Dunántúli Napló, 1984. október (41. évfolyam, 270-300. szám)
1984-10-27 / 296. szám
FEKETE GYULA Népek hazája nagyvilág — írói jegyzetlapok — Széljegyzet egy Petőfi-vers- hez: Legmesszebbre a határokon túlra — a hazai barikád tetejéről látni? * Igen, „az egyes nemzetek szellemi termékei közkinccsé válnak”, de hozzá kell mai már tennem: a szellemi szemetei is: közgonddá, közpiszokká, közsöpredékké, * Csábító hasonlat: a minden rendű és rangú keretközöss'é- geket — mint megannyi törtet — közös nevezőre kell hoznunk, hogy összeadhassuk őket. Csakhogy1 ennél a műveletnél elsikkadnak olyan 'lényeges tartalmi és valóságelemek, melyek az új differenciálódás elemei, s főszerep vár rájuk az összeadódás után. A menetrend a szokásos: különböznünk kell, hogy egyesülhessünk — egyesülnünk kell, hogy különbözhessünk. * Jóval több mint száz olyan ország van a földkerekségen, amelyre minden bizonnyal nem gondolunk, amikor évődünk a magunk kicsinyességén — vajon miért csak a sokkal kevesebb „nagv ország” az állandó összehasonlítási alap? Lám, egyszerű matematikai arányszámmal bizonyítható, hogy nem lehet véletlen a ha- sonlítgatások iránya, ha folyton a kevesebb félé, és sohasem a nagy többség felé szóródik. Vajon a kicsi ország szapora emlegetésben nem a kicsi felelősség keres igazolást? * Olyosformai a népek, nemzetek, országok függetlensége is, mint az egyén szabadsága; röviden és hézagoson szólva: felismert szükségszerűség. Sosem is volt, hát hogyan lehetne ma függetlenség a történeti, földrajzi tényezők — realitások — számbavétele nélkül. Kölcsönösség, egyenrangúság, viszonosság — úgy tetszik, ezek a függetlenség nem változó, nem avuló, lényegi jegyei. Az eredményekben is, a korlátozásokban is. Amíg a bevándorlók szűrése a leggazdagabb országok elismert önvédelmi joga, addig el kell ismernünk mindenütt a világon a kivándorlók szűrésének önvédelmi jogát. Máskülönben zöld utat kap: a modern gyarmatosítás. * Nem sokat ér aiz a távolsági humanizmusgamelynek közvetlen környezetéből — itt és most — sem együttérzésben, sem tettekben nincs fedezete. Amely csak ezer, tízezer kilométerekre hatékony, de a saját szűkebb társadalmi-hazai közegében — ahol tehát csak küzdelemmel, áldozatokkal, kockázatokkal együtt lehet vállalni — szinte minden érzé- kenységét-hatékonyságát elveszti. Sőt: ugyanezek között a. távolsági humanisták között, akik rendre olyan gondokat vesznek a szívükre, amelyeket eleve nem vehetnek a válluk- ra, feltűnően sokan vannak, akik nem egyszerűen közönyösek, hanem éppenséggel türelmetlenek, elutasítók, ingerültek, ha olyan hazai gondok- kal-sorskérdésekkel találkoznak szembe, amelyekből megszakadásig vehetnének át terhet — a vállukra is. Igaz, nem kockázat nélkül. * Konvergencia? Úgy tetszik, nemcsak a természet valósága, de olykor a társadalom, a gazdaság való. sága is tartalmazhat olyan evidenciákat, amelyeket ténynek, törvénynek kell elismerni, netán hasonló következtetéseket levonva, a kapitalizmusban és a szocializmusban egyaránt. * ütköző voltunk idáig, olykor a küzdő felek csapásait mindkét irányból felfogó s élő tömegével fékező harmadik. Szeretnénk végre azzá válni, amire szintén predesztinál történelmi-földrajzi helyzetünk: híd és kapocs az égtájak, a világméretű áramlatok, az egy. mással végleg megbékélt népek között. Minket már csak ez a szerep s ez a hivatás kárpótolhatna valamelyest a történelmünkért. Régi idők falusi diákjai Két Károly nagybácsit vallha- tok magaménak, ugyanis a mi falunkban divatos volt a Károly név. Az egyik 92 éves lenne, ha élne, a másik 82 évesen él. Őtőlük hallottam, hogy a tehetséges parasztgyerekek hogyan indultak gimnáziumba a század elején, a hat elemi osztály elvégzése után. Az első Károly bátyám, meg az unokaöccse, Lajos, szüleikkel 1904-ben költöztek be a tanyáról Pacsérra. Úgy mondom el, ahogy hallottam. „Az egyik nagynéném, az Ádor Julis néném valóságos dáma volt, valami árvaszéki ülnöknek a házvezetőnője Baján. Egyik vasárnap ott volt nálunk, ügy emlékszem, valami fekete slájer volt Julis néni fején, amilyet mi falusi gyerekek sohase láttunk, nagyon meg voltunk illetődve. — Na pacsit Julis néninek! De jó két erős gyerek, osztán mi lesz ezekbül? Be kellene őket adni a kadett- iskolába, ott majd embert csinálnak belőlük. Ott van a1 Kasza gyerek, abbul is kapitányt csináltak, kitaníttatta az állam ingyen. De ahhoz négy gimnázium kell. — fgy a Julis néni. — Hát az nem volna rossz, — dünnyögték öregjeink vastag pipafüst mellett. így eszelték ki együtt, hogy cserébe adnak minket Uiverbászra, és ott járunk majd gimnáziumba négy évet, ezután majd elmegyünk kadettnak. A tervből tett született. A két öreg kocsin elment Verbászra cserehelyet nézni, és mi nagy illető- déssel vártuk az eredményt. A „cseregyerek-akció” nagy divat volt akkoriban a bácskai nemzetiségi vidéken. A magyar szülők a német községekbe küldték gyerekeiket németajkú családokhoz, hogy német szóra fogják őket. Ugyanezt tették a német szülők viszonzásul. Ez volt a legpraktikusabb módja a nyelvgyakorlásnak akkoriban. Végül is mindketten, Lajos öcsém, meg én egy helyre kaptunk családot, és a helyünkbe cseregyerekeket. Ripsz-ropsz elkészült a stafí- rung, meg ai láda, és 1904. szeptember 1-én hajnali 2 órakor elindultunk az öregekkel kocsin. Vittük a betyárbútort, Ómoravicán áthaladva a nagy majorban éppen hajnali 3 órát harangoztak ébresztőre. Mi hátul nyújtogattuk a nyakunkat a kocsiderékban, az öregek meg elöl sűrűn kortyintgatták a pap- ramorgót. Áthaladtunk Bajsán, mire Kishegyesre értünk, már ki is virradt. Ott álltunk meg a vasútállomásnál, a 48-as emlékmű mellett. Az öregek kicsomagolták az elemózsiát, és heccel'ek minket, hogy „jól kell lakni ebből a sült kacsából, és ha megkínálnak benneteket Verbászon, csak kicsit kell venni, mert akkor majd azt gondolják a csereszülők, hogy milyen kisétkűek ezek a gyerekek”. Reggel 8 órai lehetett, amikor áthaladtunk a Ferenc- csatorna magas fahídján, megérkeztünk Verbászra, ilyen nagy várost még nem láttunk, szemünk, szánk elállt a csodálkozástól. Persze szüléink és a csereszülők beszédjéből egy kukkot se értettünk, a két „cse- retestvérünkkel” se tudtunk szót érteni, egyrészt, mert mi nem tudtunk németül, ők meg nem tudtak magyarul, másrészt hamarosan felszálltak szüléink kocsijára és elmentek Pacsérra. Verbászon négyosztályú „algimnázium” volt, mi már hat osztályt jártunk, kicsit korosabbak voltunk a többi gyereknél. Az I. osztályban egy nagyhasú katolikus pap tanította a magyart és a latint. Az első magyar órán Szinnyei József olvasókönyvéből „Az ősz” c. olvasmányt elemeztük nyelvtanilag. Mi ketten a leghátsó padban kuksoltunk, semmit se értettünk, a pacséri iskolában ilyesmit nem tanítottak. — Az a nagyfejű ott hátul, — mutat rám a tanár. — Az ősz: birtokos jelző számn^y, — mondtam. — ülj le, te szamár. Honnan kerültél ide? — Pacsérról. — Hát jobb lett volna, ha otthon maradtál volna. — Az a /násik nagyfejű ott mellette! — Az ősz: ige és állítmány, — nyögte Lajos öcsém. — Hát te honnan keveredtél ide? — Pacsérról. — Hát akkor mind a kettőtöket bele kellene hajítani a Dunába, — mondá a professzor. De azután mégis megbarátkoztunk a tanulással, a tanárok is velünk, jófejűek voltunk, csak a falusi iskola nem* adott elég útravalót. Karácsonykor már németül is gagyogtunk. Végül is a gimnáziumot elvégeztük, de azután kitört az első világháború. A tiszti iskolába műszóiból mentünk, a Doberdót megjártuk, megszenvedtünk. Aztán jogászok lettünk.” o A másik Károly bátyám 1912- ben ment fel Pacsérról a halasi református gimnáziumba, első osztályba. így mesélte el indulását: „Anyám megtanított minden szükséges tudnivalóra. Befűzött egy tűbe cérnát,, odaadott egy vásznat, egy gombot, és azt mondta, hogy „varrd fel!” Megtanított strimpilit stoppolni. Aztán előfordulhat egy diák életében, hogy egyszerű meleg ételt tudjon főzni, pl. krumplipaprikást, vastagtarhonyát. Ezt is megtanította. így felkészültem, és apámmal felutaztunk Halasra Szűcs Jóskáékhoz, akikkel rokonságban voltunk. Jóska már másodikba járt, úgy határozták, hogy együtt lakunk. Gyorsan lepakoltunk és berendezkedtünk szobácskánk- ban. Ebéd után javasolta Jóska, hogy kicsit kószáljunk, és közben bemegyünk a gimnáziumba szétnézni.. Az iskola' egy „E" alakú épület volt, köröskö- rü vadgesztenyefákkal. Ott több gyerek hancúrozott, és kővel dobálta a fákat, hogy lehulljanak a gesztenyék. Én is megpróbáltam egy-két kavicsot feldobni, hogy megmutassam a nagyoknak, hogy én is tudok célba dobni. Egyszer csak váratlanul ott jön egy fehér bajuszé öregember sétabottal az iskola felé. Elkiáltotta: „Ebadta kölykei, hát nem tudjátok, hogy a fákat nem szabad rongálni, hisz azok is élőlények?" Erre a fiúk elkezdtek ellenkező irányba' futni, én is velük. Az öreg bajuszos bácsi elkiáltotta magát: „Szűcs, Kerekes, Kecskés, Hudász, megállni! Indulj vissza!” Megtorpant a társaság, mint a ló, amelyet a zabláján meghúznak. Indultak visszafelé, én is velük, nem akartam a Jóskától elszakadni. Odaértünk az iskola kapujához, bementünk a folyosóra. Gondoltam magamban, hogy nagy úr lehet egy ilyen pedellus, hogy milyen fegyelmet tud csinálni. Akkor már hallottam ilyesmikről, volt némi fogalmam a pedellusról. Odaérünk ai folyosó végéhez, látom, ki van írva: „IGAZGATÓ”. Megállt a lélegzet bennem. Csak nem a Pataki igazgató úr ez a bajuszos bácsi? Bizony ő volt. — Na, gyertek csak be, tubi- cáim — mondá nyájasan. Én nem akartam bemenni, de ő oly nyájasan invitált, gondoltam, mégis bemegyek, ha ilyen kedvesen hív. Bent a szobában megint elkezdett szónokolni: „A fák is élőlények, nem szabad azokat rongálni, mert mi lenne, ha minden növényt megtépáznátok, olyan lenne a város, mint a jégverés.” Én csak mulattam magamban, hogy meg vannak szeppenve a gyerekek. Egyszer csak azt mondja az öreg: „Na állj fel, Kerekes fiam, a székre, és vedd le azt, amit ott találsz. Feláll kelletlenül Kerekes, kotorász fenn és hebegi: „Nem találok itt semmit." — „Na, csak nézz körül jobban fiacskám, ott van az." — „Ezt tetszik gondolni?" — És levett egy hosszú nádpálcát. — „Na ugye megtaláltad! Most szagoljátok meg!” — Ekkor végigsuhintotta a gyerekek orra előtt a pálcát, hogy mindenki elkapta a fejét. „Na most kóstoljátok meg egyenként!” Úgy kiporolta a banda fenekét, hogy csak úgy porzott, az igazgatói iroda zengett a jajgatásoktól. Odaért hozzám az öreg, és kiáltia harsányan: „Derékszög fiacskám!" Én nem akartam és dadogtam, hogy én csak a Jóskát kísértem el ide. Ő azonban erősebb volt, lenyomta a fejem, de én fürge fickó voltam, kisiklottam a kezei közül, mint a hal. Erre ő mérgesen jól megfogott és három akkorát sózott a fenekemre, hogy majd ki repedt az új nadrágom, amit édesanyám adott rám induláskor. Ott szipogott az egész társaság egysoros vonalban. Ezután az igazgató úr (mert most már tudtam, hogy ő az), sorban megkérdezte mindenkinek a' nevét, és hogy hányadikos. Mindezeket beírta egy nagy fekete könyvbe. Odaér végül hozzám: „Hát te is másodikos vagy? Hogy hívnak?” Megmondtam neki és azt feleltem, hogy én még csak most jövök az elsőbe, holnap akarok beiratkozni, és csak a Jóskát kísértem be ide. „Na te is jól kezded a tanulmányokat” — mondta ő, mire én szipogva: „Nem én kezdtem, hanem itt kezdték”. Nyolc évig hallgattak a fiúk e csúfos esetről, mindnyájan restelhük egymás előtt is az ügyet. Orvostanhallgató koromban egyszer találkoztam az öreq Pataki igazgató úrral, és szóba hoztam előtte a dolgot, hogy mi történt velem sok évvel ezelőtt. Erre ő nagyot hallgatott, majd megszólalt: „Most az'án mit akarsz? Visszaadni?” Erre én zavarba jöttem és azt mondtam, hogy „nem, csak éppen eszembe jutott és megemlítettem". Erre ő így válaszolt bölcsen: „Mindazonáltal úgy látom, hogy azért használt lett légyen az előleg, amit akkor kaptál." Szántó Károly HÉTVÉGE 9. SUHAI PÁL Ki adni nenn tud Mind nyomorult, ki adni nem tud. Torz képpel ezért fosztogat. Vagy bújik önnön éjjelébe, mind erdőn vérezve a vad. Ki adni nem tud, maga párja. Szegényebb úgy lesz, hogyha kap, hiszen csak újabb tartozással lehet, s lesz most már gazdagabb. Fordított koldus, utcasarkon, aki csak azért kéregét, hogy adna fillérért cserébe akármit, gesztust vagy hitet. Száműzött lélek, önnön árnya, élők közt bujdosó halott, tekintsen rá, ki él még, lássa, s köszönje meg, hogy adhatott. Szalay Lajos grafikái 1. Kiűzetés 2. Inspiráció 3. Salamon
