Dunántúli Napló, 1984. március (41. évfolyam, 60-90. szám)
1984-03-17 / 76. szám
M ár most biztosítom önöket arról, Hogy nem kezdek ismét tagadni. Ezt az egészet emlékezésnek szánom egy tagadásra, ahiikor is utoljára próbálok magyarázatot adni jelenlegi helyzetemre, és kijelentem: nem vagyok Lidi férje, és soha nem is voltam. Biztosan emlékeznek, tavaly nagyon enyhe volt a január, csak éjszakánként szállmgózbtt egy kicsit a hó. Egyik éjjel a városban bolyongtam; magam mögött hagyva negyedik emeleti lakásom, ahol már szinte az ég kezdődik . . . Fényképeket gyűjtök, déli motívumokat, hidakról és elefántokról, tele van velük az egész szoba. Utam juharfák mentén ve-' zetett. (Talán jobb lenne, ha matuzsálemi fák fotóit gyűjte- riém; a hidak, elefántok és faóriások nem hoztak sem megnyugvást, serp vigaszt. . .) A sportpályánál egyszerre csak mosókonyhányi gőz gomoly- gott, a neon is csak keskenyre húzott szemmel pislákolt, a kósza szellő gyengéden a hajam, ba túrt. Jól éreztem magam, csupa kellemes dolog járt a fejemben, a nagyapám, méteres hóban gázolok, meleg kályha, rummal ízesített alma .. . Martin Stephan Nem vagyok Lidi férje Az asszony a juharfánál állt, és csak akkor vettem észre, amikor már elhaladtam mellette. „Hol a csudában csatangolsz?’’ szólalt meg mély, de mégis lágy hangon. Szigorúan végigmért. Az ismeretlen, ötven körüli nő hosszú, bolyhos télikabátot viselt, fején kerek, viseltes férfisapka. Emlékezetem Sherlock Holmes és az anyám közé helyezte, ezen aztán mosolyognom kellett. „Mit állsz ott" mondta, és hangjában szemrehányás csendült. „Bocsánat", válaszoltam, „biztosan összetéveszt valakivel, nem ismerem önt”. Állításom közben ismeretlen eredetű bizonytalanság fogott el, korántsem az előttem álló asz- szony miatt, őt tényleg nem ismertem. A pillanatnyi habozás gyökere kifejezetten bennem keresendő. Elszántan közelebb lépett hozzám, lélegzetén mentol és valamilyen gyógyszer keveréke érződött. A vállamra tette a kezét, miközben az arcom fürkészte: „Lidi vár. Mégis hogyan képzeled?” „Nem ismerek semmiféle Li- - dit”, válaszoltam. Ebben a pongyola és támadható megfogalmazásban az volt a szörnyű, hogy mindennek ellenére megfelelt a valóságnak. „Szóval nem vagy a Lidi férje”, ismételte, és halkan fölnevetett. Nevetéséből félreérthetetlenül kicsengett: istenem, kicsit megzavarodott a fiú. „Nem”, mondtam . .. Vagy talán nem is szóltam, nem emlékszem már. Egy férfinak is becsületére vált volna, akkorákat lépett, rosszat sejtve, bosszúsan mentem mellette. így lépdeltünk egy darabig, mereven magam elé néztem és hallgattam. Ma már tudom, hogy itt hibáztam el az egészet; egyszerűen sarkon kellett volna fordulnom és otthagyni. Lidiről mesélt, hogy tapétáz- tatott, ismerősökről, akik érdeklődtek utánam. „Nem haragszik ám rád a Lidi”, mondta, „az a fő, hogy előkerültél.” Tisztázni szerettem volna az egészet, eloszlatni ezt a nevetséges félreértést, egy-két sajnálkozó szóval elköszönni — de már a ház előtt álltunk. Kinyitotta az ajtót. Belépésünk után rögtön be is zárult mögöttem. Ekkor döbbentem rá, hogy túl késő, már nincs segítség, nem számítanak a hihető, ésszerű bizonyítékok: nincs, aki hinne nekem. Az asszony, hosszú kabátban, fején az elnyűtt férfisapkában gyengéden betuszkolt a lakásba. Bezárta mögöttem az ajtót, hallottam a zajokból: egyedül maradtunk. A két ablak között volt egy dívány, azon ült Lidi. Az olvasólámpa sárga fénye megvilágította az arcát. Fölnézett, becsukta a könyvet, amit éppen olvasott, és rám nézett. Az arcát nem írom le, nem mintha nem volna érdemes, közel sem ez az oka; tekintsék ezt az ellenállásomat az utolsónak, amellyel valamiképpen mégiscsak szeretném elhatárolni magam az egész ügytől. Asztalhoz ültünk, töltött a rumos teából, aztán némán bámult rám. Természetesen még mindig arra gondoltam, hogy mindent elmagyarázok ennek az idegennek, de amikor belekezdtem volna, valami mond- hatatlan kedvtelenség telepedett rám, apatikus fáradtsággal társulva. Befogtam a szám, és nyeltem a rumos teát. Lidi az arcom fürkészte, kezét a karomra tette, és így szólt: „Minek is a beszéd, újrakezdjük. Minden olyan lesz, mint régen." Kiáltanom kellett volna, de nem volt erőm hozzá. Körülnéztem a szobában: nem hazudott az öregasszony a tapétával, tényleg új volt, pár napja tehették föl, itt-ott még ned- • vés foltok látszottak. Lidi követte pillantásom, és hozzámsimult. „Ugye, látod, hogy új tapétát tetettem föl.” Sugárzott a boldogságtól. Egyetlen szó sem hagyta el a számat. Ez az egész kísértethistória egy januári estén kezdődött. Talán még emlékeznek, enyhe idő volt, csak éjszaka szállingózott a hó, a lehelet megelgétől menten el is olvadt. Lidi és én együtt élünk. A lakásom ugyan még nem adtam föl, de nem jártam ott azóta, illetve egyetlen alkalommal, amikor elhoztam a fényképalbumom. Időnként félreteszünk mindent, ami zavarhatna bennünket, és elővesszük a képeket: andalúziai hidak a középkori Franciaországban, és egészen újak Svédországban — olyan kép is a kezünkbe került, ami nem ebbe a sorozatba tartozik: elefántok menekülnek, de az egyik egy fiatal alá keveredik; emlékszem, volt képem elefánt-temetőről is, óriási fehér csontokkal, nem is tudom, hová tűnhetett. Egyébként soha többé nem láttam a férfisapkás öregasz- szonyt. „Az anyám volt”, mondta Lidi olyan kuncogással, amely bocsánatkérésnek, de vaskos hazugságnak is beillett. Juhász Edit fordítása Németh Miklós grafikái A PILVAXBAN A Közvélemény asztalánál írók vitatkoznak, néhány más asztalnál polgárok kártyáznak. Anker úr emelt hangon hívja a kellnert, fizet és távozik, hogy a lábas hídon keresztül kapuzárás előtt a Krisztinába érjen. Angermeyer úr a szomszédjának meséli, hogy milyen görbe estéje volt tegnap Laukával. A Közvélemény asztalánál nagy a füst, és még nagyobb a zaj. Egy fiatal lapszerkesztő harsány hangon hirdeti, hogy Párizsban győzött a forradalom, a Bourbonok örökre elűzve, nincs más király, csak Hugó Viktor! — Már Bécsben forronganak — teszi hozzá lelkesülten, mire egy másik ifjú óriás fájdalmasan sóhajtja: — Csak mi alszunk, csak mi maradunk a régiben! Tenni kellene már valamit! — Mi van Petőfivel? — kérdezi a fiatal lapszerkesztő. — Népgyűlést akar a Rákoson — kiáltja egy karbonári köpenyes, Kossuth-szakállas jurátus —, második Dózsa György akar lenni, de jól is áll neki! Én többre tartom magánál Vö- rösmartynál. A Zalán futása költőjét tisztelem, mint apámat. Petőfit imádom, mint istenemet! Ő az igazi népköltő, nagyobb, mint Csokonai és Himfy! Az írók fizettek, már aki fizetett, mert hiszen holnap is nap lesz, talán különb, mint ez a mai; kivonultak a kora márciusi estébe, a Fra Diavolo bordalát énekelve. Egy vidéki tudósító a kávéház szegletében az új lapokat kérte a kellnertől: a Honderűt, az Életképeket, a Pesti Hírlapot, mire a fürgeséget imitáló kellner sorra hozta neki a Re- ligiót, és a Magyar Gazdát. — Ugyan, barátom! — fakadt ki a balatonfüredi báli tudósítások széplelkű írója —, miért nem hozza még a Tudománytárt és az Orvosi Tárt a nyakamra. Még jó, hogy a Kazinczy Orfeuszával nem kínál meg engem. — Ha parancsolni méltózta- tik! — Ne izéljen, polgártárs! Én elsősorban a Honderűt kérem! — Bocsánat, a Honderűt ma összetépték. Azok az urak, akik most mentek el. — Szép kis kávéházi Ez Pest! A Honderűt összetépték! — Igenis, összetépték! Mégpedig Petőfi úr miatt, mert a Zerffy azt írta róla . . . Egy német polgár dühösen zörgetett, a kellner lóhalálában rohant az asztalához. A vidéki széplélek föltápászkodott, a malaclopóját vállára kanyarí- totta, és ő is kilépett a márciusi estébe. Nyomban egy hangos kompánia rohamozta meg az egyik sarokasztalt. Salaváry, a komáromi nábob jött barátaival, Léviussal, a budai dárdás polgárral, Laukával, a nagy tréfacsinálóval, Pákh Alberttel, aki olyan komoly arcot vágott állandóan, mint Heine a matrac-sírban, és végül utánuk kullogott Bándory, a nemzet napszámosa. Pákh kivételével mindnyájan mámorosak voltak a Komló, a Csiga, o Kispipa és a Licinius boraitól, és a szívükben szokatlan márciusi zsongást éreztek. Lau- ka már éppen ódát akart írni Salaváryhoz, de Pákh Albert önérzetesen szólt oda neki: — De olcsón adod magadat, polgártárs! Magyar író ne legyen szolgája senki emberfiának, csak a magyar nemzetnek! Addig nem lesz becsülete a li- teratúrának, amíg minden dí. nomdánomnak vőfélyei lesztek. Lám, Petőfi inkább ír verset az anyám tyúkjáról, vagy arról, hogy kis furulyám szomorú fűz ága, mint holmi üresfejű potentátról. Salaváry Jókai Móric után érdeklődött, aki szegről-végről atyafia. Mikor megtudta, hogy már nem patvarista, hanem a regény- és beszélyírásra adta ábrándos szőke fejét, nagyon rosszallotta a dolgot. — Hat ökör se húzza ki többé az irodalomól — tette hozzá Lauka némi kárörömmel. — Pedig milyen jó fiú volt, jámbornak hívtuk — mélázott el a sampaner mellett Salavá- ry — gyönyörű gyerek volt, nemsokára vicispán lett volna belőle! Lévius hevesen kifakadt az ifjúság ellen, amely mindig politizál, és mindig konspirál! Ott vannak a Karok és Rendek, majd eligazítják azok az ország dolgát, ott van a helytartó tanács, majd rendet csinál az, és ott van mindenekfölött Ferdinandus ő szent felsége, majd gondját viseli az hű népének. Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban egy sápadt, nyurga fiatalember alakja. Fel- léghajtóját meglengette a márciusi szél, égő tekintete elnézett a hangos társaság fölött, önérzetes léptekkel ment a Közvélemény asztalához, papirost, tentát, tollat kért a pincér polgártárstól, és lázasan írni kezdett. Salaváry lassan, de biztosan álmosodott, végül egyet ásítva kérdezte Laukától: — Hányadika lesz holnap? — Holnap már ma van, pajtás — válaszolt dón Gunárosz — ma pedig éppen tizenhar- madika van. — Március? — kérdezte el- ázottan a komáromi nábob. — Március — felelte Lauka helyett a nemzet napszámosa, Vándory. — Próba a Bánk bánból. Jeles darab. Laborfalvy remekel benne. Én egy békétlen leszek benne. — Mikor adjátok? — Tizenötödikén. A nyurga ifjú a Közvélemény asztalánál éppen befejezte a verset. Juhász Gyula HÉTVÉGE 9. Ilers - mindenkinek f Kosztolányi Dezső ÉLETRE-HALÁLRA Mint aki búcsúiik, beszélni akarok. Itt éltem én, vér véretekből, magyarok. Mint akit égő szókra gyújt föl a halál. Szájam kigyulladt víziókat kiabál. Együtt örökre, együtt, együtt veletek. Kuckóba, sáncba, rongyba, harcos feletek. Mi volt ez? A szivembe harsog az egész. Láng és korom, megtébolyul, ki belenéz. Sirtam miatta én is, én is, beh korán. Én is zokogtam hosszú, véres lakomán. Éreztem a semmit, a szégyenmaratást. De láttam egykor kánaáni aratást. Kerek eget, mely egy családot ölel át. Parasztleányok hercegnői derekát. Bő dáridót, mely könnyeinkbe belefúl. Ifjú erőt, bűnt tékozolni pazarul. Mégis mindent, ami tiétek, szeretek. Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék eretek. Úr-kedvetek, amelynek párja nem akad. Öreg, nehézkes, régi-izű szavakat. Ábrándomat, mely életemre sebet üt. Hajnal felé a múltba rívó hegedűt. A délibáb vizében úszó gabonát. Tükröztetett kastélyt, ezüstlő habon át. Halottjaim csontját a földben, halavány, matróna-arccal, mélyen alvó nagyanyám. Rokontalan, sivó magányom egyedül. A hosszú őszt, mely visszanézve menekül. \ Jaj, életem engem bilincsbe veretett. Élő bilincs, forró bilincs, te szeretet. Bilincsbe jár mindig a tiszta szerelem. Ember-jussom testvér-bilincsben perelem. Haraptam ezt és kincsre vágytam, ami nincs. Csókoltam is, mert álom, áldás e bilincs. Lelkem ha kérte, amit a sors nem adott. Arany János bűvös szavával mulatott. Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem feledem. Holtomban is csak erre járok, keleten. Izzóbb a bú itt és szívig döf az öröm. De szép, vidám, vad áldomás volt, köszönöm.
