Dunántúli Napló, 1984. április (41. évfolyam, 91-118. szám)

1984-04-07 / 96. szám

Költészet napja, 190A

Térnek házamba sokan melegedni

A költészet napjára

Mindjárt ki is igazítom a címet. Nem tettem idézőjelbe, nem tehettem, mert azt csak akkor használhatjuk, ha minden szó, minden betű pontosan úgy áll, ahogy az eredetiben. Nos, az eredeti, a hű mondat: „Térnek házamba sokan melegedni...” Már szinte a hanglejtésről, a szavak egymás után való rendjéről fölismerni: Fgy Illyés Gyula-versből való. A legújabb Szép versekben fog megjelenni, a költészet napján.

Az idei Szép verseket forgatom, amely nélkül egyetlen év sem múlik el. Csaknem hatszáz oldalas, tekintélyes gyűjtemény. Persze, nem kritikára készülök, egyszerűen csak olvasom a verseket. Azt nézegetem, miről írnak mostanában a magyar költők. Ami gyorsan feltűnik: tisztelgő verseket az 1983-ban hetven esztendős Weöres Sándorhoz, s újra meg újra Illyés Gyuláról, Ágh István, Bella István, Csukás István, Keresztury Dezső, Kiss Tamás, Mátyás Ferenc, Oravecz Imre, Vas István, Veress Miklós — mind- mind írt egy-egy verset Illyésről, Illyéshez. Ki halála előtt, ki halála után. Vas István a nyolcvanadik születésnapjára: „Ha magasban, ha a mélyben csak előre mindig élen”. Veress Miklós:

„Tőled tanultam kiáltani"; Keresztury Dezső:

.......és akarod, nem

a

karod, jellé magaslik alakod”; Kiss Tamás:.......a csillogórakot

hozzád igazítják".

Jól tette a Szép versek összeállítója, hogy ilyen sok, de mégsem túl sok Illyésről szóló költeményt iktatott be. Illyés Gyula tavalyi halála után a megrendülést elénk is kellett tárnia, kötelessége volt. Illyés maga a vers, még sokáig élni fognak mozdulatai a magyar versbeszédben, a versbéli gondolkodásban, a magyar eszméletben.

Maga Illyés Gyula is benne van a Szép versben. Egyik négysorosa kezdődik azzal: „Térnek házamba sokan melegedni..." Igen. Sokan térnek házába, verseibe még melegedni, halála után is.

A költészet napja van minden év április 11-én. Ilyenkor a versekbe térünk melegedni. Ez a nemzet még makacsul ragaszkodik a költészethez. Nem is tudjuk magunkat máshogy elképzelni. Amit naponta kézbe veszünk, az újság, minden hét végén versekkel szolgál.

A Szép versekben rábukkanok Csorba Győző költeményére: Ars poeticák a XX. századból. Ez a versszeretőket igén közelről érintheti. Csorba Győző azt vallja ugyanis, hogy a vers nemcsak „hasznos”, „praktikus", „okos” „rendes”, „célszerű" kell hogy legyen, hanem „szép” is

A szép vers olyan, ahová be lehet térni melegedni.

Győri László

Csorba Győző

De hogyha

Hegyek közti mennydörgés bennem másnak tán verébcsipogás —

Kell-e a sorssal ölre mennem s kinek jó ilyen lobogás?

De hogyha echos völgybe hullik? ha sziklát zúdító kavics? finom dobhártyás fülbe hadik? anyanyelvén szól másnak is?

Jobb lenne váliránditva hagynom; múljék el szótlan ami iön?

De hát ha ebből kell fakadjon másoknak is nyugvás öröm!

Pálinkás György

Gond a’vivace

Mór nem jó a nehéz vers és

E gerenda ék kristályos szemünkben akár a

Léken alámerül mint minden szálkás okoskodás

íme fagyott a száj ólom madár

Nem a táj mi röptetni nem akarja

Durva hát a csönd zavara

A szó lebeg

mcdárcsont lábakon állsz

Parti Nagy Lajos

Csasztus

(ujjélenyomatok W. S. m.-lékkönyvébe)

i

ily gesztusokra, kérdem én, támad-e Önnek gusztusa? fogják szaván és érdemén, s csak dől, csak dől a csasztusa.

buffan a nagydob és a kis, csiszog megannyi kasztanyét, köpenyt visel végképp ön is, csalánt, brokátot, matlaszét.

nem forgatottat. forgatót! igy röptét uj rajt nagyszabása alóla, weörsfaj-koptatót, s csak dől a csasztus, ime, lássa.

Takács Dezső rajza

Berták László

Melyik szó a másik?

Ügy jön a vers, mint régi ismerősök arca a tömegben, utcán, valahol.

Fölvillan és nincs, ha meg nem előzöd, kibukva emlékek hullámaiból.

Nézitek egymást, két alagút vége, süt a nap, sötét van, robog valami.

Belőled? Beléd? Indulnál feléje, de lábad, mint nehéz hegyek lábai.

S egyszer csak eléd áll, kezedet fogja, ahogyan a vakot sétálni viszik.

Ujjongsz, bár titkon oldalaznál vissza, hisz nyitott szemekkel vártál valakit.

Mondja? Mondjátok? Melyik szó a másik?

Ki fog szemgödörben meszet oltani?

A jéghegy, ha a tövéig kilátszik, önmagába tud csak belebotlani.

Búcsúztok egyre tapintatosabban.

Sohasem derül ki, hogy ki kicsoda.

S álltok halálig szaladó szavakban, mint egy határtalan fal két oldala.

Galambosi László

Szökdelő

Hóvirág-hajú hajnalok ölelése, fények játékos hidverése, borjak füvet-lobbantó szökdelése, futóka-sörényes kapuk tükrözése nyitja a Tavaszt. Ezüstös vándorok, párából szabaduló házsorok füstjét fordítja felénk a szél.

Halott a Tél!

Aranypalástos püspököt,

Napot kisér a gerle.

Simogass magot-bocsátó szirmot kézfejedre.

Szaggatja lüktető burkát a bontakozó. Izzik a tárulkozó magasba készülő bolyhossága. Bíborba hatalmasul a teremtés megtartó hazája.

Iramodik c gyarló, magasztalódjon.

Ágaskodik a növekedő, szirt szorításában is megmaradjon. Csűrbe iparkodó, szalma-nyakövű kévék vonulása fölött boruljon homlokunkra a termékenység istenképét köszöntő zászló.

Kórusok tusakodás-felejtő fohásza árad.

Hajolj megtisztultan a nyár

szarkaláb-koszorús

forrása fölé. Szádat

asztcg-dicsérő ének buzdítsa pirosra.

Ha lopakodik a krizántém-kalapú Ősz,

a vándormadarak nyakába himbáló

lámpák gyertyáit kioltja.

Szökjünk boldog tilosba. Rejtőzködjünk lebegve. Toll-szőnyegről pillangózzunk védő sugár-kehelybe.

Gyémánt-fa, bőség-fa. Kristáiy-lombú ág.

Koronázd a mentő hűség csillagát.

Pákolitz István

Vakarcs

Eleinte megmosolyogták, olykor vállon veregették,

játssza csak az eszét a beképzelt kis csipás;

össze is hordott az öcskös minden zagyvalékot,

hogy ez meg az történt vele álmaiban;

egy idő után azonban morogni kezdtek fivérei,

látván, hogy drágalátos öccsüknek

ingyen se fűlik foga a tevés-vevéshez:

ez isten világáért nem merítene

félcsobolyónyi vizet a kitikkadt birkáknak;

még jó, hogy ki méltóztatik neki slattyogni a mezőre,

rendszerint tetemes késéssel hozva

a sóba-vizbe főtt, elhült s kilötyögtetett leveskét;

hiába rágták szenilis atyjuk fülét:

ne adjon lovat a takompóc alá,

hiszen a kelekótya álmodozásból

tengődni sem lehet, nemhogy tisztességesen megélni; éshát ők se bolondok,

hogy a henye kenyérpusztitó helyett melózzanak; no aztán végleg betelt a pohár, midőn az ipse legképtelenebb-merészebb álmával rukkolt ki az ünnep-ebédutáni ejtőzés közben; TESTVÉREINEK BÚZAKÉVÉI ALAZATTAL

FÖLDIG HAJOLTAK AZ Ö BÚZAKÉVÉI ELŐTT — karrier-szomját eddig se rejtette véka aló, de most egyértelművé vált példálódzása; el is határozta a testvéri kupaktanács, hogy a legelső kínálkozó alkalommal elteszik láb alól a papa kedvencét; mert az álmait fejtegető naplopó jóslatai valóra is válhatnak; és fenekestül fölfordul a világ, megbomlik a család hierarchikus rendje, ha az elsöszülött elé tolakszik a lenkisebb, a oákosztos vakarcs!

Vers mindenkinek

ILLYÉS GYULA

SZEKSZÁRD FELÉ

Kis vonat megy nagy domboldalon;

terhes kicsi nö a vonaton.

Jár itt is, ha más nem, a szeme;

affajta, ki nem rost sohase.

Homloka az ablak üvegén,

rázódik a tengely ütemén.

Néz ki, bólogatva szüntelen, oldalvást a vastag üvegen.

Nézj mit a tágas táj kínál;

gyermeke helyett is nézi már.

Mosolyog és pillog nagyokat,

mint lány, ha szeszt, édest kortyogat.

Ablakrázta arca szelíden

azt bólintja folyvást, hogy igen.

Ízlik neki, lám csak, a világ;

száll szemén át park és pusztaság.

Pusztai menyecske, jelzi ezt

üveggyöngye; gyöngyön kis kereszt.

Kereszt mellett kis kép: az ura;

térdén köteg színes brosúra.

Szalad át szemén ház és fasor,

szökdel ajkán egyre friss mosoly.

Mintha nem pillái közt, de szép szája hosszán szállna a vidék.

Tábla búza, tábla baltacím

hagyja szinte izét ajkain.

Kéklő szöllök, sárga osztagok becézik az alvó magzatot.

Lebeg az lágy élmény közegén,

anyjában is egy nép közepén.

Most dől el, mivé s mint alakul;

most érinti tán egy titkos ujj.

Úgy becézi, hivja, a világ,

mint házából rég mi a csigát.

Megy szülőmegyémben a vonat;

bennem is megy jó sor gondolat.

fgy vitt egy kis nö rég,

engem is;

itt alakult az én

lelkem is.

Néz, néz a kis asszony, gyűjtöqet.

termi csöndesként a gyermeket.

Hova viszi, honnan, nem tudom; fölvidít, hogy véle utazom.

Nézem úti tájként a szelid

nőn n tegnap és ma

ieqyeit.

Jár szemem a terhes kicsi nőn

s azt gondolom, itt megy a jövőm.

Visz tovább egy népet: eltakart

csempészáruképp hoz egy magyart.

Eav ilyen kis nőben rég Babits éap talán anyámat látta így.

Gondolta, hogy abban él, aki

őt fooia fejében hordani?

Jár szemem a kedves kis anyán

s azt qondolom: itt megy a hazám.

Viszi, mit se tudva, szakadék.

örvény fölött Árpád örökét.

Benne él talán, ki engemet

holtomban is meg-meg- emleget!

Gondom, hitem, eszmém talaja,

öröklétem vagy te, kis anya.

Néznem is jó téged, — megbocsásd.

Kívánok szerencsés utazást!