugdíjjal jár. Néhány nap megszakítással aztán újra visszavették az embert és ismét csak a bizonytalanság várt ránk. Végre sikerült bekerülnie Budapesten a Magyar Petróleumipari Rt.-hez, 1939 januárban. Az olajlepárló kazánhoz osztják be munkára, ott éri a háború, illetve utána az 1948-as államosítás. Közben szakszervezeti iskola, aztán párttitkári funkció, Vegyipari Szakszervezeti Központ, külső munkatársa a Nagy-budapesti Pártbizottságnak, új munkahely a Könnyűipari Igazgatóság, az Iparügyi Minisztérium osztályvezetője, két év múlva a Vörös Akadémián tanul (ez egy vezetőképző oktatási intézmény volt), aztán a Kőolajipari Tröszt személyzeti osztályának élére kerül, majd onnan a Földtani Főigazgatóság személyzeti osztályvezetője lesz. Az ügy bonyolult, így hát az egyszerűsítés kedvéért röviden az előzményekről: földtani kutatásokat végző több rokon- intézmény vezetését kellett megszilárdítani. Az intézmények élén neves, nagy tudású szakemberek álltak, ám a vezetésre alkalmatlanok. — Hogy egy példát mondjak: volt olyan, aki egy szűkkörű munkaértekeíleten érvei alátámasztására a kést belevágta az asztalba. Másfelől viszont éppen ezek az emberek nagyon érzékenyek és hiúak voltak, nem lehetett „leváltásról" beszélni, márcsak azért sem, mert tudásukra a későbbiekben is szüksége volt az iparnak. Hetekbe került, míg hosszas beszélgetések — ötvenháromban, a pártközpontba hivatnak. Csergő Jánostól kaptam a megbízást: tíz-tizenkét fős szovjet kutató- csoport hasadó anyagok után kutat, többek között Pécs környékén. így kezdődött. . . Gácsi Mátyás - aki eredetileg „olajos”, ismeretsége révén a mélyfúrásos kutatáshoz Zalából hozott fúrómestereket. Ez volt a „magja” a későbbi kutató-mélyfúró üzemnek. A szovjet kutatók mellé megérkeznek a magyar szakemberek is, zömében fiatalok, tele tervekkel, lelkesedéssel. Rövid idő alatt megkezdődik a feltárás, termelés. A többit már tudjuk. — Hogyan született meg az Urán város? — A város párt- és állami vezetőivel leültünk és gondos tárgyalások, latolgatások eredményeképpen született meg a határozat: új városrészt kell építeni a bánya térségében. — Egyeztek a vélemények? — Az elején nem. A szovjet szakemberek Kővágószőlőst javasolták, mondván, legyen ott az új város, ahol a termelés folyik. Javaslatuk érthető volt, mert ők „nagy méretekben” gondolkodtak, egy-két kilométer nem számított, hiszen a Szovjetunióban számtalan új város épült közvetlenül a nyersanyagbázisok mentén. A mi viszonyaink viszont azt sugallták, hogy a lakótelepet közvetlenül a meglévő városhoz építsük fel, kevesebb költséget igényel az infrastruktúra megteremtése. Szóba került például a vásártér is, de azt is elvetettük, míg végül, ha jól emlékszem, Czárt Ferenc javaslatát fogadtuk el: ott a repülőtér, vagyis a mai Újme- csekalja síksága. Itt kezdődött meg a városrész építése az ötvenes évek második felében ... A város nyugati részén — főként Kovácstelepen élő — hajdani srácok mesélték, hogy a régi reptéren nagy-nagy fut- ballcsatákat vívtak, és amikor jött a délutáni járat, a mozgatható kapufákat lefektették, nehogy a gép mozgását akadályozzák. — Vicces idők voltak ... Matyi bácsi hallgat, gondolatban nincs „itt”. Nem figyel rám. — Tudnál még mesélni valamit? — Nyugdíjasként, látod, még dolgozom. Egyébként tudnék mesélni, de akkor azt már ne írd le. Rendben van. láb Ferenc A francia chanson világa Hír: Laurent Fabius francia miniszterelnök „Becsületrenddel” tüntette ki Juliette Greco világhírű sanzonénekesnőt. Az esemény alkalmat kínál arra, hogy képletesen szólva a Szajna „balpartjáról” bepillantsunk a francia sanzon történetébe. o Egy kissé pejoráló francia közmondás szerint, a politika klasszikus hazájában vagy minden a nótával • kezdődik vagy minden a nótában ér véget. Félretéve e megállapítások tagadhatatlan túlzásait, nézzünk szembe a ténnyel: ha ismerjük és értjük egy ország sanzonjait, ez egyben azt is jelenti, hogy jobban ismerjük és jobban értjük magát az országot, miközben tisztában vagyunk azzal, hogy nemcsak Francia- országban énekelnek, hanem — egymástól eltérő módon — valamennyi országban és igen régóta,. beleértve természetesen MagyarorszáI got is. o A francia sanzon története intézményeinek s formaváltozásainak története is. A XI. század városról városra járó, szerelemről és a háborúról regélő trubadúrjaitól (G. d'Aquitaine, B. de Born ...) kezdve a XVIII. századig az énekesek az utcákon és ünnepeken énekeltek. 1734-ben született meg a „caveau", az a kis pince, amelyben az emberek összegyűltek, hogy gyakran ismert szerzők dalait hallgassák (Béranger, Potti- er). A pincét a „cabaret" váltja fel, ahol a fiatal és kevésbé ismert énekesek mellett a XIX. század végének csillagai is szerepelnek: J. Jouy, J-B. Clément, A. Bruant. Párizsban a Montmartre környéki számtalan kabaré közül a legismertebb ekkor a „Chat Noir”. A kabarét a „music-hall" követi, amely a színházhoz hasonló nagy terem, ahol híres énekesek lépnek fel, de mellettük már egyéb művészek is szerepet kapnak. A legelső párizsi „music-hall”-ok: „Les Folies- Bergéres” (1869), „Le Casino de Paris” (1890), „Bobino” (1880) és az „Olympia” (1893). Mára csak két nagy „music-hall” maradt meg, a két utóbbi, amelyek — a lemez, a rádió és a televízió konkurrenciája ellenére — napjainkban is megtelnek, ha a legnagyobb sztárok lépnek fel, s atmoszférájukból időnként a magyar TV jóvoltából mi magunk is részesülhetünk. A mai sanzon Charles Tre- net-nek és néhány más énekesnek, szerzőnek köszönhet igen sokat, akik a második világháború előtt kezdték pályájukat. Jean Sablon az első énekes, aki mikrofonnal énekel (1936). A modern sanzon innen számíthatja kezdetét. 1933-ban, Ch. Tre- net és J. Hess elhatározzák, hogy a már neves Pilis és Ta- bet duó mintájára együtt énekelnek olyan sanzonokat, | amit ők maguk szereztek. (Hess a zenét, Trenet a szövegeket). Ezek a sanzonok : nagyon hasonlítanak a néhány évvel később Amerikából érkező dzsesszre. Itt kell emlékeztetnünk Maurice Che- i valier nevére, aki hét évi , hollywoodi filmezés kivételével egész életében énekel, s | néhány évvel halála (1972) ; előtt fellép még az Olympia : színpadán, ahol telt ház előtt hallgatják és ünnepük. ; Legismertebb dalai: Valentine, Ménilmontant (a főváros ! egyik szegényebb negyede, '■ ahol Chevalier egy munkás l fiaként született) és főleg j „Az én almám" vagy argó- : ban egyszerűen: „Én”. „Én, ■ én vagyok, boldogabb mint j egy király”, énekelte. Közvetlenül a háború előtt jelenik meg a kabarékban Edith 1 Piaf (1935), F. Lemarque ' (1937), Yves Montand (1938). De a franciák szerint a legjelentősebb énekes-szerző Charles Trenet. Az egykori „őrült énekes” a sanzont minden korábbi törekvéssel szemben a művészet rangjára emelte. Számára minden egyes dal egy kis költői világ, sok színnel festett festmény, különös, szórakoztató személyekkel: „Költők lelke”, „Patikákban” stb. A hétköznapok lépnek be sanzonjaiba úgy, hogy számunkra újszerűnek, poétikusnak tűnjenek. Egyik leghíresebb kompozíciója az egész világot bejárta (A tenger). Egy festmény hangulatát idézi, egy festményét a tengerről a maga sajátos színeivel, hajóival, madaraival. A tenger nem hullámzik, hanem vidáman táncol, örömteli emberré változik át. A közönségen kívül a későbbi híres énekesek is számtalanszor elismerték, hogy mivel tartoznak Tre- net-nek: G. Brassens, R.-L. Laforgue, J. Ferrat, J. Brel. A háború alatt a sanzon nem szűnik meg létezni, de érthető módon majdnem semmi új nem történik: sok énekesnek rejtőzködnie kellett, sokan a háborúban vettek részt. De született egy dal, amit később Yves Montand tett világhírűvé: „A partizánok éneke”. Közvetlenül a háború után a sanzont mindenekelőtt Edith Piaf jelenti, aki gyakran énekelt úgy, ahogy az emberek beszélnek, a köznapi nyelv szavaival, fordulataival: „Mylord”, „La vie en rose”, „A tömeg”, „Az utca másik oldalán" stb. Hangja kiáltás volt, sokak szerint a nép kiáltása. A sanzon iránt érzett szerelme arra ösztönözte, hogy fiatal énekeseket segítsen, így például 1945—50 között ő ismerteti meg Y. Mon- tand-t, Ch. Aznavourt, G. Bécaud-t és a „Compagnons de la Chanson” énekegyüttest. Ekkortájt indulnak még: Juliette Greco, P. Dudán, L. Ferré, a „Fréres Jacques” énekegyüttes. Ez utóbbi is újat hoz: jó sanzonokat énekelt és főleg eljátszotta azokat, mintha színházban lennének. A második hullámot G. Béart, J. Brel, a Kanadából származó F. Ledere, J. Ferrat és mindenekelőtt G. Brassens jelentette, aki szintén nagyon sokat segít kezdő énekeseknek. 1959-63. között a fiataloknál hatalmas sikerrel énekel: J. Halliday, s vele jönnek F. Hardy, F. Gall, C. Francois, S. Vartan, R. Antony. Ők az amerikai „rock and roll” hatására a „chanson yéyé”-t képviselték. Mit jelent a „yé- yé” énékes? A szó az angol yes-ből vagy yea/i-ből származik, s igent jelent. Mire mondtak igent? Talán a kulturális amerikanizálódásra? Egy új életfilozófiára? Tény, hogy 1963. június 22-én az Europel rádió koncertet szervezett Halliday, Vartan és Antony számára a Nation téren. 200 ezer résztvevője volt a látványosságnak, amelyet a fiatal hallgatóság botrányai színeztek. A francia újságok a „nemzet őrült éjszakájának” nevezték azt az éjszakát. A most igen magas kitüntetést kapott Juliette Gréco 1927-ben született. Színházban kezdi a háború alatt, majd 1949-től a Saint-Ger- main-des-Prés-i kabarékban énekelt, s ő lesz e híres negyed első híres énekesnője. Robert Desnos (A hangya) vagy Raymond Queneau (Ha te elképzeled) verseit, Léo Ferré (Csinos csaj) vagy Guy Béart (Utána nincs tovább) sanzonjait énekli. Még Jean- Paul Sartre is, aki gyakran járt a Saint-Germain kabaréiba, dalszöveggel ajándékozta meg Grecot: „A fehér felöltők utcája”. Az emberek a sanzonokban mindig elmesélték, hogy mit gondolnak. Panaszkodtak, amikor elégedetlenek voltak, amikor úgy találták, hogy a dolgok nem mennek jól. Tiltakoztak a háború ellen, a szegénység ellen, a törvények ellen, tehát már hosszú ideje van politikai sanzon is Franciaországban. A második világháború után a politikai dal két nagy irányt követ: tiltakozik a háború ellen általában és a háborúk ellen konkrétan (Korea, Algéria, Vietnam stb.). Boris Vian az algériai háború ellen is énekelt „A dezertőr” című dalban: „Elnök úr, én nem akarom ezt tenni, nem azért vagyok a földön, hogy szerencsétlen embereket gyilkoljak". J.-C. Darnal „A durva katona", F. Lemarque „Amikor egy katona" vagy J. Brel „A galamb” című dalokban szintén a háború ellen tiltakozik. Többen a második világháború szörnyűségeiről beszéltek: R. L. Laforgue az „Auschwitz gyermekei”-ben vagy J. Ferrat az „Éjszaka és köd" című dalban. A spanyol polgárháborút idézte fel L. Ferré („Franco a gyilkos”). J. Ferrat sanzonjaiban a mindenkori szegényeket védi a gazdagok ellen. A parasztokról énekel, a vidéki élet nehézségeiről. A „Nem látják az idő múlását” című dalban az otthon mindig dolgozó nők élete a témája. Sorolhatnánk még a politikai sanzon képviselőit: G. Béart (Az igazság), D. Grange (Az új partizánok), G. •Brassens (A két nagybácsi). Egyébként az 1981-ben elhunyt Georges Brassens az „éneklő költő” volt. Még a Francia Akadémia is díjjal jutalmazta. A franciák számára olyan emlékmű, mint az Eiffel-torony. Vele a költészet kiment az utcára. Beszéljen akár barátokról, halálról, munkáról, szerelemről, mindig választékos szavakkal, szép mondatokban beszél, az élet minden mozzanatát költőivé teszi. „Az auvergne-i ember” egy szegény ember története, aki éhes, aki fázik, akinek nincs háza, nincs pénze. Brassens mindenkinek köszönetét mond, aki segítette azt a szerencsétlen embert. A „Szegény Martin”- ben egy parasztnak állít emléket, aki munka közben mindig énekel, élete kezdetétől haláláig. Vannak azonban olyan nálunk is jól ismert énekesek, akik soha nem énekeltek kabarékban, nem várva a siker előszobájában, mint azok, akikről eddig említést tettünk. Őket a rádió, a TV, vagy az újságok tették népszerűvé: Dalida, Adamo, Enrico Macias stb. Macias jó példája eme populáris énekeseknek. Tanító volt Algériában. 1962- ben tért vissza Franciaországba, ugyanakkor amikor nagyon sok francia a két ország közötti háború miatt. Visszatérése után írt egy dalt: „Elhagytam a hazámat”. Hamarosan fellép a televízióban. Senki nem látta még korábban, senki soha nem hallotta még a hangját. Másnap viszont egész Franciaország ismeri. Lemezeket csinál, sokszor áll a TV kamerák kereszttüzében és csak a nagy „music-hall"-okban lép fel. Még egy eklatáns példa: Mireille Mathieu. 1963-ban, amikor Edith Piaf meghal, mindenki helyettesét keresi, azaz valakit, aki ugyanolyan hangon és ugyanazokat a dalokat énekli. A TV-ben teljesen ismeretlen énekesnőket léptetnek fel, akik emlékeztetnek Piaira: Mathieut és Georgette Lemaire-t. Következő nap minden újság a két fiatal hölgyről beszél, és találgatja, ki lesz a „királynő” utódja. Mint tudjuk, Mireille lett és ; a konkurrencia kemény törvényei szerint Lemaire-t lassanként mindenki elfelejtette... 1980-tól Franciaországban „új chansonéról beszélnek. Az új hullám legismertebb tagjai: B. Lavilliers, F. Cab- rel, Y. Duteil, M. Le Forestier, Renaud, Y. Simon stb. Az utóbbi énekes „Juliette” című dalával köszöntsük mi is befejezésül a mindig talpig feketében megjelenő, felejthetetlen énekesnőt, Saint- Germain leányát, Juliette Grecot: „Mama, százszorszéoet szedünk Juliette csodálatos országában”. Dr. Csizmadia Sándor HÉTVÉGE 11.
