Dunántúli Napló, 1984. október (41. évfolyam, 270-300. szám)

1984-10-25 / 294. szám

1984. október 25., csütörtök

Dunántúli napló

3

Felnőttek az iskolapadban (t.)

Az első kérdés: hány osztálya van?

M

a már nem vitatott tény, hogy szükség van felnőttoktatásra, hiszen a munka melletti tanulás is arra hivatott, hogy hozzájáruljon a meglevő és újratermelődő műveltségi egyenlőtlenségek csökkentéséhez, a szakmai továbbképzésekhez és átképzésekhez, a középiskola egyre általánosabbá tételéhez, az iskolai elmaradások pótlásához és a társadalmi mobilitáshoz. Az iskolarendszerű oktatás mellett léteznek és egyre nagyobb szerepet kapnak a különböző szakmai tanfolyamok, továbbképzések. A felnőttoktatásban résztvevők száma mégis csökkent a korábbi évekhez képest. Okai többrétüek. Egyrészt ma már kevesebben vannak, akik nem a „rendes" időben szerzik meg iskolai végzettségüket, illetve már elvégezték a felnőttoktatás valamelyik formájában. Ugyanakkor a statisztikai adatok azt mutatják, hogy évről évre jelentős számban vannak olyan fiatalok, akik nem végzik el a nyolc általánost, kimaradnak a középfokú oktatásból, lemorzsolódnak az egyetemeken, főiskolákon.

A felnőttoktatásban is elég nagyfokú a lemorzsolódás.

Most is tetőfedő segédmunkásként dolgozom.

Kovács Jenő és Nikolics Laci nem dolgozik. S hogy miért ide járnak? Sok volt a baj velünk az Egyetem utcai iskolában, aztán eljöttünk ide, mondják. Ez sokkal jobb iskola, könnyebb? és nem olyan „szőrözőek” a tanárok, „nem kezelik le” őket. Mi is örülünk, meg a régi tanáraink is — nevetnek fel közösen.

Barlahidai Andrea

(A cikk befejező részét november 2-i számunkban közöljük).

Doktori értekezés vitája az Akadémián

Gáspár László,

a pedagógiai tudományok doktora

A Tudományos Minősítő Bizottság tegnap tartotta a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében dr. Gáspár László, a Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Kara neveléstudományi tanszékének egyetemi tanára doktori értekezésének vitáját. Dr. Gáspár László nagydoktori disszertációjának címe: A szubjektumok termelése. Adalékok a marxi életmű pedagógiai tartalmához. A nagydoktori disz- szertáció ily módon interdiszciplináris jellegű: a pedagógia, a közgazdaságtan emberi tényezőkre vonatkozó ismeretei, továbbá a filozófia köréből meríti témáját.

A téma opponensei a filozófia, továbbá a neveléstudomány szakterületeit képviselték. Dr. Gáspár László opponensei Ancsel Éva, a filozófiai tudományok doktora, Szarka József, a neveléstudományok doktora, továbbá Zrinszky László, a neveléstudományok kandidátusa voltak.

Az opponensek felszólalása és a nyilvános vita után a TMB által kiküldött bíráló bizottság egyhangúlag, a lehetséges legnagyobb pontszámmal javasolta Gáspár László számára a neveléstudományok doktora cím odaítélését.

Milyen ma a felnőttoktatás helyzete Pécsett és Baranya megyében? Mik a legfőbb nehézségek, gondok, hogyan vélekednek az egyes kérdésekről az illetékesek, a felnőtt tanulók, a munkahelyek, az iskolák pedagógusai? Ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni, a tényeket bemutatni a felnőttoktatásról szóló kétrészes cikksorozat.

Matematikaóra. A táblán többtényezős szorzások, képletek, zárójelek, nyilak. Izgul a 7/E, kit szólít fel a tanárnő. Pedig Abay Nemes Lászlóné egyáltalán nem félelmetes jelenség. Nagy türelemmel magyaráz és kivárja a lassan elő- kéredzkedő válaszokat. Megjegyzéseket nem tesz, bátorítóan mosolyog a soron lévő „paciensre”. Aztán véget ér az óra, és ez épp olyan felszabadult örömöt jelent a Dolgozók Általános Iskolájában, mint bármelyik más iskolában. Körülvesznek a hallgatók, kilétemet tudakolják. Egy magas, göndör hajú fiatalember azonnal átveszi a hangadó szerepét.

— Részemről kérem, hogy ne közölje a nevemet, mert ez kellemetlen lenne a számomra!

— Restelli, hogy most jár általános iskolába?

— A feleségemnek főiskolai végzettsége van, s habár már elváltunk, ez nem tetszene neki .. .

— Miért most végzi a hetediket?

— A szüleim maszekok, és azt mondták, hogy most már segítsek be nekik, kell a jogosítvány. Csak ezért tanulok. Huszonöt éves vagyok, és úgy érzem, nem itt van a helyem, szóval, ha nincs is papírom, akkor is tudom én ezeket a dolgokat. Nem azért járok most, mert akkoriban megbuktam, csak így alakult. Mindenesetre dupla szatyorban hozom a könyveimet, nehogy meglássák az utcán.

— Más is így van ezzel?

— Egyáltalán nem — szól közbe egy szőke fiatalasszopy. — Kisebbségi érzésem van, nem érzem magam teljes embernek a nyolc általános nélkül. Azon kívül van két fiam, nekik is akarok majd segíteni. A férjem is biztat, tanulni is segít, tegnap este kilencig ma- tekoztunk. A háztartásban is segít, engem meg küld tanulni.

Több hölgy fölzúdul, hogy nekik bezzeg a tanulás mellett mindent meg kell csinálniuk, egy fikarcnyi segítséget sem kapnak a férjüktől.

— Kell járni és kész. Szinte mindenhol az az első kérdés: hány osztálya van? A munkahelyemen se lesz sose jobb helyzetem, ha nem lépek én is ■— szögezi le egy fiatalember.

Több helyen is kiemelték a Pécsi Ingatlankezelő Vállalatot, mint olyan munkahelyet, ahol sokan tanulnak, és ahol támogatják is ezt.

— Négy osztályt jártam csak, de most két év alatt letettem a nyolc általánost — mosolyog Schremf Ádámné. öt gyermek édesanyja. Először kőműves segédmunkás volt, aztán háztakarító lett a PIK-nél.

— Május 15. óta tömbgondnok vagyok már. A fizetésem még nem több, de a munkám sokkal könnyebb. Amikor kérdezték, nem akarok-e tanulni, kicsit vonakodtam, aztán mégis jelentkeztem. Az utolsó évet a legnagyobbik lányommal jártam. Most már örülök az iskolának. Egy kicsit tájékozottabb, felvilágosultabb lettem. A földrajz, a történelem egészen új volt nekem. A nyolcadikos könyveimet el is teszem emlékbe. A vállalattól minden kedvezményt megkaptam a tanulásom alatt. Ha úgy adódik, hajlandó vagyok még tovább tanulni.

Halk és gyors beszédű fiatalember Kovács Béla. Gépkezelő. Szakmunkásbizonyítvánnyal ment a PIK-hez, azóta levelezőn érettségizett és több tanfolyamot elvégzett. Most készül a technikusminősítő tanfolyamra. Méqsem teljesen elégedett.

— Szeretek tanulni, és azt hiszem, ennek nemcsak én látom a hasznát. A vállalat támogatta a tanulásomat, bár a technikusi tanfolyamra nehezen álltak rá. A kedvezményeket is megadják, de nem eléggé kez- deményezőek, szerintem. Pe- diq nem akar mindenki mindjárt vezető lenni, ha tanult egy kicsit. A közérzet miátt is szükség van a képzettségre.

A Baranya megyei Húsipari Vállalatnál sokan tanulnak felsőfokú iskolában. így Családi András és Biró Zoltán is. Családi András a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola kereskedelmi szakára jár. Ö is fokozatosan végzett el mindent a munka mellett, hiszen a hetvenes években adminisztrátorként kezdte. Biró Zoltán a munkaügyi és bérosztály vezetője. Közgazdászként került a vállalathoz, és nemrégiben szerezte meg második diplomáját szervezés-vezetés szakon. Már a disszertációját is megírta.

— Mindenben támogattak a vállalatnál, és azt mondják, nem hiába, látják a munkámban a fejlődést!

*

És végül kanyarodjunk vissza a Dolgozók Általános Iskolájába. Kárpáti Árpád igazgató és Kovács Lajosné, a városi tanács általános iskolai tanulmányi felügyelője is úgy jellemezte az iskolát, mint a fiatalok, a fiatal túlkorosok „találkozóhelyét1. Nyolc tanköteles osztályuk van jelenleg is. S ha a diákok életkoruk szerint még nem is felnőttek, formailag mégis a felnőttoktatáshoz tartoznak.

Négy srácot állítottam meg az ajtóban. Maradnak, de gyorsan rágyújtanak, ez így „dukál”. Miután alaposan kikérdeznek, miért is akarok velük beszélni, elhadarják a válaszokat. Nikolics János felszolgáló szülei vendéglőjében, s ha majd végez itt, leteheti a KRESZ-vizsgát, és különben is, két testvérével átveszik majd később a vendéglőt. Kovács Jenő és Nikolics László eladók szeretnének lenni, Kanizsai György pedig előbb tetőfedő szakmunkás, majd vájár.

— A nevelőapám is vájár. Megtetszett, meg szép pénzt is lehet keresni. A tetőfedést megtartom maszek munkának.

Egy húszéves díszítőművészeti szakkör jubileumán

Berkesdi hímző asszonyok

Ritka alkalom, hogy egy falusi művelődési ház szakköri rendezvényére oly sok érdeklődő gyűljön össze, mint legutóbb Berkesden, amikor a ház díszítőművészeti szakköre jubileumi kiállítását rendezte húszéves fennállásának alkalmával.

Zsúfolásig megtelt berkes- diekkel és máshonnan érkezett meghívottakkal a művelődési ház nagyterme, amely hétköznapokon tornatermül szolgál, és amelynek falait szinte teljesen beborították a berkesdi asszonyok most készült kézimunkái.

Mellettük egy teljes falat foglaltak el a régi berkesdi textíliák, szőttesek, hímzések, viseleti darabok. Berkesden ugyanis hagyomány, hogy kiállításaikon mindig bemutatják a régiek viseletét, a nagyanyák, dédanyák keze nyomát viselő textileket. Ezek gazdagságát, gyönyörű megmunkálását, színvilágát ma is mindenki csodálattal szemléli.- Pedig ezeket mind télen, mécsvilágnál, petróleumlámpánál szőtték, hímezték — mondják a berkesdi asszonyok —, hiszen akkor még nem volt villany, amikor ezek a szőttesek készültek.

Ami a viseleteket illeti, a szakkör tagjai egyéb meglepetéssel is szolgáltak: felöltötték a régi ruhákat, és így a kiállításmegnyitón megelevenedett szemünk előtt a berkesdi lányok, asszonyok, gyermekek régi viselete, magyaroké, németeké és cigányoké. Ezt látva arra gondolt az ember; örülhet az a falu, az a család, amelyik nem kótyavetyélte el, hanem megőrizte a régi holmikat. Pedig volt, hogy ezreket is megadtak volna egy-egy darabért . . .

A berkesdi díszítőművészeti szakkör nem először mutatkozik be így a nyilvánosság előtt. Tartottak több bemutatót, kiállítást pécsi pedagógusok részére, jártak náluk szovjet vendégek, valamint svéd és norvég néprajzkutatók is. És ha ellátogattak hozzájuk, nemcsak a hímzések, szőttesek gazdagságát csodálhatták, hanem részesei lehettek annak a páratlan szívélyességnek, vendégszeretetnek, amely a berkesdi asszonyokat jellemzi. A közéjük érkező vendég mindig szíves szóval találkozik, és tanúja lehet annak is, milyen nagyszerű közösség fejlődött ki ebben a faluban.

E közösség lelke, mozgatója pedig Nagy Ferencné pedagógus, a szakkör alapítója és vezetője. Férjével Baranya különböző községeiben tanított, majd Berkesdre érkezvén több mint két évtizede felfigyelt az itteni asszonyok szőtteseire.

— Láttam — így Nagy Ferencné -, mennyi érték, szépérzék, fantázia él a „fölszödöttek” és „buják” alkotóiban. Ez adta az ihletet a szakkör megalakításához 1964 őszén.

— „A tanítónéni" — így emlegetik vezetőjüket a szakkör tagjai. - Nincs olyan dolog, amit meg ne tennénk, ha ő kéri. Tán még az ágy alá is bebúnánk, ha azt kívánná — mondja az egyik asszony.

Félszázan fordultak meg a szakkörben az eltelt húsz év alatt, jöttek össze hétfő esténként egy kis beszélgetésre, ké- zimunkázásra. Vajon nem a régi fonók világát idézik ezek a mai asszonykörök? Igaz, hogy ők idősebbek a régi fonók látogatóinál, és ők színházba, közös kirándulásokra is eljutnak. Abban viszont ezekre a régi falusi közösségekre emlékeztetnek, hogy a nótázás, az asszonyfarsang is hagyomány lett körükben.

Mostani kiállításukon csak két év munkáit vonultatták fel, mégis megtelt a nagyterem. Terítőír, párnák, függönyök, ruhák sorakoztak szemünk előtt, valamennyi eredeti buzsáki, drávaszögi, mezőségi, kalocsai, ormánsági, Szigetvár környéki és még ki tudná felsorolni, mely tájegységekről származó eredeti mintákkal, a megfelelő alapanyagra, a megfelelő cérnával kivarrva. Feldolgozták és számtalan variációban elkészítették Berkesd hímzéseit is.

Amíg végigjárjuk a terem látnivalóit, kintről, az előcsarnokból nótaszó csendül. Az asszonyok énekelnek a maguk mulatságára régi nótákat, és körbefogódzva járják a lassúcsárdást. Mert ünnep ez a húszéves jubileum, amelyre díszes torta is készült. Déri örzse néni keze munkája, sok-sok apró virágból, amilyent lakodalmak és más ünnepek asztalaira szoktak falun készíteni.

Végül még valami, ami eszébe jut az embernek egy ilyenfajta falusi közösség láttán: Berkesd, mint több más baranyai falu nemegyszer volt lehangoló helyzetben a vidéket ért különféle területi átszervezések miatt. Most bizakodnak, számos jel van arra:, hogy Pécs város környékén — ugyan igen távol a várostól —, helyzetük kiegyensúlyozott. És az ilyen falu számára hihetetlen erkölcsi tőkét jelent egy-egy hasonló jónevű szakkör vagy éppen hagyományőrző együttes léte. Annál is inkább, mivel úgysincs sok ezekből. És az ilyen csoportok támogatása — amire jó példát adnak a berkesdi vezetők — ugyancsak jól felfogott érdeke kell legyen az adott község irányítóinak.

Gállos Orsolya

Ili :|p|i||pi

ISIIiiiiiilill

Nemezis

Nemezis, azaz, ha hűek akarunk lenni a görög mitológiához, Nemeszisz, Nüx leánya, a megtorlás megszemélyesítője volt. Nem igazán a bűntetteket, hanem sokkal inkább az elbizakodottságot, a gőgöt - a hübriszt — torolta meg. Az utókor már nemcsak a gőg, hanem úgy általában a megtorlás istennőjeként emlegeti.

Nemezis tehát akár bűntényt is megtorolhat, ha már helyette azok nem tették, akiknek kötelességük lett volna. Nem véletlen, hogy a „krimi-királynőnek”, Agatha Christie-nek is egyik regénye a Nemezis címet viseli. Az sem véletlen, hogy a görög mitológiáról óriási ugrással Agatha Christie-re tértem át, vagyis a krimik világára, ugyanis múlt pénteken a televízió éppen egy olyan krimit sugárzott, amely erre a Nemezis-ötletre alapult. Ez volt Derrick legutóbbi epizódja, bizonyára halványan még emlékszik rá, aki látta „A gyilkosok órájá”-t. No, persze, aki látta, az arra is emlékszik, hogy bosszankodott: helyette miért nem olvasott inkább egy igazi jó krimit, miért ezen az ostobaságon unatkozott egy órán keresztül. Pedig tulajdonképpen számítani lehetett rá, mert a Derrick szinte valamennyi epizódja nem a krimi izgalmai, hanem alacsony színvonala miatt hátborzongató.

Meg azért is — s remélem, ezzel nem állok egyedül —, mert kevés dolog tud a szórakoztató műfajon belül jobban bosszantani, ha egy krimi, mi több, egy rossz krimi végén, sőt a közepén is állandóan „lelkiznek”, s lírai és didaktikus formába, oktató mondatokba öntik a társadalomnak szánt mondanivalót. Néha az az ember érzése, hogy Derrick és Harry mindjárt kikacsint, hogy ejnye-ejnye, ez az, amit nem szabad. Még akkor se, ha jó szándékkal teszi valaki. Ebből a fejezetből például azt a fergeteges tanulságot vonhattuk le, hogy ölni még akkor sem szabad, ha az áldozat tényleg egy gyilkos, s a közveszélyes ellenségtől a társadalmat akarja megmenteni az ember.

Mert mi történik? A krimiben a bírósági tárgyalásokon — a klasszikus szabályok szerint éppen hárman — bizonyítékok hiányában felmentik a nyilvánvaló gyilkosokat, a még élő áldozatok pedig csak zokognak. „A sírás ebben a világban nem meggyőző érv” — mondja az amúgy jóságos nagyapa — a férfialakot öltött Nemezis —, aki még három másik öregemberrel arra szövetkezett — szó szerint idézem — „úgy döntöttünk mind a négyen, hogy nem akarunk tovább gyilkosok közt élni.” Természetesen nem az a megoldás, hogy gyilkossággal irtsuk ki a gyilkosokat, s ezáltal magunk is gyilkosok legyünk, ahogy ezt igen kenetteljesen Herr Derrick is megmagyarázza, ha eddig még nem tudta volna valaki. Arról az „apróságról” már nem is szólva, hogy még egy nyolcéves gyerek is rájöhetett már húsz perc múlva, ki a tettes.

Félre ne értsen senki, egyáltalán nem azt mondom, hogy el a krimikkel a tévéből, hiszen ez ostobaság volna; csakhogy vannak ebben a műfajban igazán kiváló alkotások. S minthogy a detektívtörténetnek már 130 éve lelkes rajongói — és persze elszánt ellenségei is — vannak, nem lehet ezt a műfajt egy kézlegyintéssel elintézni, Sőt hogy egy neves írót idézzünk, Cocteau a jó detek- tívregényt többre becsülte „sok fecsegő könyvnél”. Nyilván nem a Derrick-típusú sztorikra gondolt.

Dücsö Csilla