Dunántúli Napló, 1984. június (41. évfolyam, 149-178. szám)
1984-06-30 / 178. szám
CSÁNYI LÁSZLÓ Valaki járt a Salimbeni palotában Kockázatos vállalkozás volt, de ma már végképp elmosódnak álom és valóság partjai, s bizonyos részletekről nem is. tudok számot adni, arról sem, hogy miként jutottam be a palotába, de egy huszáros egyenruhába öltözött hadfira például, aki a palotaőrség tagja volt, határozottan emlékszem. Nyílt, becsületes arca volt, amit kac- kiás bajusz díszített, éjszakára talán bajuszpedrőt kötött, ahogy öregapám is; manapság kiment a divatból, de abban az időben nem volt szokatlan. A fölfelé kunkorodó bajuszt kemény edzéssel kellett szoktatni, öregapám is minden este beállította a megfelelő szögbe, majd ráillesztette a bajuszpedrőt, ami gumiszalagban végződött, s a tarkón kellett megkötni. Amikor felfelé mentem a palota lépcsőjén, rögtön feltűnt a huszáros ruha, a rangot megadó, hegyesre pödört bajusz, s öregapámra gondoltam, szerettem volna szólni is a hadfinak, de sietnem kellett, mert a palotában percre osztották be az időt, s engem őfőméltó- sága várt. Sokkal később, amikot már lehetett utazni, Sienában álmodtam hasonlót; egy palota márványlépcsőjén siettem fölfelé, mindig magasabbra, de ott nem várt senki, csak az volt a fontos, hogy emelkedtem a szobrokkal szegélyezett lépcsőkön, szinte súlytalanul, s akkor ott, Sienában, álmomban, az is eszembe jutott, hogy egyszer már jártam ilyen helyen. Reggel korán ébredtem, felnyitottam a zsalukat, s láttam, hogy a három királyokról elnevezett szállodával szemben már kinyitott az újságos, a bárban is égtek a lámpák. Őszi reggel volt, november, a Salimbeni palota járt eszemben, de ebben a bizonytalan órában az égtájak elmerültek, az időnek sem volt jelentősége, s maga Siena is, a három királyokról elnevezett szállodával együtt, álomnak tűnt. Ma már, könnyelműen, az idő árjában, az olasz borok gondtalan mámorának emlékével, akár azt is mondhatnám, hogy a Salimbeni palotában jártam, s ez természetesen igaz, de az emlék ott, Sienában, a három királyokról elnevezett szállodában, ami — határozzuk meg közelebbről is — a Via di Calzoleria kiszögellé- sében áll a Piazza Tolomei közelében. egybefolyt az álommal, bár ma már nem lehet megállapítani, hogy valóban álom volt-e, vagy inkább a valóság lenyomata egy másik valóságon. Sienában természetesen mindez egyszerűbb volt: a Piazza Tolóméitól a Banchi di Soprán át néhány lépés csak a Piazza Salimbeni, gőgös palotájával, a múlt címerével. A múltra egy másik álom rakódott, melyhez ugyanolyan márványlépcső vezetett, a fordulóban büszke szobrokkal, s időtlenségük nem kérte számon a századokat, mert a lét önmagát jelentette, s aki végigrohant emelkedő fokain, akár az idő lajtorjáját is járhatta, vagy annak a másik palotának kimért lépcsőit, ahol huszáros ruhába öltözött hadfiak sorakoztak, kackiás bajusszal, a kötelességteljesítés közönyével. Sienában könnyű volt álmodni erről a ködben ringó dél- előttről, a szerény jelzőt sem kérdezve, melyből az évszakra lehetett volna következtetni, egyébként is háború volt, amikor az évszakok is beleolvadnak a pusztulásba. A főméltóságú úr roppant Íróasztal előtt ült. s a jelenség fokozatosan tárul fel előttem, mert a kék libériába öltöztetett szolgák lassan, ünnepélyesen nyitották ki az ajtó két szárnyát, melynek négyzetében jelent mea őfőméltóságg feie majd a tér, üressége káprázatával, lenyűgözően emelte ki az oroszlánlábakon álló íróasztalt, mögötte a főméltóságú úrral. Katonai egyenruhát 'viselt, feje a vállán magasodó arany lapok közül emelkedett ki, szoborra emlékeztető közönnyel. Már várt, amikor beléptem, rögtön intett, „jöjjön közelebb”, — mondta jóságosán, s mintegy a semmiből emelve ki karját, intett, „üljön le". Mindebben nem volt előzékenység, vagy leereszkedés, a következő mondat már paran- csolóan is hangzott, „na mutassa!” — mondta türelmetlenül, majd mint aki enyhíteni akarja fölösleges fölényét, hozzátette, „hát akkor lássuk". Aktatáskámat, amit a szék lábához támasztottam, sebes mozdulattal kaptam föl, térdemre tettem és kinyitottam. — Néhány fényképet kell megmutatnom — mondtam, de nem néztem föl —, szeretném, ha figyelemre méltatná főméltóságú uram, — mire könnyedén megjegyezte, „no lássuk végre”, mintha valami pikáns dologról lett volna szó, s kezét lassan kinyújtotta. Az aktatáska zárja nehezen, nyikorogva működött, nem is nyílt ki rögtön, s idegesen arra gondoltam, hogy mennyivel másként történnék mindez másutt, például Sienában, talán a Salimbeni palotában, vagy bárhol, mert ebben az időjátékban minden, ami volt, magában hordta esetlegességét is, s az sem lett volna meglepő, ha ugyanabból az aktatáskából a firenzei hadikészületekről is veszek elő fényképeket, akár olyanokat is, melyeken határozottan fel lehet ismerni a városfalakon serénykedő Michelangelót; ebben a rejtelmekkel zsúfolt világban csak a valószínűtlen hitelesíthetett mindent. Átnyújtottam a képköteget, s ahogy kezünk találkozott az íróasztal fölött, őfőméltósága arca megkeményedett, vonásaiból gyanakvást olvastam ki. — Azt mondta, meg kell mutatnia néhány fényképet. Ezek szerint valaki megbízta ezzel, s tudni akarom, ki a megbízója? — Erről nem érdemes beszélnünk. Tényekről van szó, s bár ezek jövőbeni tények, any- nyira fontosak, hogy a neveknek nem kell jelentőséget tulajdonítanunk. — Natürlich, vannak esetek, wie sagt man, szóval magának is van neve, — s egy füzetben kezdett lapozni, amit eddig nem vettem észre íróasztalán. — Csányi — mondta, föl se emelve fejét a füzetből. — Jól mondom? Történelmi név. — Vdlamennyien a történelem szereplői vagyunk, főméltóságú uram. A múltra lehet hivatkozni, de érvelni csak a jelennel lehet. t— Aha __ mondta, de láts zott rajta, hogy nem érdeklik szavaim. — Hol hagytuk abba? Kevjs időm van. A fényképek zörögve fiullot- tak az asztalra, ahogy kiszórta őket a borítékból. Keze, melyen fáradt, szürke erek futottak át, fürgén maga elé terítette a képeket, némelyiket fel is emelte, közel a szeméhez. — Nem értem — mondta gyorsan. — Hogy úgy mondjam ... — Történelmi képek — válaszoltam. __ így is mondhatn ám, dokumentumok. — De magyarázza meg, kérem, hogyan készültek? Ha nem csalódom, eredeti fotók. De épp az eredetiségük csal meg. Nem szeretem a technikai trükköket. — A történelem a folyamatot jelenti, a technika pedig ebben az esetben megelőzte az időt, de nem hamisította meg. Hosszan nézte a képeket, majd korához képest gyors mozdulattal felállt, és az ablakhoz lépett. A mélyben a Duna látszott, szürkén, kegyetlenül közönyösen, felette hidak íveltek át, pontosan úgy, ahogy az útikönyvekben látni. „Nézze csak" — mondta majdnem kiabálva, s az ablakhoz siettem. A látvány a bizonytalan évszak szűrt fényében is szép volt, magán hordva a főváros közismert jellemzőit, csak az zavart, hogy a tények véglegesnek hitt dimenzióiban tudomást sem vett a történelemről, melynek riasztó dokumentumai már ott hevertek az asztalon. — Nem értem — mondta a nagyúr —, de mit akar maga velem? — Ezek a képek a jövőt áb- rázoják. Mindössze erről van szó. Ekkor már ismét az asztalnál állt, egyenként felemelte a képeket, s rövidlátó szeméhez tartotta. — ügyes, határozottan ügyes — mondta. — A hitelességében nincs okom kételkedni. De hogy is mondjam — s közben füzetében lapozott —, kedves Mányi ... — Csányi — javítottam ki. Bosszúsan nézett rám: — Mindegy. Ne szakítson félbe! Szóval ügyes, határozottan ügyes fotográfus munkája. De akkor sem értem. Ezeken a képeken valamennyi Duna- hídat lerombolták, itt a házaknak csak a fala áll, vagy az sem, nem is tudom, hol lehet ... — A József körút... — ... szóval nem is tudom, meg ezt sem, talán a Bazilika? — rám néz, nem vár feleletet. — Mindegy, ne szóljon közbe, elhiszem, csak azt mondja meg, kedves Mányi, mit akar ezzel? — Ezek a fényképfelvételek jövőre, tehát 1945 tavaszán készültek a lerombolt fővárosról. — Igen, igen, de akkor sem értem, hogy mit akar ezzel? — Egy fotográfus, ahogy a főméltóságod mondta, határozottan ügyes fotográfus, mert a jelző mindenképp illik rá, előre elkészítette ezeket a képeket. — Vagyis egy évvel előre PÁL JÓZSEF Tavaszi eső mosogat utcát teret esőkabátot jó Sarohin tábornokom emlékszik erre a városra úgy mondják hogy nem lövette egy francot vissza az ágyúkat tovaris hé vissza barbár aki ilyen ékszert szétlövet tavaszi esőben megyek az utcáján tábornokom így volt nem volt így nem tudom mindenesetre hihető egy utcanév egy ékszerváros meg ez a tavaszi eső hazámból egy félországnyit remélem megáztat legalább remélem megáztat legalább hazámból egy félországnyit nemcsak ezt az ékszervárost jó Sarohin tábornokom ha már így összeakadtunk e fűnövesztő jó esőben jöjjön legalább összeszedjük az üres tejeszacskókat a gyesen lévő kismamák homokozóban kis lurkókkal tejeszacskó kefirpohár műanyagvirág zöld fűben kicsit giccses tábornokom műanyagvirág zöld fűben nem nem nem Ont sem ismerik az ablaknál álló kismamák de holnap a kis lurkókkal’ kiülnek és csivitelnek láttátok küldtek két szivart végre jött két utcaseprő dolgozott — s tétován mosolygott, de maga is érezte, hogy a tréfa értelmetlen. — Mégis, hát mit akar? — csattant fel a hangja, de ahogy a képekre nézett, megenyhülten folytatta: — Szóval, mit akar, kedves Lányi? Sokkal később, amikor Sienában a három királyokhoz címzett szállodában álmomban a Salimbeni palotában jártam, ahova másnap valóban elmentem, a portás, aki golyóálló műanyag fülkéjében ült, megállított, s ki is nyittatta velem a táskámat; olcsó, vacak táska volt, Firenzében vettem, a Standában, mert épp árleszállítás volt, egyébként borsának hívják az ilyent, ami műanyaq szatyrot épp úgy jelenthet, mint tőzsdét, templomi perselyt vagy herezacskót; a fogalmak az életben is összekúszálód- nak. A portás persze bombát keresett, de csak néhány képeslap volt a táskámban, eqy füzet, amibe előző este írtam, s az volt az érzésem, a portásnak nagy örömet szereztem volna egy bombával, amit oly régóta keresett kitartóan, s természetesen hiába. De Siena és a Balimbeni palota az időfolyam másik pontján jelent meg, s amikor a három királyokról elnevezett szállodában újra fölmerültek a múlt képei, független voltam az időtől, s az is teljesen közömbös volt, hogy 1944 meahatá- rozhatatlan évszakában jártam- e egy olyan jelenben, melynek tényeit később a Salimbeni palota is jelenthette volna. — Tehát __ mondta őfőrrielt ósága, de ahogy kiléptem a Salimbeni palotából, kezemben a többértelmű borsával, és emlékeimmel, botladozva az idő átlói között, minden egyszerre rejtelmes lett és megfejthetetlen, mert 1944 valamelyik napján járhattam vo'nn más palotákban is, táskámba rejtett árulkodó fénykénekkel, s az egyiken talán a Firenze falain szorgoskodó Michelangelót is fel lehetett volna ismerni. — Nézze, Száli — s úgy fogta kezébe a fényképeket, mintha gyanús rovarokat kellene rendeznie egy gyűjteményben —, én anélkül, hogy firtatnám a fotók eredetét, elfogadom, hogy 1945 tavaszán készültek. Már nincs is olyan sok idő addig, ez is hitelességük mellett szól. Tehát valami furfangos fotográfus, verfluchter Kerl . . . Tehát arról van szó, hogy a dunai hidakat, amelyeken ebben a pillanatban méq élénk a forgalom, felrobbantják. Házakat is lerombolnak, íme, itt már látható is. És Budát? '— kiáltott fel. — Nézze, csak, mintha ez lenne a királyi palota I — Ez a történelem — mondtam megadóan. — Pontosabban a történelem egy olyan metszŐDontján állunk, ahonnan több út vezet a jövőbe. Nem mindegy, hogy melyik úton indulunk el. — Tetszetős, amit mond, kedves Kádi, vagy Káli, mindegy, ne szóljon közbe. Tehát arra akar figyelmeztetni, hogy az események jelenlegi menete a főváros lerombolását eredményezi. — A fényképek a leendő tényeket örökítették meg. — Wircklich, nem vonom kétségbe. De ne tételezze fel rólam, hogy ezt én idéztem elő. Igaza van, valamennyien a történelem szereplői vagyunk. — De nem egyformán vagyunk felelősek. — Na ja, na ja — mondta majdnem kedélyesen. — Természetesen sajnálni fogom, ha Budát is lerombolják. Azt is meg kell fontolnom, hol fogunk akkor lakni. Az egész ország csak nem pusztul el? — De főméltóságú uram, qondoljon arra, hogy mennyit kell szenvednie ennek a népnek! — Freilich. Ennek a népnek sajnos olyan a történelme, hoqy is mondjam? No, köszönöm, hogy figyelmeztetett. Ilyen körülmények között gondoskodnom kell egy megfelelő és biztonságos kastélyról. A biztonságunkról van szó, tehát jól meg kell gondolnom. — És a nép biztonsága? Főméltóságú uram . . . — Szerényebb is megteszi. És méq a személyzetről is gondoskodnom kell. — De a nép, főméltóságú uram. Már eddig is százezrek pusztultak el a háborúban. Deponálások vannak, bombázások ... — Sainos. Iqen. a bombázások is. Talán Budát sem kímélik. Leqiobb lenne valahol a nyugati határszélen kerestetnem egy meqfelelő kastélyt. — De talán még sok mindenen lehetne változtatni. Például békét kötni, kilépni a háborúból. — Nem tehetek semmit. A lelkiismeretem tiszta. — Elpusztul az ország. Embereket ölnek halomra. — A történelem menetével nem szállhatok szembe. A lelkiismeretem tiszta, ezt vallom a történelem előtt is. Most pedig menjen, intézkednem kell, menjen, igen, menjen . . . Már említettem, hogy később valóban jártam a Salimbeni palotában. A műanyag kalitkában élő portásnak gyanús volt a táskám, kinyittatta, matatott is benne, de bombát akkor sem talált. HÉTVÉGE 9.
