Dunántúli Napló, 1984. augusztus (41. évfolyam, 210-239. szám)
1984-08-19 / 228. szám
LAMBOSI LÁSZLÓ rrasztó király j Atyám paripáinak nyerítését magasba rántja pusztai szél. Anyám s mézölű Gizella hímezi palástom, veri hófehér dobját a tél. Asztrik Róma utcáin jön; kékvörös hegyek felé hozza a koronát. Szilveszter üzené: „Vajk úr, király." Frdőzlve s Pannónia közt lelőtt vad, bukjon a viszály. Koppány fölnégyeit húsát megülik vcsfejű hollók; Vazul fülében ólomból orsók. Jóságom szakadék szélén barangol; templomom elől vonul a nép, megígért örömök selymébe tép. A hon gyepűi erősek; bőrsátrak alól ringató asszony, füzért lombozó lány rabfogó harcokról dalol. Hordák hatalma talpamhoz lapul. Buzogány, kard, kereszt az úr! Hun dallamok mögül Attila lép csipkés tüzekhez közelébb. Hármas koporsóból kettévágta hullámok hadát; Géza töprengő-erejű fia, szorítom az ország jogarát, emelem kondulva megváltott címerét. Táncol, mulat a nép; ősök sirdombián térdre roskad a férfi, kigyúlnck Árpád csillagos regéi, Taksony hadaival hódoltatia a földet; táltosok lovai benyargaliák láng-törzsű idők haragvó éjjelét. Őzöm a trónt szirtek lándzsa-vert maaasán; holdját homlokomra tűzi a magány. Sírboltok fölött szomorú fótivá reszket. Sírboltot fölött szomorú fáklya áll. Virrasztót, cranyáavékú Szikla, virrasztók, vaslovú király. Római beszélgetések Amerigo Tóttal Hincz Gyula rajza CSANÁDY JÁNOS: Cultura Misterium Nem csak azok az ősi képek nem csak azok, nem csak azok merülnek fel a mélyből, melyek képzete még hajdan a gyermek tiszta agyába Íratott; nem csak évmilliók homályán át a fényreszökő növésünk, és történelmünk éjszakáján eurázsiai tündöklésünk, de amit csak a Nap lobog, a félhold-éji csillagok, pásztor-ösmerte ős-jelek jelentenek, jelentenek: a füvek, fák, a levelek és a légbe-véső madárnépség s mind az ős ökológia a gyermekszemekbe ivódó mit láttak minden nemzetek: s a csikó, a mezőn civódó csődör, kanca, tinó; és mind-mind ama ősiség, amit az álom visszatükröz, s mind a meglepő társaság, amit csak a gondolat ötvöz és az öntudat képbe-tükröz; az ifjúi, a mély lélegzetvétel amibe bele-káprázott a szem; a mindig új tapasztalat átszitáló ős-mélyeken. Nemrég érkezett haza Kígyós Sándor Amerigo Tóttól, Rómából. Római ösztöndíjának célja ezúttal nem a korábbihoz hasonló tanulmányút, hanem műhelybeszélgetések, azaz interjúk formájában való összefoglalása mindannak, amit az idén 75 éves Amerigo Tot, a modern szobrászat egyik óriása elmondhat művészetről, alkotásról, életről. — Több ízben felmerült az a gondolat —, mondja a római út céljáról Kígyós Sándor —, hogy jó volna, ha Amerigo Tot mindezt elmondaná nekünk. A Mester címzetes egyetemi tanár a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, ahová még soha nem hívták meg előadást tartani. Magyar könyvkiadók egyébként foglalkoztak efféle interjúkészítés gondolatával, de a terv nem valósult meg. Több kísérlet után Amerigo Tot. végül is vállalta, hogy műhelybeszélgetéseket folytat velem, és én erre a feladatra kaptam meg a Művelődési Minisztérium ösztöndíját. Amerigo Tot egészsége nincs rendben, így dél- előttjeit az orvosok foglalták le az egyik római kórházban, délutánonként pedig húsz napon át beszélgettünk, s én jegyzeteltem, este 9-ig, amíg csak be nem zárták a kórházat. A művészetről és minden egyébről, ami fontos lehet. — Milyen a kapcsolata Amerigo Tóttal? — Már rég kinőttem a ta- nítványi életkorból, amikor személyesen találkoztunk, mégis tanítványként közeledtem hozzá. Kérdések gyűltek fel bennem, és amikor együtt voltunk, szüntelenül kérdeztem őt. — Akkor ismerkedtünk meg, amikor Komarov-szobrát avatták Pécsett. Ő felfigyelt Villányban az én Gömb és hasáb című szobromra. Akkor még nem tudtam, hogy hasonló dolgot ragadtam meg, mint ő. A mag apotheozisa című munkájában. Meghívtam előadást tartani a Tanárképző Főiskolára, ahol esztétikát tanítok;,Rétfalvi Sándorral és Trischler Ferenccel Tot római műhelyében tanulmányoztunk egy régi öntéstechnikát... E találkozások alatt jöttem rá, hogy Amerigo Tot igazi nagy műfaja a párbeszéd, a dialógus, Műveiben is éretni, mint folytat párbeszédet anyaggal, témával, egy másik gondolattal. És azt is érdekes volt észrevenni, hogy ha nincs kinek válaszolnia, akkor elnémul .. . — Ezek a rég megkezdett beszélgetések folytatódtak tehát most Rómában. Tulajdonképpen mi került Kígyós Sándor jegyzetfüzetébe? — Amerigo Tot együtt élt vagy találkozott ennek a századnak egy sereg nagy művészével, éspedig olyan időszakban, amikor a magyar képzőművészet elzárkózott a világ elől. Igen érdekes a véleménye Hans Arpról, Henry Moore- ról vagy Daliról — és sohasem személyeskedő. Van tehát ezeknek a beszélgetéseknek egy olyan rétege, amely művészeket és főként fiatalokat érdekelhet. Például Amerigo Tot gondolatai arról, hogy a fiatal művész miként építse magát, mire koncentráljon. Véleménye a figurális és az elvont művészetről, a megoldások belső, szellemi útjáról. — A beszélgetések másik rétege élettörténet; Amerigo Tot, a Bauhaus-tag, az antifasiszta ellenálló, az egyik legnagyobb modern szobrász élettörténete, • aki most különös módon nem szívesen beszél erről az embereknek. Azt mondja, jobb volna elfelejteni, hogy valaha volt fasizmus, hogy mit jelentett a háború . .. — Végül pedig nyakamba vettem a várost és megkérdeztem Ameriko Tot római ismerőseit: a bronzöntőket, a bártulajdonost, a fűszerest, Sergiót, az újságárust, a Via Margutta környékének lakóit. Tudtam, a Mester alakját övező legendákról, és ezekből a beszélgetésekből rájöttem, hogy ő Róma közepén is legendás alak, akinek nagyságát érzik és akit szeretnek az emberek. — Ebből a közelségből végül is milyen szavakkal tudná megrajzolni Amerigo Tot alakját? — Tudom, hogy elfogult vagyok vele, de úgy érzem, — éppen mert kívülről érkezett, és rákényszerült, hogy megbirkózzék minden egyes problémával, ő a modern olasz szobrászat megteremtője, és műveiben jobban ott érezni Donatellát vagy Michelangelót, mint akárhány olasz szobrászéban. Ugyanakkor számomra ő az utolsó modern-romantikus szobrász, akinek minden egyes szava fontos az utána jövő generációk, főként a .fiatalok számára. Gállos Orsolya / * ... OáÉfs jpc ■ r £ . L plff ■ r* \p ( 4g fjjk • Egy lap Kígyós Sándor római jegyzetfüzetéből: arcképvázlat Amerigo Tótról. óistállóval a fő helyen. Körülöttük elzárva. de majd két-három kilométer- e is a cselédházak és a tanyagazda akása. A lakások után széles körben íem volt egyéb, mint gaz, bozót, gya- ogbodza vagy kisebb ákácos a cse- édség jószágai számára. Itt turkáltak ] disznóik, kapirgáltak baromfiaik, ha ralakinek juhai vagy tehenei voltak, zzok innen, a közös istállóból jártak ci a legelőre. Úgyszintén a disznók is. éhene mindenkinek volt egy, kettő, •neg disznaja is annyi, amennyivel elsírt. A takarmányt, a szemet konven- sióban kapták az uradalomtól. Ha ez nem volt elég, hat szereztek, azaz lopok hozzá, ugyancsak a Káptalan ősz. zeszámlálhatatlan mennyiségű vagyonából. Nem nagyon tiltotta senki az ilyen mérsékelt takarmánylopást, ugyanúgy, mint a fa beszerzését sem. Csak valami Lőszült intéző rajt ne fog- a. Bár tüzelő is járt a cselédségnek, dehát másra is kellett a fa: például lisznóól készítésre, góréépítésre és a öbbire. A legeltető után a cselédkertek következtek. A területet minden ősszel □z uradalom trágyázta és szántotta föl egy tagban, így minden tavasszal újramérte a tanyagazda, csak úgy kilépésre. Ezek után jött az uradalmi legelő sok kilométer szélességben véve körül a tanyát. Disznók, juhok, tehenek és csikók százai oszoltak el a végeláthatatlan pusztában. És csak azután következtek a különböző elne- =zésű szántóterületek. Hát ezeket a ;rületeket szelte át nagyjából su- járszerűen .ez, meg még több másik út is, két oldalukon rendszerint jegenye- vagy ákácfákkal. Ahova ezen a héten a trágyát hord- k, a legmesszebb esett a tanyától, jgtön a tábla szélén elkezdődött a jgyadomb följárója, és úgy 20—30 éteren át enyhe lejtővel emelkedett —5 méter magasra. De olyan széles >lt ám, hogy egyszerre két, három crösszekér is megfordulhatott rajta. Idáig fújtattak az ökrök a félkocsi trágyával és jómagámmal, de amint a puha, süppedős trágyából álló felfutóra értek, ki is fáradtak annyira, jy a kellő helyen, a domb tetején pen megálltak. Igaz, hogy a ka- akó lányok a vellákkal is besegítettek ebbe a hőkölésbe, de vontató ökrök nem kellettek. Rendes körülmények között ugyanis úgy volt, hogy a két ökör elhúzta a terűt a domb aljáig, itt elébe fogtak még kettőt, s a négy ökör vontatta fel a nehéz terhet. Ott a lányok lerakták, szépen sarkosta kiformálták a kazalt és a szekér már ballagott is vissza. Én meg annyit tanultam ebből a tréfábgl, hogy hamarosan a legjobb béresek között emlegettek, persze, nem is sejtve a dolog nyitját. Mert ezután úgy megrakattam a szekeret, hogy alig mozdult, amikor a két ökör lustán nekifeszült. Hanem, amikor a cselédházakat elhagytuk, csak az ostornyélre tűztem a kalapom, előre tartottam az ökrök feje fölé és mondtam; Hüü! Hüü! — Úgy megindult erre a két bolond jósíág, hogy csak a trágya tetején álltak meg. Sose kellett eléjük fogni a vontató ökröket. És mindig mégegyszer annyit fordultam, mint a többiek. Ezután pedig a fáradt jószágok úgy szót fogadtak, ahogy akartam. Ha' kedvem volt egyet nyúlászni, fürjészni, megálltak akár órákig égy helyben, hazamenet pedig a nóta soha le nem hervadt a számról; abban az édes-bús tempóban, ahogy a két ökör lassan ballagott. És mire hazaértem, a ballada strófái is elfogytak. Mert legjobban az „Endre bárót" szerettem dánolni: Endre báró udvarában van egy fa. Juhász legén furulyázgat alatta. Furulya szó behallik az ablakon; Ébredjen fel a nagyságos kisasszony. Fel is ébredt a nagyságos kisasszony. Felöltözve kihajlott az ablakon. Énistenem, így sóhajt fel magában; Mé’ lettem az Endre bárónak lyánya. Endre báró nyergelteti a lovát. Felkeresi öreg juhász tanyáját, öregjuhász, kérdek tüled valamit, Nem láttad-e a kisasszonyt erre kint. Báró uram az igazat bevallom. Két nap óta nem láttam a bojtárom. Két nap óta nem láttam a bojtárom, Bizonyára vele van a kisasszony. Endre báró hintát küd a lyányáé’. Három zsandárt meg a juhászbojtáré’. Gyere lyányom, kastély van a számodra. Néked juhász, készül az akasztófa. Falu végin faragják má’ azt a fát, Melyikre a juhászlegényt akasztják. Fújja a szél szép fényes göndör haját, Veri össze két fekete csizmáját. Kedveltem a béreséletet, nagyon. Később már fogatos béres lettem, ami azt jelentette, hogy nemcsak trágyát kellett hordani, hanem külön feladatokat is elláthattam. Vizet vittem nagy lajtokban a summásoknak, élelmet és tűzifát, mert a summások nem jártak be a messzi földekről, hanem ott főzték meg az ebédjüket, vacsorájukat, ki-ki a maga bográcsában. Este behajtottam a tanyára, dobtam az ökrök elé egy jó nyaláb csatornádét és c többi már a takarmányos dolga volt. Én akár haza is mehettem, mint ahogy haza is jártam már ekkor. Hisz alig volt 3—4 kilométerre Basatanyától a falu vége. Jobban esett az alvás a régi kuckóban, meg azért, hogy minden este volt valami, amit hazavihettem, ha más nem, egy-egy hasáb fa, egy-egy darab hús vagy valami efféle. Egy reggel azt mondta anyám, hogy jó volna egy nyúl. Prém kellene a kis- kabátra, mert közeleg a tél. Mondtam, hogy megpróbálom, bár ebben az időben már nincs magas gabona, dehát más módja is van a vadfogásnak éppen elegendő. Ha azonban jobban belegondoltunk, nemcsak a tél közeledett már akkor, hanem a háború is. Jobban mondva a front. Ebből ugyan nem sokat láttunk ez idáig itt, az isten háta mögötti pusztán, csak abból tudtuk mérni a hadak ténykedésit, hogy kinek halt meg az apja, báttya, sógora, kit vittek el gyerekfejjel katonának, meg, hogy mennyi gabonái, húst, zsírt^és jószágot vittek, hajtottak el a Káptalan birtokairól a katonák. Ma éjjel azonban mégis mozgalmasabbnak tűnt a hadak útja. A tisza- csege—polgári vonalon egymást érték a vonatok, Debrecen felől pedig a környék minden valamire való útján katonák, németek, magyarok és menekülők törtettek a tiszai átkelőhelyek felé. Ahol pedig serényen bombázták őket. De reggelre minden elcsendesült, mintha máris kihalt volna az emberiség. De mint máskor is szokott, megvirradt hát ma is. Elsőnek fogtam be Latort és Dal- lost, amikor jött a tanyásgazda, hogy nerp kell befogni, viszik az ökröket nyugatra. — Én ezeket oda nem adom az atyaúristen németjének se! — jelentettem ki Gyöngy Jóska bátyámnak.-— Hát akkor vidd ükét, ha tudod! — mondta szigorú örömmel. — Any- nyival is könnyebb lesz a dolgom. Bár én se messzire gondoltam ükét, legföljebb Tarjánig. Tiszakeszin, meg vissza. Holnap már itt lesznek az oroszok. Már Debrecenben vannak. Nagyon elfogott a keserűség, de hát mit csináljak? A jószágokat már ráterelték a rózsatanyai útra, az ég is erősen pirkadott, csak az én drága két ökröm ... Még egy perc és kivilágosodik, még egy perc és jön a gép- pisztolyos hajcsár, kifogatni őket is a többi közé. A tulajdonos, az Egri fő- káotalan, úgymond, beleegyezett a gazdaság kiürítésébe. Ekkor, mint a villám, csapott agyamba a „Hüü-hüü!” Ostornyélre kaptam a kalapot, s: — Hüü-hüü . .. Hüü-hüü! A két ökör, mintha valóban megbolondult volna, úgy bevágott a bago- tai útra, Folyás felé, majd át a síneken, egyenest a többnyomú mezei dűlőn, Nagybagota felé. Ha ellankadtak, ismét csak meglengedtem a kalapom: Hüü... Hüü! Aztán meg sem álltak a Hortobágy folyóig. Ott volt egy kis remész, (az olyan kicsi kis akácerdőcske, de azért meg lehet benne jól húzódni még ökrös szekérrel is), oda vezettem őket. Kifogtam és törtem a fejemet, hogy ugyan, most mitévő legyek. Az ökrök legeltek, és egészen kivilágosodott. Már éppen cselekedni akartam valamit, de nem tudva, hogy mit, hát lassan mozdultam, amikor a hátam mögül halk hangot hallok: — Gyevocská! Megfordulok. — Gyevocská! Igyiszudá! — És int maga felé egy fiatal katona, melyről azonnal megállapítottam, hogy se nem magyar, se nem német, mert ezeket már ismerem. Csak oroSz lehet tehát. Meg a nyelvet is megismertem. Gyöngy Jóska bátyám, aki az első háborúban fogoly volt, szokta mondani tréfából, hogy „igyiszudá", meg „davaj, davaj” és ilyeneket. De csak úgy közöttünk. Hivatalos fellebbvalók között soha. Nem félek én, gondoltam, és odamentem az oroszhoz. — Gyevocská!: Gyöngy Joszip. Gyöngy Joszep. Ponyemás?: Gyöngy Jószep. Értem? — Mondta, könyörögve. Első meglepetésemre nem fogtam fel a mondottak értelmét, de ejő jött oda egy másik, idősebb orosz: — Józsi. Gyöngy Józsi. Nyeponye- más? — Ja!! A Gyöngy Józsi bátyámat keresik? — Élénkültem föl és szaporán ismételtem azt az egyetlen szót, amit szintén Józsi bátyámtól hallottam gyakran, hogy: — Da, da! Ezek ketten aztán úgy örvendettek az én orosz nyelvtudásomnak, hogy rögtön megkínáltak egy kis pálinkával, aztán konzervhússal és kenyérrel, miközben az első katona gyorsan írt valami levélfélét, majd mikor ettem egy kicsit, az ökrökre és a szekérre mutatott: — Gyevocská! Gyöngy Józsi... Ezt! Értem? Gyöngy Józsi. Davaj. Gyöngy Józsi. Értem?! — És mutató ujját a szájára keresztbe téve adta értésemre, hogy senkinek ne szóljak erről a levélről, s ami köztünk történt, csak Gyöngy Józsi bátyámnak. Újra befogtam az ökröket. Most aztán valóban, szívből, de olyan alaposan feldühítettem őket a „hüü-hüü”- vel, hogy hazáig meg sem álltak. Ott aztán már nem sokat törődtem azzal, hogy mi lesz a sorsuk — más •sorsok felett éreztem magam illetékesnek az intézkedésre. Józsi bátyám életemben először megcsókolt. » — Tudod mit tettél, gyerek?!- — Gondolom, Józsi bátyám, — mondtam szerényen, de nem sok időnk -volt már a szóbeszédre. — Hát megvirradt végre, Lackó — mondta, és sietett a levéllel, hogy hova, azt ő tudja. — Nekem ma már másodszor, — kiáltottam utána, de lehet, hogy már nem is hallotta.
