Dunántúli Napló, 1984. augusztus (41. évfolyam, 210-239. szám)
1984-08-08 / 217. szám
© Dunántúlt Tlaplö 1984. augusztus 8., szerda NEGYVEN ESZTENDEJE ^44 A z időjárás nem volt a legkedvezőbb, de tovább már nem lehetett várni. Szlovákia várta őket. Mindenképpen repülőre kellett szállni. A leszállás helyéül a ' Ruzsomberok melletti Liptovot jelölték meg. Elsőnek Lach ugrott, a komisszár. Velicsko már Kijevben így döntött: „— Három évig nem voltál otthon — magyarázgatta Breziknek. — Bolyongtál a nagyvilágban, megillet már egy becsületes hely. Rögtön Lach után fogsz ugrani.” Életében először repült bele a sötétségbe és az ismeretlenbe. A szél azonnal belevágott az arcába. A szívét a torkában érezte dobogni. De mi lesz ennek a vége? Nem a legjobban sikerült. Egy erdőben ért földet. A szúrós tűlevelektől sérülten sejtelme se volt arról, hol is lehet. A gondviselésre bízta magát. Csak hallgatódzott. A sötétség titokzatos hangokat hallatott. Egy sóhajtás lehetett ez? Vagy egy ágreccsenés? Esetleg egy vad húzott el erre? Vagy egy kis üsthöz ért valami? Vagy egy fagyökér csikordult meg? Megerőltette a szemeit olyannyira, hogy azok valósággal égtek. Biztosította a géppisztolyát és elővette a tőrét. Egy ember volt az. Méghozzá Popov, összeölelkeztek szlovák földön. Aztán megtalálták Lachot. Hajnaltájban meg Zilbertet, akinek el volt törve a lába. Nyögött és egy tollat harap- dált. Addig vitték kézben, amíg rá nem találtak egy erdészlakra. Megtalálták tehát az első szlovákot, és Breziknek arra támadt kedve, hogy megérintse. Egy tolmácsot hagytak vele az erdészlakban. Sokáig bolyongtak, de egy árva lélek se volt sehol. Végül Lach egy javaslattal állt elő: „Ha nem találjuk meg a miein- kat, Lengyelországon keresztül megyünk haza.” De a szerencse melléjük szegődött. Mert itt voltak és itt harcoltak a partizánok a brianski és a polesi erdőkben! Szláv módra üdvözölték őket. A vendégek nekifogtak a szalonnának. Hosszasan, szótlanul és mohón ettek-ittak, és egyetlen csemegét sem utasítottak visz- sza. Amikor minden elfogyott, a fáradtság erőt vett rajtuk. Különös helyzet az, amikor az emberből egy nagy leterhelés után minden elszáll. Lehúnyja a szemét és öntudatlanul alszik. — Franciák! — jelentették Velicskónak. Franciák Balatonbogláron (Részlet BoMav Chnoupek: a Becsületes hely c. emlékezésből) Bohuslav Chnoupek (1925—) csehszlovák újságíró és politikus. Közgazdaságtudományi egyetemet végzett. 1958-tól a pozsonyi Pravda szerkesztőségének a tagja, 1960-tól a lap moszkvai tudósítója. 1965-töl a Szlovák KP politikai hetilapja, a Predvoj főszerkesztője. 1967-től csehszlovák művelődés- és tájékoztatásügyi miniszterhelyettes. 1969 áprilisától a Csehszlovák Rádió vezérigazgatója, majd 1970 szeptemberétől moszkvai nagykövet. 1971 decemberétől külügyminiszter. — Kik? — mintha nem is értette volna. — Nem németek? — Franciák! És magával akarnak beszélni. Velicsko már Kijevben Brezi- ket választotta maga mellé segítőtársnak: „—Tudsz oroszul, szlovák vagy, hozzászoktál a puskaporhoz, tudod mi az, hogy front meg fogság — sokat futkosol, te leszel az adjutánsom, a segítőm, a testőröm és minden együttvéve. Légy mellettem I" így hát Brezik mindenütt és mindenben jelen volt. Látta, ahogy Velicsko és De Lannui- ren először találkoztak, hallotta, hogy mit mondott Velicsko, mire kérdezett rá, mivel kapcsolatban voltak kételyei, és hogy milyen volt a gondolatmenete. — Figyelj ide, Brezik! Ezek Magyarországról jöttek. Faggasd ki őket arról, hogy mi is volt ott velük! — Tulajdonképpen hol is voltak maguk? — teljesítette a parancsot Brezik. — Balatonbogláron és sokfelé ... — Sokfelé? De mit jelentsen ez? — Táborban meg munkán. Ki hol... — Figyeljen csak ide! — folytatta Brezik. — De Balatonbogláron nincsenek kaszárnyák, de még csak tábor sincs. — Maga ismerős ott? — pu- hatolództak a franciák. — De még mennyire! — állította Brezik. — Székesfehérvártól egy ugrásnyira van. Ott voltam katona. Úgy tudom, hogy Bogláron csak jó pincék vannak. — Meg két szálloda. Abban laktunk — erősítgették a franciák. — Micsoda? Szállodában? — hitetlenkedett Brezik. — Hallott már valaha valaki arról, hogy a foglyok szállodában laktak?! — Mi internáltak voltunk, nem foglyok. Szó szót követett, míg Brezik előtt feltárult a sorsuk. Már a 40-es év végén kezdődött. A német táborokból akkor szöktek meg az első férfiak. A magyar hatóságok meg sokáig tanácstalanok voltak velük kapcsolatban. Az elején különböző helyekre internálták őket. A selypi táborba, a régi cukorgyár egyik emeletes épületébe, ami egy puszta közepén állt és szögesdróttal volt bekerítve. Vagy Balassagyarmatra kerültek, ahová áthelyezték a selypi tábort. És minden egyes menekült vita tárgya volt a had- és külügyminisztérium között: táborba kell-é küldeni, avagy internálni? Franciaország veresége után a menekültek további áradata miatt a vichyi kormány budapesti követségének sikerült elhelyeznie azokat a Balaton partján, egy kedves településre. Balatonboglár volt a neve. Híres volt állatvásárairól, a tihanyi apátság itteni pincéjéről, ahová kocsikon is be lehetett hajtani; jómódú polgárairól, akik fával, bőrrel, kukoricával, búzával kereskedtek, de híre volt a tímárműhelynek, a paprikamalomnak, a gabonát őrlő malomnak, a téglagyárnak, a fűrésztelepnek, a halászlének, a sült fogasnak, a lángosnak, a paprikásnak, a zsidó ételeket árusító üzleteknek, a katolikus templomnak, a zsinagógának, a kastélynak és egy operett- szubrett villájának, amit a helybéli gróf ajándékozott neki. Ismert volt a park, a pályaudvar, ahol a gyorsvonatok is megálltak, a kikötő a fehér gőzösökkel, a település felett magasodó kilátó, a zöldellő szőlők, a villanegyed, a helyi pro- menád, ahol felvonult az előkelőség, és ahol az urak kezet csókoltak a hölgyeknek. És éppen ezen a promená- don, a park közepén, a zöldes színben játszó tótól nem mesz- sze épült g Savoy-szálló, amelyből a Bakonyra nyílt kilátás. Az állomásnál pedig, pont a főutcán, o mozival szemben volt a másik szálló — a Nemzeti. Igaz, ez nem volt Siófok, Tihany, Aliga vagy Balatonfüred, de élénk, mozgalmas, vidám településnek minősült, ahol lehetett élni. Amikor megkezdődött a szüret, majd a préselés, a helység felvillanyozódott, és a franciák úgy érezték magukat, mintha otthon lettek volna. Végül is sokan közülük munkát vállaltak a szőlőkben, a pincékben és tanították a magyarokat a bor tartósítására; mások meg a téglagyárban agyagot ástak, a tímárműhelyben bőrcserzéssel foglalatoskodtak, sőt a fűrésztelepen deszkát fűrészeltek. Viszonylag szabad volt a házirendjük, Sorakozó és jelentés valószínű, hogy csak azért volt, hogy tiszta legyen annak a huszárfőhadnagynak a lelkiismerete, aki tizenöt tartalékos honvéddel vigyázott rájuk. Szabad idejükben járták a települést, és a vendéglőkbe is szabad bejárásuk volt. Nem egy közülük franciát tanított a módosabb családoknál, segítettek a fodrászatban, a kereskedelemben, a konyhákon, a kertészetben, és annyian voltak, hogy még a gyerekek is akik az utcán mókáztak, franciául kiáltoztak egymásnak, A budapesti katonai attasé ezredesi egyenruhában mondott beszédet a megrendezett katonai díszszem. lén, majd a Nemzetközi Vörös- kereszt képviselőjével megtekintette az egész települést. És ha a franciák közü| valaki magyarral házasodott össze, a magyar katonatisztek ott voltak a lakodalomban. Igaz viszont, hogy mindez nem vonatkozott a zsidó szökevényekre. Ezeket egy régi iskolába szeparálták el a többiektől, ahol már 1939-től körülbelül háromszáz lengyelországi zsidócsalád lakott. Tilos volt kijárniok, kint dolgozniok, külföldi rádióadásokat hallgat- niok, rosszabb volt az ellátásuk és szigorúbb a napirendjük. — Figyeljenek, ide, emberek! — szólalt meg Brezik. — Hát azt még úgy-ahogy elhiszem, hogy Bogláron a gyerekek franciául kiáltoztak néha. De bevallom, nem értem, Jurij Rihter: Jegy nélkül F orró nyári este volt, az előadás mór elkezdődött, de én még mindig a színház bejáratánál álltam. Valami váratlan csodában reménykedtem, olyanban, amilyet a könyvekben olvashat az ember. — Nincs véletlenül egy eladó jegye? — szólítottam meg minden arra járót. Egyesek elnézően mosolyogtak, s tovább mentek, mások kurtán odavetették, hogy nincs. A nők molesztálásnak vélték érdeklődésemet, s lesújtó tekintettel végigmértek. Már éppen távozni akartam, mikor egy ismeretlen férfi jött oda hozzám. — Jegyre volna szüksége? — kérdezte. — Igen — feleltem sietve — nagyon szeretném megnézni ezt a darabot, de ... — Segíthetek magán mondta. — Van eladó jegye? — Sajnos, az nincs. — Nem értem, akkor... — Jegyem az nincs, de elmesélhetem magának a darabot. — Ne vicceljen velem! — Egyáltalán nem viccelek — adta a sértődöttet. — Maximum a darab tartalmát tudná elmesélni! De a színpadi légkört, a díszleteket, azt már nem tudná visszaadni. Kajánul elmosolyodott. — Ugye, régen járt színházban? — kérdezte. — Elég régen . .. — Sejtettem. Ugyanis semmiféle díszlet nincs a színpadon. — Az nem lehet! Akkor mi van?! — Semmi,' csak a puszta színpad. A többit mind az ön képzeletére bízzák. Jelen esetben számíthat a fantáziámra. — Feltételezem. De a kosztümök? Le tudja írni azokat a színes, korhű ruhákat, melyeket a szereplők viselnek? — Kosztümök sincsenek! — Akkor hát mi van rajtuk? — Nadrág és vastag pulóver. — A nőkön is? — A nőkön is, a gyerekeken is. — A királyon is? — A király, a királyné, a herceg és a felesége — mindmind pulóvert viselnek. — De miért? — Az a helyzet, hogy a cselekmény egy turistaúton játszódik. Beláthatja, hogy ilyen útra még a király sem mehet bíborpalástban. — Ez igaz... Na, de azt a klasszikus, veretes monológot, ami a darab lényege, nem tudná úgy elmondani, mint a főszereplő! — Nem, úgy nem. — Na látja! — De nincs is rá szükség. — Hogyhogy nincs? hogyan fért el a több mint kétezer ember a két szállóban ... — Hát égy, hogy az ezret, vagy ezerötszázat tulajdonképpen körülbelinek kell tekinteni, meg úgy, hogy ideszámítanak azok is, akik az egész háború alatt fordultak meg Magyar- országon. Amikor Boglárra kerültünk, az első transzportban négy tiszt volt, és majdnem négyszáz közkatona. A legmagasabb létszám pedig valóban körülbelül ezer ember lehetett, de konkrétan Bogláron nem tartózkodott kétszáznál több szökevény. — Hát akkor hol volt a többi? — Szerteszét az . országban — És azok mit csináltak? — Ugyanazt, amit Bogláron, A foglalkozásuknak megfelelően vállaltak állást. Csaknem hatszázan dolgoztak a mezőgazdaságban. De előnyösebb helyzetűek is akadtak. Egy lyoni főhadnagy — civilben festő — Budapesten dolgozott az egyik építkezési cégnél, ahol Bajor Gizi színésznő villáját építette. A gödöllői gimnáziumban nyolc tanár tanított franciát. Mások előadásokat tartottak francia irodalomból a híres Eötvös- koliégiumban. összefogtak, színiegyüttest alakítottak és Moliére-t gyakorolták; az előadáson az oktatásügyi miniszter is jelen volt. Voltak olyanok is, akiknek a magyar hatóságok ösztöndíjat fizettek, öt francia lektori munkáért havi ötszáz pengőt kapott. A Teleki Pál Intézet megbízásából az egyik lefordította Kosáry Magyarország története című művét, egy másik meg Makkai Erdély történetéről szóló munkáját. Néhány tiszt főleg Budapesten volt ünnepi asztalok, társasági estélyek és mulatozások fényének az emelője. Az angyalföldi bál maradt meg emlékezetesnek. Amikor március 18-án hajnaltájban hazafelé tartottak onnan az emberek, már német páncélozott autókkal találkoztak. Magyarország megszállásával aztán a korábbi életmódnak vége szakadt. Az addigi édennek befellegzett. A bogiári Savoy szétszéledt. A németek átvizsgálták azokat a' helyeket, ahol a franciák munkát vállaltak. Már az első napokban mintegy száz franciát útnak indítot'ak Németországba. A gödöllői gimnáziumot megszállták. Újra megnyitották a selypi tábort és szögesdrót mögé zárták azokat, akiket elfogtak. Sokan megpróbáltak Romániába szökni, vagy a megszállt Jugoszláviába, másoknak meg — hamis igazolvánnyal — sikerült szabadlábon maradniok. Akkor érlelődött meg bennük az a gondolat, hogy Szlovákiába szöknek, mihelyt ott lehetőség nyílik a partizánháborúra. Az első franciák kockázatot vállaltak, de eljutottak oda. (Szlovákból fordította Hajzer Lajos)-— Mert a monológ helyett a király kuplékat énekel. Még nem mondtam önnek, hogy a darabot átdolgozták zenés bohózattá. — Zenés bohózattá ezt a klasszikus alkotást? — Igen! Csupa dal, tánc, miegymás az egész . .. — Vagy úgy! Most már mindent értek. Köszönöm az előadást. Mondja, mennyivel tartozom? — Két rubel. Ennyibe kerül egy jegy a második sorba. Nem mondhatja, hogy nem jó helyet kapott. De még a király kupléját el kell énekelnem, s ha akarja, a hercegnő táncát is eltáncolom . . . Nem tartottam rá igényt. Még egyszer megköszöntem neki mindent, s gyorsan hazamentem. (Kovács Sándor fordítása) Az új helyesírási szabályzat elé Az utóbbi években mind több olyan nyelvtudományi munka jelenik meg, amely egyrészt a történeti múlt, másrészt pedig a mai nyelvművelés kérdéseivel foglalkozik. A fel- szabadulás óta kialakult nyelvészeti irányok és eredmények rendkívül átfogó ismertetését találhatjuk Temesi Mihály: A magyar nyelvtudomány című, 1980-ban közzétett, általunk már régebben ismertetett munkájában. Most egy kisebb lélegzetű munka jelent meg Fábián Pál tollából: Nyelvművelésünk évszázadai címmel. A szerző érdekes példákkal bontja ki a nyelvfejlődés és a nyelvfejlesztés koronként változó képét. A 143 lapnyi terjedelmű munka azonban nemcsak az évszázadok nyelvi kérdéseivel foglalkozik, de helyesírásunk mai állapotáról is tájékoztat. Mivel az új helyesírási szabályzat megjelenése útban van, talán nem lesz hiábavaló, ha még idejében néhány megjegyzést fűzünk a kialakulásához. Ismeretes, hogy A magyar helyesírás szabályai 9. kiadása 1950-ben jelent meg. Ez azonban a szótári rész bővülésén kívül egyéb jelentős változást nem keltett. A ma is érvényes 10. kiadás 1954 őszén került forgalomba: 5 szabály teljes, 21 részleges megváltoztatásá-' val. A mintegy 20 000 szóra gyarapodott szótári rész az egyetlen zsinórmérték lett a szavak mikénti írására vonatkozólag. E több mint kétmillió példányban elkelt Szabályzat szótári részének jelentőségét csökkentette a hétkötetes értelmező szótár, illetőleg az 1961-ben napvilágot látott Helyesírási tanácsadó szótár (Htsz), amely mintegy 62 000 címszót és 133 000 adatot tartalmaz. „A r két kiadvány révén — először helyesírásunk történetében — sikerült elérni azt, hogy az egész magyar nyelvű írásgyakorlat (itthon és külföldön egyaránt) csak egy központi normához, az Akadémia ajánlásaihoz igazodik.” (Fábián Pál) Nézzük meg, így van-e ez az egységesülés a valóságban is! Először is: a Szabályzat és a Htsz szókészlete nem mindenben igazodik egymáshoz. A Htsz nemcsak szavakat javasol, hanem szabályokat is ajánl, így például az egybe- írásra és a különírásra is. Azután: bár a két helyesírási szabálykönyv közli a helyesírási normákat, mégis több szaktudomány területén sajátságos szabályok íkalakítására került sor. Ekként az Akadémia védnökségével, támogatásával létrejöttek többek között a következő szakmai szótárak: a mo- gyar állatnevek, a földrajzi nevek, a kémiai elnevezések, az ásványok és kőzetek nevének, az állatvilágnak szótárai; öntési, geodéziai, orvosi, állatorvosi, katonai, növényrendszertani nevek írásának szabályzata. Fölmerül bennünk a kérdés: ha e kiadványok az érvényben levő helyesírási szabályok figyelembevételével készültek, ekkor mi szükség rájuk? Ha nem, akkor e munkák mindenképpen szétverik az eddig oly nehezen kikalapált helyesírási egységet. Ez pedig nem kívánatos. A helyzetet súlyosbítja az a körülmény, hogv harmincéves helyesírásunk átfésülését éppen most végzi az Akadémia helyesírási bizottsága, hogy eleget tegyen az MTA elnöksége azon határozatának, hogy A magyar helyesírás szabályainak 11. kiadását meg kell jelentetni. (1980. október 28-i ülés.) Most már csak az a kérdés, sok bába között nem vész-e el a gyerek. Tóth István dr.
