Dunántúli Napló, 1984. júlis (41. évfolyam, 179-209. szám)
1984-07-14 / 192. szám
Höhalal J Bemutató az Anna Udvarban A Pécsi Nyári Színház elindí tó gondolata az volt, hogy a helybéli táncegyüttesek, elsősorban a balett, új művek bemutatásával tegyék változatossá az ország nagyobb városaiban működő nyári szabadtéri előadásokat. Ebben a szezonban viszont csupán a pécsi balettegyüttes kamaratársulatának egyetlen bemutatója kivételével külföldi táncegyütteseket láthattunk. A Hő- halál címet viselő, a Pastoral zenekar zenéjére készült Eck fmre-balett bemutatója hétfőn volt az Anna Udvarban. A kamarabalettek áthelyezése a Barbakánból ide, az új színhelyre — bár szükséges volt — nem mondható szerencsésnek. Ez utóbbi helyszín olyan, mint egy nyári kerthelyiség, csupán az asztalok helyét padok foglalják el, szemben az előbbivel, amely már építészeténél fogva önmagában díszlet volt, azonkívül a belépés pillanatában már elválasztotta a nézőt a hétköznapi világtól. A bemutatott Hőhalál műfaját tekintve fantáziabalettnek nevezhető, mely — a koreográ' fus nyilatkozata szerint — az emberiséget a távoli jövőben elérhető hőhalálnak és esetleges túlélőinek érzelmi vetületét mutatja be. Ennek értelmében különböző emberi magatartás- formák jelennek meg a színpadon, így a halálraítélt önmagán a halál stigmáját felismerő és mindenkiben ezt kereső ember utolsó, még az élethez és társaihoz ragaszkodó vonzalmát, maid a halál tudomásulvételét élők különböző reagálását. Ez adott értelmet a kosztümök között főszerepet játszó kesztyűknek, amely akarva- akaratlanul is az atomtámadás elleni védőeszközöket juttatta a néző eszébe. Ezt egyértelműen erősítették meg az utolsó képek, a diadalmas zenére történt örömei kifejező túlélők tánca. A táncosok — Hetényi János, Bretus Mária, Paronai Magdolna, Uhrik Dóra — különböző embertípusokat jelenítettek meg táncaikban. Hetényi a halált mintegy titokban tartó egyéniségként közeledett társai felé, Paronai lírai, vigasztaló társ volt, Bretus a féltő, Uhrik pedig az értelmetlen halál ellen harcoló, bár ezt időnként hisztérikus, rángatózó 'mozgásrendszerrel érzékeltette. Csupán mozdulataik árulkodtak érzelmeikről, rezzenéstelen arcuk riadtságot, félelmet tükröző volt. A diszlel színeiben, kivitelezésében harmonizált a kosztümökével, amelyek amellett, hogy egyes jellemek színbeli kifejezői voltak, e'sősorban a kivitelezés miatt tűntek bizarrnak. A meleg sárga és barna, a vibráló zöld és lila összeállítások önmagukban érzelemhordozók voltak. Kivitelezésük olyannyira meglepő, hogy sok esetben elvonja o figyelmet magáról a táncról, a mozdulatok sem érvényesülhetnek teljes mértékben. A Pastoral együttes zenéjében az ütőhangszereken megszólaló minimál-téma makacsul visszatérő feldolgozása jól érzékeltette azt az elképzelt légkört, amelyben állandóan fenyeget a veszély, és amelynek ■felismerését a táncosok szinte üres arckiíejezése tükrözött. Majd a különböző fúvóshangszereken folytatódó, embert sirató dallam sikerült kiegészítője vo't a jelenetnek, iméltó előkészítője a klasszikus zenéből vett Alleluja idézetnek. Ez mint a túlélés örömteli, hálaadó emberiség zenéje volt, melyet a táncosok nagyon szép, egyidejű, pontos tánca még mélyér- telműbbé tett. Fonay Zsuzsa Játszani is engedd... Ö römmel figyeltünk fel annak idején az egymás után születő diáklapokra. A születések nem mentek könyen. A kockázat nagy volt: „profi” újságot sem könnyű csinálni, rengeteg a hibalehetőség. Mi több: a politikai hibák lehetősége. A diáklapok azonban lassan talpra álltak és megfigyeléseink szerint egyre inkább betöltötték alapvető szerepüket, az egyetemi és főiskolai élet demokratizmusának a szolgálatát. Van olyan diáklap, amelyet ma is rendszeresen ott láthatunk a szerkesztőségünkbe beérkező több tucot újság között. Ha föl'lapozzuk tájékozódhatunk arról, mi foglalkoztatja manapság a diákokat. A minap azonban olyan egyetemi lap is a kezembe akadt, amelynek évek óta egyetlen példányát sem láttam. Hozzánk nem küldenek belőle. A címe: Glosz- szátor, alcímében pedig a pécsi JPTE közéleti és kulturális lapjaként határozza meg magát. A Glosszátor — egészen pontosan szólva — mégsem véletlenszerűen akadt a kezembe, a kezembe nyomták. Mégpedig az egyik kollégám, aki valamilyen módon hozzájutott. Mindjárt három példányt is adott (1983. október, 1983. november—december és 1984. február), mondván: ezeket érdemes megnézned. Időm engedtével meg is néztem őket. Először csak lapozgatva, majd alaposan szemügyrevéve böngésztem ót a negyven-hatvan oldal terjedelmű példányszámokat és . . . Be kell vallanom: tátva maradt a szám. Rólunk volt szó. A „helyi sajtóról". Azaz: a Dunántúli Naplóról. Az említett számok közül sorrendileg az elsőben „vitaindítót” olvashattam: „A pécsi köz8. HÉTVÉGE gazdászképzés a helyi sajtó tükrében” címmel. A mosolyra fakasztóan tudományoskodó, fontoskodó „cikket” sértődött válasz követte a második számban. Válasz a „vitaindítóra”. A harmadik számban több hozzászóló nyilvánított véleményt, továbbá a Glosszátor szerkesztősége is állást foglalt, összességében 19 oldalnyi „helyi sajtó” e'llen emelt vád. Vártam a tanév végi számot, ez viszont már nem tartalmazott ilyen jellegű megnyilvánulásokat. A „megnyilvánulások" meghatározásnál sajnos nem találok jobbat, mert akárhogy is forgatom a Glosszátort, a benne olvasottakat még középiskolás diákoktól is röstelleni való fogalmazványoknak kell tekintenem. Bár, azt hogy értékeljem őket, nem érzem feladatomnak. Van szerkesztőbizottságuk. Vannak közöttük és körülöttük, olvasóik között felnőttek is. Röviden összefoglalva: a „vitaindító” szerzője abból indul ki és arra alapozza „fejtegetéseit”, hogy mint írja: „kutatásai közben" kezébe akadt a Dunántúli Napló egy régebbi (tavaly június 2-i) száma és abban a „helyi sajtó" (pontosabban: jómagam) dicsérőleg szólt a jogi kari diákok közgazdasági témájú diákköri dolgozatairól, pályázati eredményeiről, holott azok szerzői mindösz- sze jogászok, mit érthetnek a közgazdaságtanhoz. Bezzeg a közgazdászhallgatókról mi újságírók szisztematikusan és mélyen hallgatunk. Hallgat a helyi sajtó! A közös jogász—közgazdászkollégiumot is lejogászkol- légiumoztuk, pedig ott igenis közgazdászhallgatók is laknak, sőt. . . Mindezek után „az átlagolvasó fejével gondolkodva” megállapíthatjuk — írja a Glosszátor —, hogy akár be is lehet zárni a közgazdasági egyetem kapuit, mivel ha nem szakmabeliek is foglalkozhatnak (pl. jogász- hallgatók stb.) közgazdaság- tannal, akkor meg kell szüntetni a közgazdasági jellegű felsőoktatási intézményeket stb., stb ... Tizenkilenc oldalon át — hasonlóan magasfekvésű „elméleti" szférában. Egyes egyedül a legelső kitételre érdemes válaszolni. A nagy eszmefuttatások alapjául kipécézett — Dunántúli Naplóban megjelent — cikkben említett országos tudományos diákköri pályázaton kizárólag joghallgatók szerepeltek és értek el sikereket! Közgazdász- hallgató véletlenül sem szerepelt közöttük, pedig a lehetőségük megvolt erre. A dicsérni- való pedig éppen az volt, hogy a tdk-pályázat nyertesei — bár joghallgatók —• eredményeik szerint elismerésre méltó közgazdasági ismeretekre tehettek szert, ami legalább bennük örvendetesen közelítheti egymáshoz a közelítenivaló tudományágakat. Ezen az alapon hergelte fel magát a „vitaindító" vérmes hangú ifjú szerzője, aki aztán a továbbiakban minősíthetetlen sértegetésekbe kezdett. Engem és az általában emlegetett „újságírókat" sértette volna meg a legjobban, de én nem sértődtem meg. Nem csak azért, mert utólag szereztem tudomást a Glosszátor ádáz „vitájáról”, hanem azért sem, mert én is voltam fiatal. (Igaz: nekem annak idején ilyesmiért szóltak volna az idősebbek). A következő számban a megsértett jogászhallgatók egyike ragadott tollat és visszautasítva a sértést... viszontsértett. A harmadik szómban tovább növekedett a megsértettek száma. Acsarkodó indulatok borították el a Glosszátor oldalait. Az egész álvita elindítója pedig homályos célzásokat és ismételten kemény sértéseket tartalmazó „Háttérmegvilágítás” című irományában ismét csak fújta a magáét. Végezetül pedig!!!: köszönetét mondott két egyetemi oktatónak, akik „javaslataikkal”, „észrevételeikkel” segítettek cikkének megírásában. Ha valami feszültséget keltett bennem a húszoldalas szomorú olvasmányban, akkor ez az utolsó köszönetnyilvánító mondat volt az. A háttérben álló tanárokra való hivatkozás. Ilyen is van ...? És ezért foglalkozom most itt mindezzel. Eszembe jutnak József Attila híres verssorai: „jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!" Nos, azt látom, játszatni engedik őket. Játszani a saját naivitásukkal, tudatlanságukkal, s a diáklaposdival, a nyomda- festékkel, a nyilvánossággal. Játszhatnak mások becsületével, mások jóhiszeműségével — egyetemi KISZ-bizottsági védjeggyel ellátva, tanári segédlettel .. Nem lehet panaszuk a játékra. Ám, ami a jó szóval való oktatást illeti, ott érzek némi hiányosságot a Glosszátor című diáklap olvasgatása alapján. Kíváncsi volnék, mi lesz erről néhány év múlva az — óhatatlanul felnövekvő és ‘bizonnyal megkomolyodó — „szép okos fiák" véleménye. Kíváncsi volnék, hol, kitől és milyen áron tanulnak majd meg okosan érvelni, vitatkozni. És a közszereplés kihagyott, nehezen pótolható iskolájáért a saját káron megszerzendő kései ismeretekért, az okos polémiák elmaradt lehetőségeiért kinek mondanak majd köszönetét? Bebesi Károly Rajz *84. nemzetközi kiállítás a Pécsi Galériában P. Pittaluga (Olaszország) rajza Orpheus visszafordul... A művészet mindig célnál van, befejezett, tökéletes — írta egyik 1916-os tanulmányában Fülep Lajos. Később hozzátette még: „minden kor és minden művész ott folytatta, ahol az elődje abbahagyta.” Divatos kötelesség manapság a művészetben is a nyolcvanas éveket prognosztizálni. Az 1980-as Velencei Biennálé, majd a 82-es Kasseli Dokumente kiállításai az erőltetetten szűrrealista, expresszív, döntően figurális művészet uralmát jósolták. Azt sugallták, hogy a nyolcvanas évek a nagy „ösz- szeegyeztetések" kora lesz, a civilizációk, politikák, etikák, stílusok és modorok, rendszerelvű stratégiák és spontán őrületek egymásrakopírozódási tüneteivel. A tények aztán az idő haladtával újabb felismeréseket is sarjasztottak. Az újat akarás furcsa módon tartózkodik az utópiába lendüléstől. A jövő számára forgalmazott referenciák nem a jelenből, hanem a múltból származnak. A cselekvő tehetetlenség paradoxonévá csiszolódó kétértelműségek vagy csupán agresszív fintorok művészete minden rést, üreget, szakadást felmér, amelyekről a huszadik század avantgardistái korábban megfeledkeztek. Az „életművészet” gőzös maxi mája előtt persze, akadnak korlátok, melyek mégis szükségesnek mondatják a közlésnek, kooperációnak alkotásokon keresztül történő megjelenítését. A nyomhagyást. A stílust. A múzeumokat. Az előképeket és a sztárokat. Orpheus „legendáriumát” a Hádes parancsa szerinti optimista kivitelben nem játszotta végig senki. A tudás parancsa: „követ-e Eurüdiké?” és a túlvilág urának parancsa: „csak előre nézz!” — egyszerre nem teljesíthető. A tudásért feláldozott boldogság fizetsége lesz a művészet, melynek .hátraarcaiból” ad szemelvényeket a pécsi kiállítás. A meghívásos kiállítás százhúsz résztvevője Algériától Svédországig, (köztük ötvenkét magyar művész) a lehető legtanulságosabb metszetét nyújtja át a „rajzolás” tevékenységében és eredményében összefoglalható ismereteknek. Szinte teljességre törő részletességgel sorolja fel, hogy mi lehet a rajz. Dekoráció? Figuráció? Van Osta (B), Janev és Melis (CS), Labauvie, Kemény György, Szilvitzky Margit lapjai példák erre. Elvont jelek, magán-mitológiai ábrák? Türk Péter, Swierkiewitz Róbert, Halász Károly, Erdély Miklós munkái ? f N. Nestler (Ausztria) rajza vagy az alsó pincében bemutatott Vető János, Nagy Péter, Nyári István, Méhes Zuzu, Nősek László anyaga, iróniájuk a figyelemreméltó. De ember legyen a talpán, aki a félreértések és értelmezések fantasztikus közelségében a sokféleképpen láthatóból valamilyen önmaga számára sokatmondó „egységet” akar létrehozni. Megjelennek itt elszigetelt vonatkozások és kapcsolatban lévők, értékhordozók és értéktelenségek, elkülönülések, önállóságok, el- csökevényesedett „agytalan” élet és derű. A geometrikus sémák feloldását közvetíti Antypa (GR), Becerra (B), Lantos Ferenc, Deák Ferenc (R), Maurer Dóra, S. Walsh (Írország) lapja. Szép fikcióépítészetet művel a rajzlapon. Kovács Attila, Dévényi Sándor és Palotás József. és sorakoznak egymás mellett az absztrakció, a tervrajz, az anyag-mágia, kézírás, statíro- zás és kaparás, költői és költőieden realizmus, a térkép és az akcióvázlat, melynek részletes számbavétele kötetet igényelne. A tanulságok és az élmények regisztrálása is. Mert még manapság is példa egy, a mostanihoz hasonló nyitott, elfogulatlan kitekintés, a felmérés és főleg összemérés kísérlete. Pinczehelyi Sándor, a Galéria vezetője nagyszerű szervezőmunkájának, kiállításrendezői mértéktartásának és ízlésének köszönhetően Pécs és Baranya kulturális rangja ezúttal sértetlen maradt. De Orpheus visszafordult. Hádes szíve kőkemény: Eurüdiké eltűnt. Aknai Tamás
