Dunántúli Napló, 1984. május (41. évfolyam, 119-148. szám)
1984-05-19 / 136. szám
Békés Pál és Rozgonyi Ádám vígjátéka a.Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában Adva van ebben a darabban ez a szegény Lázár, akivel annyi, de annyi érdekes dolog megesik, hogy gazdája, Lopez úr egyenesen az ő kalandjaiból akar regényt írni — pontosabban íratni —, jól tudván, hogy a királyi udvarban most éppen (vagyis 1623-ban) az iiorialom iránti érdeklődés a divat. Ez a szegény Lázár szolgál bordélyban és kísér konkvisztádort, egyszer ereklye, árusnak segédkezik, máskor szakácskodást vállal börtön, ben. S mi közben mindenütt igyekszik érvényesülni (már amennyire egy szolgának erre lehetősége van az olyan klasz- szikusan feudális társadalomban, mint a 17. század elejének Spanyolországa) mindenki becsapja, kisemmizi, félrerúgja mert akkor hazudik, amikor igazat kellene mondania, és okkor becsületes, amikor csal. nia kellene. És végül, mikor már-már úgy érzi, hogy megtalálja a boldogságot az egykori örömlány oldalán, bizony Anita feleségként is osztogatja kegyeit idegeneknek, mégpedig pénzért — keserű vigasz szegény Lázárnak a magyarázat: „azért tettem, hogy megvalósuljon az álmod: meg- vehessük a kocsmát." Fordulatos tehát a történet, és nem minden erkölcsi tanul- ságnélkül való: Lázárnak — és a nézőnek — van oka eltöprengeni az emberi butaság, a hiúság, az úr-szolga viszony és a hatalom természetén, amint alkalmat adott erre Lázár ősképe. Lazarillo De Tormes, az első spanyol pikareszk-regény furfangos hőse is, aki több mint 400 éve nevetteti meg olvasóit. Lázár története is vígjátéknak íródott, és vígjátéknak adatik elő a Ságvári Endre Művelődési Ház színpadán. A rendező, Szegvári Menyhért jó tempót diktál Csik György m. v. díszletei között (a jelmezeket is ő tervezte), a színészek pedig — és ezt igazán dicsérő- leg mondom — legjobb sabÚjlaky László és Sipos László Ionjaikat vették elő a siker érdekében. Sípos Lászlóra jöhetnek akármilyen megpróbáltatások, megalázhatják, kinevetik. mégis mindig újra kezdi: Lázár az elpusztíthatatlan életerő jelképe. Anita eléggé egysíkú szerepét Vári Éva tölti meg színnel, tartalommal. Újlaky László nagyképű Lope- ze, Satranek Károly feminin minisztere, Paál László szélhámos írnoka és Kulka János világfájdalmas nemese jelenti a kört, amelyben Lázár forog, kisebb szerepben Pálfai Pétert, Faludy Lászlót, Kovács Dénest és Bánky Gábort látjuk. Na. de miért ir magyar Író az 1980-as években magyar színpadra olyan darabot, amely 1623-ban Spanyolországban játszódik, kérdi magától a néző már az első rész alatt. A kérdést a fiatal szerzőpáros is feltette egymásnak a műsorfüzetben közölt interjúban — mintegy jelezve, hogy számítanak a kérdésre (kifogásra? szemrehányásra?), s hogy tudják, a válasz meghatározza a vállalkozás — a darabírás és a bemutató — értelmét és részben értékét is. Rokonszenves önbizalom, műveltség és tehetségükbe, az ügy fontosságába vetett hit látszik a miniatűr interjúkból. A kérdésre különben így fest a válasz: „...szerintem tulajdonképpen mindegy, hogy az ember milyen kort és helyszínt választ, ha ... és a véletlen úgy hozta, hogy .ni egy akkor és ott játszódó történetben sejtettünk meg olyasmit, amit itt és most is fontosnak vélünk." Illetve: „Nem hiszem, hogy egy darab konkrét koordinátái az előadása szempontjából meghatározóak." A fiatal szerzőpáros nyilván nem szorul rá annak a színházi igazságnak a részletes magyarázatára, hogy minden színpadra került drámának három ideje van: amikor írják, amikor történik és amikor előadják. Ilyen értelemben ezek a koordináták igenis meg kell hogy határozzák az előadást. De ha az írnok „rosszul fizetett értelmiséginek" nevezi magát, Granada miniszter pedig így jellemzi az irodalmi életet: „most új király van, az irodalom is átszervezésre szorul, vagyis minden marad a régiben, de nem kell annyit emlegetni", és minden, ami az itt és most-ra utal, csak ezen a szinten jelenik meg, akkor a megírás és az előadás ideje — sajnos — valóban nem határozza meg az előadást. Akkor Lázár, Anita. Granada Lopez, az írnok és az általuk megtestesített eszmények, erkölcsök és magatartásformák menthetetlenül megmaradnak 17. századinak, és akkor a mai néző — ha nevet is egy- egy mulatságos szituáción és jó bemondáson nem hall ki belőle a maga számára semmit a máról. Akkor a kérdés — miért ír két magyar író 1980-ban Magyarországon a 300 évvel ezelőtti Spanyolországban játszódó drámát? — voltaképpen válasz nélkül ma- rád. Ez sajnálni való. Mert a szerzőpáros úgy tűnik, jobban ismeri a színpadot, mint a harminc év alatti első-drámás írók szokták; a helyenkénti túlbonyolítás ellenére is élettel tele vígjátéki szituációkban találóan jellemzett figurák mozognak. Az egész komédia gépezete viszonylag jól olajozottan és erőltetés nélkül működik. — És ez nem kevés — bár nem is elég. G. T. Kel le Sándor gyűjteményes tárlata a Pécsi Galériában Kamaramuzsika olaj festékre Ha Kelle Sándorral találkozik az ember, bizton számíthat egy szív- és észpezsdítő beszélgetésre. Ö még a festőknek ahhoz a nemzedékéhez tartozik, akik nemcsak szűkebb szakmájukra figyelnek, de járatosak a zene- irodalom, a költészet berkeiben is. Szellemi frissessége, mindig választékos megjelenése miatt — nehéz elhinni hogy már hetvenéves. Szükségét érezte a számvetésnek. Csaknem öt évtizedes festői pálya, művészetpedagógiai munkásság áll mögötte, s századunk történelme. Tizenhat éves, amikor családja Jánoshalmáról Baranyába települve végleges otthonra talál Vaskapupusztán. A baranyai dűlők- földek-tanyák ölén és a közeli Pécs kultúráján nevelkedve itt kap döntő indíttatást a művészpályára. A Képzőművészeti Akadémián Réti István, a nagybányai festőiskola egyik vezetője és ideológusa lett a mestere, aki a plein air festészeten túl az emocionális, pszichikai fo- gékonyságú pikturára, a fény— árnyék ellentétek kifejezésére, az ember és táj képi egységének intuitiv megragadására irányította a figyelmét. Innen gyökerezik a crocei esztétikára támaszkodó filozofikus hajlama is. Háborús vázlatlapjaival — ezekkel a helyszínen készült fel- JaJdulósokkal, kísértő látomásokkal vagy kegyeletre szólító emlékképekkel — indul a pécsi életmű-kiállítás. A névjegy már 1942-ben összetéveszthetetlen: meg-meglóduló, töprengve megszakadó tusvonalak pendítik meg a főtémát — egy halott katona, egy földig rombolt otthon, egy csonkig égett fa motívumával —, alattuk értelmezőén, színesebben vagy tó8. HÉTVÉGE Csaknem öt évtizedes festői pálya nusos foltokba burkolózva a melléktéma segít föloldani a feszültséget, s egy-egy verssor jelzi — többnyire Radnótitól — a fölülemelkedést az élmény transzponálását intellektuális közegbe. E rajzok bepillantást adnak Kelle látványból induló, azt átstrukturáló, mondanivalóval dúsító alkotói módszerébe. Művein a tartalmi és szerkezeti sűrítés igényével egyszerűsíti a formákat, hangsúlyozza a táj- látvány erővonalait, a színakkordok és erőteljes vonalak ütemes elrendezése zeneiséget ad kompozícióinak. Ezek a — néha talán túlzottan is — racionális mozzanatok végigkísérik pályáját. A negyvenes években szén- akvarell technikával készült képeken a megművelt termőföldek, a fölszántott barázdák, mint a humanizált természet kifejezői még részletező rajzzal hatnak, míg a szín kísérő szerepet vállal, ám a táj szerkezeti fölépítése már jellegzetesen nagyvonalú, dinamikus fölülné- zetével, merész távlataival. A ráció irányította nagyvonalú komponálás — kontúrokkal összefogott motívumok, vastag, dekoratív vonalvezetés —, ugyanakkor néhány szimbolikusnak szánt elem érzelemdús részletezése is jellemző kettősség. A hatvanas évek közepén tett jugoszláviai utazások, a szerb városkák nyüzsgése, a vakító napsütés fölszabadulást hoztak a „Dunántúl szerelmesé”-nek festészetébe. Erről vall néhány pompás kép a kiállításon. Ez az impressziv periódus azonban hamarosan fölszívódik az életmű karakterét meghatározó szimbolikus-konstruktív kifejezésben. Az árnyalatok pszichikai indíttatása helyébe a komplementer színek logikája lép, a láthatóban gyönyörködést fölváltja a szerkesztett formák világa, amely mégsem szakad el teljesen a látványtól. így születnek azok a síkban tartott, majdnem elvont képek, amelyek mégsem új festői minőségükről, hanem a képépítő gondolatban megszűnt látványról szólnak. Számos kortársi törekvés is tetten érhető festészetében. Ezek nem változtatják meg látásmódját, de néha talán akadályozzák a személyiség igazi kibontakozását. Amikor minden prekoncepciót levetve, csupán a festés, a kolorit varázsa miatt születik a kép, akkor lesz igazán kellei. Sok van ilyen a legfrissebb munkák között (A kisdéri harangláb, A Zidina). Ezek a képek visszahozzák a pályakezdő művész intim portréinak mély emberségét, ösztönös értékeit. A kiállításnak azonban nem ez a meglepetése. Most muA képernyő és szokásaink tatkozik meg az az egységes élményanyag, amely gyakoria kölcsönzött Kelle Sándor képeinek drámai atmoszférát, szimbolikus aurát. Korai rajzai között is fölbukkant egy német egyenruhába öltöztetett, agyontépázott és nevetségessé vált madárijesztő. A „Madárijesztő 1938, 1941, 1943, Epilógus” a termés legfrissebb sorozata, összegező érvénnyel, döbbenetes erővel vall a Kelle Sándor nemzedékének életútját a mai napig meghatározó élményről; a világháborút a nagyhatalmak bábjaként átharcolt, megalázott, meggyötört katona madár- ijesztő-sorsának tragikomikumá- ról. Húsz Mária Bár évek óta nem került rá sor, de sokan emlékeznek még a Televízió néhány vil- lanyszavazósos műsorára. Egy mozgó mutatón láthattuk, mit jelent az, ha ugyanabban az időpontban bekapcsolják egy ország háztartásának valamennyi világító- testét, netán az elektromos főzőlapokat is. Budapest vízügyeiért felelős szakembertől hallhattuk - s ezt bizonynyal más városok vizesei is elmondhatják —, hogy egy- egy népszerű tv-sorozat epizódjainak sugárzását követő percekben hirtelen megugrik a vízfogyasztás. Merthogy addig visszatartjuk magunkat, azután rohanunk csak ki oda, hol meg lehet húzni az öblítő zsinórját. Egyszóval életünk, szokásaink olyan tartozéka lett a televízió, hogy otthon, a lakásban ezt nem érzékeljük ugyan, de ami nekünk eszünkbe jut délután vagy este, az ugyanbban a pillanatban hozzávetőleg félmillió honfitársunknak is ugyanabban a percben jut eszébe. Van, aki sopánkodik ezen — nem lehet tagadni, az ilyen uniformizálódásnak sok a veszélye —, van, aki örvendezik és persze, azt se lehet tagadni, hogy néha örömteli dolgok jutnak százezrek eszébe nagyjából ugyanabban a pillanatban. Mindez azt jelenti, hogy akik a televízióban a műsorokat szerkesztik (sokkal inkább, mint azok, akik csinálják), hétköznapi szokásaink órarendjét változtatják jó vagy rossz irányba. A legjobb irány persze az, ha arra ösztönöznek bennünket, hogy legyünk önállóak, merjünk elszakadni szokásaink láncaitól, mert lehet a szabad időnkkel másképpen is gazdálkodni, minthogy kedden és csütörtökön a sorozatokat várjuk, hogy feltétlenül 8 óra előtt érjünk vendégségbe, mert akkor már megnézhetjük a főműsort, hogy délután könnyebben kószálunk el, főleg mi, férfiak, mert akkor úgysincs semmi izgalmas látnivaló, kivéve, ha a focimeccset délután közvetítik. Azért érdemes erről beszélni, mert mintha az 'ország nem figyelt volna fel még eléggé orra, hogy január óta új időszámítás van a televízióban. A leglényegesebb változás, hogy délelőttönként már nemcsak Iskolatelevízió van, hanem film és egyéb nézhető műsor mindazok számára, akik délelőtt otthon tartózkodnak. S mint kiderült, nem is olyan csekély, országosan több százezerre tehetők ezek száma (nyugdíjasok, két műszakban dolgozók, háziasz- szonyok, otthon dolgozók stb.). Ezek a délig tartó műsorok nemcsak ismétlésekbőí állnak, nagyon sok program itt látható először - s néha utoljára is. A másik lényeges változás, hogy kora délután is igen gyakran filmmel vagy valami hasonló népszerűbb műsorral jelentkezik a televízió. Ezt a kora délutáni programot sem vette észre eléggé az ország. Pedig éppen arra lenne jó, hogy esténként ne várjuk annyira a főműsort. Tegyük magunkat szabaddá családunk, barátaink, az olvasás, a színház, a mozi vagy éppen a korai alvás számára. Az év első negyedének tapasztalatai szerint ezek a délután sugárzott filmek semmivel nem rosszabbak, mint amilyeneket fő műsoridőben láthatunk. (Ami persze fordítva is igaz.) Ez a műsorszerkezet-változás lehetőséget ad arra, hogy ismét színesebbek, változatosabbak, egyénibbek legyenek szokásaink. Dehát miért baj az, ha sok ember egyszerre ugyanazt nézi, és miért jó az, ha különböznek nézői beidegződéseink? Nem baj, legalábbis nem nagy baj. Néha - jó, igényes műsoroknál — kifejezetten erénye lehet a televíziónak, ha egyszerre sok embert tud odaültetni a készülékek elé. Mégis, hosszú távon elszürkít és uniformizál az egyforma szellemi táplálék. Élképzelhetetlen, hogy mindenkinek ugyanakkor, ugyanaz legyen jó, ugyanaz legyen hasznos. Az egyik embernek többet kellene aludni, a másiknak többet olvasnia, a harmadiknak társasági kapcsolatokra lenne szüksége, a negyediknek zenére, az ötödiknek mezőgazdasági szaktanácsra. Ha pedig milliószámra egyformán, ugyanakkor ott csücsülünk a készülékek előtt, ez csak úgy elképzelhető, ha feladunk valamit egyéniségünkből, csak ránk jellemző szükségleteinkből. Ezért teszi jól a televízió, ha nem merevíti meg műsorrendjét, ha rá is kényszerít valamennyiünket: naponta válasszunk, döntsünk, mire van szükségünk ott, a képernyő előtt, s mi az, amit helyette szívesebben csinálunk. A televízió ugyanis a képernyő állandó bámulásáról nemcsak rossz műsorokkal tud leszoktatni — erre is akad példa —, hanem a rugalmasabb műsorszerkezettel is. Reméljük, az idén januárban megtett első lépések csak az út kezdetét jelzik. Bernáth László Kései virágcsokor Az alacsony, halk szavú emberke mostanában sokszor eszembe jut. Klemm professzor úr, aki pécsi temetőben pihen immár húsz éve, s akinek születése 100. évfordulójáról nemrég emlékezett meg a város egyeteme, ahogyan Szegedé is. Mindkettőn ott lehettem, sírjához azonban csak a napokban jutottam el. Talán ezért, hogy alakját olyan tisztán vetíti elém a képzelet, úgy, ahogy naponta láttam 1951 és 1955 között. Klemm Antalra lehetetlen nem emlékezni. Mindenki megmosolyogta, mindenki szerette. Talán még az akkori „hivatalos” emberek is... Pedig Klemm Antal félt. Mindentől és mindenkitől. A gyorsan változó és számára ismeretlen világtól, amit nem értett és nem ismert. A szemében a politikai hatalmat megtestesítő Tanulmányi Osztálytól, nyilván már azóta, hogy 1949-ben döbbenten és tehetetlenül állt, amikor a titoizmus vádjával eltávolították mellőle kedves tanársegédjét. Félt a Szabad Nép-félóráktól, amikor ráparancsoltak, hogy neki is hozzá kell szólnia. Ilyenkor röviden összefoglalta a marrizmust szétzúzó sztálini vitacikk lényegét, mindenki figyelmébe ajánlva: olvassák el „Sztálin úr" művét: „Sztálin úr" Marxizmus és nyelvtudomány című tanulmányát. .. Szeme ijedten rebbent hosszan maga elé tekintő merev tartásából: jót mondott-e vajon, vagy? ... Klemm professzor úr nem e világban élt. Főként a Magyar történeti mondattant köszönheti neki a nyelvtudomány, de — sok más fontos művet — is. És tanított, nevelt. Hogy menynyi mindennel, ezt akkor még nem tudtuk. Sok év után jöttem rá, hogy anyanyelvűnk törvényeiben tiszta, logikus rendet tárt elénk, amiben az eligazodás, a használat igényessége az ő szavai, jegyzetei nyomán vált kenyérkereső foglalkozásunk lényegévé, krédójává. És nevelt emberségével, szótlan és megértő humanizmusával. Mélyen emberi alakjáról számos történet él azok emlékezetében, akik ismerték őt a harmincas évek pécsi bölcsész karán, mint bencés szerzetes tanárt, majd másfél évtizedig — nyugdíja- zásásig — Szegeden, a nyelvészeti tanszéken. E történeteket meleg rokon- szenv szőtte, szövi át. Egykori tanítványai, kartársai részéről egyaránt, akiknél nemegyszer ugratások célpontjává is vált. Hiszen, mint Péter László írta róla; „Tudásánál csak szerénysége volt nagyobb. Nem is hiszem, hogy más érdekelte volna a viSzegény Lázár
