Dunántúli Napló, 1984. október (41. évfolyam, 270-300. szám)

1984-10-04 / 273. szám

1984. október 4., csütörtök Dunántúli napló 3 Az országos közművelődési tanácskozás elé Tf_ Z-, telt el azóta, * ~ * hogy az MSZMP Központi Bizottsága határoza­tot hozott a közművelődésről. Az eltelt idő elegendő arra, hogy áttekintsük a közösségi művelődés helyzetét, megvon­juk az eredmények mérlegét, újrafogalmazzuk feladatainkat, önmagában ennyi is indokol­ná egy országos közművelődési tanácskozás összehívását; a ma kezdődő szakmai konfe­rencia megszervezésének azon­ban ennél is több indoka van. Nem egyszerűen tíz év telt el a közművelődési párthatá­rozat megszületése óta, hanem sok szempontból megváltoztak azok a gazdasági és társadal­mi feltételek, viszonyrendszerek is, amelyek között dolgozni kell. Olyan társadalmi szükség­letek erősödtek meg, olyan új feladatokra kell felkészülni a művelődési intézményeknek és a szakmai irányításnak, ame­lyek szükségessé teszik a műve­lődés helyének, társadalmi sze­repének újbóli megfogalmazá­sát. Az 1974-es határozat egyik legnagyobb érdeme, hogy ki­mondta: a művelődés a társa­dalom anyagi és szellemi ha­ladásának előfeltétele. Ebbe az új megvilágításba helyezve a művelődés és a gazdaság viszonyát, az elmúlt évtized gazdasági megrázkódtatásai közepette a kölcsönösség gyakran szenvedett csorbát. Ennek alapvetően két oka volt. A gazdasági vezetők jó része mostohán kezelte a kultúrára kiadandó forintokat. Ezt a szemléletet erősítette a sza­bályzók és a gazdálkodás egyéb feltételeinek gyakori vál­tozásából következő bizonyta­lanság is. Voltak azonban — és nem is kevesen —, akik ide­jében felismerték, hogy a mű­velődés nem teher, nem drága luxus a gazdaság nyakán, ha­nem a fejlődés előfeltétele. Nehezítette viszont az együtt­működést másik okként az, hogy a művelődés szervezésé­vel megbízott szakemberek kö­zül sem ismerte fel mindenki idejében az egymásra utaltsá­got, illetve egyoldalú és fele­lősségvállalás nélküli pénz­ügyi segélyezésként értelmezte. A művelődési otthonok, a könyvtárak vezetőinek tekinté­lyes hányada úgy vélte, a kör­zetében dolgozó vállalatnak az a feladata, hogy időről-időre minél nagyobb összegekkel tá­mogassa intézményét, de ab­ba már ne szóljanak bele, hogy a pénzt miként használják fel. Viszonzásként szerveztek né­hány szórakoztató rendezvényt a gyár dolgozóinak, s úgy érez­ték, ezzel minden el van in­tézve. Mindkét oldal tartózko­dása egyetlen közös okra ve­zethető vissza: a mindennapi életben mostanáig is csak igen kevesen tudják pontosan meg­fogalmazni a gazdasági és művelődési intézmények együtt­működésének konkrét céljait. Található még olyan nagyvál­lalati művelődési ház igazgató, aki nem érzi, hogy milyen fel­adatot ró rá az a tény, hogy a gyár teljes technológiai vál­tásra készül. Nem ismeri a ter­melést, nem képes levonni egy műszaki változás műveltségi konzekvenciáit. így érthető, hogy a gyár vezetőinek és dol­gozóinak közömbösségével ma­gyarázza az általa színvonalas­nak tartott rendezvények gyat­ra látogatottságát. Sajnos né­ha az ellenkezője is igaz. Az októberi tanácskozás egyik Igefontosabb feladata, hogy a közművelődési pártha­tározat szellemében megerő­sítse azt az elvet, hogy a gaz­daság és a kultúra dialektikus kölcsönhatásban létezik egy­más mellett. A kultúra kitelje­sedésének a gazdasági ered­ményesség az előfeltétele, a gazdaság fejlődésének pedig a kultúra kiteljesedése az alap­ja. Számokkal is bizonyítható, hogy az elmúlt tíz évben mi­lyen kulturális előrehaladás történt Magyarországon. Elma­radt viszont az addig nem mű­velődő rétegek tömeges bevo­nása a művelődésbe. Ennek nemcsak gazdasági okai vol­tak, súlyos hibákat vétett a közművelődési intézményrend­szer is. Hiába ismerték fel a legjobb szakemberek idejében a stratégiai váltás szükségessé­gét, ha nem követte az intéz­mények és az irányítás meg­újulása. A művelődési otthoni hálózat tevékenysége alapve­tően változatlan maradt. Még ma äyolrt.“ rális szolgáltatás, amely a mindennapi érdekek, a reális társadalmi szükségletek men­tén próbál kapcsolatot terem­teni az állampolgárokkal. Ke­vés a közösségi összejövetelek­re alkalmas hely, nehéz a kö­zösségek önszerveződése. Nem könnyű helyzetben, nem kevés probléma egyidejű jelen­létében ül össze az országos közművelődési tanácskozás. A reális társadalmi szükségletek felismerése, a józan mérlege­lés azonban most is eredmény­re vezethet. Félretenni sok megszokott formát, s az intéz­mények érdeke helyett minden kérdés mérlegelésénél a lakos­ságét kell előtérbe helyezni. Pallagi Ferenc A Nemzeti Múzeum pályázata Hazánk felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából a Nemzeti Múzeum gyűjtő- és forrásismertető pályázatot hir­detett meg. Az 1849-től napja­inkig terjedő időszak történeti értékű tárgyainak feltérképezé­sére, illetve begyűjtésére indí­tott pályázatra magánszemé­lyek és intézmények jelentkezé­sét egyaránt várják. Szeretnék, hogy a jelentkezők kölcsönzés­re, ajándékként vagy vételre felajánlják a birtokukban lévő muzeális értékeket, s így azok a múzeum gyűjteményébe, az állandó kiállítások anyagába bekerülhessenek. Elsősorban olyan tárgyak és dokumentumok beérkezését várják, amelyek az újkori ma­gyar történelem valamely ki­emelkedő személyiségének elet- útjához kapcsolódnak, a XIX— XX. századi magyar történelem sorsfordulóinak, jelentős ese­ményeinek felidézésére alkal­masak, illetve a politikai pár­tok, a társadalmi és a kulturá­lis szervezetek és mozgalmak történetét, munkásságát doku­mentálják. Mindkét pályázatot ifjúsági és felnőtt kategóriában is meg­hirdetik. A gyűjtőpályázat anyagát a múzeum munkatár­sai hétfői és pénteki napokon 9—14 óráig az újkori osztályon, illetve bejelentésre a helyszínen becsülik fel, illetve értékelik. A forrásismertetö pályázatra 8— 10 oldal terjedelmű pályamun­kákat várnak, amelyeknek tar­talmazniuk kell egy-egy eredeti, korábban nem ismert tárgy le­írását, keletkezésének körülmé­nyeit, az útjára vonatkozó is­mereteket, továbbá a tárgy funkcióját. A szöveghez fotót, illetve rajzos illusztrációt is kérnek. A munkákat szintén a múzeum újkori osztályára kell beküldeni. Mindkét pályázat határideje 1985. március 31. A legsikere­sebb pályamunkák között min­den kategóriában — 6000-től — 1000 forintig terjedő — el­ső, második és harmadik dijat, valamint egyéb jutalmakat osz­tanak ki. Az eredményhirdetés 1985. május 18-án, a múzeumi világnapon lesz. A múzeum gyűjt, megőriz és visszaad Újra megnyílik a JPM néprajzi osztálya H árom évvel ezelőtt zárták be a pécsi Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályának Rákóczi úti épületét. A ház az egykori várárok helyére épült, a talaj meg­mozdult alatta, és statikai okok miatt kényszerült a múzeum a zárásra. Azóta az osztály pécsi kiállitóhelyiség nélkül mű­ködött, s bár a nyilvánosság előtt szinte rejtve dolgozott, tu­dományos kutató, gyűjtő és feldolgozó munkája változatlan erővel és eredménnyel folyt. És közművelődési tevékenysége is — a múzeum igazgatója egy interjúban külön kiemelte a néprajzi osztály ilyen irányú erőfeszítéseit és eredményeit. Az épület közelgő újbóli megnyitása előtt érdemes szemügyre venni ezt a közmű­velődési munkát — tudva, hogy egy múzeum munkájának érté­ke nem - nemcsak - a látoga­tók számával mérhető; hogy egy néprajzi múzeumi osztály néphagyományt gyűjtő és fel­dolgozó tevékenysége a köz- művelődés egyik alapja, s tá- gabb értelemben a hazafiság, a nemzeti önérzet, önbecsülés kialakulását is elősegíti. Évek óta gyűjtik a JPM mun­katársai a néptáncokat, s nem­csak gyűjtik, hanem a nép­táncoktatók képzésében to­vább is adják — partnerük eb­ben a megyei művelődési köz­pont és a Doktor Sándor—Zsol- nay Művelődési Ház. Bővül a zenei gyűjtemény is részben saját gyűjtéssel, részben pedig a Magyar Tudományos Aka­démia Népzenekutató és Tánc osztályának anyagából játsza­nak át: ma már több ezer dal­lam — köztük Bartók, Kodály gyűjtése is — bárki számára hozzáférhető a néprajzi osztály hangtárában Pécsett. A tánc­kutatást megkönnyíti a majda­ni filmtár anyaga is. Nemcsak divat, hanem valóságos moz­galom mostanában megyénk­ben a díszítőművészet. A Nép­művelési Intézet tanfolyamhoz köti a szakkörvezetést: ebben is közreműködik a JPM. De ta­Előkészitik a tárgyakat a ki­állításra a múzeum restaurá- ciós műhelyében nárok, diákok egyénileg is gyakran válogatnak a múzeum tízezernyi textil iá já bál minta után kutatva. Hatalmas forrásanyag hal­mozódott fel a múzeumban a pályázatok révén: a múzeum által hirdetett felnőtt- és gyer­mekpályázatok legjobbjai az országos zsűri elé kerülnek; az adattömeg segítheti a tanárok, diákok, népművelők munkáját. Külön Baranya megyei érde­kesség a magyarlukafai mű­hely, amely a régi népi tech­nológiák felkutatására, doku­mentálására és újbóli megta­nulására, felhasználására spe­cializálta magát: a jelentkezők száma nagy az egész ország­ból, a múzeum és a megyei tanács ösztöndíjat ad hozzá. A Dózsával közösen működte­tett Guzsalyas kör is népszerű, s régi törzsgárdája van. Bara­nya nemzetiségi terület lévén a múzeum munkatársai az or­szágos nemzetiségi programok­hoz is csatlakoznak, és önálló­an is folytatnak kutatásokat. — A múzeum nemcsak gyűjt és megőriz — vissza is ad — mondja dr. Artdrásfalvy Berta­lan, a néprajzi osztály vezető­je. - A népművészet lényege, hogy egyszerű anyagból min­denki számára lehetővé válik az alkotómunka — ez az év­ezredek alatt megfelelő stílust és technológiát hozott létre, ilymódon az ember nemcsak alkot, hanem művészetet is lét­rehozhat. Az alkotó embersé­günket találjuk fel ebben a műveletben, akárcsak a tánc­ban a mozgásigényünk és mű­vészi teremtő igényünk kielé­gítését, a közösség utáni vá­gyunk beteljesedését. Nemzeti tudatunk a tárgyakban, dalok­ban, zenében jelenik meg, s ha ezt ismerjük, gyakorolni tud­juk, nemzeti identitásunk erő­södik. A Baranya megye népmű­vészetét bemutató, október 27- én megnyíló új kiállítást is en­nek szellemében rendezik meg (az épületet helyreállították, megerősítették). Hímző-, szövő- és fazekasműhely egészíti ki a tárlókban bemutatott anyagot — a működő műhelyek az is­kolásoknak, a múzeum szak­köreinek adnak majd helyet. G. T. Harminc évig a pedagóguspályán Dr. Siptór Ernöné A nyugdíjba menetel mindig változást jelent, még akkor is, ha utána esetleg továbbra is dolgozik az illető. S mérföld­kő olyan tekintetben is, hogy az ember akarva-akaratlün visszapillant az eltelt évtize­dekre, a fiatalságra, a ne­hézségekre és az eredmények, re, így van ezzel két beszél- getőparVierem is, akikkel egy ünnepségen találkoztam: a nyugdíjba vonuló pedagógu­sokat köszöntötték. Dr, Sip- tár Ernöné és Zsoldos Ferenc több mint harminc évig dol­goztak a pályán. Különböző utat jártak be, de hivatásuk szeretete hasonló. A részle­tekről meséljenek ők maguk. Dr. Siptár Ernöné: — A pécsbányatelepi iskolában kezdtem harmincöt évvel ez­előtt. Testnevelés—magyar szakos tanár vagyok, de már a kezdetben néptánccal fog­lalkoztam. Alapító tagja va­gyok a Mecsek táncegyüttes­nek. A tanítványaimra^ is a táncon keresztül emlékezem, a Mátyás király utcai iskolá­ba is azért mentem, mert az ének-zene tagozat révén még inkább lehetett a táncra lel­kesíteni a gyerekeket. Mond­hatom, hogy nekem a pálya kedvesebbik oldala jutott, mert a néptánc és az úttörő- mozgalom révén — úttörőve­Két tanár |és sok emlék zető is voltam — közvetlen kapcsolatom alakulhatott a tanulókkal. A szereplések iz­galma, a próbák barátokká fűztek minket. A 70-es évek­ben még Párizsban is jártam a gyerektánccsoporttal. — Később is, amikor már igazgatóhelyettes lettem az iskolában, a gyerekek minden bajukkal, gondjukkal hozzám fordultak. Tűt, cérnát is tő­lem kértek, és az otthoni dol­gokat is megbeszélték ve­lem. Erre a baráti bizalom­ra emlékszem a legszíveseb­ben. És még valami. A kamasz­korba lépő fiúk általában kezdik szégyellni, hogy ők tán­colni tanulnak, egymást ugrat­ják, s inkább abbahagyják. Sok ilyen gyereknél az én erőszakosságom állta ennek az útját. S később ezek a fiúk, amikor már felnőtt­együttesek elismert tagjai let­tek, visszajöttek és megkö­szönték, hogy nem engedtem nekik abbahagyni a táncot. Zsoldos Ferenc: — Hol is kezdjem? Lépcsőzetesen vé­geztem el az iskoláimat, elő­ször a tanítóképzőt, aztán le­velezőn a: tanárképzőt, majd a szegedi egyetemen szintén levelezőn a földrajz szakot. Szabolcs megyében, Üjfehér- tón kezdtem tanítani. 156 qye- reket, 1—8. osztályig, egye­dül. De szerettek engem, a nagy hóban, föl a dombon levő iskolába a szülők a há­tukon is fölhozták a gyereke­ket. Amikor megnősültem, a feleségemmel megosztottuk az osztályokat, s ketten taní­tottuk a nebulókat. Ott, Üj- fehértón hoztuk létre az első tanyasi kollégiumot. Jószerint Zsoldos Ferenc a kést, a villát is akkor is­merték meg a gyerekek. A kollégium ma is megvan, csak persze, sokkal elegán­sabb, mint amilyen 1959-ben volt. Múltkor a Mecseken ta­lálkoztam az első kollégisták egyikével, ma matematika— fizika szakos tanár, osztály- kirándulásra hozta ide a gye­rekeket. — Annak idején mellékál­lásban egy presszóban zon­goráztam, jól jött a külön- pénz. De volt egy vonósné­gyesünk is, egykori tanítvá­nyom, Végh Antalné is ját­szott berme. Kineveztek 11 ta. nyasi, körzeti iskola igazga­tójává, de akkpr már megvolt a pécsi telkem. Pécsen, a gépipari kollégiumban he­lyezkedtem el, de azért taní­tottam földrajzot, rajzot, egy ideig éppen a Mátyás király utcai iskolában is oktattam emellett. Most hobbiból a múzeum restaurátorműhelyé­ben dolgozom. Azt hiszem, az a lényeg, hogy az ember sze­resse, amit csinál. És a leges­legtöbb: nem szabad elhagy­nia magát. A mi családunk­ból eqyébként egy tantestü­letet össze lehetett volna hoz­ni, annyi a pedagógus. Én sem bántam meg, hogy ezt választottam. Barlahidai Andrea : Képernyő ifiill Caligula helytartója Publius Petrónius, Palestina helytartója parancsot kap, hogy helyeztesse el Jeruzsálem templomában Caligula császár szobrát. Barakiás, a meghódí­tott bábkirályság főpapja ezt kereken és kategorikusan meg­tagadja. A dráma kettejük vi­tája, párharca, melyben a hely­tartó enged végül; nem telje­síti az őrült Caligula paran­csát. Petrónius „muszáj”-a, vagyishogy a légiókkal legiti­mált idegen hatalom mindent megtehet és mindent elérhet, alulmarad Barakiás konok „le- hetetlen”-jével szemben. Mert ez a lehetetlen a nagyobb úr. Mert ez a lehetetlen azt mond­ja, hogy az elnyomott, a ki­szolgáltatott kényszerül és kény­szerülhet kompromisszumokra a ,,'emplom" érdekében, a ,,templom” megmaradásáért, de mikor a templom maga a tét, akkor nincs helye alkunak. Se helye, se értelme, hisz a megmaradt-meghagyott külső és az elveheletlen belső szu­verenitásért sok mindent lehet adni „önként", egy valamit azonban nem: magát a szuve­renitást. Magát a „templo­mot", pedig a zsarnoknak épp a lehetetlen elérése a legbe­csesebb, semmire sem vágyik jobban mint hogy őszintén szeressék az elnyomottak. Imá­datot vár, őszinte hálát. Minél okosabb, kifinomultabb az el­nyomó hatalom, annál „észre­vétlenebből” kívánja ezt, mi­nél őrültebb, brutálisabb, an­nál nyíltabban. A zsarnokság természetéből következik, hogy elmerészkedjen eddig a pon­tig, csakhogy itt és innentől uralkodóból kiszolgáltatottá is válik. Nem lesznek jó válasz­tásai. Vagy lemond az „őszin­te” imádatról s beismeri, hogy hatalma a légióin alapul csu­pán, vagy mégis beviteti ma­gát a templomba, legyilkoltat- va esetleg egy népet — kisze­melt „imádóit" éppen. így is, úgy is vereséget szenved. Ezért nagyobb úr a barakiások le­hetetlenje a petroniusok mű­szójánál. Tiszta, nagy jellemek találkoznak a drámai szöveg­ben. Barakiás (Sinkó László) súlyos, rendíthetetlen figurájá­nak hite, népével való azonos­sága ad tartást az első mon­dattól az utolsóig. Petrónius Gálffi László önmagával és el­sősorban önmagával küzd meg a helyes döntésért. Mely dön­tés értékéből mit sem von le a tény, hogy Caligula őrült, hogy a zsarnokok legbrutáli- sabb, legegyértelműbb fajtájá­hoz tartozik, s ez, ha egzisz­tenciálisan nem is, morálisan megkönnyíti a helytartó vá­lasztását. Csak épp az olvasó gondolkodhat el (és tovább) ha egyedül marad a szöveg­gel, hogy mit is tett, tehetett volna Petrónius, ha egy „bölcs", emberarcúbb zsarnok helytartó­ja, aki el akarja és el is tudja hitetni, hogy a szobor bevitele vagy épp egy állat konzullá választása „történelmi szükség- szerűség”. Nem véletlenül ír­tam „olvasót”, úgy érzem, és az íróról készített portréfilm is arrról győzött meg, hogy e mű legérvényesebb megjelenési formája a nyomtatott szöveg. A Marosvásárhelyt élő Szé­kely János súlyos, veretes mon­dataiban a meztelen gondo­lat nem vesz magára több „ru­hát", mint amennyi elengedhe­tetlenül szükséges az előadha- tósághoz. Figuráit az általuk képviselt eszme, gondolat egyéníti, semmi más. Épp ezért a színház, a színész a maga eszközeivel sokat nem tud a szöveghez hozzáadni. A leg­több, amit tehet, hogy értően, tisztességgel közvetíti. Ez a „közvetítés" Esztergályos Ká- loly rendezésében jó volt és korrekt. A vasárnap este be­mutatott tévéjáték, a két bán­tóan felesleges gladiátorjele­net kivételével, élmény volt, amiképpen az íróval folytatott marosvásárhelyi beszélgetés is. Parti Nagy Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom