Dunántúli Napló, 1984. szeptember (41. évfolyam, 240-269. szám)
1984-09-08 / 247. szám
Keresztury Dezső nyolcvanéves Aligha volt a magyar kultúrának, irodalomnak s —tegyük hozzá — a közéletnek nagyobb nemzedéke, mint amelyet a századforduló évei hoztak: József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc korosztálya. És ezt a nemzedéket nemcsak az alkotás, hanem a szerep is naggyá tette, lett légyen ez a szerep művészi, kritikusi, irodalompolitikai vagy éppenséggel művelődésügyi. Korunk megkövetelte a helytállást meg a sokoldalúságot: a legjobbaknak az ozorai példát követve kellett sereget mutatniok, éspedig sokféle fronton. Ehhez persze, tehetség és fölké'szültség kellett, de még inkább elszántság, hit és következetesség. Mindezt elmondhatjuk a föntebb említettekről, most pedig arról a Keresztury Dezsőről, aki — alig hisszük el, de így igaz — nyolcvanéves lett. Mint annyi tehetséges, nyitott és kulturált magyar ifjú, ő is költőnek indult. Csakhogy erős kritikai érzéke lévén, alig múlt húszéves, amikor ígéretes zsengéit megsemmisítette. Tudóssá, lett tehát, de a tények gazdaságának ismeretében, kritikai kiadások mestereként, összefoglaló antológiák, tudományos képeskönyvek készítője- ként sem volt száraz pozitivista: értelmes munkáját mindig érzelem dúsította. S egy- pár évtizeddel ezelőtt, már mint egy gazdag pálya új állomására tért vissza ifjúkora költői útjára. Közhely lenne örök fiatalságát emlegetnünk — hanem a közhely is lehet igaz. Közhely pannóniai volta, a klasz- szikus hagyományhoz, a lan- kás dunántúli tájhoz való kapcsolódása. Közhelyeket kell mondanunk, ha rendkívüli műveltségét emlegetjük. Ha utalunk tudós voltára, arra, hogy mily kiváló germanista, vagy,. hogy Arany Jánosnak, Batsányinak, Babitsnak nincs különb ismerője, értője, értelmezője. Ha fölidézzük, mily nehéz posztokon tevékenykedett, így Berlinben, a náci fővárosban is a független magyar szellem képviseletében, a németség kultúrájának kettős arcából pedig mindig az örök humánumot megvilágítva. Emlékezhetünk arra, hogy mit tett mint a magyarság európai helyének megvitatását kezdeményező, problémafölvető, gondolatébresztő hazafi. Hogy mily nagy nevelő volt: az egyetemen és az Eötvös Kollégiumban, épp úgy, mint később miniszterként, amikor a demokratikus iskolaügy, a tudomány-politika és közművelődés alapjait rakta le — amiért aztán hosszú évek mellőzöttségével fizettek neki. Zokszó nélkül dolgozott akkor is, könyvtáros volt, színházzal, zenével foglalkozott, népszerű gyűjteményeket tett közzé, s végül mind-nagyobb hatással szólalt meg mint költő. Hatással, de nem hangerővel. Versei mind a dunántúli klasszikus hagyományhoz kapcsolódtak, s ilyenek ma is: humánum, magyarság, mélyen átélt közösségi érzés és őszinte személyesség jellemzi verseinek vonulatát, amelyekre épp e hagyománynak megfelelően a formai készség, finom ízlés, visszafogott kifejezésmód a jellemző. És még nem szóltunk a közvetítőről, az esszéíróról, a fordítóról. Folytassuk? Lehet méltatni -Keresztury sokféle tevékenységét, mennyiségre is meghökkentő, amit különböző területeken véghezvitt, de mindarra, amit kultúránk közös asztalára letett: az emberség és.minőség a jellemző. Kristó Nagy István Vili. Országos Kerámia Biennálé A Széchenyi téri galéria végül is megtelt a szemre tetszetősen, szakmailag átgondoltan rendezett anyaggal. Csak a tapasztalt szakember érzékelte, hogy itt a bemutatott mennyiség kétszeresét is ki lehetett volna állítani. A közel négyszáz tagot számláló hivátásos keramikus társadalomból mindössze hatvanon vettek részt a Vili. országos biennólén, s ez a csekély szám nem a zsűri szigorának rová- sórc írandó. így tehát a mérsékelt létszám nem jelent egyben töménvebb minőséget, kiegyenlítettebb színvonalat: a magyar kerámia jelenlegi álr lapotához, s az eddigi kiállításokhoz viszonyítva- nincs szó az átlaa meghaladásáról. A távolmaradók összetételét azonban érdemes megvizsgálni, mielőtt a kiállítók teljesítményének értékelésébe fognánk. Eqy, a magyar kézműves kerámia arculatát, s a tíz-tizenöt évvel korábbi biennálék összképét meghatározó „évjárat” szinte generációs teljességgel hiányzik, s a tapasztalat azt mutatja, hogy nem csupán erről a szakmai fórumról. Félő, hogy e műhelyek egy részét az üzlet hódította meg, s tudjuk, hogy a jó művészet és az üzlet csők egészen kivételes esetekben fér össze egymással. Az élő művészet véráramából, ösztönző versenyéből pedig nem lehet sokáig büntetlenül dezeri tál ni. E kör hiánya íqy feltehetően nem befolyásolta hátrányosan a kiállítás színvonalát. Sajnálatosabb viszont néhány csakugyan eredeti, friss szellemű művész —, Pagony Rita, Polgár Ildikó — távolmaradása, s egy-két hozzájuk hasonló jelentőségű alkotó szereplése — több éve ismert, „bejáratott” munkákkal. Méginkább fájdalmas a szakma egy egész ágának, a gyári termelésre szánt kerámiának, a készleteknek, az igazi designer teljesítményeknek hiánya. Errői persze egy évekkel ezelőtti elhibázott központi döntés tehet, ameív fórumában értelmetlenül elkülönítette a személyekben és mesterségben örökre szétvá- laszthatatlant, a kézműves és a formatervezett, sorozatgyártott kerámiát. A sors iróniája és a magyar ipari technológia kikerülhetetlen csapdája, hogy a szépreményű és imigyen szeparált ipari kerámia független kiállításai nem adnak számot érdemi fejlődésről, míg a korán elparentált kézműveságazat szigorú technológiai meghatározottsága, anyagbeli kötöttségei ■ ellenére rugalmasabban, érzékenyebben reagál a kortárs művészet legújabb tendenciáira, mint akár a „grand art" bármely hagyományos műfaja. (A magyar textilművészetben egyébként hasonló helyzet figyelhető meg.) Úgy tűnik, a kerámiaműves- séq minőségi változásai a kézműves műhelyek, stúdiók, szim- poziónok tájékán zajlanak. Mi látszik ebből a biennálén? Mindenekelőtt egy nagyon szívós hagyomány, az iparművészetnek is gyökereit jelentő népi fazekas kultúra lassú háttérbe szorulása, melyet Németh János rusztikus, rendkívül erőteljes formájú, nemes anyagú állatfiguráinak láttán őszinte nosztalgiával, Papp János más anyaghoz, formához, funkcióhoz és léptékhez szabott, ko- rongozott edényekre erőltetett ornamentikáját szemlélve viszont úgyszólván elégtétellel fogadunk. Visszavonult a kerámiában oly hosszú ideig kísértő dísztárgy, a giccsiparban lejáratott nipp kategóriája is, bár kultúráltabb formában, választékosabb köntösben ma is tet- tenérheíő még. Sarkantyú Judit figurális faliképéit nem mesterségbeli színvonaluk, hanem azonos esztétikai igényük sodorja e kompromittáló társaságba, s tartok tőle, hogy a különdíj-nyertes Kun Éva • egyébként artisztikus porcelán- reliefjei sem mentesek ettől a veszélytől. Épp e veszélyérzet felfokozásából, a szép tárgy gyanússá válásából táplálkoznak azok a deesztétizáló törekvések, melyeknek leglátványosabb példáit Fekete László és Ortutay Tamás konceptuális rugókra járó munkái szolgáltatják. Fekete pop arttal kacérkodó ,,ku- kucska-kompozíciói" sokkoló ízléstelenségükkel a hagyományos esztétikai rendszerek meg- ké-dőieleződését s az értékek elveszítésével kapcsolatos ambivalens érzelmeket is kifejeA képmagnó korában a színházi előadás nem tűnik el nyomtalanul, s ha a felvétel nem. is képes teljes egészében visszaadni a színház varázsát, mindenesetre dokumentálni lehet egy-egy produkciót. Későbbi korok színháztörténészei könnyű helyzetben lesznek tehát, de mit tegyenek a maiak, akik csak az egykori nézők elbeszélései vagy színlapok, fényképek segítségével rekonstruálhatják a közelmúlt színháztörténetének eseményeit. Esetleg még így sem, mert nincs rendszerezett anyag, mert számos becses emlék megsemmisülhet vagy magántulajdonban van, s mert a meglévő dokumentumok is alig vannak rendszerezve hozzáférhető helyen. A Pécsi Nemzeti Színház és a Pécsi Nyári Színház ezért határozta el egy színházi dokumentációstár létrehozását, amelynek alapját a két intézmény eddigi gyűjteménye jelentené, és amely a a Nyári Színház épületében kap majd helyet. A pécsi és a baranyai színészet történetének számos emléke megtalálható a megyei könyvtárban és a levél8. HÉTVÉGE Sztárfotók, régi legyezők Színházi dokumentációstár lesz Pécsett tárban, és sok érdekes tanulmány született egy-egy színházi korszak történetéről. (Bojtár László például megírta a mohácsi színészet történetét, Szkladányi Péter, aki Pécs zenei múltjával foglalkozik, kutatásai közben számos színházi vonatkozású érdekességet tárt fel.) A dél- dunántúli színházi élet története azonban nemcsak a sajtó- és levéltári anyagokban, a már megírt tanulmányokban rejtőzik, hanem a pécsi és a Pécs környéki lakásokban is, amelyek lakói talán tudják, hogy egy-egy színházi fotó, műsorlap vagy színházi újság milyen becses emlék a tudomány számára — vagy nem tudják, s mint a nagymama által őrzött ha- szontalanságot kidobják a régi színházi legyezőt, megsárgult újságot. Pótolhatatlan anyagok semmisültek meg így, vagy amiatt, hogy az idős emberek nagyobból kisebb lakásba költöztek,- s nem tudták hova tenni az immár felesleges tárgyakat, vagy az örökösök szabadultak meg a sok kacattól. Pedig a hagyatékban ott lehettek a századforduló kalapos-turnűrös primadonnáinak képei is. Pécsett számos jó fényképészműterem működött, többségük rendszeresen készített színházi fotókat. így például a Bolygó műterem — Bolygó Géza fényképészete — még az ötvenes években is dolgozott: munkáinak egy töredéke megmaradt a Pécsi Nemzeti Színházban. A fotókról azóta híressé vált színészek meghatóan fiatal arca néz ránk és neves rendezők színpadkép.ei. Néhány éve jóvátehetetlen dolog történt: Bolygóék a hosszú ideig a padláson lévő filmanyagot megsemmisítették. Sajnos, a színházak minden korban hajlamosak voltak arra, hogy bemutatók lázában elfeledkezzenek a dokumentációs anyag gyűjtéséről, rendszerezéséről: a céltudatosan gyűjtő igazgatók, színházi titkárok bizony, kevesen voltak. Még szerencse, hogy szinte minden társulatban akad egy-két olyan megszállott színházi ember, aki gyűjti életének, pályájának dokumentumait, s ezzel a magyar színháztörténetnek is segítségére van: a Pécsi Nemzeti Színház társulatában Léka László maszkmester gyűjteménye nevezetes. A Pécsi Nyári Színház már megkezdte a baranyai, déldunántúli színházi emlékek gyűjtését, és várja, hogy olvasóink, a színházművészet barátai színházi vonatkozású tárgyaikkal, dokumentumaikkal vagy visszaemlékezéseikkel növeljék a gyűjteményt. A PNYSZ titkársága (Anna u. 17. sz., tel.: 10-834) személyesen, levélben vagy telefonon várja a jelentkezéseket. Szívesen fogad ajándék- 'ba régi újságokat, színlapokat, fényképeket, de aki nem akar megválni kedves emlékeitől, annak beleegyezését kéri a másoláshoz. A dokumentációs munkatársak magnetofonnal szívesen elmennek, hogy rögzítsék régi színházi emberek visszaemlékezéseit. Tervezik, hogy nyugdíjas színészekkel rendeznek ösz- szejöveteleket e célból — a művészek segítsége már csak azért is szükséges, mert sok régi fényképen nehezen felismerhetők a színészek. A dokumentációs tárnak ajándékozott tárgyakból kiállítást rendeznek. A kutatásba, feldolgozásba bekapcsolódik a Janus Pannonius Tudomány- egyetem irodalomtudományi tanszéke, és a dokumentumokat felhasználják a Pécsi Nemzeti Színház százéves történetének megírásához is. A PNYSZ emeletén kialakított dokumentumtárban és az olvasóteremben megteremtik a tudományos kutatás lehetőségét. G. T. zésre juttatják. Ortutay sok nemzetközi díjjal elismert, •buggyanó láva-magvú töltényei most egy változó méretű naturális fejsorozattal orgona- sípok rendszerévé bővítve viszont határozottan devalválódni látszanak. A hagyományos műfajoktól és szépíégideáloktól való távolságot tekintve valahol itt a helye a harmadik díjas Schrammel Imre hatalmas repedezett földtáblába süppedő kiégett gémjének is. Alighanem a legjobb, s nem félek leírni: legmegrázóbb mű, abból, amit Schrammel a kerámia e végletesen brutális válfajában eddig csinált. A kövületszerű megjelenés a visszavonhatatlanság érzetét sugallja, s bár az újabb tartalmi rétegek rá- rakódása bonyolultabbá, el- vonttá teszi a művet, a> fehérre égett csontok látványa, a gőzzé vált tollas test érzékien pontos lenyomata szívszorítóan direkt hatást vált ki. Képzettársítások sokasága tolulhat fel a szemlélőben: földről-égről, életről-halálról, repülésről-zu- hanásról, természeti és ember okozta kataklizmákról, az antik pompeji. s a huszadik századi közép-európai holocaustról. De nézzük most a másik végletet! A „szépséget” feladni nem hajlandók, a formában, felületben, színben gondolkodók is messze járnak már a hagyományos utóktól. Az első díjas Vásárhelyi Emese különleges technikával égetett tömbjei a tűzben elhamvadt fahasábok szerkezetét, színét, leheletfinom faktúráját idézik, s egyúttal az anyagban feszülő elementáris erők megnyilvánulását is dokumentálják. Gesztet Mária a fotó, a rajz s a reliefhatás ugyanazon felületen alkalmazásával állítja elő szenvedéllyel lobogó porcelándrapériáit. Kádasi Éva egyszerű formákon kísérletezi ki a régi távolkeleti kerámia fantasztikus szépségű és minőségű mázait. Eredményei egyedülállóak a hazai mezőnyben, törekvése az edénykerámia új, korszerű lehetőségeit jelzi. » Teljesítményének különleges értéket ad, hogy ezen, a magas tüzű porcelán teljes rehabilitációját mutató biennálén kevés az egyedi, szép edény. A „versenyen kívül" szereplő ,,Szalai László, aki az előző biennálé első díjának nyerteseként érdemelte ki a bienná- léhoz csatlakozó önálló kamarakiállítást, ugyancsak ehhez a csoporthoz tartozik. Porcelán jéghegyei az anyagot érő külső erők hatására aktivizálódó belső feszültségek hű megjelenítői. Ezzel az ellentéttel cseng össze a törésfelületek hol metszőén éles, hol bársonyosan puha hatása, a véletlen s a kiszámított beavatkozás ütköztetése. Intellektijális közelítésmódja mentes a kézműves kerámiához nem illő spekulatív merevségtől. Várkonyi György
