Dunántúli Napló, 1984. október (41. évfolyam, 270-300. szám)
1984-10-13 / 282. szám
Min dolgozik Csorba Győző? Tavaly ősszel jelent meg Simeon tűnődése című verseskönyve a közönség figyelmétől kitüntetve és a kritika egyértelmű elismerésétől kísérve. Szeptember elején pedig már elküldte a kiadónak új kötete kéziratát, a megjelenés várható időpontja: jövő ősz. Az, hogy a kiadó kér és ilyen rövid határidőt ígér, a költő rangját jelzi. Meg talán a városét is, ahol a költő él. Ez pedig óhatatlanul eszünkbe juttatja a vidéki városok irodalmi, művészeti életéről folytatott vitákat, a „vidéki irodalom” körül kavargó indulatokat.- őszintén szólva ez a téma nem foglalkoztat bennünket túlságosan — mondia Csorba Győző. A vidéki jelző egyre inkább csak földrajzi megjelölésként és nem értékmérőként használatos. Különösen, ha pécsiekről van szó. Nemrég egy interjúban a dán televíziósoknak mondtam el: mi, pécsi költők már elértük, hogy eqyenrangúnak tartanak bennünket, ezt tartjuk természetesnek. Nemcsak mi értük el személyesen, hanem a Jelenkor is, amely jó hagyományra építhetett az irodalmi élet szervezésében. Nem volt könnyű kinőni a provinicalizmusból: a Janus Pannonius Társaság, a Batsányi Társaság, a Sorsunk, a Dunántúl mind megtette a magáét. 1958 óta működik a Jelenkor, nézzük meg, kik írtak bele: a magyar irodalom szí- ne-java. Mi itt élünk és dolgozunk, kinek jutna eszébe — máshonnan véve a példát — Martyn Ferencet provinciálisnak nevezni azért, mert vidéki városban él? A fővárostól való távolságnak persze, vannak hátrányai: levelezéssel, utazással lehet csak csökkenteni a jelenlét hiányát, mert a közelség előny a fővárosban lévő kiadók, szerkesztőségek körül sürgő-forgók számára. De a megbízás itt is megtalál bennünket. — A Helikon Kiadó kérése például... — A Magyar Helikon kérésére vállaltam egy bibliofil kiadású kötet szerkesztését Janus Pannonius pajzán verseiből. Pajzánt mondok, nem erotikusát, ez utóbbit agresz- szívnak érzem, az előbbi szót finomabbnak. Nem kell csodálkozni, hogy papi ember létére Janus ilyeneket is írt: a humanizmus szelleméhez hozzátartozott — mit mondjak, az akkori pápa is írt pajzán verseket diákkorában. Janus ifjúkori epigrammái ezek, nem jellemzők költészetére, de hozzátartoznak az arcképéhez. — Jelent különleges feladatot pajzán verseket fordítani? Arany például az irta Ariszto- phanész komédiáiról szólván: kétségbeesve igyekezett, hogy a nagyonis egyértelmű kifejezéseket legalább kétértelművé tegye. — Ma már más az ízlés, mint Arany János idejében, s helyenként az egyértelmű kifejezések aligha kerülhetők el. De persze, ez nem pornográfia, hanem költészet: nem lehet sem trágyalével leönteni, sem kölnivízzel. A megfelelő kifejezés és hangulat megtalálása a cél. A jugoszláviai Új Sym- pozionban már megjelent néhány az elkészült fordításokból. A kötetben egyébként az én munkáim mellett mások fordításai is benne lesznek, néhányat esetleg újra fordítok, sőt valószínűleg ugyanazt a verset több változatban is közreadom.- Az október 22-i Janus Pannonius emlékülés programjában mint előadónak látjuk a nevét... — Az én Janusom címmel tartok előadást.- Milyen Csorba Győző Ja- nus-képe?- Nehéz ezt röviden összefoglalni. Csodálatos embernek látom, sokoldalú, széles körű műveltsége valósággal lenyűgöző. Járatos a teológiában, otthonos Mátyás udvarában, művelője a reneszánsz irodalomnak és ismertetője, népszerűsítője Európa humanista köreiben a korabeli magyar irodalomnak.- Min dologzott még az elmúlt hónapokban?- Több újság és folyóirat kér tőlem verset rendszeresen: nem is tudok minden kérésnek eleget tenni. A Szovjet Irodalom szeptemberi számában Dávid Kugultyinov kalmük költő verseiből jelent meg néhány fordításomban Tüskés Tibornak a kettőnk ismeretségéről szóló írásával együtt. A Lyra Mundi sorozatban adták ki Tarasz Sevcsenko verseit, Weöres, Tandori métlett az én fordításaim is ott vannak. Végrendelet című nevezetes költeményét több variációban is bemutatjuk. Hamarosan megjelenik egy újgörög költészeti antológia: Szikelianosz és Kal- vosz verseit ültettem át magyarra. Megjelenek a novemberi Jelenkorban, interjút adtam a Somogynak. Az Új írás novemberi számában Radnóti mohácsi Razglednicájáról írtam.- Mit csinál, amikor nem ír és nem fordít verset?- Mindig van munkám, pontosabban olvasnivalóm. A legutóbbi hetekben tíz könyvet kaptam író és költő barátaimtól. Nem formálisan szok■ tóm ezeket megköszönni, hanem valóban elolvasom és véleményt mondok róla levélben. S ami szabad időm még marad, azt az unokáimmal töltöm.- Mit kérnek a nagypapától?- Mesét. Nem igaz, hogy a gyerekeknek tündérmese kell: a vérfagyasztóan reális meséket szeretik. Én már az első unokánál kitaláltam egy hőst, s most már a hatodik hallgatja Rosszcsont Kálmán történeteit.- Mikor jelenik meg Rosszcsont Kálmán kalandjainak gyűjteménye?- Már gondoltam rá, de aztán annyiban is maradt az ötlet. Gárdonyi Tamás Színházi évadnyitás, zenés vígjátékkal A kaktusz virága Gyuricza Liliann és Gergely V. Róbert Fotó: Cseri L. Zenés vígjátékkal kezdte idei évadát is a Pécsi Nemzeti Színház. A darab korábbi szériasikerére, filmadaptációjára (s annak tömeqsikereire) előzetes információnkban már utaltunk. Arra is, hogy A kaktusz virága műsorra tűzésével a produkciónak meg kell küzdenie mindazok emlékképeivel, akik már látták valamilyen formában, s meg kell nyernie mindazokat, akiknek a darab teljesen új. Nyilvánvaló, hogy oz utóbbi a könnyebb feladat. A zenés vígjáték, ez a sajátosan magyar műfaji képződmény — amely főleg a harmincas években burjánzott — jó muzsikával mindig képes volt szériasikerekre. Persze, ha a darab cselekménye is alkalmasnak bizonyult a nívós szórakoztatásra. Úgy húsz-huszonöt éve a műfaj új virágzásnak indult, s több hasonló vígjáték átvétele vagy fölújítása nálunk a dalszövegíró Szenes Ivánnak, s főleg Horváth Jenő vagy Nádas Gábor zenéjével aratott sikert. (A szabin nők elrablása: Váljunk el, Imádok férjhez- menni stb.) A francia szerzőpáros világsikerű prózai vígjátéka, A kaktusz virága is ebbe a sorba illeszthető. Ezúttal is a Nádas—Szenes páros hangulatos zenéjével, amelyet kisegyüttesre hangszerelve — s hangzásában egy kicsit a mai ízléshez igazítva — nagyon szép, stílusos előadásban hallhattunk az énekes szereplők és a kiszenekar megszólaltatásában: Papp Zoltán munkájaként és irányításával. 8. HÉTVÉGE A darabról annyit, hogy szerzői, miközben nem titkolják, mi mindent tanultak a jól megcsinált francia vígjáték évszázados hagyományaiból, műgonddal, igényesen motiválnak emberi jellemeket — avval vált ki (s kap színpadot ma is) ez a darab a tucatvígjátékok százai közül. Cselekménye címére utaló „átalakulásos" főszerepre épül: a produkció sikere csaknem egészében a címszereplő színésznő képességein múlik. Vas-Zoltán Iván rendezőnek van mersze újítani. A darabban megírt korú figurákat mintegy tíz évvel fiatalabb színészekkel, a maguk huszonéves korátvállalva képzelte el, s apró jelzések utalásaival a mában játszatja. Ezzel kétségtelenül mást és másképp, valami üde-frisset nyújt. Egyfelől. Másfelől viszont óhatatlan, hogy a darab épp ezáltal sokat veszít franciás bájából s olykor szituációs, illetve verbális humorának eredetiségéből is. Példáit nem szívesen idézném itt, hiszen az előadás a lelkes és tehetséges fiatal előadógárdának köszönhetően jó, a koncepciót (némi kivétellel) végigviszi. A darab lényege: egy nő metamorfózisa. A szoknyapecér fogorvos fiatalon is magányos, száraz, kórószerű tüskés asz- szisztensnője a megtalált szerelemben kivirul. Nagy Annamária ebben a „ziccer”-szerepben jól, sikeresen, sokféle színművészi erényét megcsillantva mutatkozik be. Érzi a figurát, van humora is hozzá, s jól érzékelteti, hogy hófehér fityulája mögé több intellektus szorult, mint nem túl magas homlokú főnöke egész emberi valójában. Ebből építkezik. Következésül ez a Stephanie nem gátlásos —s ebben teljesen újat hoz, — csupán társtalan és halkan, titokban szerelmes fiatal lány. De bár színpadi beszéde, énekbeszéde szép, tiszta (ritka erényi), hangja kellemes, közvetlenül természetes, A jamaikai trombitást nem neki Írták... Vári Évának inkább, aki viszont olyat énekel beírt „szerepében", ami eredetileg Stephanie dalszövege lenne (Válunk. ..) Ez még nem lenne baj. A művésznő énekes erényeiről sokféle árnyalattal meggyőzött már bennünket. Szürreális megjelenése a lemezboltban ötletnek is jó: más szituációban egyébként nyilván kitűnő produkciója azonban itt öncélú magánszámmá silányul. Stílusában kilóg, az előadáshoz semmi köze, a jelenetet „szétröhögteti”, a közönség — okkal — harsogva kacag. Én ugyan egy picit szomorú voltam, mint mindig, ha jó művész olcsó hatáselemekkel az előadás ellenében „szól”. A produkció különben egységes. Gergely Róbert fogorvosa helytálló alakítás, olykor kedves, mulatságos vagy szép, őszinte pillanatokkal. Bánk y Gábor, Nagy Réka, Fülöp Mihály, Csuja Imre jól körvonalazott figuráival válik igazán közösségi produkcióvá ez az előadás. Dévényi Ildikó villanása súlytalan, s erről jut eszembe: némi kurtítással (lehetne miből) az előadás sokat nyerne még. Gyuricza Liliann Antóniája telitalálat. Jól értelmezett figurában jól hozza önmaqát: kerek, megbízható és mindenhol gömbölyű. Wallinger Endre A művelődési intézmények rangsorát a társadalmi igények szabják meg! A Parlamentben október 4-én és 5-én rendezték meg az országos közművelődési konferenciát: a vitában dr. Román Lászlóné, a Baranya megyei Könyvtár igazgatója is felszólalt. Részletet közlünk beszédéből amely teljes terjedelmében majd a Baranyai Művelődés következő számában lesz olvasható. A vitaanyangban megfogalmazott elvek mindegyike azt sugallja, hogy a művelődésben is — legyen szó szervezetről, tevékenységről vagy éppen a fejlesztésről — rendszerben kell gondolkodnunk. Nyilvános hadüzenet ez a háztáji szemléletnek, a szubjektivizmusnak, és ehhez a háborúhoz a könyvtárak is szívesen csatlakoznak. Ha a rendszerszemlélet már uralkodó lenne a művelődésügyben, az irányításban és a művelődés dolgozóinak fejében egyaránt, akkor sem lenne megkerülhető az _ a kérdés, hogy vajon van-e a rendszer részei között valamiféle objektiv sorrend? Az intézmények működési feltételeinek meghatározása és biztosítása, valamint a fejlesztésük tárgyában esetről esetre meghozandó döntések során rangsorolni kell, és e rangsorolásban — mint a vitaanyagban olvasható — az intézmények helyzetének, igénykielégítő képességeinek figyelembevétele mellett a művelődéspolitikai törekvéseket is figyelembe kell venni. Mi lehet a művelődésben található sokféle intézmény elrendezésének, csoportosításának elve? Természetesen valamely objektív szempont, meggyőződésem szerint a társadalom művelődési szükségleteinek és igényeinek szempontja. (Ez utóbbiakat nem lehet mindig kiszűrni a statisztikákból I) Ha ezen az alapon próbáljuk csoportosítani a művelődés intézményeit, akkor a legelfogultabb vagy legelfogulatlanabb könyvtáros is csak a következő eredményre juthat: Minden szempontból kiemelt jelentőségűnek kell minősítenünk a közoktatás (de egyáltalán: az oktatás) intézményeit. Nem lehet vita tárgya, hogy az oktatás jó színvonala feltétele az egyéb művelődésnek. „Könyvtárul” fogalmazva: az olvasás, a dokumentumhasználat útján való művelődés igényét és feltételeit a közoktatásban alapozzák meg. Analfabétáknak, olvasni alig tudóknak, a diszkó vagy éppen a kocsma által bezárt „rétegigényeknek" nem kell könyvtár! Ezt felismerve fordult az egész magyar közművelődési könyvtárügy az iskolák felé, felvállalva például az iskolai könyvtárak ügyét, igyekezvén sajátos eszközeivel segíteni a közoktatást. Az iskola tehát alapintézmény, amely alapellátást nyújt. Prioritása a művelődésben vitathatatlan. A második csoportba a közművelődés alapintézményeit sorolom, tehát a könyvtárakat és a művelődési házakat. Egyáltalán nem mellékes, hogy ezeket az országgyűlés által elfogadott közművelődési törvény nevezi alapintézményeknek! Ha pedig azok, akkor ebben az elnevezésben néhány olyan elv fejeződik ki, amelyek művelődéspolitikai elvek, és amelyek a most tárgyalt fejlesztési koncepcióban is felfedezhetők. Megítélésem szerint a köz- művelődés alapintézményei olyan intézmények, amelyek közvetlenül „ráépülnek” a műveltség-alapozó oktatási intézmények eredményeire, folytatói az iskola által megkezdett művelődési tevékenységnek, a permanenciát biztosítják tehát a művelődésben; az általuk nyújtott ellátás ezért társadalmi szempontból alapvetően fontos. Másrészt ezek az intézmények jellegük szerint sokféle művelődési igény kielégítésére alkalmasak, az igénykielégítés differenciált lehetőségét kínálják. Végül az „alapintézmény" minősítés ezen intézmények tömegességére utal, arra, hogy ezek az ellátás nagyon sok pontján megtalálható országos hálózatot alkotnak. Amikor mi, könyvtárosok a könyvtárak állapota miatt vagy fejlesztésük érdekében szót emelünk (vagy éppen harcolunk), ebből a meggyőződésből táplálkozva tesszük. A vitaanyagban ezt olvashatjuk: „Ma különösen indokoltnak látszik a tájékoztatást nyúitó eszközöknek mint alapellátást nyújtó intézményeknek a fejlesztése.’’ Mindannyian fogyasztói lévén ezen intézmények „termékeinek”, gondolom, egyetértünk. Ami zavart okoz, az a következő: Nálunk — valami sajátos magyar logika folytán - alapvető különbséqet kell tennünk az alapinténmézyek és az alapellátás között. Kivételes esetekben, mint például a közoktatás esetében, a kettő összekapcsolódik: az általános iskola alapellátást nyújtó alaointézmény. A közművelődés két alap- intézménye által nyújtott ellátás azonban nem számit alapellátásnak, ami miatt itt és most legalább annyit meg kell kérdeznünk, hogy: van egyáltalán a közművelődésben alapellátás? Ha van, akkor miért nem feleződhet ez ki a fenntartásban és a fejlesztésben? Illetve: ha az alapallátást nem az alapintézmények nyújtják, akkor melyek a közművelődésben az alapellátást nyújtó intézmények? A most tárgyalt vitaanyag válaszolni látszik erre a kérdésre, mégpedig úgy, hogy ezek a tömegkomumnikáció intézményei. Lehetséges sőt, valószínű. De ezzel megkonstruáltuk a harmadik fogalmat: vannak alapellátást nyújtó nem alapintézmények. Mindez csupán a fogalmakkal való játéknak tűnhet. Pedig a gyakorlat vészesen komoly: ez a fogalmi zűrzavar alkalmat ad arra, hogy egy szubjektív értékrend érvényesülhessen a művelődéspolitikában, hogy a zűrzavar következtében és a szűkös lehetőségekre hivatkozva a döntéskor mellőzhetetlen szempontokat lényegtelennek minősíthessünk. Például arra hivatkozva, hogy nem alapellátásról van szó; hogy ki-ki arra hivatkozhasson, amivel saját álláspontját a leginkább megindokolhatja, elfogultságait érvényre juttathatja. Rendet kellene teremteni a művelődéspolitikában használt ezen fogalmak között, hogy ugyanazt értsük, érthessük sőt: ugyanazt kelljen ér tenünk a használt fogalmak alatt az irányításban, az intézményekben és nem utolsósorban a pénzügyi-gazdasági döntéseket hozók háza táján is.
