Dunántúli Napló, 1984. október (41. évfolyam, 270-300. szám)
1984-10-06 / 275. szám
1 SZOCS ISTVÁN RAJZA ERŐS ZSUZSA Itt e pádon ülök miközben országomra rászakadt az este sötét van csillagtalan sötét fák ágai közt szivárognak halkan ide a város szürke fényei kivilágított kirakatokból mire mindez ideér csak a sejtelem reklámüvegpásztában nálunk vásároljon egy kalap fiatalság fogpasztába zárt csókolózásaink különben mindez csak az álom határairól közben itt kövek alól halkan bogár piszmog elő ez a tavasz is jázminillat mégis riaszt ha megreccsen egy ág sötéten eloson egy macska hideg lesz nélküled ez az éjszaka nagyon de hát tulajdonképpen miért vagyok egyedül HODNIK ILDIKÓ Repedések A pályaudvaron koszos vonatok előtt bámuló félmosollyal állok Mellettem B, kezében Daily News — szürke nagykabátok — Belóg a képbe, komor arccal M és ott van V is a fotográfián. Ott állnak ők és én is velük, — túlexponálton — ezen az utolsó képen, csupa félmozdulat — réqi barátok — szétfutó repedések Jelkép lett ez is, szó, mint ahogy félig-felnőtten sem lett más annyi minden ami több éjszakánkon át téma volt, — téma csak — hiába próbálta óvatos tudatunk és zavart érvelésünk fontosabbá nemesíteni A pályaudvaron utólaq kap minden jelentést — skizofrén létezés — tudatrepedések IFJ. BAGOSSY LÁSZLÓ Escurial In memóriám Michel de Ghelderode Fogja ezt a palástot, barátom, meg ezt a jogart, meg ezt a koronát, vesse le nyomorult ruháit és nyomban öltözzön át. Sapkástól, gatyástól, na meg az elhamarkodott szavakkal együtt dobálja őket a sarokba le! Mától rájuk kegyesen úgy tekintünk, mint bohóckodása ócska kellékeire. Remélem megértett: ma jó-királynak fog jó-királyt játszani, (ó, szegény, máris hogy remeg) beláthatja, hogy bocsánatunk a befektetést csak így éri meg, s ugye jobb a vasfüggöny a guillotine helyett? Még csak annyit: a játék végén tudjon meghajolni, jó? És szórjon csókokat, ha lehet! Tudja, mi nem nagyon szeretjük az őrülteket. Makay Ida versei Alkonyat szerel me Az alkonyati nap szerelmétl Hegy kialszik a fényözön, s derű sugárzik, bölcsek csöndje, békesség minden délkörön. A tündöklést, hogy éjbe fordul. A lépcsősort, mely a halálig elvezet, és már rajta túlhág. Alkonyt, mely nem vakit, nem éget. S utolszor mindent megvilágít. Ahogy ragyogsz Ahogy szétrezegsz a vizekben, ahogy rezsgö hőben parázslasz, s a lángnyelvekkel égrecsapva a forró szélben újratámadsz, ahogy a páfrányokban zöldellsz, ahogyan jelen vagy a fényben, ahogy a csillagokban hallgatsz, ahogy a tengerekben áradsz. Ahogy ragyogsz az öröklétben. Legenda a pénzcsinálóról Ősidőktől fogva, de nem amióta a világ áll, hanem csak a pénz feltalálása óta, gyakran akadtak pénzhamisítók. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, s az újabbak közül Palotai Boris is leírt egy-egy ilyen pénz- hamisítási történetet. A nyugati vagy mégnyugatibb világban ez napjainkban is dívik, de a magyar húszas évek történetében is szerepel egy főúri körökből összeállt nagy frankhamisítási akció. A magyar előkelőségek ugyan igyekeztek titkolni, elhallgatni a dolgot, mégis nagy nemzetközi ,,sikere” lett az ügynek, dg legendává nem vált. Kevésbé előkelő származásból ugyan, de egy nem kevés, bé érdekes pénzhamisítás történt annak idején Komlón is. Valamikor a múlt század végén vagv az 1900-os évek eleién. Még legenda is vált belőle, bár ma már kevesen élnek azok közül, akik emlékezhetnek rá. Ezen kevesek eqyike a kilencven és egynéhány esztendős Gazsó bácsi, akivel a tanyája előtt talákoztam egyik természetjárásom alkalmával, amikor éppen egy elfelejtett forrást kutattam. — Itt kell lennie valahol — magyaráztam a barátságos aggastyánnak —. de itt egyszerűen megszűnt az erecske, amely idáig úgy, ahogy elkalauzolt. — A forrást keresi? Hát, valamikor messze földön híres, jó vize volt, az biztos. De nem úgy hívták, ahogy maga mondja, hanem Fülöp-forrás, az volt. az. Még megvan, ott fönnebb, csak közben elbú- vik. Tuggya, szégyenében. Ha elbaggyog velem itt az ösvényen, megmutatom. „Baggyogtunk, baggyog- tunk.” Itthon aztán megnéztem az értelmező szótárt, az 1978- os kiadást, mit is jelent az, honv baggvogni, de ilyet nem találtam. Ellenben battyogni, az van: azt jelenti, cammogni. Mint ahogy cammog a medve. Ezek szerint azonban van baggyogni változat is, melyet ezúttal ajánlok a szótár szerkesztőségének és any- nvit jelent, mint „öregösen döcörögve, lassan lépegetni” — világosít föl másnap Gazsó bácsi. — No. lássa. Itt van la. Valamikor, az én suttyó koromban úay folyt, mintha kantából öntötték volna. Pár éve — ugyan már lehet vagy harminc is —, már csak íqv adja. De az íze. na, kóstolja, az még ma is kitűnő. Aratáskor? Mesz- sze földről lajtokkal jártak ide. Hidea volt, mint a hajder- fene. Letérdelve a mohos kövekre, markomat szinte sütötte a kristályosán csengő víz. illata hűs szellő, ezt a zamatot pe- dia talán még gyerekkoromban érettem, amikor a szekszárdi Remete-forrás vizéből, nem pohárból, kalapkarimából ittam, — Hát most mór látta. A gyalogbodzáig még csak elkocog. Ott eltűnik. — Úgy mondta Gazsó bácsi, hoqv szégyenében? Ezt hoay értsem? — Hogy? Hát ahogy volt. Nézze — tórto széjjel vén karjait az öreg — ameddig csak ellát ebben a völgyben, az mind a Fülöp Vince birtoka volt. Nagyon gazdag, ame- rikás ember volt az. És lássa — mutat az ő kis tanyájára —, egy méa ennél is kisebb, szalmatetős vityillóban lakott. Hanem —■ képzelje —, odaát, mármint Amerikában, kitanulta a pénzcsinálást. Hát abban a kis viskóban gyártotta éjjel a bankókat. És innen. erről a forrásról hordta hozzá a vizet, mivel az is kellet^ a papír kidolgozásához. Osztón volt egy betyár, bizoDe nem akasztották föl. Amikor a büntetését leszolgálta, előbb egv Viráa János nevű csikós-számadónál boj- tárkodott. aztán amikor ez a János bácsi lett az Anna-ak- nai szénszállító fuvaros, Kal- kán is beállt bányásznak. Agglegény volt, itt lakott a Za- géknál. No, amott meg a hö- ayön a Virág János. Nem olyan réaen halt mea a János, hetvenben még láttam. Már jól túl volt a kilencvenes Mint én most. Fát vágott ki az erdőn, amott a cseresben és rádűlt a fa. Derék, jó ember volt. Isten nyugosztalja. Hát ígv volt. — Gazsó bácsi, és mi lett a Fülöp Vincével? — Ismertem azt is jól. Meg a feleségit is. Szép tót asz- szony volt, csak úgy hívtuk Vinckó-szüle. Mert utóbb mór nagyon öreg lett. Annyira odáia volt már, hogy papot is hívtak hozzá. A Hauser volt akkor a plébános. De mire ki. ért a pap. meg a ministránnyos Kalkán nevezetű, én még láttam is, az vitte a hamis bankókat szerte a vásárokba. Jó betyár volt a Kalkán. Segítette a szegényeket mindig. Egy alkalommal elhajtott egy egész ménest, üldözték éjjel, nappal sokáig. Végül csak el- foqták. A pandúrok. Mindig azt szokta danulni, hogy: sok, Vinckó-szüle megunta <* váróst, kiment a tanyára és egy puttony szőlővel a hátán épp a kapuban találkozták össze a plébános úrral. Na, az aztán úgy megorrolt a szülére, hogy azt mondta, hívhatják ü{et akár imádsággal is, többet el nem jön Vinckóné- hoz. Hát így volt. — De mi lett a Fülöp Vincével, a hamisítóval? — A Vince? Na, az jól megjárta! Rájöttek a pénzcsi- nálásra! De bizonyíték híján csak arra ítélték, hogy amíg csak él. se földet, se házat nem vehet, nem is építhetett. Sokáig élt azonban a Vince. SzaJmatetős háza már-már összedűlt, s még mindig abban kellett laknia. A bankóprésnek sem vette semmi hasznát, bele volt az falazva <t hátsó szobába, figyelték is, no meg bejött közben a pengős viláq és ahhoz már nem értett. Hát így volt. Csikós Ferenc Elöl az én szömöm, nem pediglen hátul. Sejde nem lelök én az akasztóiéiul! Kössenek föl, ha elbírnak fogni. Azon is csak embör szokott lógni. Gerlék az ablakban E zek az átkozott dögök! Mindent telerondítanak I — morogta a takarítónő, amikor meglátta az ablakpárkányt, majd tovább söp- rögetett az ágyak alatt. A gerlék riadtan rebbentek az ecetfa magasabb ágaira'. A teremben senki sem mert moccanni. Alig várták, hogy a zsémbes öregasszony eltűnjön a vödrével és a partvisával. Ahogy a felmosott kő kezdett felszáradni, úgy zökkent vissza mindenki az unalmas kórházi életbe. Az Egyeske éppen arról kezdte el faggatni a többieket, immár nem lehet tudni hányadszor, hogy az elmúlt éjjel horkolt vagy csak a fogát csikorgatta, amikor a Hármaska falfehér arccal tántorgott a helyére. A hirtelen beállt.csöndben csak a Hatoska egyenletes szuszo- gását lehetett hallani, és az ügyeletes nővér dudorószá- sát a vécéből, amint az ágytálakat leltározta a polcon. — Megyek szólni a nővérkének, hogy rosszul van! Jó? — szólalt meg az Egyeske, akinek a súlyos műtét miatt még három napig mozdulatlanul kellett feküdnie. — A, nem fontos, már jobban vagyok — pihegte a Hármaska, és rongyosra olvasott magazinjával legyez- gette magát. Ekkor lépett be az izgalomtól kipirulton a Négyeske. — Nahát! Hogy mit láttunk! — csapta össze a tenyerét. — Halottat — nyögte ki a színehagyott Hármaska. — Hol látták? — kérdezte a Ketteske, miközben a zsebrádió fülhallgatóját ráhelyezte a fejére. A Négyeske, hogy az érdeklődés középpontjába került, ellenállhatatlan szóáradattal ecsetelte. — Hát ott az ablakból, ahol cigarettázni szoktunk. Ott láttuk. Egyszercsak abból a sárga kis házból, ni, ott az a, az udvar másik felén — ekkor már a kórterem minden járni tudó betege az ablaknál tolongott —, szóval abból a házból kihoztak egy koporsóféle ládát. Utána meg jöttek vissza és egy férfit vittek be. — Akkor az a proszektúra — sóhajtott mélyet a Heteske. A többiek róbólintottak. — Egészen fiatal volt a férfi, akit láttunk — révedt maga elé a Hármaska. — Mint a fiam. Harminc biztos volt. — Hát olyasforma harmincas lehetett — folytatta a Négyeske —, a kezei lelógtak. Fekete öltöny volt rajta, meg világoskék ing. De ez még mind semmi, utána hoztak egy fekete kendős nénit is, de azt hordágyon. Nem tudom, hogy miért nem takarták le őket? Elvégre az ember kinéz az ablakon és .. . A mi nyugalmunk érdekében, nem? — Aha — nyugtázták a többiek, majd lassan szétszéledtek az ablakból. Este a vacsora maradék morzsáit gondosan az ablakpárkányra szórták, hogy az oda-oda röppenő gerléknek legyen mit enniük. Lopva a sárga házat figyelték. ügyet sem vetettek a galambokra, melyek csőrükben apró gallyacskákat cipeltek a fészekrakáshoz. Közeledett a május. Szűcs Mariann
