Dunántúli Napló, 1984. június (41. évfolyam, 149-178. szám)

1984-06-09 / 157. szám

KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT CSORBA C.YClZö vertó 513 N'ADAS PÉTER. A tá* nyomát Í6 «ólt*; be (eíbearélés) 515 VASAD! PETER verse 52» FODOR ANDRÁS versei 52? KAI.AS7. MARTON: Téli bárány («meny. IX) 5» LASZLÖ LAJOS Sorsválter-ilok {riport. II.Í 536 HEKTÓK LASjJIX! vertó 543 CSOORI SÁNDOR: Négy tá*ríó isriuW cirtiM» S45 NACY CASPAR; „,. oujd Lilét er orsr-ég . . " 5-Í8 BISZTRAY ADAM vers» 550 U»KÖ GÁBOR. Cwetváry «irindokilti» 551 P. MOUER PÉTER i Peesi tónMsi esU-k 53«- KISLF.C1 NAGY DÉNES versei 361 CSŰRÖS MIKLÓS; Az Árnyuk kertje kiütöje íSeetrtelSéayi'k eyy kés/iilő Kelneky btxzlőmí'a.yrtriUbMi 563 POMOCATS BÉLA; H SZ JelenAeet iKOnúhj Unit: Bátreík a retteni 5»9 KÁLNOKY LÁSZLÓ versei 571 ♦ Mítityn Veretű 6! éltes HALLAMA ERÜSÉHF.T; Beszélgetés Martyn Fénmocel 573 TÜSKÉS TI BOR; Film Martjei Ferenc mflvísíetírál 577 MABTYN FERENC; &ub6 Erzsiket pécsi kiállítása 581 1904 JtíNIUS A Jelenkor júniusi száma A Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának szépirodalmi anyagában Berták László, Csorba Győző, Fodor And­rás, Kálnoky László és Kis- légi Nagy Dénes verseit, va­lamint Kalász Mártonf László Lajos és Nádas Péter prózai írásait olvashatjuk. Az irodalmi tanulmányok, jegyzetek sorában Csoórí Sándor és Nagy Gáspár írá­sa Nagy László emlékét idé­zi, Csűrös Miklósé Kálnoky László költészetért elemzi. A képzőművészeti rovat­ban összeállítás köszönti a 85 éves Martyn Ferenc fes­tőművészt. Hallania Erzsébet interjúja mellett Tüskés Ti­bor a Martyn Ferenc művé­szetéről készített filmet is­merteti, a festőművész pedig kiállítási megnyitóval szere­pel. Emellett az egész szá­mot Martyn Ferenc rajzai díszítik. Érdeklődésre tarthat szá­mot az ismét jelentkező „Történelmi figyelő" két Írá­sa. Mucsi Ferenc Jászi Osz­kárról és a magyar demok­rácia programjáról, Ormos Mária pedig a Duna menti fasizmusok társadalmi bázi­sáról ír összefoglaló tanul­mányt. N em a látvány volt szo­katlan, gyakran jártak így, kéz a kézben, egymásba karolva, az sem volt szokatlan, hogy Hédi jön Maja fehér ruhájában és Maja viseli Hédi sötétkék se­lyemruháját, ami a különböző méretek miatt nem egészen il­lett nekik; Hédi magasabb volt,, kerekebb, „mellben ő erősebb" mondták csak és kizárólag a ruhákra vonatkoztatható lágy ítélettel egymás között, én na­gyon figyeltem erre, szerettem volna belőle kihallani, vajon nem valami hasonló vetélke­désről van-e szó, mint közöt­tünk, fiúk között, de nem is annyira mellük nagyságának különbözőségével, mint inkább a mellvarrások helyével voltak elfoglalva, amiről aztán oly figyelmes szigorral értekeztek, húzkodták, betűzték, fércelték, hogy gyanakvásomat szépen elaltatták vele, holott az egy­általán nem volt alaptalan; mindenesetre Maja ruhái „előnytelenül" lenyomták Hédi melleit, ám mintha éppen ez a nem egészen illés, ez a pon­tatlanságban mutatkozó és minduntalan szóba kerített kü­lönbözőség tette volna még kí­vánatosabbá állandó ruhacse­réiket, csupán Lívia nem cse­rélgetett velük, s ők igen érzé­kenyen méltányolták büszkesé­gét, felpróbálták a ruháit, de nem erőszakoskodtak, túl sze­gényes is volt az ő ruhatára, bár mindig „édesnek” találták, másfelől viszont szinte egymás­sal versengve kölcsönöztek ne­ki kendőcskéket, karkötőt, klip- szet, övét, szalagot, nyaklánco­kat, csupa olyasmit, amivel úgy­mond „fel lehetett dobni” Lí­viát, amit ő boldog szémérem- mel elfogadott, miként most, mikor is azt a vörös korallsze- mecskékből fűzött nyakéket vi­selte, amit Maja mindig a fe­hér ruhájához lopott el az any­jától; s mindeme furcsaságon túl, akárha azon aránytalan­ság se zavarta volna őket, hogy kettőiük ruhacseréivel Maja jár jobban, neki ugyan­is laza bőségükkel többnyire kiválóan álltak Hédi ruhái, legalábbis a mi szemünkben éretté vált bennük, nyúlánk tagjainak sutasága eltűnt az anyag bőségében, olyan nagy nő lett tőle, sőt, olybá vált, mintha e csere bere arányta­lansága feletti nagyvonalú szemhunyásuk egyenesen ki­egyensúlyozná közöttük a va­lódi, az igazi, a bántó vetél­kedésre ingerlő különbözősé­get, azt a különbséget, ami annyira megkínozta Maját, l mármint, hogy Hédi volt a szép, a szebb, pontosabban ő volt az, akit mindig és minden­ki szépnek mond, akibe min­denki szerelmes; ha hárman mentek, akkor mindenki őt néz­te meg, aki után meglett és komoly férfiak ocsmányságokat susognak, akit mozik sötétjé­ben vagy tömött járműveken, még akkor is, ha Krisztián van vele, megfogdosnak, megtapo­gatnak, ami miatt ő sír és szé­gyellj magát és hiába görbíti be a hátát, hogy karjaival egy kicsit védje, takarja a melleit, a nők pedig el vannak ragad­tatva tőle, főleg a haját dicsé­rik, mintha ékszert érintenének vagy mohón beletúrnak; lágy hullámokban vállára omló sző­ke hajával, magasan dombo­ruló sima homlokával, telt or­cáival, óriási, kissé dülledő kék szemével „ő a legszebb”, s oly mély volt Maja kínja, hogy ezt mindig éppen ő hozta szó­ba, hangsúlyozta, mindenkinél hangosabban zengte és dicsér­te Hédi szépségét, mintha büszke lenne rá vagy abban reménykedne, hogy majd hely­reigazítják a túlzásait; Hédi szemét különösen érdekessé és j ragyogóvá tették az éjfekete, hosszú pillák és a fekete szem­öldökök, szemöldökének ívét, sűrűségét, egy kicsiny csipesz- J szel tépdesve ki a fölösleges­nek tekinthető szálakat, ő ma­ga igazította, szabályozta, fö­löttébb érzékeny művelet, egy­szer jelen voltam, két ujjával feszítette ki szeme fölött a bőrt, s miközben a csipesszel dol­gozott, tövénél kapva el és rántva ki a szálakat, néha rám­pillantott a tükörből, magya­rázta, hogy most ugyan a vé­kony ívbe szedett szemöldök van divatban, gyakran az egé­szet kitépik és ceruzával raj­zolnak helyette másikat, — „mint a napközis szakácsnő, az a szörnyeteg”, ám az igazán divatos nőnek soha nem sza­bad vakon alkalmazkodnia, ha­nem meg kell találnia a meg­felelő egyensúlyt a saját adott­ságai és az uralkodó vonalak között, mint például a Maja, aki néha elköveti a hibát és olyasmit vesz magára, ami na­gyon divatos ugyan, de egyál­talán nem áll jól neki, és ha ő ilyenkor szólni merészel, ak­kor vérig van sértve, ez olyan gyerekes a Majában, igaz a szemöldökét éppen szedhetné, de azt mondja, hogy fáj, hát nem is fáj annyira, és ha va­lakinek ölyan sűrűn és csúnyán nő, mint a Majának, akkor gyantázhatná, a gyantázás egyáltalán nem fáj és a lábát különben is gyantáznia kell, mert teljesen szőrös lenne, ő ellenben azért nem húzza ki olyan vékonyra, mert ha túl vékony lenne, akkor az orra nagyobbnak látszana és így is elég, tehát nem nyerne vele annyit, amennyit veszítene; az orra tán valóban nagyobb volt a kelleténél, vékony, ívesen meggörbülő, egyszer azt mond­ta róla, hogy ő az apja orrát viseli és ez az orr a legzsidó- sabb az arcán, különben még németnek is elmenne, nevetett, ő soha nem látta az apját, il­letve nem -emlékezhetett rá, mint ahogyan Krisztián se, „el­hurcolták”, s a szó legalább olyan mély hatást gyakorolt rám, mint a másik, amelyik Krisztián apjára vonatkozott, aki „elesett", az orrán pedig szerettem végighúzni az ujja­mat, mert akkor úgy éreztem, mintha megérintenék valamit, ami zsidó; bőrének színével azonban bárkit kárpótolt szép­ségének e csekélyke hibájá­ért, ha egyáltalán hibának le­hetne nevezni a szabálytalant, mely persze szerves tartozéka a szépségnek, bőrének színe mintegy kiteljesítette szépsé­gét, nem fehér volt, ami sző­kéknél, kékszeműeknél megszo­kott, hanem miként egy fino­man kisütött zsömle, s e gyen­gédséggel teli szín teremtette meg az arc durván ellentétes részleteiből a tökéletesség összhangját; nem beszélve most gömbölyű válláról, erős, hosszú lábáról, mely boltozot­ton és puhán érintette a talajt, vékony derekáról, asszonyos csípőjéről, ami miatt egyszer intőt is kapott, mert hogy ri- szálja és a Hűvös néni érre berohant az iskolába és ordí­tott a tanáriban, hogy inkább a mocskos fantáziájukat fékez­nék meg, minthogy ilyen disz- nóságokat firkáljanak, és az „ilyeneket el kéne tiltani a ta­nítástól”; s mindeme tökély nem csupán közülünk emelte ki őt, hanem egyáltalán, föltű­nő és kihívó szépséggé tette, igazi szépséggé, amitől ő, ha szerét ejthette, e ruhacserék által szívesen megszabadult egy kicsit, annál is inkább, mert Majának voltak szebb és érdekesebb ruhái. Majától jöttek és Líviához vagy Hédihez mentek, bizonyá­ra azért jöttek erre, hogy útju­kat lerövidítsék vagy alkalmat adjanak Hédinek a virágsze­désre, aki meglehetősen nagy­szájú és nagyhangú lány volt ahhoz, hogy érezze, milyen jól ál! neki ez a virágszedés, vagy a gordonkázás, a finom, a fi­nomkodó dolgok, szobája teli volt bögrécskékkel, poharakkal, vázácskákkal, s mindennap friss virágokat szedett, sokáig őrizte az elszáradt csokrocská­kat, mindig rágicsált, forgatott valami növényt a fogai között, fűszálat, levelet, virágot, nem hajtott fület a könyvek lapjai­ra, nem használt könyvjelzőt sem, virágot helyezett a két lap közé, ősszel színes faleve­let, s ha tőle kölcsönzött az ember valami olvasnivalót, ak­kor egy óvatlan mozdulattól egész arborétum hullt ki szá­razon a lapok közül, gordon- kázni tanult s elég ügyesen játszott nagy hangszerén. Iskolai ünnepélyeken szere­pelt, s egyszer megkért, kísér­jem be a városba, ahol vala­milyen zsidó ünnepségen kel­lett föllépnie, egyedül nem utazott szívesen, különösen, mert késő este tértünk vissza és nagyon értékes volt a hang­szere, meg a pimasz férfiak miatt; ő tulajdonképpen benn lakott a városban, a Dohány utcában, nem messzire a nagy zsinagógától, egy régi, sötét házban, ahol a földszinten munkásszállás is volt és a munkások az udvaron mosa­kodtak lavórban, az anyja azonban, akit én nem ismer­tem addig, kiadta őt a Hűvös nénihez, egyrészt a jó hegyi le­vegő miatt, mert állítólag gyen­ge a tüdeje, másrészt a Hűvös néninek szép zöldségeskertje van, állatokat tart és nála a koszt zsírosabb lett volna, ám Hédi azt mesélte nekem, hogy mindez inkább ürügy, valójá­ban azért lett belőle „kiadott gyerek”, mert az anyjának bi­zonyos Novák Storcz Rezső a szeretője, s ő „nem állhatja a pasit a nyálas modora miatt”, az édesanyját nem találtuk otthon, csak egy ajtóba tűzött cetlit, miszerint ők majd az ün­nepség színhelyén várják őt, és hogy milyen ruhát kell föl­vennie, s mindez most bizonyá­ra csak azért jutott eszembe, rnert azon a délutánon Hédi ugyanabban a sötétkék se­lyemruhában volt, amit Maja viselt, és az anyjának éppen ezzel a ruhával volt akkor va­lami baja; álltunk a vigaszta­lan körfolyosón az ajtajuk előtt s nekem eszembe jutott, hogy akkor innen hurcolhatták el az édesapját, tumultuózus jelenet, rémkép, amint tagbaszakadt szállítómunkások egy élő, ele­ven testet, mint valami szek­rényt vagy díványt hurcolnak itt végig, mindenütt csillogtak a rézkilincsek, a névtáblák és a csengők szép, régi rézgomb- jaí, a falakon belövések, bon­tások, toldozások nyomai, az elfeketedett, néhol füstös va­kolaton géppisztolysorozatok szapora lukai, ősz volt, még meleg, a tetőkről ferdén csú­szott be a bágyadt napfény, odalenn gatyában, félmeztele­nül mosakodtak a munkások, fröcskölték egymást és az egész leanderes udvar visszhangzott az ordításaiktól, valahol habot vertek, egy nyitott ablakon rádió hangja szüremlett ki, kó­rus énekelt, ő a térdei közé szorította gordonkájának ha­talmas, fekete tokját, s úgy ol­vasta a cédulát, mintha vala­mi iszonyú hír állna benne, többször elolvasta, egy kicsit sápadt lett tőle, nem hitt a szemének és hiába kérdeztem, mi áll benne, bele is akgrtam Volna nézni, elhúzta előlem, oztán sóhajtva nyúlt be a láb­törlő alá, ott volt a kulcs. A tágas, sötét, hűvös lakás­ban minden fehér ajtószárny kitárva, ő azonnal pisilni ment, halálos csend, csukva voltak az utcára néző ablakok. Sokáig nem jött elő, nem hallottam a csurgást, aztán mégis egy koppanás és meg­húzta a vizet és láttam, hogy nem pisilni, hanem egy kicsit sírni ment oda, ám úgy jött ki, mint aki valamit, amit föltét­lenül szükségesnek érzett, ezennel le is zárt magában, hogy „ez a szalon" mondta, és még egyszer utoljára, bár nem volt már benne könny, ki­törölte a szemét, csak vörös, „az ott az én szobám”, mond­ta, olyan fájdalom lehetett, amin gyorsan túl kellett tennie magát, de bármennyire igyeke­zett is mosolyogni rám, éreztem, nem jó neki, hogy látom ezt, nem jó, hogy itt vagyok. Valamiként nagyon csendes lett ebben a lakásban, nem is szólt többé hozzám, felnyitot­ta a nagy fekete tokot, kiemel­te belőle a hangszerét és az ablakhoz ült vele, megfeszítet­te, tapintgatta, gyantázta a vo­nót, sokáig hangolt, én pedig közben körbejárhattam a la­kást, minden szobából nyílt egy másik szoba, s azt, hogy innen valakit elhurcoltak egyszer, na­gyon jól el lehetett képzelni, csak azt nem lehetett elképzel­ni, hogy az udvarra néző, tel­jesen besötétített hálószobá­ban a Novák Storcz Rezső minden éjszaka valami olyas­mit csinálna az anyjával, ami neki „az idegeire megy”. így értem vissza, mikor ját­szani kezdett, hosszú, lágy ki­tartott, mély vonásokkal indult a darab, szerettem nézni fe­szült és elmélyült arcát, a hangszer hosszú nyakán tapo­gató ujjait, amint gyorsan rá­fogott egy húrra és úgy meg- reszkettette az ujját rajta, az­tán panaszos, rövid, gyorsan elhaló hangok feleltek, egyre magasabbak, ahonnan várat­lan váltásokkal, a két fekvést mintegy összecsúsztatva, egy­idejűleg mélyben és magas­ban, rövidben és hosszúban kellett volna belekeverednie a dallamba, ki kellett volna ke­rekítenie a tiszta témát, de többször melléfogott s bosszú­san abbahagyta. Ezt a bosszankodást nekem csinálta, mégis úgy tett, mint­ha nem lennék a szobában. A széknek támasztva hang­szerét, fölállt, elindult a szobá­ja felé, de útközben meggon­dolta magát, visszament, a hangszert könnyedén fölemelte a nyakánál és gondosan be­fektette a tokba, helyére tette a gyantát, a vonót, a tokot le­zárta és ottmaradt némáh a szoba közepén. Nem tudom miért, én se szóltam, figyeltem őt. HÉTVÉGE 9. KÁLNOKY LÁSZLÓ Kifakadás már nemcsak álmainkban látunk kísérteteket perverz gonosztettekre képes szőrös majompofákat nézzétek a komoly államférfiaknak öltözött álcás alakokat akik a világ megmentőinek hazug szerepében szolgálják ki a még több profitra éhes kevesek érdekét kockára téve mindazt amit a századok létrehoztak a legnagyobb lángelmék szentnek tisztelt alkotásait újra tátonganak a gázkamrák borzalmai századunk poklai hogy rettegésben tartsák a világ jámbor lakóit fehéreket sárgákat feketéket csak az a jó hogy áratatlan állatok a hozzánk képest szelíd párducok és hóhiszemü tigrisek minderről mit sem sejtenek hisz még a szarvasok vagy a legkezesebb őzbakok is döfésre álló szarvval rontanának ellenünk acsarkodva jönnének a kutyák gazdájuk lábszárába marni macskák vájnák arcunkba karmukat belátva hogy az ember nem más csak a föld mételye és amit az évmilliók nem tudtak elpusztítani ö semmivé teszi talán egy pillanat alatt árnyékadó fák hullassátok le lombjaitokat füvek száradjatok ki virágok ó ne nyitjátok tüskék fúródjatok' belénk s ti mázsás sziklák zuhanjatok fejünkre házainkra üssétek ki a fegyvert a kezünkből tépjétek le képmutató álarcunkat amit magunkra öltünk íme beteljesültek az idők elhagyták e világot a jó szellemek és nem fürödnek többé a vizekben a nimfák hanem lóhalálban menekülnek a vegyszereinktől és szennyünktől rothadó döglött halak közül az olajbüztől iszonyodva mivel félúton pottyanó tojás a föld a tyúksegg s a márványpadló között s vagy szétloccsan vagy elgurul. NÁDAS PÉTER A tűz nyomát fű nőtte be

Next

/
Oldalképek
Tartalom