Dunántúli Napló, 1984. április (41. évfolyam, 91-118. szám)
1984-04-21 / 110. szám
Ú gy vonulnak be mintha hazajönnének. Sako doktornak, a polgármesternek legalábbis ez volt a benyomása, ahogy a városba bevonuló megszálló csapatokat nézte. Igen, mintha hazajönnének, ismételte meg fennhangon, többször is. S a gondolat, a maga egyszerű megfogalmazásában, halálos telitalálatával olyan izgalomba hozta, hogy állandó vizelési ingert érzett. Mór-már futva tette meg az utat a fürdőszobáig, majd valami mágikus erőtől hajtva vissza az ablakhoz, lábujjhegyen, szinte lopakodva, hogy aztán újra és újra elmerüljön a szemlélődésben. Úgy kezdődött — látta a csipkefüggönyön át -, hogy mind a négy irányból hernyótalpas harckocsik özönlötték el a főteret, ablakrezegtető dübörgéssel. Feketébe öltözött Volksdeutscherek — hasukon széles derékszíj, vállukon puska, fejükön fekete posztósapka, kabátjuk ujján karszafag, fehéren villogó horogkereszttel - vigyázzállásban, magasba lendített karral üdvözölték . őket. A harckocsik legénységén örömujjongás futott végig a testvéri fogadtatás láttán. A tagbaszakadt Volksdeutscherek egyébként is rózsás színű arca egészen kivörösödött, méretre szabott egyenruhájukban feszítve csak úgy dagadtak az erőtől, szinte szárnyuk nőtt. Felugráltak a tankokra, úgy csimpaszkodtak a harckocsik fogódzóiba, mintha a hideg vas érintésétől anteusi erőt remélnének, Fél kézzel kapaszkodtak, a másikban horogkeresztes zászló lobogott. Úgy látszik, megizzadtak, mert szinte gőzölögtek a boldogság hevében, merész várakozással telve. Ahogy múlik az idő, dr. Sako azon kapja magát, hogy a .kívülálló szemével nézi az egész parádét, mintha moziban ülne, vagy egy óriásira nagyított fénykép előtt. Valahogy tompán, idegenül. Sako doktor lelki szemei előtt egy térkép jelenik meg, a háttérbe szorítva a főtéri nyüzsgést. Leigázott országokat lát, bontón, de valósan dobbanó német csizmákat, menetelő századokat, zászlóaljakat. Van ebben valami hátborzongató, ebben a vad csizmadobogásban, . az előrenyomulásban. Mintha távoli égitestekről jött idegenek élettelen, hideg acélujjai tapogatnák végig az ember testét. Dr. Sako már reggeli sétáján felfigyelt a vihar előtti csendre. Az emberek, lövedékektől tartva, leeresztett redőnyök résein át lestek ki. A műhelyekben sehol egy lélek. És most, lám, bejöttek, s valami különös szagtól lett ter- hes a levegő. Új mundér, naf- tcrtín, bakancs és friss bőr szaga ez. Súlyos lidércnyomás nehezedett rá. És fogalma sem volt róla, hogyan rázhatná le, hogyan szabadulhatna meg tőle. A tankok vad acélhordaként törtek be a főtérre, mely piac is volt egyben. A pultokon egyszerűen keresztülgázoltak. Hernyótalpaik pillanatok alatt forgáccsá, pozdorjává, kásává zúzták őket. Aztán elrendeződtek a téren. Kupoláik alól pilótasapkás katonák bukkantak elő. A Ristic és társa manufaktúrával szemközti Klein-féle bolt fölött csakhamar ott lengedezett a horog keresztes zászló. Ezt a zászlót — mely a polgár- mestert egy, a zsákmányszerzés pillanatában lelőtt, megkövesedett madár halotti görcsbe rándult karmaira emlékeztette — a Volksdeutscherek szvászti- kának becézték. Mintha csak a jelre vártak volna, mind több szvásztika jelent meg a többi bolt fölött is. Német „oszolj!” vezényszó hangzott fel, s a katonák a Volksdeutscher-feleségek és Mladen Markov vajdasági — bánáti — születésű, Belgrádban élő szerb író, novellavilágának két meghatározó jegye van: a történelem és a kisember. A történelem, mely bővelkedik jellemet és sorsot formáló helyzetekben (Mar- kovnál: háború), és a kisember, aki tanácstalanul áll az események sodrában, nem tudván megérteni az átértékelődés rugóit és szédítő iramú lefolyását. Széles mederben hömpölygő, elemző realista próza a Markové, szavakba foglalható tartalma sokszor nem több egy-egy élethelyzetnél, ezek azonban rendre emberségből vizsgáztató szituációk. És Markov hősöknek aligha nevezhető hősei sohasem látványosan vizsgáznak.-lányok kíséretében eltűntek o német házak bejáratai mögött. Nemsokára harsány nevetés hangzott fel innen is, onnan is, beivódott a házak falába, a parkszéli fiatal gesztenyefák egyelőre még kopasz ágai közé, s ott visszhangzott a kapualjakban. Aztán, az emeleti szoba függönye mögé húzódva, látta őket, amint elcsörtetnek a Fló- rián-szobor előtt. Egyikük felvesz a járdáról egy letaposott, sáros szerb katonasapkát és ügyes mozdulattal fölrepíti Flórián fejére. Flórián némán tűri, hideg szoborszeme nem rebben. Bejön a felesége. A polgár- mester nem mozdul. Hallotta az ajtócsukódást, meg a lépteit is felismeri. Az asszony odajön mellé s egy ideig együtt lesnek ki a térre. Székkel kínálja a férjét, de az dühösen legyint rá: mi az á kis visszértágulás ezeknek a szerencsétlen hadifoglyoknak a szenvedéséhez képest, akik épp most vonulnak el előttük, hosszú menetoszlopban. Hallja, hogy az asszony csendesen szipogva kimegy a szobából, de képtelen levenni a szemét a foglyokról. Holtfáradt, elkínzott katonák, arcukról lerí a kétségbeesés. Réveteg tekintetükben félelem. Tömör menetoszlopukat kétfe- lől oldalkocsis motorosok terelik. A foglyok kimerültek, kétségbeesettek, alig vonszolják magukat. A menetkísérőket idegesíti a vánszorgás, bőgetik motorjukat, s bele-belerúgtat- nok háromkerekű szörnyeikkel a sűrű, megvert tömegbe. Egyszeresek, az ellenkező iránybóí, bevágtat a térre egy kóbor ló. tárt ablakaiból nótaszó hallatszik ki. A Lili Marlene, újra és újra. Fülbemászó dallama van, mintha nem is katonanóta, hanem valamiféle vidám aratódal volna. — .Heil, Hitler! Látja őket e két szótól meg- részegülten. Heil Hitler, kiáltják tele tüdővel, s hangjuk mintha még sokáig ott lebegne a levegőben, akár a léggömb, hogy aztán szerteföllyon s elöntse az egész várost, mint a köd. Megjöttek a seregeik. A védelmezőik. S meghozták nekik győzedelmes harckocsijaikkal az anarchia szabadságát. Milyen szilaj, veszett vadakká lettek egyszerre, állapítja meg magában Sako doktor, s a fqr-. kas jut eszébe, amelyet kölyök- korában hoz haza az ember^ és amely később belemar saját jótevőjébe. Egész nap hangoskodtak, kikijöttek az utcára, a levegőbe lövöldöztek az örömtől meg- mámorosodva, felhevülten, ki- gombolkozva ölelgették a katonákat, s lelkesen kínálgatták őket mindennel, mi szemnek- szájnak ingere. Sako doktor megbűvölten áll az ablaknál és órákon át kép- ételen levenni a tekintetét a harckocsikról, melyek most csendben pihennek a téren, mint megannyi szendergő masztodon - az embernek be- borsódzik a háta, ahogy így elnézi őket. Már a puszta látványuk is elég, a polgármesternek eszébe sem jut, vajon miféle szív doboghat egy ilyen hernyótalpas acélszörny bensőjében. Egyszerűen nem tud Mladen Markov A nevetséges lő A hatalmas emberfolyam láttán egy pillanatra megtorpan. Kesely lábú, sárgásvörös mén, látszik rajta, a fajtájáról meg a fejtartásáról, hogy hátasló lehetett valamikor, de az is, hogy jó ideje csatangolhat már gazdátlanul, szőre fényét vesztette, horpasza beesett. Fáradt mozdulattal megemeli a fejét, beleszimatol a levegőbe, aztán tétova léptekkel elkocog arrafelé, amerről a hadifoglyok érkeznek. A németek hallatlanul mulatságosnak találják a jelenetet. Dülöngélnek a nevetéstől, mór-már uralmukat vesztik a motorkerékpár felett. A kormányra bukva vihognak, röhögnek, fuldokolnak. Hullámokban tör rájuk a roham, valahányszor meg-megroggyan a ló, vagy rájuk emeli okos, tiszta, fáradt tekintetét, nem is sejtvén, hogy rajta nevetnek, s ujjal mutogatnak rá. A ló is, a hadifoglyok is nyugodtan, némán, tompán nézik a kacagó, levegő után kapkodó katonákat. Szemükben nincs sem megvetés, sem fájdalom. Két külön világ. A menetoszlop a kikötő irányából jön és a kórház vagy a vasútállomás felé tart. Dr. Sako vagy kétszáz tisztet számol ösz- sze a foglyok közt, közkatonából persze sokkal több van, ki győzné azokat is számbavenni. Úgy saccolja, hogy az elejük már valahol a Kis kaszárnya környékén járhat. Aztán újabb menetoszlop tűnik fel. Már o tiszteket sem számolja. Most váratlanul megáll a menet, valami torlódás miatt. A polgármester egy csoport asszonyra lesz figyelmes a főtér és a Kasapinovic utca sarkán, az ártézi kút körül. Kezükben vödör, de hamar rájön, hogy csak a németek megtévesztésére, hisz amikor egyikük — Sako felismerte, Medan viaszöntő nővére volt — odadobott egy darab kenyeret a foglyoknak, hangos kiáltozás támadt: — Kenyeret! Kenyeret! A vödrökből, a kötények alól újabb kenyérdarabok kerülnek elő. Közelebb lépni nem mernek az asszonyok, tisztes távolból dobják oda, s a foglyok röptében kapják el az adományt. Hamar kiderül, hogy nem jut mindenkinek, kavarodás támad. Az asszonyok, miután kifogytak a kenyérből, si- kongva visszavonulnak egy mellékutcába. Az őrök meg- igézve bámulnak. A Volksdeutscher-házaknak az áprilisi hidegben is sarkig magához térni, s valahogy olyanformán reagál a körülötte történtekre, mint akit erőszakkal beszélni kényszerítenek, holott betapasztották a száját. Annyit érez, hogy minden megváltozott, hogy minapi szomszédait megszállta valami démon, melyre csak félelemmel vegyes tisztelettel tekinthet az emberfia. De hogy egy horogkeresztes zászló érintése ilyen áhítatot gyújtson a szemekben, s egy indulószerű dal ilyen diadalittas lelkesedést váltson ki, ez sehogy sem fér a fejébe. Az ilyenfajta érzések mindig távol álltak dr. Sokától, s úgy vélte, nemzetétől is. Maga sem tudta, bámulat-e vagy csodálkozás, amit érez, s még akkor is kábán meredt kifelé, amikor érte jöttek, hogy karhatalommal állíttassák elő, fegyveres őrök kísérjék be a városházára. Tágas lépcsőház, aztán az árnyas folyosók jól ismert szaga. Mint aki az Úr színe elé készül, összehúzza magát, szinte levegővé válik. Nyugtalan feszültség benne is, amazok- * ban is. Nem, nem igaz, hogy ő, aki tegnap még a város polgármestere volt, most itt áll saját plüssfüggönyös irodájában; az asztaláról, egy halom elintézetlen, aláírásra váró irat tetejéről egykedvűen bámul rá a nyomatékként használt bronz szelindek, kissé odébb pedig mozdulatlan Volksdeutscherek sorakoznak, mint viaszbábúk, mint megannyi helyi Führer, akiknek dr. Sako látja őket félelmében. Egy pillanatra mintha kitisztult volna az agya, rájön, hogy ezek készültek a fogadására. Még azt is elrendezték, melyikük hova álljon. Akár a színészek a színpadon, egyikük ilyen, másikuk olyan pózba vágta magát. Végtére is diadalünnepüket szakították meg, hogy őt kihallgassák. Már-mór ott tart, hogy némi jelentőséget kezd tulajdonítani személyének e hallatlan káosz közepette, amikor egy durva hátbalökés visszazökkenti a valóságba. Mögötte tárva-nyitva marad az ajtó. Kétoldalt őrség, a katonák mellén sarlóra emlékeztető sárgaréz táblácska függ, vékony láncon, olyasféle, mint a cipőről levált patkó. E táblácska látványa jobban felkavarja, mint a komor arcú sisakos őrök jelenléte. Nem tudja lévenni róluk a szemét, s közben töri a fejét erősen, hol látott ő már ilyet. Aztán, akár a halálraítélt-' nek, akinek sokkal gyorsabban forog az agya, mint az egyszerű földönfutónak, eszébe villan: kalózjelvény. Nem, nem kalózoké, a vikingeké! A moziban látta. Partraszálltak valahol, fejükön szarvas sisak, testük állati bőrökbe burkolva, vadul hadonásznak buzogányaikkal és fújják kürtjeiket. Mögöttük a ködből előtűnnek hajóik is, orrukon sárkányok és sosem látott szörnyek faragott fejével. Az egyik Volksdeutscher némán int, hogy lépjen közelebb. Engedelmesen előrelép. Aztán hirtelen megfordul, lépteket hall a háta mögött. A rendőrfőnököt tuszkolják a szobába. Értem, mondja magában, egy füst alatt akarnak bennünket elintézni, a volt hatalom legfőbb képviselőit. Miért van az, hogy a győztesek, a hatalomra kerülők oly előszeretettel alázzák meg elődeiket? Hát nem okultak a történelemből? Valóban nem tudnák, hogy előbb-utóbb rájuk is ez a sors vár? Vagy úgy vélik tán, velük kezdődik a történelem, s ami volt, az csak a sötét múlt? De meddig és hogyan? Tekintete végigpásztáz Michael Reiseren, Kristóf Hilden, Stefan Kleiberen, Heinrich Hartman- non, Martin Huberen, Mathias Merklén .. . Mintha Reiser volna köztük a legfeltűnőbb. Akár valami vígjátéki figura. A polgármester úgy érzi magát, mint akit fejbe- kólintottak, gondolatai össze- kuszálódtak, nem is csoda, hogy nem érti új szerepüket, s minduntalan tegnapi hétköznapi valóságukban tűnnek fel és vibrálnak a szeme előtt. Látja magát, amint elsétál ugyanennek a Reisernek a pékboltja előtt, méltóságteljesen kalapot emel, Reiser pedig megtörli gyöngyöző homlokát a kezefejével, és azon lisztporosan előbújik a pult mögül, fürgén, szolgálat- készen, őt köszönteni. Vizenyőskék szemében nyájas invitálás, hangot azonban képtelen kipréselni magából s csak ennyit rebeg el egy igazhívő alázatosságával :- Polgármester úr! Nem, ez nem lehet igaz. Ez a Heinrich Hartmann is, a bádogos. Nincs egy hónapja, hogy ott dolgozott náluk, az esővizes kút csatornáját kellett kicserélni, megittak egy-egy pohár bort, még koccintottak is. És a többit sem tudja másként elképzelni, mint amilyenek tegnapig voltak. Gondolataiból Reiser szavai riasztják fel. Nem hozzá szól, hanem a beosztottjaihoz, akiknek alkalmasint a közvetítő szerep jutott. Sako, bár hallása igencsak megromlott az utóbbi időben, megérti, de nem akar németül válaszolni, ehelyett tanácstalanul körülnéz, s némi bűntudattal tárja szét a kezét, hogy ő igazán sajnálja, de nem érti. Amazok undorodva fordítják el a fejüket. Aztán előlép Mathias Merkle: — Az úr a kulcsokat kéri - mondja szerbül. Átadja a kulcsokat, az íróasztalét, meg a kasszáét, ahol a bizalmas iratokat tartja. Leteszi őket Reiser elé az asztalra. Istenem, jól látta, hogy a bronz szelindek rávicsorított, majdhogy utána nem kapott a kezének? Képzelődöm, képzelődöm, hallja saját régi, fiatalkori hangját. A kulcsátadásra odagyűlik a többi is az asztalhoz, egészen körülállják, tiszteletlen testközelben, s noha némelyiküknél fél fejjel is magasabb, kicsinynek, töpörödöttnek érzi magát, olyan magasról tekintenek le rá, egyikük-másikuk szinte már a mennyezetről. Bárhová néz, a szemüket látja. Hogy a csudába jutott rá idejük, hogy így kiborotválkozzanak, ragyogó sima a tokája mindnek, barna ingük gégeszorongató keményített gallérja fölött. Istenem, még a szaguk is más lett. Ugyanaz a bakancsszag érzik rajtuk, a tölténytárszíjé, a tegnap faszolt bokavédőé és bor- nyúé. Ordít róluk a gőg, svábul folyik a duma egész idő alatt, ő azonban a világért meg nem értene semmit, bár azzal tisztában van, hogy ellenszegülésre úgysincs ereje. Majdnem kiszaladt a száján, hogy az íróasztala középső fiókjában ott az irattáskája a személyes dolgaival, de ha kettéhasítják sem tudná megmondani, miféle személyes holmi van benne, jobb, ha nem is kéri. Csak áll a sváb mondatok forgatagában, mint egy múmia és. vár. Reiser int a kezével, mire odalép hozzá két katona a rézpatkósok közül s közrefogják, de akkora rössel, hogy majd összelapítják, — Los! Mielőtt megindulna, Michael Reiser útját állja. — Amint látja, Sako úr — ri- pakodik rá csípőre tett kézzel, mint egy kamaszra, aki rossz fát tett a tűzre -, átvettük a hatalmat. Elvárom, hogy ha hívatjuk, sofort itt legyen! Lehet, hogy szükségünk lesz magára. Engedelmesen bólint, akár egy kisdiák, s közben állandóan az jár az eszében: nem, ez nem a Reiser pék, nem, ez nem ő. Megindul, oldalán a két őrrel. Mögötte éles heil, Hitlertől visszhangzik a terem. Szükségük lesz rá, mondja, kinek? Miért? Mit érhet ezeknek az életem? Badarság! Kiásni a halottakat sírjukból, odaállítani őket a falhoz és főbelőni? Persze, végső soron ez is lehetséges, hisz minden rendszernek megvannak a maga új találmányai, pláne, ha bosszúról van szó. Vagy a hullák főbelö- vetése is afféle szimbolikus tett? Némán lépi át az iroda küszöbét. Az ő irodája volt, egészen tegnapig, ide járt be mindennap, itt hallgatták meg parancsait, s most mégis milyen idegen. Már az íróasztala képét sem tudja felidézni magában. Ez már nem Sako doktor, aki a folyosóra lép. Ez csak az árnyéka. Még mindig ott zeng mögötte a heil, Hitler, jön utána, mintha üldözné, jön, megsokszorozódva, itt zúdul le a nyomában a magisztrátus kőlépcsőin. • Ahogy kilép a kapun, a homlokába csap az enyhe szellőben egy horogkeresztes zászló, rátapad az arcára, alig tud ki- gabalyodni belőle. Amikor végre sikerül, még sokáig ott érzi az érintését, mintha arccal szaladt volna a két fa közt feszülő pókhálónak. Meggyorsítja lépteit, nehogy eszükbe jusson visszahívni. A fejében teljes zűrzavar. A két őr lekopott mellőle még a városházánál. Térde megmegroggyan. Körülötte mámorosán rohangáló Volksdeutscherek buzdítják a többieket, hogy minél tömegesebben, minél szívélyesebben üdvözöljék a Reichbeli testvéreket. Akár egy nagy karnevál, mosolyodik el. Úgyis szertefoszlik az egész, csak jól kialudja magát; belefáradt, nem volna szabad any- nyit dolgoznia. Jóleső önsajnálat önti el, ahogy megy hazafelé, félig- meddig oldalt, a Volksdeutscherek felé fordulva, akiket levett kalappal, mély meghajlással üdvözöl. Már nem nyugtalanítják sem ők, sem a tiroli népviseletbe öltözött feleségeik, lányaik. Sem a fekete öltönyük. Valóságos tömeg nyomul a magisztrátus felé, különösen az Alsóváros irányából érkeznek sokan. Útközben ölelgetik, csókolgatják a német katonákat. Minden csoport élén horogkeresztes zászló. Az egyik hullám éppen a háza kapujában éri el doktor Sakót. Kalapját levéve, oldalvást töri át magát a tömegen. Már szinte élvezi is ezt a tarka forgatagot, melyhez közben népviseletbe öltözött magyar férfiak és nők is csatlakoztak. Széles mosollyal, kalaplengetve üdvözli őket, aztán felmegy az emeletre, odaül az ablak mellé, újra elmerül a szemlélődésben, időnként bólogat egy kicsit, mint akinek nagyon ismerős oz egész, hisz egyszer, valamikor régen, látta, átélte már mindezt. Szilágyi Karoly forditása
