Dunántúli Napló, 1984. október (41. évfolyam, 270-300. szám)

1984-10-20 / 289. szám

A homo politicus alkotó Anatole France emléke „Csak a vak nem látja, hogy a dolgok új rendje születik” „Hiszek a világ elkövetkező békéjében. Reményeimet pedig nem álmaimra s vágyaimra alapozom, hanem a társadalmi jelenségek megfigyelésére." Anatole France szavai ezek, az éles tekintetű szemlélődő, ál­landóan töprengő alkotóé, a kételkedő hivőé, akinek küzdel­me, egész élete és életműve példamutató volt a maga ko­rában, s annak kell tekinte­nünk a miénkben is. Messziről indult, míg eljutott odóig, hogy magát szocialistá­nak, kommunistának vallja. De ahogy ő mondta: „Jó az, ami­kor a kor nagy emberei olykor távolról, de mégis eljutnak ko­ruk nagy eszméihez." S ő va­lóban aktív harcosa lett kora nagy eszméjének. Ez a fordulat természetesen nem egyik nap­ról a másikra következett be, „hanem akkor, amikor már ne­ve volt, éppen, hogy ez legyen súly az Igazságosság mérlegé­ben", írta róla M. Proust. Ana­tole France a francia iroda­lom klasszikusa, a múlt hagyo­mányainak őrzője volt. S csep­pet sem kell ezen csodálkoz­nunk, ha figyelembe vesszük, hogy „a világ legjelesebb és legszebb helyén, a Szajna-par- ton született, ott, ahol jobban lehet átérezni, mint bárhol má­sutt, a nemzedékek munkála­tait, a haladást, egy nép foly­tonosságát, az eleink végezte munka szentségét", nem mesz- sze a Francia Akadémiától, a Pont Neuf-től, a Louvre-tól, s attól a háztól, melyben 1778- ban halt meg Voltaire, akit France szellemi elődének te­kinthetünk. Apjának könyvkereskedése y?,. a ®uai Malaquais-n, ahol tóként a forradalom dokumen­tumait vagy azok feldolgozá­sait vásárolhatták az ide beté­rők, köztük írók, tudósok. S ez volt — a Goncourt fivérek sze- f'0*, az utolsó „könyvkeres­kedés székekkel", ami azt je­lentette, hogy itt nemcsak vá. sárolni lehetett, hanem az ér­deklődők leülhettek, elbeszél­gettek, vitatkoztak, s megtár­gyalták a legújabb eseménye­ket, vagy éppen felidézték a múlt emlékeit Az ilyen irodal­mi légkörben felnőtt Anatole France, a regénynek és novel­lának a mestere, éppen e mű­fajokban mégis aránylag ké­sőn érkezett be. Nála nem lát­hatjuk azt a fajta sietséget, amit nagy kortársánál, Zolá­nál, aki „gyorsan hírnévhez akar jutni, érvényesülni akar minél előbb, sietős a dolga”. Anatole France-nak nem sietős. O sokat akar olvasni, elmél­kedni és sokat látni. A könyvek világa, a könyvek szeretete és a szenvedélyévé vált olvasás rendkívül műveltté teszik. Több kortársához hasonlóan, mint pl. A. Daudet, Maupassant, vagy akár Zola, ő is költőként kezdte pályafutását. A par­nasszista iskolához tartozott, a ,;l’art pour Fart” elvét valló, a politika elől a szépségben menedéket kereső költők közé. Az irodalom nagy szerencséjé­re azonban áttért a prózára, s ebben a maga nemében egye­dülállót alkotott. Első könyve tanulmány Alfred de Vignyről, 1868-ban jelent meg. Érdekesnek tűnő tény, hoqy majd ugyanez a könyv lesz 80. születésnapján életé­ben utolsóként megjelenő köny­ve is. 1871. március—május a Pá­rizsi Kommün győzelmének és bukásának időszaka. Anatole France, a későbbi harcos poli­tikus, ekkor még értetlenül, el­lenségesen nézi a történteket. Tíz évvel később, 1881-ben lót napvilágot a Bonnard Szilvesz­ter vétke, „a Francia Akadé­mia által koszorúzott mű", mely egycsapásra híressé teszi szerzőjét. France rengeteget dolgozott, szinte évente jelen­nek meg művei, melyekből egyre inkább kicseng o jövőért érzett felelősség. S a hagyo­mányőrző, de már a jelen problémáira érzékenyen rea­gáló, ironikusan kritikus Ana­tole France tollából olyan mű­vek születnek 1893—94-ben, mint a Lúdláb királynő és a Vörös Liliom. Irodalmi munkás­sága elismeréseként 1895-ben megkapja a Becsületrendet, a következő évben pedig a Fran­cia Akadémia tagjává választ­ják. S ha itt véget is érne Anatole France irodalmi pá­lyafutása, akkor is méltán so­rolhatnánk a XIX. századi fran­cia irodalom'kiemelkedő alak­jai közé. De a csúcs még ez­után következik. A Franciaor­szág történetében oly szégyen- teljes Dreyfus-ügy ugyanis for­dulatot hoz életében. Zola példája őt is meggyőzi arról, hogy nem elegendő a kritika, cselekvő közéleti Írónak kell lenni. Ettől kezdve szorosan összekapcsolódik irodalmi és közéleti tevékenysége, s ez az, ami a XX. századi francia iro­dalom elindítójává teszi. Az 1901-ben írt kis remek­műve, a Crainquebille, ékes bizonyítéka annak, hogy művei nek mondanivalóját mindin­kább áthatották a társadalom problémái, s hogy irodalmi te vékenységét összekapcsolta a társadalmi küzdelmekkel. Az ártatlanul megvádolt és elítélt, teljesen kiszolgáltatott kisem’ bér, a jelentéktelen utcai zöld ségárus tragikus történetébe agyazva tulajdonképpen Dreyfus-ügy elevenedik meg. Anatole France a Dreyfus- ügy idején kezdett el érdek­lődni a szocialista mozgalmak iránt, s ebben igen jelentős szerepe van Jean Jaurés hatá­sának, akit „a modern idők legnagyobb zsenijének" neve­zett. Rendszeres munkatársa lesz Jaurés 1904. április 18-án megjelenő lapjának, az Humo- nitének, s az ez idő tájt szinte mozgalommá növő népi egye­temek szónoka. Marcel Cachin emlékezik így róla: „Gyakran lehetett látni munkástüntetése­ken, gyűléseken, néha még ut­cai felvonulásokon is". 1905 ben, majd 17-ben is lelkesen üdvözli az orosz forradalmat. Az „Orosz nép barátainak tár sasága” elnökévé választják Természetesen a mindennapi politikai küzdelmekben való részvétel mellett nem lankad írói tevékenysége sem. Sorra jelennek meg munkái, pl. a Jeanne d'Arc élete, A pingvi nek szigete és 1912-ben Az is tenek / szomjaznak kirobbanó sikert hozott a már külföldön is a francia szellem, a francia irodalom legjelesebb korabei képviselőjének tekintett Ana tőle France számára. 1914-ben a háború előestéjén jeleni meg Az angyalok lázadása France látta a közeledő hábo rú veszélyét, Jaurés-szel együtt harcolt ellene, de Jaurést 1914 július 31-én meggyilkolták, s France — mivel neve a néme­tek túszlistáján szerepelt — ve­szélyben érezve magát, vidékre költözött. A háború után azon­ban ismét a szocialista párt győzelméért harcoló homo po- liticus, mondván „csak a vak nem látja, hogy a dolgok új rendje születik". Ismét dolgozik az Humanitének, amelynek szerkesztője immár Marcel Cachin, a francia munkásmoz­galom kiemelkedő alakja, az 1920-as tours-i kongresszuson megalakuló Francia Kommu­nista Párt eqyik alapító tagja. Anatole France nem tagja a pártnak, de élete végéig „compagnon de route”, azaz útitárs marad, aki egyetért a kommunistákkal, s harcol ügyü­kért. 1921-ben a Lenin kezde­ményezésére megalakuló Nem­zetközi Munkásseqély egyik alapítója1. Ugyancsak ebben az évben irodalmi Nobel-díiat kap. Nyolcvanéves korában, 1924. október 12-én hunyt el. Kíván­ságára a Párizshoz tartozó Neuilly-ben helyezték örök nyu­galomra. Sírkövén csak két szó áll: Anatole France. GALAMBOSI LÁSZLÓ MÓKUSHÍVÓ llkka Fironnak Kurre, kurre, csalogatom finnül a mókusokat Helsinki erdejében. Jönnek, emelem feléjük tenyerem mogyoróval terített asztalkáját. Ágaskodnak. Tömik szájukba a melegbarna szemeket; rejtik földbe, fordulnak vissza. Becézném, simogatnám a bársonyos kuporgókat, az elibém ülőket. Bámulom fejecskéjüket, a hosszúkás selyem-tojást, a gyöngyből élesített fogakat, körmöket. Újra kicsipkézem tördelt falatokkal a kezem. Kurre. Kurre. Ágaskodnak. Faroklobogással viszik ajándékomat. Drágakőfényű cinkék is iparkodnak. Lebegve csipkedik ujjaim közül, tenyeremből a morzsát. Riadtság nélkül sereglenek. Sereglenek a virág-bögyű galambok, tarka mellényű vadkacsák, sárga csizmában topognak köröttem. Kurre. Kurre. Fogadj öledbe, Béke! Fogadj öledbe, Suomi! Helsinki, 1984. szept. 24. KISS DÉNES SZÉLEZÜST Föl kell gyújtanom magam hogy újra nyár legyen! Szivemben világrobbanás Csoda hogy egyben még a ház Mindenütt rád emlékezem A tópartra hol áttetsző eső-köntösben álltái Feszült föléd szivárvány-tető Elhamvadt az a nyár már De mosolyoddá lett a tó s körben a hegyek ránca Akkor az arcod volt a Nap s hozott felém a tiszta ég tündöklő vitorlája Tópart barátság szerelem Hajam tarajos ősz lett — Szél fúj át rajtam s kiverik a partokat az arcokat szélezüst didergések Varjas tanár úr kiszólított fe- elni. A Szondi két apródjá-t kellett volna fölmondanom me­moriter gyanánt; én azonban más verseket választottam, mi­vel kevésbé szerettem Arany­nak ezt a balladáját. Magam­tól ui. nem jöttem rá kom- pozíciós nagyszerűségére, a dialógusok pompás fölépítésé­re, egyéb verstani és nyelvi szépségeire; mondani meg nem mondta Varjas tanár úr, hogy műballadáink egyik re­mekéről van szó. Ezt pedig il­lik tudnia a nagyreményű if­joncnak, aki hamarost elnyeri a tanítói oklevelet. Ahelyett, hogy valami gondolkodtató föladatot adott volna, kirótta a memoriter-penzumot, mint valami penitenciát. Hát én bi­zony nem magoltam be Arány János balladáját. Mikor a ka­tedra előtt megálltam, beje­lentettem „műsoromat", akár egy konferanszié: Most pedig el fogok mondani három ver­set Ady Endrétől. (Ez lett volna a sorrend: Párizsban járt az ősz; Hazamegyek a falumba; A Patyolat üzenete.) Varjas ta­nár úr azonban nem volt kí­váncsi a produkciómra, azon­mód helyemre zavart: — Egyelőre még nem tartunk ott, hogy a diák szabja meg a leckét, akár valami szabadon választott tornagyakorlatot. És pont attól a versificatortól kí­vánt szavalni, oki annyira rühellte magyar voltát, hogy a holttestét is el akarta lopatni a Tisza-partról ... Ebben az épületben soha nem fognak verset mondani a dekadens Hadybanditól! Leendő tanítóként gyakorlati kiképzésben is részesültünk a Gazdasági Iskolában. Minden kedden itt töltöttük a délutánt; a gyakorlat mindig az éppen soron lévő idénymunka volt. Ásás, kapálás, szemzés-oltás, kacsozás. Gyümölcsöt egyet­lenegyszer se szedettek ve­lünk. Őszi szántáskor lóvezetői szerepkörbe kerültem, mivel jópár katasztrális hold is tar­tozott az oskolához. Természe­tesen, ingyen és bérmentve vé­geztük a végeznivalókat, senki sem morgott miatta. A viharos történelmi múltunkat gyakrab­Pákolitz István HADYBANDI bon visszakérődző osztálytár­saim föl-fölemlegették ugyan az úrdolgát, meg a robotot, a jobbágyvilágot; ám a mi be­segítésünk szorosan hozzátar­tozott a Gazdaságtan neveze­tű tantárgyhoz. Vagyis kötele­ző volt a gyakorlati munka — és kész. Béketűrő diákként én se ágáltam ellene tételesen, csupán poéta-inas mivoltom­ban, segítségül hívón Adyt. Azaz Hadybandit. A Küldöm a frigylódát-ból egy március eleji ásás alkalmával ezt idéz­tem: „Helóta nép, helóta köl­tő, / Találkoztunk, ti meg én." Hogy az éppen ott lődörgő Szlatkó Sándor igazgatótól, aki a Gazdaságtant is tanítot­ta s ezért Trágyásznak becéz­tük, mit kaptam a' citátum miatt, nem részletezem. Azon viszont csodálkoztam, honnét a fenéből ösmeri a szerzőt, gazdasági érdeklődésű létére. Mert a „lázító, istentagadá kommunista költő” igazságta­lanul goromba kitételéhez oda­csapta a „vérbajos bolond"-ot is. Botrányom után, ugyancsak ásáskor megbarátkozott velem a gazdasági direktor. „Ástunk a kertben" c. zöngeményemet emlegette a kisöreg, mivel versezetem az újságban is napvilágot látott. Trágyász mester áradozott: „Lám, az ilyen nehéz munkáról is mily szépen lehet írni!" Megkért, írnám bele versemet a Gazda­sági Iskola emlékkönyvébe. Noná, boldogan róttam be zsengémet az aranyszegélyű albumba, kissé remegő kézzel, mert a szomszédos oldalon Rökk Marika energikus aláírá­sát és néhány kedves-szavas köszöntését olvashattam. (A művésznő valami rokonféléje volt a direktornak.) Ady-képemet Dörner tanár úr is földúlta. Szertornósz és futballista mi­voltom akán kedvelt a tanár úr; még pártfogolt is, hiszen öt esztendőn át pusztítottam ná­la szombatonként a rántottcsir­két tejfölös salátával. Felesége kitűnően főzött. Asztaluknál in­kább éreztem magamat meg­hívott vendégnek, semmint bögrésdiáknak. Ebéd után együtt fejtegettük az Új Idők keresztrejtvényét. Lexikont nem használt. A kérdéseket hangosan olvasta, hogy eset­leg én is beleadhassam a ga­rast. Bizony, legtöbbször csak hallgattam jó nagyokat. A „gumifát" igen nehezen gyö­törte ki magából, de mégis megtalálta a választ, máig se felejtettem el: guttapercsa. De a rejtvényszerkesztő úr nem fonetice kívánta, hanem a szó írása szerint: guttapercha. Dörner tanár úr jobbadán testnevelést tanított; néha-né­ha, de csak helyettesítőként, mikor a bevonulások miatt szorult a kapca, kényszerűség­ből a matézis tudományába is beleavatkozott. (Egyik szakma­beli ellenfele, ki a gimnázium­ban tanított, azt hírelte róla, hogy a képesítői szóbelin olyan feladatot adott a jelöltnek, amit ő maga se tudott megol­dani.) Dörner Miklós tanár úr ke­mény fickóként megjárta az első világháborút. Nem mond hatnám, hogy túlságosan meg­játszotta a hetvenkedő kato­nát, ám néha túlontúl pontosra sikeredett egy-egy esemény dátuma, a támadás megindítá­sának órája-perce. Mindenha így kezdődött a stratégiai visz- szapillantás: — Tudják, fiacskáim, midőn ezerkilencszáztizenhat októbei huszonnyolcadikán hajnali há­romtizenötkor megindult Po- lyákországban az első offen­Dörner tanár úr nem hogy különösebben, sehogysem fog­lalkozott Adyval. Arra nem emlékszem már, milyen apro­póból hozta szóba, az azonban bizonyos, hogy költészetét még átabotában se ismerte. Kato- nás-egészséges-sportos eszmé­nye nem szenvedhette Ady be­teges, dekadens hisztériáit, ré­szeges botrányait, nőügyeit, önpusztító Pimodán-voltát. Mindezekről nyilván hallott valamit harangozni. Ezt találta mondani a Szeretném, ha sze­retnének poétájáról:- Fiacskáim az az Adiendre olyan nyamvadék alak volt, akár a takony, amit a paraszt kipluttyant orrából a gyalog­ösvényre I A méltatlan ízléstelenségre egyszerűen megnémultam. Ady-ismeretemet illetően Liszczius igazgató úrral se ju­tottam messzire. Mivel ifjú éveiben hírlapíró társa vala Adynak, feltételeztem, hogy a költő nagyváradi éveinek radi­kalizmusából legalább emlék­képpen tartogat egy-két motí­vumot. Őrizhet egyet-mást az if­jonti lobogásból, még akkor is, ha derék direktorom jó messziről szimatolt bele az el­lenzékiségbe ... Talán tud va­lami intimitást Ady Endréről. Esetleg kuriózumot. Hogyan viselkedett „hadybandi" a vá- radi bértollnokok brancsában? Vajon zöldfülű kezdő korában is olyan gőgös volt már, hogy a Jóisten se állhatott meg előt­te? Riporter-inasként fölényes- kedett-gorombáskodott, vagy normális kollégaként végezte a napi robotot? Respektólták-e a kis firkászok, netán kiutálták maguk közül? Használt-e trá­gár szavakat? Káromkodás volt-e? Akadt-e a zsebében rendes ceruza, vagy már ott Váradon is a legendásan va­cak ceruzacsonkjaival írta ver­seit, cikkeit? Meglepetésemre igazgatóm ezt a blődséget válaszolta: — Adyból soha nem lehetett kicsikarni egyetlen épkézláb mondatot se, mert állandóan be volt rúgva. Se a Káptalan utcáról, se Lédáról, se a holnaposokról nem ejtett egy megveszekedett szót sem. A későbbi Adyrál ugyancsak elmarasztaló véle- . ménye volt. A dekadens Adyt végképp nem állhatta; az eu­rópai-magyar eszményét hírből se ösmerte. Adytól egyetlen­egyszer idézett igazgató-elődje temetésén. A Halál lovai első strófáját citálta. Tanulságos Ady-jellemzése erdélyi diákkirándulásunk al­kalmával hangzott el a nagy­váradi főutcán 1941. októbei elején, egy kávéház kirakatnyl ablaka alatt. A századforduló első évtizedének újdondászai itt törzsvendégeskedtek, hol Ady Endre is megfordult naR- ra-nap. — Igazgató úr — próbálkoz­tam szinte kétségbeesve — tet­szik emlékezni a költő álne­veire? — Volt neki vagy tucatnyi. Egyre még emlékszem: Yda. Meg arra is, amit maga emle­getett, fiam. „Hadybandi". De ha jól tudom, Ady csupa kis- betűvef írta: hadybandi. HÉTVÉGE 9, Füredi Ferenc rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom