Dunántúli Napló, 1984. október (41. évfolyam, 270-300. szám)
1984-10-20 / 289. szám
e/ Ősbemutató a Pécsi Nemzeti Színházban Gorái Gábor A reformátor c. drámájának ősbemutatója újból aláhúzta a Pécsi Nemzeti Színház vezetőségének, dramaturgiájának azt a dicséretes törekvését, hogy együtt élve a magyar irodalmi élettel, a mai magyar drama egyik meghatározó műhelyévé kívánnak válni. Garai (iábor első nagyszínházi bemutatója — 1973: A lebegő Atlasz — után több, mint tíz évvel született meg a költő és a pécsi színházi közönség újbóli találkozása. Garai Gábor közéleti költő. Garai Gábor, a drámaíró — látszólag az 500 éves Luther- évtorduio alkalmából — történelmi drámával tiszteleg a reformáció megindítójának emléke előtt, lénylegesen azonban nem történelmi drámát írt, hanem aktuális, mai politikumát nyíltan vállaló példázatot. Jelzi ezt az, hogy élő történelmi személy (Münzer Tamás) alakját, Lutherrel való kapcsolatát a tényleges eseményeknél messze hangsúlyosabbá, meghatározóbbá emeli; vagy az, hogy egy másik történelmi Személyiség (Werbőczy István) epizódfigurájának néhány perces színre vitelével egy ideológiai álláspont esszenciáját nyújtja. A reformok lehetőségei, határai, buktatói, az írástudó felelőssége — ezek a kérdések foglalkoztatják a drámaíró Garai Gábort; s ezekre a kérdésekre keresi a választ a reformátor, Luther Márton. A kétrészes színmű Luther életéből azt a periódust ragadja ki, amely 95 tézisének a wittenbergi templomkapura történt kiszögezése és a Thomas Münzer vezette német parasztháború vérbe fojtása közt telt el., Garai kérdésfelte. vése több rétegű: mennyire kelnek önálló életre — esetleg alkotójuk szándéka ellenére — a reformok; s mennyire hat megfogalmazójuk egyéni felelőssége a szándékával ellenkező következményekért; egyáltalán: a szükséges reformok és az ideológiailag elő nem készített forradalom kapcsolata s végül: az írástudó és a történelmi helyzet viszonya katalizátora-e a történelmi folyamatoknak vagy csak megfogalmazója a szükségszerűen bekövetkezőnek. A dráma teljes egészében Luther alakja köré épül. Ö az eavedüli hús-vér figura, kinek történelmi nagysága és emberi gyengeségei; zsenialitása és kicsinyessége; rendíthetetlen hitvallása és megingásai igazi feszültségek, drámai csomópontok forrásaivá válhatnának, ha az őt körülvevő közeg figu. rái nemcsak eav leegyszerűsített, statikus ideológiai szemlélet megtestesítői lennének. Igv a dráma szerkezete a tivoli játékhoz vált hasonlóvá: csak a meglódított acélgolyó ütközésekkel teli, s azok által formált útja válik érdekessé, a tér, amiben mozog, változtathatatlan, hailíthatatlan figurákból áll. E tudatosan vállalt szerkesztési formában vi„Ment-e a könyvek által a világ elébb?" — Vörösmarty töprengő kérdése szenvedélyes válaszra késztet: ment bizony, csakis azok által, hiszen könyvek, írásbeliség nélkül megszűnne létezni az emberiség memóriája, s kezdhetné minden nemzedék elölről ugyanazt. Fejlődés helyett helybenjá- rás lenne osztályrészünk. Semmi kétség, értékeljük, és vásároljuk a könyvet, mégis el kell gondolkodnunk azon, hogy azért a vásárlás mégsem azonos az olvasással. Miközben mindennek felfelé szökik az ára, a könyveké is. de a könyv még mindig viszonylag olcsó ajándék, miközben szép, mutatós, vonzó. Aztán meg annyi eredményt mégiscsak elértek a médiák, hogy lábrakapott némi egészséges sznobizmus — ez utóbbi sem megvetendő, mert lendítőerővé válhat —, amély azt sugallja, hogy könyvnek pedig lennie kell a lakásban, A KSH szabadidő mérlege szerint 1963-ban a férfiaknak 8. HÉTVÉGE H reformátor Garai Gábor új műve Báliké Tamás és Győry Emil szont a színpad törvényei és a drámaiság veszítettek a példázattal szemben. Hogy a kettő egymásmellettisége kölcsönösen erősítené a másik vonulat hatását, és hogy Garai Gábornak ehhez megvan a színpadismerete, készsége, példázza az utolsó jelenet, mikor is a bujdosó parosztforradal- már emberi figurájában Luther végre „élő" partnert talál vívódásához. A néző számára mély, drámai, katartikus élményt jelentettek ezek' o percek. Nógrádi Róbert rendezésében a dráma polemizáló eszmei vonulatát állította a középpontba. Elfogadva az adott szerkesztési módot, színészvezetésével az egytömbből faragott, statikus figurák minél hangsúlyosabbá tételére törekedett. mindezt átgondoltan komponált, szép, kissé a romantikát idéző képekké formálva. Mindehhez jól idomult Vota Emil kort idéző, a tablók kialakításához alkalmat adó, díszlete. Hruby Mária jelmeztervével modern áthallások nélküli korhűségre törekedett. A színészi alakítások sorából — nemcsak a dráma szerkesztési módja miatt — Újlaky László Lutherje magasan kiemelkedik. Él a darab nyújtotta lehetőségekkel, és küszködik korlátoival. Gazdagon árnyalt, vívódó hús-vér figurát állít elénk, azonban több lehetősége van az emberi gyengeség megjelenítésére, mint a szellemi óriáséra, összeroppanása a saját korlátáival és a történelmi helyzettel egyaránt vívódó felelős ember drámája. Németh János Münzer Tamásként a szélsőséges forradalmi ideológiát képviseli. Hajlíthatatlan, egysíkú, mérlegelést nem ismerő szüntelen lobogásával nem tud igazi partnerré nőni Luther mellé, de ez nem a színészi kvalitások bírálata. Az utolsó jelenet menekült parasztjának alakjában találta meg o bizonyítás lehetőségét. Szöveg nélküli létezése, lélegzése, hangsúlya-, san hangsúlytalan jelenléte a színpadon —• élmény. Sipos László — Eck Jánosként — az írói-rendezői szándéknak megfelelően szélsőségesen dogmatikus figurát épített fel gondosan. Molnár Ildikó Bora Katalinként csekély lehetőséget kapott csak képességei igazi kifejtésére. Kovács Dénes Karístádt András alakjában a buta, időnként már-már nevetséges szektáns típusát mintázta. Győry Emil és Balikó Tamás (Werbőczy, illetve Junker Berg) jelenete gondosan kimunkált epizód. N. Szabó Sándor simulékony, alkalmazkodó Spalatinja minden széljárást kiszolgáló szélkakas. Labancz Borbála — mint már annyiszor — a nincsből csinált szerepet magának. Szöveg és funkció nélkül is jelen volt, egy túlhaladott generációt és az örök anyaságot egyaránt megjelenítve. Melis Gábor. Bars József, Galambos György, Szalma Lajos, Szemán Béla, Bán László, Szabó Csaba, Radnay György. Baracsi Ferenc és Visnyei Tibor korrektül igyekeztek megfelelni o lehetőségeknek. A színészi munkáról összefoglalóan elmondhatjuk, hogy végig kiegyensúlyozott, fegyelmezett, kulturált játék és pontos, jól artikulált szövegmondás jellemezte — mely rímte- len jambusokról lévén szó — nem elhanyagolható szempont. A Károly Róbert vezette énekkar funkcionálisan igen jól illeszkedett az előadásba. Garai Gábor verses nyelvezete kissé eklektikus; archaizáló és mai „utcai” elemeket egyaránt tartalmaz. A recenzió írója számára fölöslegesnek tűnik a történelmi nevek „Verne Gyula-szerű" magyarítása. Szilárd István Ujlaky László és Molnár Ildikó Fotó: Cseri László Egy lapszerkesztő író Debrecenben Versek és perek Bényei József két kötetéről Csaknem egyszerre jelent meg két könyve a Debrecenben élő Bényei Józsefnek, akit a Hajdú-Bihari Napló főszerkesztőjeként nemrég önvallomás értékű interjúban mutattunk be lapunk hasábjain. Verskötete, a Hajnali lovak, sorrendben a harmadik, ha a lírikus egyáltalán különválasztható az irodalomtörténésztől, illetve a lap- szerkesztő-közíró-művelődés- politikustól, aminek egyként vallja magát. Annak viszont önmaga is ellene szólt, amit kiadójának (Magvető) fülszövegírója megállapít: „Bényei elsősorban lírikus”. Gan- dolatcsíráiból ugyanis általában és elsősorban publicisztika születik, csak nagyon ritkán vers, s csak olyankor, ha a gondolat, érzés méltónak bizonyul a lírai formára. Az viszont igaz, hogy ami közéleti cikkeiben, szerkesztői munkájában, helyismereti és kultúrhistóriai munkásságában (Egyet lép az ősi város; Magyar költők Debrecenről; Csokonai koszorúja stb.) a hajtóerő, az lírájának is tápláló eneraiaforrása. ,,A közösségben élő és gondolkodó ember szólal meg verseiben is felelősséggel, őszintén, elkötelezetten" —, írtuk le a korábbi interjúban, munkássága egészét ielle- mezve, ami áll új verskötetére is. Csupán a hangvétele lett a korábbiaknál keserűbb, s képvilága komorabb, sötétebb tónusú, olykor tragikus, drámai hatású. A Hajnali lovak az emberi önismeret és lelkiismeret, a felelősségtudat és a megélt korvalóság komoly és fájdalmasan igaz önvizsgálatú könyve. Benne a világ kitárul: ellentmondásait, változásának bonyolultságát, a haladás tengelyakasztó — emberi — erőit, erővonalait komplexen érzékelteti, mintegy az érzelmi-hangulati és gondolati egységekbe, csoportokba rendeződött versek fő vonulataként. Fejezetei ugyanakkor egy pályaív szakaszait is szinte cím szerint is jelzik (A föld is rokonom; A lehetőség szívverése; Megszökött az álom; Gyermekrajzok; Egyszervolt hitem; Rovás a toronyházon), ahol meglehetősen tág világképében az önvizsgálat — hogy ne túlozzak —: nem túl vidám hangvétele és ko- loritja eltérő, sokszínű, de sehol nem válik szkeptikussá. Bényei keserűsége felrázó erejű, s őszinteségével, tisztességével megrendítő. Fájdalmas tónusú képei mögött kimondatlanul is lappangó hitét, reményeit kendőzi nagy szemérmesen. Igaz, néha velünk fogalmaz: nagyon keményen, elevenbe vágva. Egy korábbi versében, az Odüsszeusz levele Nauszikához-ciMus 10. költeményében (Haján a hó / a ,,Köszönöm jól vagyok / csak éppen / tegnap voltam negyvenéves I És félek / mint a sebesült katona / akit a hóban felejtettek s ujjai hegyét már nem érzi / lábát már nem emelheti I haján a hó szikrázó glóriája / szemében meg a bizonyosság") — sok-sok pályatársa, kortársa életérzése lehet. Kötetzáró verséből azonban egy korszak — a mai negyvenes-ötvenesek — helytállása ösztönző „heroikus pesszimizmusa" csendül ki: „Majd... fogunk egy meztelen kardot és feltépett inggel csak nekikezdünk valami újmódian keserves küzdelemnek hátha meglátnak az egyszeri szegényle- qények jobbágyok / és Dózsa- bakók s osztályos társait követve hátha a történelem lassankint ! elfeledett proletárja is megjelenik suhintó kalapáccsal s lesz még talán valami furcsa és egyszervolt mára már elfeledett csata is talán századok szomorú mezőin át / át- üvölt valami forradalom / Most pihenj szürkeszemü / Az a harc megvár Az a végső" (Rovás a toronyházon: Levelek a szamaramhoz — 3. Az a végső ...) O Jeles magyar írók peres ügyeinek tárgyszerű fölidézésével az irodalom és az olvasóközönség közeledésében reménykedik, legalábbis ezt a folyamatot szeretné segíteni Bényei József, mint Ütra- való és mentség c.- bevezetőjéből kiderül. Negyvennyolc magyar író jobbára teljes életére, munkásságára kiható perét, pereit eleveníti fel ismeretterjesztő szándékkal, Janus Pannoniustól Déry Tiborig vagy Csokonaitól Féja Gézáig. ízelítőt kapunk Balassi birtokpereiből; Kodolá- nyi plágiumperéből s Gárdonyi Géza. Herczeg Ferenc párbajpereiből is, egyebek közt. Azonban a pereket bemutató fejezetek többsége természetesen politikai természetű, s azt igazolja, hogyan igyekezett az uralkodó hatalom elfojtani a szólás jogát. „Nem lehet kétséges, ki mellett állunk. Marx gondolata adja ehhez az elvi alapot: »A szabad sajtó a népszellem éber szeme, egy nép megtestesült bizalma önmagához. A szabad sajtó egy nép kíméletlen gyónása önmaga előtt. .(Kozmosz). Wallinger Endre Könyv, olvasás, nevelés átlagosan napi 54 perc, a nőknek 36 jutott olvasásra, míg 1977-ben már csak 46, illetve 28. Ellenben tv-nézésre 1963- ban mindkét nemnél 24 perc jutott, míg 1977-ben a férfiaknak 1 óra 34 perc, a nőknek 1 óra 21 perc. Az átlag persze sok mindent elfed, de irányulást mégis jelez. Az adatok nem a „Gutenberg galakszisért” keltenek aggodalmat, hanem önmagunkért. Mert a könyvet nem kell félteni, megáll az magáért, megtartja uralmát, mint az emberi közlés legfontosabb, pótolhatatlan eszköze. írás, leírt szó nélkül nincs elvont gondolkodás. Ami azonban félő és félthető: hovatovább megint keveseké lesz, beavatottaké, míg a többség körülüli a képernyőt, mint távoli ősök a rhapsodost, a homéroszi korban. De még ha csupa Homérosz szólna is: a néző ismeretei felületesek maradnak, ha a hallottak nyomán nem nyúl könyvhöz, ha a látvány nem indítja el az elmélyült, gondolkodó ismeretszerzés félé. És mivel a felnőtt-modell a gyermekek számára is mérvadó, tarthatunk tőle, hogy a gyerekkori olvasóláz múltával közülük is kevesebben maradnak meg a könyv bűvöletében. Véletlen, de jelképesnek is tekinthető: az idei könyvhét megnyitásának napján tájékoztatták az Országos Pedagógiai Intézet munkatársai az újságírókat az olvasástanítás különféle módszereinek használatáról, és a mai kisiskolások olvasási nehézségeiről. Ami sajnos sokaknál megfigyelhető (sok benyomás éri őket, szétszór- tabbak, felületesebbek, kivált a városiak), noha az írás-olvasás kezdeti nehézségei nem függenek össze az értelmi képességekkel! Akár lángész is lakhat abban a kisiskolásban, aki nehezen barátkozik meg a betűvetéssel, sőt ki is bontakozhat, ha kellő gondot fordítanak rá, és törődnek fejlődésével. Itt rejlik az iskola óriási szerepe az egyenlő esélyek megteremtésében, hiszen az értelmiségi szülő nem sajnál időt, fáradságot; színes, szórakoztató, nagybetűs, képes könyveket vesz, azokból gyakoroltatja csemetéjével az olvasást, és lábujjhegyen jár, ha az leckéjét írja. De akinek erre se ideje, se tudása, se igénye nincsen?! Az olvasás elsajátításának nehéz vagy könnyű volta nem fokmérője az értelmi képességeknek — de hat rájuk. Aki időben el nem sajátította az olvasás technikáját, az később nem tudja megtanulni a számára kiböngészhetetlen szövegeket, nem képes hozzáolvasni a tanultakhoz, pedig ez ma már nélkülözhetetlen, mivel szerencsére szakítottunk az „egykönyves” (tankönyv) oktatással; lemarad tehát, kedvét veszti. Gyönge bizonyítványával nem mehet középiskolába, hiába lappang benne valamilyen képesség, az olvasásképtelenség elfedi, elnyomja, mint virágot a dudva; a kudarcok meg- utáltatják vele a könyvet; a szabad időt megszállja az unalom, s ami még rosszabb: a sikertelenség szembefordítja iskolával, tanárral, eredményesebb társakkal, az egész világgal. Merész állítás lenne megkockáztatni, hogy a könyv abszolút biztos immunizáló szer mindenfajta félrecsúszás ellen, de bizonyos, hogy a kallódó fiatalok között felettébb ritkán akad művelt könyvbarát, az erőszakos cselekedetek elkövetői között pedig szinte soha. A nagy számok törvénye alatt nyilvánvaló: minél alacsonyabb az iskolázottság szintje, minél kevésbé lel valaki örömet, vigaszt, feledést a szellemi élvezetekben, annál veszélyeztetettebb, annál könnyebben csúszhat a mélybe. Az esztétikai és az erkölcsi nevelés egy tőről fakad: az ifjúságvédelem az olvasás tanításánál kezdődik, de a folytatás sem mellékes. Rendhagyó irodalomórát tartottam egy kis faluban. Okos, tájékozott, lényeglátó gyerekek gyűltek össze a könyvtárban, élvezet volt beszélgetni velük, látszott, hogy gondos pedagógus keze alól jöttek, Megma- radnak-e olvasóknak, amikor már ingázni fognak? De jó is lenne valamennyit megtartani a könyv hűségében! De jó is lenne, ha a felnőttek gyakori példája nem ragadná el őket, elhitetvén velük, hogy az olvasás csak a ráérőknek, a gyerekeknek, s az öregeknek való! De ehhez az is kellene, hoay megnőjön a könyv, az irodalom becsülete az életben, az iskolában egyaránt, s hogy központi kérdéssé váljék: tud- nak-e a qyerekek szépen beszélni, olvasni, színesen-szaba- tosan fogalmazni, hibátlanul írni? Jó lenne belátnunk végre, hogy nemcsak az a fontos, „amiből élünk”! Hogy nem munkaerőt, hanem embert nevelünk. És aki talpig ember, az munkaerőnek is jobb ... Bozóky Éva
