Dunántúli Napló, 1984. augusztus (41. évfolyam, 210-239. szám)

1984-08-19 / 228. szám

5

FEKETE GYULA:

írói noteszlapol<

BÉKÉRŐL, HÁBORÚRÓL

Félelmes hatalmak ura lett az ember a tudomány révén, miközben ő maga indulatainak s ösztöneinek a szolgája maradt.

*

Túlságosan korán adományozták a tudósok az embernek a homo sapiens rangját. Egzakt mércékkel méricskélve, köbcentiméterekben az agy térfogatát, nyilván igazuk van. De a jelek szerint nemcsak a térfogat, hanem a minőség is számít.

Véglegesen csak akkor válik sapienssé az ember, .ha küzdelmei is sapienssé — értelmessé — válnak. Ha tehát egyszer s mindenkorra szakít az állatvilág harcmodorával.

*

1945-ben megszabadultunk egy kötőszó zsarnokságától. Ha vége lesz a háborúnak, ha megérjük a békét — azelőtt, hosszú évekig, enélkül öt ha nélkül mégcsak gondolni sem gondolhattunk a jövőre. Mert a háborús igeragozás nem ismer más jövő időt, csak ezt a feltételes jövőt.

. *

A háborúban az él tovább, aki hamarább öl — ezt minden tábornok tudja.

De vajon tudja-e minden tábornok, hogy aki hamarább öl, az egy mai háborúban esetleg csak percekkel él tovább? *

A mindig kéznél lévő kifogás, az örök fedezék; „Mit tehet egyetlen ember! Még egy kis nép sem állhat meg a.tör-j ténelem sodrásában, nemhogy az egyén!" — íme, a nyárspolgár sunyi önigazolása.' Hiszen arról is lemond, hogy legalább gondolati függetlenségét megőrizze! Hogy * ha tettleg nem á!| ellen, legalább ne támogasson tettleg! Legalább annyit tegyen népe, nemzete — önmaga — jövőjéért, amennyit nagyobb kockázat nélkül mindenki megtehet!

Azt hiszem, a fasizmus legfélelmetesebb találmánya: 'akit egyszer-kétszer gyilkosságba visznek, ezzel feloldják ■ a további felelősség alól. Akár ; matematikai képletben felírható: minél többet ölsz, annál j kisebb az egy-megölt-főre eső felelősséged. Talán ki is számították, hány embert kell ahhoz megölnie a hóhérkodásra beosztottnak, hogy a felelősség hányadosa minden további esetben gyakorlotilag nullával legyen egyenlő.

*

A

A békegalamb az olajággal együtt rendkívül szép, megragadó szimbólum, de az egyszerűsítésre mindig hajlamos közgondolkodást mintha félrevezetné. A galambokat illetően is, a béke eszméjét illetően is. Mert harcban állnak bizony a galambok is a párjukért, a fészkükért, a>z élelmükért, a fennmaradásukért. Nem öldöklő harc ez, nem pusztítják el egymást, még a náluk gyengébb madarakat sem, de azért —• amint Brehm írja róluk: — „Bármilyennek inkább nevezhetők, ’mint szelídeknek. Híres szelídségük, csupán egyike az oly gyakori hamis természetleírásoknak.”

A béke eszméjét is mintha ugyanígy túlegyszerűsítené a közgondolkodás: kéz a kézben, egy szólamra dalolva menetelni szélcsendes rózsakerteken át a kizárólag ragyogó emberi jövő felé ... Holott valószínű, a békére is áll az, amit Brehm a galambokról mond: bármilyennek inkább nevezhető, mint szelídnek. Az ölelkező, nyugalmas, szélcsendes béke — homis olajnyomat. Koreszmének, korparancs- nák azzal válik igazzá, ha nem a küzdelmes harcok, csupán az öldöklő, a megsemmisítő, o fegyveres harcok kiiktatását ígéri az emberi történelemből.

*

Nehezen érik az emberi nagykorúság.

Melyik naptól számítják majd a jövő történészei, nem tudhatjuk. Lehetséges, a legutolsó háború befejezésétől számítják.

Akiknek sikerült

Négy fiatal ül az asztal túlsó oldalán: okosak, kedvesek és magabiztosak. Feleleteik udvariasak, túlságosan is lekerekítettek. Két izgalmas eseményen vannak túl sikerrel: az érettségin és a felvételin: szeptembertől valamelyik pécsi egyetem első évesei. A középiskola és az első találkozás az egyetemmel — ez a közeli múlt, inkább ez foglalkoztatja őket, mint a jövő. Az egyetemre a társadalom más és más rétegéből érkeztek — a pályaválasztás motívumai is különbözők voltak.

Rauth Johanna útja látszik a legkézenfekvőbbnek. Orvos lesz: édesapja kórházi főorvos, édesanyja körzeti orvos, a nővére is medika.

— Gyerekkoromtól kezdve közelről láttam a munkájukat, annak minden szépségét és nehézségét. Hogy építész lennék, csak röpke ötlet volt. Készültem az orvosi pályára régen és tervszerűen.

— Nekem nem gyerekkori álmom volt, hogy közgazdász legyek — mondja Imhof Gábor, a Janus Pannonius Tudományegyetem Közgazdasági Karának hallgatója. — Úgy harmadik táján kezdett el érdekelni a közgazdaság, amikor apa vett egy telket (apa bányásztechnikus, anya varrónő), és olvasni kezdte a Heti Világgazdaságot, amibe aztán én is belelapoztam. Hogy őszinte legyek, nem tudom egészen pontosan, mivel foglalkozik egy közgazdász, de úgy gondolom, igen sokrétű a munkája és tág a mozgástere.

— Egy jogásznak talán en- nál is nagyobb — fűzi hozzá Simon Miklós (JPTE Jogi Kar). Miklós az érettségi után dolgozott, már volt katona, megnősült, tízhónapos fia van. — Ha majd végzek, tolón a gyermekvédelem felé orientálódom, talán az újságírás felé. Hogy mi lesz, majd eldől az egyetemi évek alatt.

— A történelem volt a kedvencem mindig, a szüleim is támogatták az elhatározásomat (apa: gépkocsivezető, anya: adminisztrátor), és örülök, hogy sikerült a felvételim

Középiskola után, egyetem előtt

Fotó: Maletics L

Van okuk a vidámságra.

£3

w

történelem-orosz szakra — mondja Károlyi Zsuzsanna (JPTE Tanárképző Kar). —: A diploma után a történelemmel szeretnék mélyebben foglalkozni, pár évet mindenképpen tanítani, s aztán esetleg régésznek lenni.

Négyből ketten már most elképzelhetőnek tartják a pályamódosítást. Vajon nem a döntés elodázásában segít az egyetem?

Nem, tiltakoznak valameny- nyien. S megegyeznek abban, hogy nemcsak tizennégy éves korban korai a pályaválasztás, hanem olykor- még az érettségi táján sem érett hozzá az ember. Márpedig a gimnáziumban való tanulás szinte kijelöli az utat az egyetemre. Itt egy kis vita támad: van, aki a középiskolai pedagógusoknak nagyobb szerepet szánna annak eldöntésében, ki alkalmas valamely pályára, s ki nem. Más amellett kardoskodik: majd a pálya kezdetén kiderül, alkalmas-e az illető választott hivatására. A kérdés — nem késő-e ez? — a levegőben marad.

A középiskoláról igen vegyesek az emlékek. Sok az értelmetlennek látszó munka, mondják, a formális teljesítés. A munka értékelésekor gyakran dönt a „dekoráció”, s nem

a tartalom. De mindegyikük említ legalább egy tanárt, akitől nemcsak a tantárgyi ismereteket volt érdemes átvenni, hanem mint a tisztességes, őszinte emberi magatartás mintájára is visszatekintenek.

Hárman dolgoztak a nyáron. Zsuzsa a pezsgőgyárban, Gábor fürdőmunkásként, Miklós mint nevelő a fiatalok Endresz György utcai napközi foglalkoztatójában. A pályakezdő értelmiségiek kereseti viszonyairól napjainkban folyó országos vitáknak még olvasói sem vgltak, négy-öt-hat év múlva találkoznak majd ezzel o kérdéssel: mennyi van a borítékban, s mire elegendő. Miklós már ismeri az effajta gondokat: a felesége gyesen van, és levelezőn végzi az óvónőképzőt. Nemsokára költözhetnek egy másfél szobás, tanácsi lakásba. Szülői segítség nélkül az ifjú apa aligha ülhetne be az egyetemi padsorokba. Mögötte is, mint a többiek mögött, védőn, óvón ott áll a szülői ház.

A családi háttérnek milyen szerepe van az életükben? Mit kaptak a szülőktől, s mit várnak tőlük?

A válaszok szűkszavúak és általánosságban mozogn.ak: „megértenek bennünket”, „biztosítják a tanulási feltételeket”, „ha például vizsgára készülök, nem kell elmennem mosogatni". Úgy tűnik, mind a négyen kiegyensúlyozott, jó családi körülmények között élnek, ahol nemcsak a külön szoba természetes, hanem az egyetemi évekre (s minden bizonnyal azon túl is) érvényes a szülői segítség. S ez így van jól. De jól van-e, hogy mindez túlságosan is természetes, hogy alig akad rá közhelyen kívül más szó? A képet az tesz; mégis szebbé, hogy érzik: jól megállni a helyüket az egyetemen, ezzel nemcsak önmaguknak, hanem szüleiknek is tartoznak.

Hogy a kezdő diplomásoknak Pécsett nehéz az elhelyezkedés, azt tudják, de nem foglalkoznak véle sokat: még távoli a gond.

— Most még úgy érzem, elmennék vidékre is — mondja őszintén Zsuzsa.

— Felkészültem lelkileg — veszi tréfára Gábor.

— A gyermekvédelemben látok nagy lehetőséget — így Miklós.

— Úgy hírlik, mire mi végzünk, a tanulmányi eredmény is beleszól abba, ki hova kerül, nemcsak a protekció — fogalmazza meg mindegyikük véleményét Johanna.

Kívánjuk: így legyen!

Gárdonyi Tamás

CSIKÓS FERENC

HAJNALRA VIRRADAT

Tíz-, tizenegy éves summásgyerek voltain. Polgár faluban laktunk akkor. A Nagyfolyó utcában. Máig sem tudom, hogy miért nevezték ezt a tanyasort Nagyfolyó utcának, mert semmiféle víznek ott még csak nyoma sem látszott. Szóval elég az hozzá, hogy úgy este felé felkeresett bennünket Gyöngy Jóska bátyám. Kérdi anyámtól, hogy beállhatnék-e én béresnek, mert a legényeket elvitték katonának, még a leventekorúakat is.

Mondta ugyan anyám, hogy gyenge vagyok még az ökörhöz, de nekem nagyon tetszett az előléptetés, meri bár az ökrökkel bánni nehéz, a summásgyerek sorsa sem volt éppen rózsásnak mondható.

Tulajdonképpen mégsem kellett nagyon sokat dolgoznia egy béresnek, ha azt vesszük, mert mi volt a dolga? Etetni nem kellett, mert azt az öregbéresek, a takarmányozók csinálták, Csakhát, már kora virradatkor ott kellett lenni az istállók előtt, befogni az ökröket. Ez a pirkadat pedig még az őszi időben is igen korai volt egy tízéves gyereknek, hát még mondjuk, júliusban, amikor már hajnali három és négy között fölrázta az ember gyerekeit a summásgazda. Az én gazdám, a már említett Gyöngy József bátyám nagyon jólelkű ember volt. Hozzám különösen. Mindig úgy keltett:

— Lackó, hé! Föl akarsz kelni?

Ilyen szépen mondta, persze, sem én, sem más, soha nem merte vagy nem akarta megreckérozni a „nemet”, bár meglehet, hogy alkalom adtán engedett volna, a vonakodásnak, de az is megeshetett volna, hogy feldühödik és elzavarja az embert, Ezt pedig én sehogyan se kísérelhettem meg, mert apám akkor már halott volt, anyámnak meg még sok testvéremnek kellett kenyeret adni. így egy

szóra felugrottam, bár nagyon sokszor sántikálva, ha az ökör, vagy eke- kapáláskor a ló rálépett a lábamra. Olyan dagadt volt néha, mint egy guggostök, vagy kicserepesedett a sok sártól, víztől, széltől, és a repedésekből úgy folyt a vér, nlint a fölrúgott céklából a vörös-bíbor lé. Ilyenkor a gazda mindig bekente vajjal, bár azt szívesebben megettem volna inkább, -akár kenyér nélkül, mert mindig éhes voltam akkoriban, még közvetlen ebéd után is.

Persze, később kitanultam ezt a mesterséget jól.

Fürjtojást, fogoly-, fácántojást szedtem a vetésben, meg még nyulat is fogtam gyakran. Hogy mivel? Kézzel.

Ugye, azt gondolják most, hogy ez lehetetlen. Pedig nem. A nyúl ugyanis nagyon szeret a borozdában tanyázni, elfeküdni. Egyszer is úgy megéheztem egy kis ilyen húsfélére, és megálltam az ökrökkel a tábla szélén. Egyúttal el is mondhatom, hogy akkor rúgott meg a nyúl,-de annyira, hogy napokig nem tudtam a béresustort elvetni a rudasig. Akkor már négy ökörrel jártam, az pedig igen nagy bajo ám a béresnek, ha mirdig csak o hátsókat üti. Szóval megálltam, s megkerestem a borozdát, ahol széjjel van szántva a föld. Szép nyugodtan kell menni a ritka búzában. Nyugodtan, egyenletesen, tempósan. Mint mondtam már, itt szeretnek a nyulak pihenni. És, ez már a nyúltermészet, de így van ezzel a fürj és a fácán is. hogy az első neszre csak meglapul, csak később menekül. De ha a zaj, és közeledés egyenletes, akkor csak rejtőzik, azaz meglapul, s úgy spekulál, hogy a közeledő majd nem veszi észre, ráér magát megmutatni, ha már majd feltétlen muszáj. Az egyenletes zaj azonban megcsalja érzékeit,

és ezután ismét csak úgy dönt, hogy tovább kushad inkább, vagyis most már nincs is más tennivalója, mert világos, hogy az ellenség nem vette észre. Úgy lehet, még a szemit is becsukja ilyenkor, annyira lapul. Az embernek így semmi mást nem kell művelnie, mint ugyanazon tempóban föléje lépni és nyugodtan nyakon ragadni.

így történt ekkor is. Megfogtam. A nyúl nagy volt, nem valami süldőcske. Gyönyörködve emeltem a magasba, hogy mérlegeljem a súlyát, amikor a két erős hátsó lábával felrúgott a kezem fejéhez, éles körmeivel végighasított rajta, én meg ijedtemben és meglepetésemben rögtön eleresztettem a nyakát, volt nyúl nincs nyúl. Hát ebből is tanultam.

De ott hagytam abba, hogy a ta- karmányosok már hajnalok hajnalán megitatják az ökröket és jaj annak a béresnek, aki nincs ott a fogásnál.

Egyébként nekem nagyon tetszett ez a mesterség és napokon át gyakoroltam az öreg béresek fene mély hangját utánozni az én vékonyka hangszálaimmal:

— Hőkk-hopp! Hajsz-ide, hopp-ide, hőkk! — Úgyannyira, hogy végül is berékedtem, és így aztán nagyon is természetesnek hangzott.

Ez a „Hők-hopp”, ez azt jelenti az ökörnek, hogy jobbra. Négy ökörnél a két rudas vitte előre, a hátsók követték. Az elsők rendszerint fiatalabbak voltak és fürgék, úgy 4—5 évesek. A megállást pedig mindig a hátsókkal kellett megoldani. Ha a béres a két hátsó feje közé csapott (az ostorral), s az levágta a fejét — az elsők meg se tudtak mozdulni.

A „Hajsz-ide, hopphóha hő!" az elsőknek szólt és azt jelentette, hogy balra menjen a szekér. A hátsók ilyenkor csak mentek az elsők után, nem fordultak ám mindjárt, csak mikor kihúzták a kanyarig a szekeret. Okos állat az ökör, akárki akármit is mond.

A béreseknek szigorúan tartott rangjuk volt. Első, második és így további béresek voltak. Én ekkor még az utolsó lettem, de nem nagyon sokáig. Hamar betanultam a mesterségbe, meri szerettem. Legkorábbi teendő a befogás volt.

Sose felejtem el az első két ökröm nevét: az egyik Lator volt, a másikai Dallosnak hívták. Ügy értették a nevüket és a teendőiket, akár egy ember. De a járombafogás is egy külön tudomány ám! Még alig bírtam fölemelni a hatalmas jármot a fejükig, de csak erőltettem a dolgot, hanem olyan ügyes és jóravaló volt ez a kél állat, hogy maguk dugták a fejükéi bele, mint az értelmes kisgyerek, amikor már éppen csak segíteni l<ell egy kicsit az öltözködésénél.

— Körbe! — Mondtam neki a vezényszót, ekkor a hatalmas szarvakkal egy kort leírva dugta azokat a járomba, s utána a fejét. Nem kelleti mást tenni, mint betenni a járomszöget és kész.

Hanem egyszer nagyon megjártam. És éppen a Dallossal.

Mondom neki:

— Kőrbe-te!

Hát ez a francos akkora kört ka- nyarított a fejével, hogy nem tudott megállni a saját lábán. Egy arasznyit kilépett és épp a mezítlábas lábam fejére. És akárhogy ordítottam, nem szállt le róla az istennek se. Mérgemben beleharaptam a füiibe, mire c akkorát vágott a fejemre a szarvával, hogy még most is meglátszik a helye pedig azóta már nagyon sok fejbe- kólintás ért, ha nem is jószágoktól, de másmilyen „ökrök" által.

Persze, az új embert, különösen az új kisbérest itt is megszokták tréfálni:

Mint illik, hát utolsó lettem a vagy nyolc, tíz fogat végén. Trágyát hord- tunk volna éppen a jó 10—15 kilométerre lévő Simahátra. Elől és elsőnek indultak Bakos Jóskáék, Bán Mis- káék — már csak azért mondom többes számban, mert ilyenkor az ökör is emberszámba megy. Hanemhát ez c Bakos Jóska bátyám, ez egy minden

hájjal megkent ember volt. Az ő ke zét látom abban is, hogy éppen a La tor és a Dallos kerültek énhozzám. hosszú úton az ökrök lassan, elnyú sorban ballagtak. Lassú volt a lera kódás is. Az öregbéresek már soha sem sietnek. így aztán úgy alakul hogy mire az én szekeremet másoc szór, vagy harmadszor rakták, Bakó sék csak akkor érkeztek vissza a ho dályhoz, ahol nagy halomban tespec a trágya.

Amint pedig odaértek mellém, ak a földobált trágyát rendeztem el szekéren, nagy kalaplengetéssel ke szöntenek és egyre csak udvariaskod nak és mondogatják egymásnak, hogy Hüü ... Hüü...! — Értsem ez alat tán azt, hogy hű, de szépen rakom trágyát? Minden esetre én úgy gon doltam. Hanem megindul ám erre két ökör, mint a hajderménkü! Le vágták fejüket a lábuk elé, aztán uzsgyi ... — végig a hatalmas sár tengeren, egyenesen Simahát felé.

Sose hittem volna, hogy ilyen gyorsan is tudnak futni ezek a savóvér állatok. Mint megbomlott gőzmoz dony, úgy fújtatott végig a pusztán c két ökör a féligrakott kocsival. Én be leestem a szekérderékba, a frissen gő zölgő meleg trágyába, fogtam az ol dalt két kézzel is, hogy legalább ki ni essek. A béresek meg jót röhögtek Fölért ez nekik annyival, mint város embernek egy színházi est. Persze tudták ők, hogy bármit teszek is, c feldühödt jószágokat az isten se ál lítja meg addig, míg el nem fáradnak és maguktól meg nem állnak.

Az ökörnek az is jó tulajdonsága többek között, hogy ha megszokot egy útvonalat, arról a maga jószán tóból soha le nem tér. Ezért jó az ökrökkel szántani. Hát ezek is, még így dühükben sem gondoltak más útra, mint a simaháti trágyalerakat sártól cuppogó jegenyés sugárútjára Cuppogni azért cuppogott, mert trá- qyahordás mindig csak akkor volt amikor esett az eső, sugárút me azért, mert a tanya, azaz az istállót és más gazdasági épületek voltak ugye, a hatalmas puszta közepén. Itt terültek el a takarmány- és szalmakazlak, a hodályok, karámok, itatok fialtatok, széles körben, rendszerint o