Dunántúli Napló, 1984. júlis (41. évfolyam, 179-209. szám)
1984-07-28 / 206. szám
A Nevelők Háza Kórusának díjai A kórus Sphtalban Siker Ausztri, siker Olaszországban Tíz felejthetetlen koncert élményével érkezett haza a pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa huszonhatodik külföldi útjáról. Amatőr kórusnak ritkán adatik meg, hogy rövid két hét alatt ilyen sok hangversenyt adjon, hogy az egyik pillanatban az Alpok hófödte csúcsain pihentesse tekintetét, röviddel később Ravenna színes bizánci mozaikjait csodálja, Assisi ódon utcáit, lépcsősorait bejárva érkezzen meg a Szent Ferenc legendáját megörökítő Giotto-képekhez, hazafelé pedig az Adria simogató hullámaiban felejtse fáradtságát, idézze a mögötte levő napok örömeit. Gleisdorfban, a kórus régi barátai előtt tartottuk első hangversenyünket, innen érkeztünk Spittallba, a nemzetközi kórusverseny színhelyére. Az évente megrendezett rangos eseményen — ez volt a 21. verseny — minden alkalommal képviseli hazánkat is egy-egy kórus. Utoljára 1977-ben nyert itt magyar kórus, így tehát a felelősség is nagy volt Annál önfeledtebb az örömünk, amikor a nemzetközi zsűri mindkét kategóriában (folklór és műdal) bennünket tartott a legjobb kórusnak, megelőztük a svéd, baszk. francia, amerikai, görög, olasz, nyugatnémet és az osztrák kórust. A másnapi lapok fenntartás nélkül dicsérték énekkarunk kiegyenlített, kiművelt hangzását karnagyunk, Tillai Aurél nagyszerű műsorválasztását, külön kiemelve az erre az alkalomra komponált remek „Erdélyi népdalok" című népdalfeldolgozását. „A spit- táli verseny magyar fesztivállá alakult” — olvastuk az egyik újságban. Ennek a gondolatnak a felszabadító, melengető érzésével indultunk Olaszországba. Assisiben már járt egy ízben a kórus, s akkori szereplésünknek köszönhettük újabb meghívásunkat. A középkori hangulatot őrző umbriai kisváros nagy eseménye volt a „Festa Musica Pro Harmonia Mundi" (A muzsika ünnepe a világ harmóniájáért) fesztivál, amelyen mi is részt vehettünk. A római Respighi Zeneakadémia 13 éve rendezi meg ezt a seregszemlét; oly kiválóságok adnak itt számot művészi elhivatottságukról, mint Aske- nasi, a világhírű zongoraművész, akivel személyesen is találkozhattunk, Carlo Zecchi karmester, Wanda Wilkomirs- ka hegedűművész, és szép számmal magyarok, így Tátrai Vilmos és Virág Endre, akik jelen voltak koncertünkön. Műsorunkban szerelmi népdalokat, feldolgozásokat énekeltünk, s az együttes sokoldalúságát bizonyítandó nemcsak énekkarunk, de szólisták, kisegyüttesek is nemes, szép feladatot kaphattak. így külön is meg kell említenem Komáromi Aliz, Páli Eszter és Tihanyi Józsel átélt, kifejező éneklését, Neményi Klára, Tihanyi- né Pogány Ildikó és dr. Kop- jár Gábor művészi alázattal megformált zongora-, illetve orgonakíséretét. Felejthetetlenek voltak az esték, amelyeket a város főterén énekléssel, mókázással töltött együt a kórus vagy azok a koncertutak, melyeket az Appenninek hegyoldalába búvá kisvárosokban, Spellóban és Treviben tartottunk. Velencében mór búcsúztunk Olaszországtól; fárasztó, de zenei élményekben gazdag kórusévet zártunk. Köszönet érte azoknak, akik segítő, gondozó, pártfogó munkájukkal, a zene iránti elhivatottságukkal e nemes, szép szolgálatra ösztönöznek újból és újból bennünket. Nagy Ernő „Szemük van, de nem látnak...” A múzeumlátogatásról Napról-napra több lesz nálunk a múzeum. Ha valaki az autóutakon jár, sokszor szemébe ötlik egy-egy tábla, amely vagy múzeumot jelez, vagy értékes műemléket. Sokan úgy gondolják, hogy mindegyik táblánál meg kellene állni, mert nem szabad kihagyni egyetlen műkincset sem, akár régi falusi bútorokról, akár fotó- kiállításról, akár képtárról kigy óramúzeumról van szó. S az embert szinte lelkiismereti úrdalással tölti el az, ha egy-egy vidéki városba utazván nincs ideje minden stációnál lehorgonyozni, mindent végignézni. Hasonlóképpen telítve van a művelt ember lelkiismeret- fúrdalással akkor, ha egy- egy képtárat tekint meg. Hiszen majdnem lehetetlen egy nagyobb gyűjtemény minden egyes értékét tüzetesen megtekinteni, ahogyan kellene vagy ahogyan illik. A múzeumlátogaásnak természetesen egyéni módszerrel kell történnie. Csaknem bizonyos, hogy vannak olyan alkotások, melyek a múzeumba járóhoz közelebb állnak, s vannak olyanok, melyek objektív nem kevésbé érdekesek, de kiesnek a látogató érdeklődési köréből. S nem valamiféle szabályszerűségnek vagy előírásnak kell itt érvényesülnie. Ellenkezőleg. Teljesen igazuk van mindazoknak, akik szelektíven nézik a képeket, szobrokat. Érdemes például a Szépművészeti Múzeum régi képtárát egy-két Greco-műért is meglátogatni, anélkül, hogy tudomást vennénk más festményekről. Az intelligens ember tehát megtanul szelektálni. S szelektál mind a múzeumok között, mind a látnivalók között, mind pedig az egyes alkotások között. S ha nem szelektál, hanem habzsolja a látnivalókat, akkor intellektuálisan feltétlenül elvész a mennyiség mögött a minőség, a sok látvány mögött a lényeg, és akkor valójában úgy fog válaszolni, mint az egyszeri amerikai hippi, akitől megkérdezték, hogy mit láttál a Louvre- ban, és így válaszolt: mindent. S ez a mindent-hajszo- lás teszi sokszor elégedetlenné a magyar turistát belföldön is, külföldön is, ha múzeumot látogat. Vitathatatlan, hogy a *kollektív múzeumlátoqatás bizonyos értelemben kompromisszum. A vezető a múzeum legértékesebbnek tartott kincseire hívja fel a figyelmet, és más alkotások fontosságát nem is emelheti ki. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy a turista ezek közül az alkotások közül egyet vagy kettőt megfog szeretni, de elképzelhető, hogy nem a vezető által kiemelt alkotások ragadnák meg legjobban. Mégis ha az idő rövid, ha egy képtár meglátogatására egyszeri, egyetlen alkalom van, akkor bizony kénytelenek így bemutatni a múzeumot és nem másként, mert valóban nehéz mindenkinek kitalálni az egyéni ízlését. A kompromisszummal azonban nincs befejezve a folyamat. Kétségtelen, hogy érdemes vezetőre bízni a tájékoztatást, midőn először tekintjük meg a múzeumot. De — bizonyos értelemben — csak az az igazi múzeum- látogatás, ha vissza-visszajárunk. Ez persze nem mindig lehetséges. De más múzeumok meglátogatása és többszöri meglátogatása, a múzeumokról készült albumok tanulmányozása is hozzátartozik a múzeumlátogatáshoz. Még azt is hozzáfűzhetjük, hogy a legtermékenyebb akkor lesz a tárlat megtekintése, ha előre fölkészülünk rá. Különböző könyvekből, útikönyvekből, kultúrhistóriából, stb. S ekkor nem fog előfordulni az, hogy „mindent” láttunk, de semmire sem emlékszünk. Az ellenkezője viszont igen,, hogy tudjuk: nem mindent láttunk, az anyag egy kis töredékét tekintettük át, de amit áttekintettünk, arra emlékszünk, az megmarad és állandó ösztönzést ad a kultúrálódásra. Rossz az a módszer, mely nem szelektál. Azt szokták mpndani — s bizonyos joggal —, hogy az intelligencia egyik fokmérője: tud-e az ember disztingválni! Amennyiben feltétlenül érvényes, hogy az intelligens ember múzeumok, könyvélmények, s egyéb kulturális lehetőségek közül ki tudja választani a neki személyileg megfelelőt, azt, ami ízlésvilágának és érdeklődésének, eddigi tudásának megfelel. S mindezek alapján elmondhatjuk, hogy amennyire helyes, ha a magyar kultúra mindenféle lehetőséget megad, annyira problematikus az, ha valaki mindenféle kulturális lehetőséqet meq akar ragadni. A disztingválni tudás ebben az értelemben is — ha nem is az intelligencia, de az intelligenciához vezető út egyik jelzője. Hermann István ■ ■■■ Abból a Csokonai verséből választott tanulmánykötetének címet Kanyar József, amelyikben a kötő Somogy XVIII. századvégi művelődésével nézett szembe. Ismeretes tény, hogy a Jövendölés az első oskoláról Somogybán című óda alkalomra készül, s az egy iskola avatása volt Csurgón. Sokan ezt a pillanatot tartják a somogyi művelődéstörténet nyitányának. Hiszen ettől kezdődően vált lehetővé, hogy rendszeres iskolai oktatás folyjék a megyében. Nem véletlen, hogy a vers megírása óta eltelt közel kétszáz esztendő alatt mindig voltak Somogy kultúrájának munkásai, okik mérleget, számvetést készítettek arról, mi változott meg, hogyan alakult át a helyzet a Csokonai által rögzített állapot óta. Ilyen szándék munkált Kanyar Józsefben is. Egyértelmű ez, ha figyelembe vesszük, hogy tanulmánykötetét Kaposvár művelődésének kérdései XVIII—XX. században című nagy ívű dolgozattal nyitja. A két évszázadot átfogó terje8. HÉTVÉGE „Múzsáknak szentelt kies tartomány” Kanyar József tanulmánykötete Somogyról delmes írásban sok adat, tény sorakozik annak bizonyítására, hogyan alakult, változott vagy mondjuk úgy, fejlődött a város, s természetesen a megye kulturális arcúlata ez alatt az időszak alatt. A vizsgálódásban induló helyzet megrajzolására kellett a hangsúlyt helyezni, s az alapoktól volt módja a tanulmány szerzőjének nyomon követni a jelenlegi intézményrendszerekig az utat, amelyet a város megtett. Bárhol üssük fel a kötetet, mindig ott bújkál kimondhatatlanul a kérdés; mi változott és mennyiben azóta, hogy Csokonai nevezetes versét megírta Somogyról? Válaszként Kanyar Józseffel együtt mondhatjuk, hogy sokat, hiszen az „első oskola" óta két főiskola, több középfokú intézmény és művelődési házak, központok szolgálják a kultúra ügyét Somogybán. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni — épp a cím sugallata alapján —, hogy Kanyar ugyancsak „múzsáknak szentelt kies tartomány”-nak tartja a megyét, ahogyan Csokonai. Azaz a folytonosság, a folyamatosság jegyében nézte azokat a jelenségeket, amelyek tág szemhatárába kerültek. Kanyar tudományos munkálkodása és a könyv koncentrikus, táguló körökre épül. Kaposvárról elindulva, a Dunántúl művelődéstörténetéig kitekintve igyekszik a csomópontokat, minden régióbeli megyére érvényes megállapításokat kimutatni, amelyeknek a jelen szempontjából kétségkívül a legnagyobb szerepük volt. A kötet gerincét azok a dokumentumok alkotják, amelyekben a hajdani írók, művészek, kiemelkedő politikai egyéniségek vallottak Somogy- hoz kötődésükről, és mutattak példát arról, miként kell valamit tenni a megye életének lendítése érdekében. Ha a középpontba helyezett dokumentumanyagból csak néhány nevet emelünk ki, akkor bizonyossá válik, hogy Kanyar önmaga számára vizsgálódási mérceként a legmagasabbat jelölte ki. Zrínyi Miklóstól Xantus Jánosig, Kisfaludy Sán- dortó Vikár Béláig, Hermann Ottótól Rippl-Rónai Józsefig ível a sorozat, tőlük származó írásokat tesz közzé. Ha e neveket végigtekintjük, akkor egyértelmű, hogy európai gondolkodású és látókörű egyéniségek véleményét, hallgatja és közli olvasóival a szerző. Mindez bizonyíték is. Mert kimondatlanul legendát is igyekszik szertef oszlatni. Csokonai idézett versének, meg más tényeknek is szerepe volt abban, hogy Somogyról századunk elejére kialakult egy előítélet. Az, hogy ez a megye a maradandóság jegyeit viselte még akkor is, amikor máshol már a haladás fáklyáit gyújtották meg. Durvábban fogalmazva: a XIX. században a XX. század elején még sokan középkori állapotokat véltek itt felfedezni. A tanulmánykötet kétségkívül jelez olyan jegyeket, amelyek erre mutatnak. De azt egyértelműen bizonyítja, hogy nem ez a meghatározó tendencia. Mert volt ugyan, aki igyekezett akadályozni a haladást, de a XVIII. század végétől mindig voltak olyan egyéniségek, akik szóval, tettei, írással igyekeztek előbbre lendíteni a kultúra helyzetét Somogybán. Véletlen-e, hogy ezt a tevékenységet mintegy hivatalosan is felvállaló társaság a XIX. századi nagy költő és mezőgazdász, Berzsenyi Dániel nevét vette fel? Csaknem fél évszázadig 'folytatott jelentős tevékenységet a Berzsenyi Társaság, amelynek — és ez sem véletlen — utolsó főtitkára épp a tanulmányok szerzője volt. Az akkori munkálkodás és a tanulmánykötet dokumentumközlései, nagyobb tanulmányai és rövidebb írásai egyaránt azt mutatják, hogy Kanyar eredendően művelődés historikus, akinek van érzékenysége minden fontos kérdés felderítésére, felvállalására és előbbre juttatására. A dolgozatokat és alkalmi megemlékezéseket a témán (a művelődés szolgálatán) túf a szerző személye kapcsoltc össze. Még azokról az írásokról is érződik, hogy Kanyar felelősséget érez szülőmegyéje sorsa iránt, amelyekben tudományos apparátus és stílus mögé kellett húzódnia. Egy-egy mondat vagy közbeszúrt megjegyzés mindig elárulja a felelősségérzetét. Ez az, amit kötetében legfontosabbnak ítélhetünk; olyan alap, amire tudományos pályáját és művelődési vállalkozásait több mint negyven év óta építi Kanyar József. Laczkó András A pécsi Modern Magyar Képtár egy részlete Fotó: Proksza László
