Dunántúli Napló, 1984. júlis (41. évfolyam, 179-209. szám)

1984-07-21 / 199. szám

Könyv

Gyolcsba ölelő

Gálám bosi László új verseskötete

A tizenkettedik Galambosi- kötet könyvespolcomon a Gyolcsba ölelő, amely a könyvhét után, az üdülési előszezonban jelent meg. Borítóján Rétfalvi Sándor 1967-ben készült terakotta szobra, a Születés látható. Amikor a szobor készült, akkor jelent meg Ga- lambosi első valóban önálló kötete, a Sárkányok és tűzlák, Juhász Ferenc szerkesztésében. A tizenkettedik kötetet forgatva nemcsak a borító idézi fel bennem az első kötetet, illetve a tíz-tizennyolc éve írt Galam- bosi-verseket...

Az új népiesség költői közt számontartott szerző összetéveszthetetlenül egyéni hangja, elementáris természetélménye és ismerete, sajátos képalkotó fantáziája korán verseinek barátjává tett. A népköltészet szürrealizmusa s a ráolvasó szövegek mágiája újult meg költészetében. Az érzéki szerelmet és az idillt kevesen tudták olyan érzékletes szemérmességgel megjeleníteni. Sorok, versszakok élnek bennem, amiket könyv nélkül citálok:

„Kévékben hervad oldatlan a csók.”

(Lassan lehajlik ...) „Tűz-koronós kebled mézzel aranyoztam pillangó fehérben fölötted lobogtam." (Szerenád) „Lélegzeted fátyoléban

kapaszkodtam, szádban akácvirágként .- csipkézted fogaid. Gyöngéden lopakodott belőlem a csók", (Lélegzeted fátyoléban) „Inged felhőjéből melled barna holdja kibontva a számhoz lopakodik csókra.

Tenyerem hálóján éjfekete bolyhok, gyöngy-rejtő kagylóként nyílik meleg combod."

(Láng-nyílként)

A primér élmény süt mindegyik citátumból, de ha nem szerelmes verseket idéznék, a régiek közül, ugyanezt mondhatnám.

Sokszor, sok napon, sokfajta hangulatban vettem kézbe Galambosi László legújabb kötetét, a Gyolcsba öleiét. Kerestem azt a versélményt, amit költészete számomra eddig jelentett. Kerestem azokat a sorokat, amelyeket érdemes lesz e kötetből megjegyeznem, hogy idézzem őket magamnak nehéz vagy furcsa élethelyzetekben ....

Valami baj történt. Vagy én lettem kevésbbé fogékony a líra iránt, vagy a költő új versei alkalmatlanok arra, hogy valóban megrendítsenek. Hiába található sok szép vers az új kötetben — pl. a Mecseki szimfónia vagy az Ezüstben — valahogy mindig úgy érzem, Galambosi önmagának föladott penzumot teljesít. Nemcsak akkor érzem ezt, ha minta után ír verset, mint pl. a Bóbita költőjének ajánlott Szalagozó olvastán, (e vers a Füstös rajkók ritmusában született), vagy az eleve dedikált, tehát elfogadhatóan a címzett modorát fölvevő versek esetében: a béke és tájversek hatása is ez. Mintha másodlagos élmények öltöznének a jelzős szerkezetek túldíszített ruhájába . . . Mert kedves, ha azt olvasom: ..Bozsogni .kezd a vakondalagút” (Tanya) vagy „öregapám körtét bögyöl, — billeg a bajszáról." (Bocskoro- ló), de ha „A melegben szöcs- • kedandárokat rebbentő kocsik zörögnek baltacimborított dombokon által, — megrakva hörcsögborzolta búzával” (Sövénytől sövényig), akkor oda az áhitat.

A kötetre végül is az áll, ami irodalmi életünk eaészére: sok a vers — kevés a költészet.

Bükkösdi László

Csalog Judit

A születés díszletei

Senki nem vitatja, hogy létünk alapfeltételeit a termelés és a gazdaság teremti meg. Ugyanakkor legalább ennyire evidens az is, hogy pontosan a termelés, s egyáltalán a jövőnk minősége kerül veszélybe, ha nem tekintjük a gazdaságéval azonos súlyúnak a tudat, azaz az iskola és a kultúra kérdéseit. Egy ország szellemi kondíciója, következésképp a közérzete, közállapotai eldőlhetnek az iskolapadokban. Méaihozzá évtizedekre. Nem véletlen tehát, hogy az iskola, a művelődés gondjai oly régóta és gyakran" szerepelnek a napilapok és folyóiratok hasábjain.

Úgy tűnhet talán a laikusnak, hogy nagyobb lármát csapnak ez ügy körül, mint amekkora publicitást maga a gazdasági reform kapott és kap. A szakemberek azonban (a gazdaságiak is!) jól tudják, hoav egyazon dolog két oldaláról van szó. Semmiféle reform nem képzelhető el tudatosság, a tudat gazdagodása, a közélet és a közvélemény demokratizálódása nélkül. Amikor tehát az iskoláról vitatkozunk, akkor a holnap legizgalmasabb kérdéseit feszegetjük.

Szükségesnek tartottam ezt előrebocsátani Csalog Judit: A születés díszletei című cikk tanulmányesszékötetéről szólván. Mert időről-időre „le kell szögezni" megtette ezt Köneczi Béla is a Parlamentben), hogy az iskola Közügy. (Jobban kifejezi ez a reformkorra emlékeztető szó a lényeget, mint az elcsépelt „társadalmi kérdés” stb.l Kétszeresen is az, mivel az iskola mindenkor a társadalom tükre,

ugyanakkor a jövő társadalmának műhelye.

Milyen most ez a műhely? Csalog Judit (folyóiratokban már olvasott) írásainak döntő többsége erre keresi és adja meg a választ.

Fiúk, lányok, nevelők című írásában például a vidéki kisvárosba került pályakezdő pedagógus lelkesedésének a lehűlését dokumentálja igen szemléletesen és tanulságosan. Meghatározó élmény ez: az első találkozás a gyerekekkel és a tanári szobával.. Válasz arra is, hogy a most végzett bölcsészek fele miért nem pályázott meg pedagógus állást, hogy miért hagyják oda oly sokan megkeseredetten később a katedrát.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy milyen értékek védelmében bírál, emel szót Csalog Judit? Erre is kapunk választ — „direktebben" — a kötet második felében. Egyetlen szóban is összefoglalható: a közösségről van szó. Úgy is, ahogyan Makarenko értette, de a szó tógabb értelmében is. A demokrácia „működése”, kiszélesítése feltétele — s ez kölcsönöz — a kultúra birtokbavételének. S nem kevésbé a termelési állapota, az emb.er és a munka viszonya. A szerző természetesen nem szociológiát ír — noha írásai telítve vannak szociológiai elemekkel is. Nézőpontja a humán értelmiségé, aki felelősséget érez azért a világért, amelyben élnie, dolgoznia adatott. Nyugtalansága — s mondjuk ki: rosszkedve is — ebből az elkötelezett felelősségtudatból fakad. (Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1984.)

Horpácsi Sándor

Kalászom

sarkant/úz

Kalászom sarkantyúz, kételyem megérett, példázódik gőgöm, nem rezzent a kétely.

Fújtatok a hűsőn szerelmes-gondűzőn.

Téllé temetkezek, adóv ébégat cövek-nagy lakattal.

Korhadás

menekül

Korhadás menekül, megtart a zuhanás, güzmölök szentséget, s kikérődzök ostyát.

Támolyog temetőm, tápászkodik, s lerogy, törmellék búza hull s ijesztő szél fájdit.

Árnyék-fény menekül.

MEZEY KATALIN

Gyerekek

— Mit tárgyalsz az öreg Józsival? — kérdezte, amikor bement vele a fűzfaárnyékos, ke- ményretaposott udvarba. Leültek a csónakbak alacsony gerendájára.

— Nem tárgyaltam. Ö mesélt — válaszolta jókedvűen. Már az is jó volt, hogy az öreg odatelepedett hozzá, ahogy a lépcső mellett, a köveken ncfpozott. Kikötötte a csónakját, vállára vette az evezőit, és feljött a lépcsőn. Lepakolt mellette a partra, és cigarettát sodort. Azon a jól ismert, de egyre ritkábban látott módon, ahogy kiskorában az apja barátai szoktak. Nyelvheggyel keskeny nyálcsíkot húzott az összesodoríntott újságpapírra. Aztán bosszankodva mondta, hogy rossz volt a kapás, hajnal óta kint ült a vizen, és semmit sem fogott.

Úay ’beszélt vele, mint egy felnőttel. Ö meg csak feküdt tovább a napon, és fején keresztbe tett karja árnyékából nézett fel az öregre. Annyira váratlan volt, hogy idetelepedett hozzá, hogy fel sem ült. Azt hitte, nem vette észre őt.

— Csak ne mesélgessen neked — mondta a fiú.

Komoly, felnőtt srác volt hozzá képest, az idén érettségizett. Szőke hajától elütő napbarnított arca férfiassá tette a külsejét.

— Mért ne? — kérdezte nevetve. Tetszett neki, hogy előbb az öreg úgy beszélgetett vele, mint egy másik vén tengeri medvével, most meg Laci, a bátyja barátja veszi pártfogásába.

— Csak — csattan sokat- mondóan Laci hangja. Mint egy bekattintott lakat —. Jó lesz, ha elkerülöd.

— A Józsi bácsit? — rtem győzött álmélkodni. Laci apás- kodva, fontos arccal beszélt. Valami nagyon érdekes dolog lapult az egymást követő események alján. — De mért?

— Csak. Nem elég? — ösz- szevont szemöldökkel nézett maga elé. Erzsi előrehajolt, és alulról felfelé belenézett az arcába.

— Mondd el, kérlek! Nem

mondom el senkinek! Becs

szó, nem mondom el senkinek!

Laci kék szeme fel akart

nevetni, ahogy a lány belenézett az arcába, de aztán mégis komoly és titokzatos maradt.

— Tudod, hogy ült — mondta elfordítva a fejét. Meztelen sarka mellett elmélyülten piszkálgatta a földet.

Tudta, persze, hogy tudta.

Nagy orvhalász hírében állt az öreg Józsi, és az ötvenes években lesittelték. Nem is nagyon

szégyellte, az előbb is arról beszélt, hogyan verte csónak- kikötő lánccal agyon az ívás- kor kövek közé bújó pontyokat. Kosárszámra szedte ki őket, és vitte eladni a városba.

— Jó pénzt adtak érte. Pedig aki evett már rendes halqt, bele se tudna harapni. Az ívó hal húsa tejes, édes. Azt csak az afféle marha városi eszi meg. Pfúj! — és kiköpött oldalt. — Persze akkoriban még húst se lehetett kapni, nem hogy potykát. Úgy vitték, mint a cukrot.

Épp itt tartott a történetben, amikor Laci kijött érte, és okos pofával behívta. Azt hitte, az anyjával találkozott fent a faluban, és haza kell mennie. Már éppen mérgelődni akart: nincs egy félórája, hogy nagy nehezen leengedték, és máris hazarángatják.

— Azt is tudod, hogy mért ült?

— Tudom hát. Lánccal verte agyon az ívó halakat, meg hasonlók. Apóm mesélte. Azért is nem vették be a szövetkezetbe. Azóta partőr.

— Ez mind igaz, csak hogy nem ezért csukták le. Ettől még ... Bár aki ilyesmit csinál, az egyéb gaztettre is képe*.

— Nem azért ült? Nem ezért? — szeme-szája elkerekedett a csodálkozástól. — De hiszen apu mondta ...

— Hidd el, hogy nem ezért. Lehet, hogy apád nem akarta elmondani, dp azért jó lesz, ha vigyázol vele .. — megint rejtélyesen elhallgatott.

Erzsi felugrott. Az apja nem akarta elmondani, de Laci biztos, hogy mindjárt elmondja. Mit kéne tennie, hogy elárulja? Látszott, hogy nem akarja könnyen adni a titkát.

— Ha elmondod, én is elmondok neked valamit! — vágta rá hirtelen, bár sejtelme sem volt, hogy mit mondhatna el a fiúnak.

— Buta vagy — nevette el magát Laci. A vonásai megenyhültek. — Azért jöttem ki érted, hogy figyelmeztesselek. Persze, nem bánom, ha elmondasz nekem valamit! — és olyan tréfásan kétértelműen kacsintott rá, ahogy a legények szoktak évődni a bálban a nagylányokkal. Legszívesebben a nyakába ugrott volna, úgy tetszett Erzsinek ez a kacsintás. De inkább elvörösödött, és várakozásteljesen elhallgatott.

— Szóval — kezdte Laci lehalkított hangon —, szóval rontásért ült. Fiatalkorú megrontásáért.

Fiatalkorú megrontásáért! Mit jelent ez? Érezte, hogy félelmetes, komoly dolgot, ha ilyen furcsán hangzik, de nem tudta, hogy pontosan mire gondoljon. Felrémlett benne, ahogy, aha, szóval a Laci őt is fiatalkorúnak tartja, akit esetleg megronthat az öreg. „Ezért hívott be!” Milyen rendes ez a Laci. Félti őt. Még vörösebb lett. A szíve hallhatóan dobogott, szinte döngött a fürdőtrikó vékony anyaga alatt. „Én is, én is” ... szerette volna mondani, de hálistennek nem bírt megszólalni.

— Tudod, mi az? - kérdezte a fiú a lány lehajtott arcát magához fordítva.

— Hát. .. valami — dadoa- ta, és újra elfordult. — Kit rontott meg tulajdonképpen? — Ez a megrontás elég ártatlan szónak tűnt ahhoz, hogy kimondja.

— Egy tizenöt éves lányt. Kökényesből. — Kökényes a szomszéd falu. Erzsinek hirtelen megképzett egy fehérbőrű, szőke copfos, telt, lompos nőalak, mintha mutatták volna neki valamikor, valahol. Vagy mondtak volna róla valami hasonlót. Talán tavaly a búcsúban. Egy fiatal lány meg Józsi bácsi! Hihetetlennek tűnt, hogy a szélcserzett arcú, kérgeskezű vén halász, akit olyan nagyra tartottak a gyerekek! örökké borostás, összehúzott szemű, fakult vásroningben, messziről érződő dohány- és szeszszagqal körülvéve. Mint eqy darab igazi mese, mint a víz titkainak legnagyobb ismernie. Megborzongott. . . De hiszen ő még nincs is egész tizennégy éves. Ki is bökte hirtelen, de Laci erre moso- lyoqva végignézett rajta, és ettől a tekintettől Erzsi újra vörös lett. Nem szégyen volt a vörössége mélyén, hanem fülének hinni nem akaró meglepetés.

— Nem az számít — mondta a fiú jelentőségteljesen, és a lába körmével kapargatta a

hűvös, letaposott iszapot. A tóparti udvarokat minden tavasszal elöntötte a víz.

— Hanem? — kérdezte huncutul Erzsi, aztán hirtelen elszégyellte magát, és váratlan mozdulattal befogta Laci száját. — Jó, jó. Inkább ne válaszolj! —; Ugyanabban a pillanatban el is kellett kapnia a kezét a fiú arcáról, mert hirtelen megengedhetetlennek tűnt ez a gyerekes mozdulat. Megérezte, hogy már nem szabad, hogy neki már nem szabad. És tényleg nem, mert a Laci arcának érintésétől furcsán égni kezdett a tenyere, és ez a forróság fölfutott a két karján, és az egész testét elzsibbasztotta.

Hallgattak egy darabig. És amikor végre fel mert nézni, látta, hogy Laci éppolyan vörös, mint ő, és hogy zavarba jön a lány kíváncsi tekintetétől.

Felegyenesedett és elindult, be a házukba, ami a nagy fűzfa mögött állt, lépcsős fehér tornáccal.

— Várj, — szólt vissza —, mutatót neked valamit. Ő tovább kuporgott a gerendán, és a szúnyogokat csapkodta barna vállán.

Kisvártatva kijött a fiú. Egy könyv volt a kezében.

— Idenézz! — hajolt hozzá és kinyitotta. Vastag táblás, sárga papírú, régi, furcsa betűs címlapot tartott elébe: Petőfi Sándor versei. — Idenézz! — az ujjával egy évszámra mutatott: 1846. — A dédapámé volt. A — könyv tábláién szálkás feketetintás felirat állt: Katona László.

— Őt is úgy hívták? — ál- mélkodott a lány, de valahogy hamisan csengett a fülében a saját szava. Mintha mást várt volna az előbbiek után.

— Ez családi ereklye — mondta Laci komolyan. — Ép öröklöm. Nálunk, a családban ezt a könyvet mindig az elsőszülött fiú örökli. —- Elmosolyodott, és ebben a mosolyban volt valami gyermeki dicsekvés. A lánynak nevetnie kellett. Felszabadultan, boldogan nevettek.

HÉTVÉGE 9.