Dunántúli Napló, 1984. március (41. évfolyam, 60-90. szám)

1984-03-10 / 69. szám

IRÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT KENYERES ZOLTÁN: Töredék Béládi Miklósról 193 BÉLÁDI MIKLÓS: Időszakok és irányzatok (Az 1945 utáni költészet nemzedéki tagolása, I.) 205 ÁGH ISTVÁN verse 215 NÁDAS PÉTER: Mint a lélegzet vagy a dobbanás (elbeszélés) 217 PARTI NAGY LAJOS versei 227 KALÁSZ MARTON: Téli bárány (regény, VI.) 229 PÁLINKÁS GYÖRGY versei 239 ZALÁN TIBOR verse 240 CSORDÁS GÁBOR: Regényes történet (elbeszélés) 241 ARATÓ KAROLY versei 245 ALBERT ZSUZSA versei 246 P. MÜLLER PÉTER: Pécsi színházi esték (Moliére: Nők iskolája, Shakespeare: Hamlet) 247 BÉCSY TAMÁS: Színházi előadások Budapesten (Görgey Gábor három drámája) 251 SZILÁGYI ESZTER ANNA versei 257 CSŰRÖS MIKLÓS: Tükörfolyosó (Takács Zsuzsa S verseskötetéről) 258 TAKÁCS ZSUZSA versei 261 SÁNDOR IVÁN: Kérdező századvég (Utak regényben, esztétikában) 263 CZINE MIHÁLY: Olvasónapló (Tatay Sándor: Hét szűk évtized, Dsida Jenő: Összegyűjtött versek és műfordítások. Tamási Áron: Jégtörő gondolatok) 270 PÁLINKÁS GYÖRGY Fókusz-blamázs Tudod mór olyan kicsik vagyunk hogy mondhatják Nékünk: olyan kicsik vagytok s csak nézünk Magunkra mint a fordítva tartott kukkerrel Ama vizsgáló-biró ki azt mondta: most olyan kicsik S tudod ha közel mehetnénk e fordítva tartott Látcsőhöz valóban azt látnánk hogy ők olyan nagyok Csak a csiszolt lencsék közé beékelődött a blende És most nem tudni hogy aki szembe az Talpon áll vagy mi álltunk fejre Keresztes Dóra rajza 1984 MÁRCIUS A Jelenkor márciusi száma A iPécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának élén Kenyeres Zoltán: Töredék iBéládi Mik­lósról c. esszéjét és a nem­rég elhunyt Béládi Miklós lí­ratörténeti tanulmányát ol­vashatjuk. A szépirodalmi rovatokbanv többek között Arató Károly, Ágh István, Parti Nagy Lajos. Pálinkás György, Takács Zsu­zsa és Zalán Tibor versei, Csordás Gábor és Nádas Pé­ter elbeszélése, továbbá Ka­lász Márton regényének új fejezete kaptak helyet. A művészeti írások sorá­ban figyelmet érdemel Bécsy Tamás budapesti és P. Mül­ler Péter pécsi színházi elő­adásokról szóló beszámolója. A kritikai rovatban Sándor Iván: Kérdező századvég c. írása a mai regény és az esz­tétikai irodalom új jelensé­geit elemzi, Cz/'ne Mihály könyvszemléje pedig Dsida Jenő, Tamási Áron és Tatay Sándor műveit ismerteti. Lö ÁGH ISTVÁN r Éppen csak magamban Az az enyém, amit én nevezek meg, de ki akarja megneveztetni magát? Micsoda nap járt itt, ha így földre hányt sarat, állatot, embert, fönti-lenti gépet? kibírhatatlan ünnepalkonyi fények: kabátom, sálam, sapkám dicsősége, ezüst angyalhajat fúj a szél rajtam át, ejtősen tekeredve megvilágítja belső sötétemet kedves kis villanatra, csipked, bököd, megfájdít azután. Álmodhatom-e korom havas csodáit ebben a locspocs-aljú égderüben, midőn bokámig ér a sár? kabátom, sálam, sapkám dicsősége kideritetlen romlásom takarja, fölsóhajtok a rejlő csillagokra, elült rigóra kúszó macskára fülelek, elmondom iszonyom éppen csak magamban, távol kószál az Isten a nagy karácsonyfával, más meg mért hallaná? Mégis megálmodom korom havas csodáit, karácsonyfa-tolvajnak túlkoros, csak a fenyves szőrös füle hallgat megrendültén, karneváli tizedelés után, gyantát köp rám, zúzmarával lesóz, eljátszogat velem barmot és birodalmat, mig hallgat, bégetek érthetetlenül-pontosan, onnan tolúl a telő hold fölém, hogy megszeressen. Meglelni újra, vigyázni koporsóig, mindent, mi emberségem milliárd pillanatából kimaradt! Felejtett aranylelet Tejútam ragyogása, a valaholi éjszakára fölrakódott világvárosi éjt vándorló vadludak, égi archeológusok böködik csőrrel, szélkopta kislapáttal kotorják makacs szárnnyal, kiáltozásuk próba-furat. Itt nincs egyetlen csillagom, csak hold lesi a földet, részvéte magányos, szakadtra szörnyedt ragyogással vörösük át mennyei kulcslyukon, az elkésett vadludakat számolom, mint északról leoldott fekete rózsafüzért, a hold előtt miként hullnak alá valami Dél-dunai embertelen lapályra. J anuárban eljött hozzánk nagyanyánk. Akkor lát­tuk utoljára, amikor anyánk tőle akart pénzt kérni Paulinák hangszerre. Anyánk akkor magával vitt bennünket, Paulit meg engemet. Áthajóz­tunk komppal a J>unán, a Szi_ geten fölvett bennünket egy magyar lovaskocsi. Anyánk a kocsi derekában ült, beszélge­tett a magyarral, mi Paulival lógáztuk a lábunkat, a kocsin nem volt saráglya. A kövesút mentén levő tanyákból kutyák meg gyerekek szaladgáltak ki. Egyszer kiabáltak is utánunk. — Német, kilóg a béled — mondták a tanyasi gyerekek, mert fölismertek bennünket a viseletűnkről. Megverdesték vesszővel a lábunkat. Pauli nem mert megszólalni, én se. A ko­csis ember megsuhogtatta az ostort, nevetett. — Csúfoljátok ti is őket Mondjátok: „Sokac, kilóg a kukac!" — Nagy­anyánk a Szigeten túl, mind­járt a holtág hídja után lakott. A magyar korábban letett ben­nünket, gyalog mentünk a falu széléig. Anyánk hamar össze veszett nagyanyánkkal, mert nagyanyánk azt mondta, neki nincsen huszonhét pengője mindenféle flancra. Majd mit nem, Pauli nagyon elszontyolo­dott. Anyánk meg-megsimogat- ta a fejét, s odasúgta neki: — Ne félj, nagyfiam, szépségem, lesz neked trombitád, hegedűd, vagy ami kell, akár ád pénzt ez a zsugori nagyanyád, akár nem! — Ott aludtunk nagyanyánk­nál. Még este előtt átmentünk anyánk húgához. Nagyanyánk nem jött velünk. Nagynénénk biztatott bennünket, játsszunk a lányaival. De mi csak átsorog- tunk az utcán. Ha valaki arra jött, elhallgattunk. Ez színma­gyar falu volt, s német szavunk_ ra unokatestvéreink is néztek ránk, összesúgtak, kuncogtak. — Magyar vöm, ez a szépséges csavargó — érdeklődött nagy­anyánk már az ágy homálya felől, amikor visszatérünk —, ő odahaza volt-e? — Anyánk még kicsit elüldögélt velünk az asztalnál. — Hát nem csú­nyább kupec ez se, mint a ma. ga ura volt, bizony, anyám — válaszolt valamelyes csönd után nagyanyánknak. — De fekszünk, fiaim, reggel korán indulunk. Nagyanyánk most lovas szánnal jött. Vasárnap dél körül érke­zett. Apónk leves közben kiné­zegetett meg hallgatózott az ablakon. Mintha a ködben fo. gatot biztatna valaki, morogta. Csengő is hallatszott. Kiment, aztán kimentünk mindnyájan. — Lányom, lányom — hallót, tunk egy kiáltó hangot á köd­ből. — Idehaza vagytok-e? — Mire anyánk kimondta volna, uram Jézus, az anyám, a szán KALÁSZ MÁRTON Téli bárány (RÉSZLET) fölért az udvarra. Két ló állt előttünk, párállva, zúzmará- san. Ismeretlen ember kószáló, dott le a deszkaülésről. A szán hátuljában, féderes ülésen nagyanyánk magasodott. Berli­nerkendőkbe bugyolálva, feke­tén. Az ember lesegítette volna nagyanyánkat, de mindketten úgy megdermedtek az út hide­gétől, jóformán moccanni se tudtak. Nagyanyánk aztán megpróbált fölállni. Széjjel, csúsztak rajta a kendők. Lát­tuk, fél karja sínbe van téve, s kendővel fölkötve. — Istenem, anyám, mi történt magával? — kérdezte anyánk. Ahogy tudtuk, besegítettük nagyanyánkat a házba. — Eltört a karom — sírdogált egyre —. éltört a ka­rom. Még életemben beteg se voltam, s most eltört a karom. — Leültettük a kályha mellé, lehámoztuk róla a töméntelen ruhát. Az ember i? ledobta ma­gáról a racka bundát, s Elhaj­totta a krigli bort, amit apánk nyújtott neki. Anyánk a dupla gyapjúharisnyát rángatta le nagyanyánk lábáról. — Pauli, ágyaljatok meg gyorsan nagy­anyátoknak — szólt ránk —, ügyesen. — Apánk jókora szál kolbászt tett föl főni. Hozott a pincéből hozzá savanyúságot. Az ember kezdett fölengedni az asztal mellett. Néztük, mekkora étvággyal falja a szál kolbászt. Neki még aznap vissza kellett mennie nagyanyánk falujába, s az legalább harminc kilomé­ter út volt. — Még jó, hogy annyira beállt a jég — mond­ta anyánk nem félt, hogy beszakad maguk alatt? — Nagyanyánk ült az ágyban. Szi­pogott. Enni nem kívánt. Egyre a fölkötött karját igazgatta a berlinerkendő alá. Anyánk nagy üveg meggybefőttért sza­ladt le a pincébe. — Ezt meg­bontom magának — mondta —, csak még hideg. — Nagy­anyánk bevette az üveget ma­ga mellé a dunyha alá, s me­legítette. Apánk beszélgetett az emberrel, aki egy-két krigli bor fölhajtása után e1 is köszönt. — Aztán mért nem ment in­kább át a húgomhoz, anyám — mondta anyánk, mihelyt az ember kiment az ajtón —. ha már így járt s tehetetlen. Eb­ben a hidegben idáig elver­gődni. — Nagyanyánk sértő­dötten nézett maga elé. — Azt se kérditek, hogyan történt — Keresztes Dóra rajza mondta. — De kérdjük — vá­laszolt anyánk. — Csak mond­ja meg, nincs igazam? — Nagyanyánk erre megbántot- tan nézett. — Tudod, reggel kelek, ahogy szoktam, még szürkületben — mondta aztán —, akarom húzni a vizet, hát megcsúsztam a jeges kövön, a vas kiugrott a kezemből, s meg­ütött. Tudod, mit mondott a hú­god, amikor üzentem érte, s el­jött? Úgy kölí nekem, mit ug­rálok már hajnalon fönt. Igaz, csak első indulatában mondta. Mert nyomban szaladt a dok­torért. Az meg sínbe tette. Mert, azt mondja, ez bizony, reccs, eltörött, öreganyám. Bűz- lött a pálinkától, fölkeveredett a gyomrom tőle, annyira. — Nem baj, jó helyem lesz nekem itt nálatok. Igaz-e, vöm? — sóhajtott nagyot apánkhoz fordulva nagyanyánk. — A ma­lacot levágtam, húsom fölfüs­tölve, cfzt a négy-öt tyúkot a szomszédasszony elrendezi a tojásért. — Nagyanyánk már estefelé nem akart ágyban fe­küdni. Lefekvés előtt megta- nácskoztuk, ki hogyan lesz. hol alszik, amíg ő itt van. Apánk a hencserre szorult, ahol La- renc helyett most már Pauli aludt magában. Larenc nagy­anyánk mellé kéredzkedett, de nagyanyánk nem engedte. — Kiverném a szép szemedet, sze­génykém, amíg alszol, ezzel a deszkás karommal, ni. — így én kerültem nagyanyánk mellé. Pauli kelletlen fogadta apán­kat. Larenc maradt anyánkkal. A dunna tetején ülve, fülig érő szájjal élvezte, hogyan vándo­rolunk, helyezkedünk, morgunk, nyögünk. Anyánk a kályha mel­lé készített állandó széket nagyanyánknak. Azt hitte, amíg itt lesz, most már mindig fázni fog. Nagyanyánk inkább az ablakhoz ült. Mihelyt a szoba fö'lmelegedett, fejkendőjét fél­kézzel magyarosan hátrakötöt­te még mindig szép vöröses szőke haja dúsan kilátszott alóla. Ösztövér alakja elfog­lalta szinte az egész ablakot, ha neszt hallott s ki-kinézett, hogy valamit lásson. A ködtől nem sokat látott. A havat, amely minJjórt a ház előtt egy beolvadt a köddel, egy-egy ko­pár fát. A ködben csókák, var­jak károgtak időnként. Nem le­hetett tudni, a közeli szőlőka­rókon gémberednek, vagy vala­hol a völgyben verekszenek. Nagyanyánk egyenes testtar­tással ült egész nap. Előbb bennünket várt, miért nem ke rülünk már haza az iskolából, később apánkat, hgoy nem jön még abból a zsidó borászat­ból. Napközben Larenc volt a szó­rakoztatója. Larenc, amekkora sózsák volt, még emeltette vol­na magát a nagyanyánk térdé re, hogy meséltessen magának. Nagyanyánk egvszer meg is fe­ledkezett róla, hogy eltört a karja, s megpróbálta. Akkorát jajdult, hogy anyánk beszaladt a ház elől, ahol a havat sö­pörte. Apánk mindezt meghal­lotta este. s azt mondta, akkor okvetlenül be kell menni a fa_ luba, vagy inkább a városba, a törést meg kell orvosnak mu­tatni. Hátha elmozdult a csont a helyéről, s majd rosszul női össze. — Helyén van ez — ko- cogtatta meg derűsen nagy­anyánk a karján a fát. —Már nem is érzek semmit. — Nem mentünk másnap sehova. Larenc azért annyira megrémült, hogy ettől kezdve nyugton maradt. Nagyanyánk hamar észrevette, valamiért mégiscsak nagyobb nálunk a csönd, mint kellene. — Mit csinálnak a szomszédai­tok — kérdezte. — Nem hal­lom őket, nem jönnek. Csak nem vagytok haragban? — Anyánk elmondta. Meinradéfe ősszel beköltöztek a nagyobb faluba. Házuk lett. — Ugyan — tűnődött nagyanyánk —, házuk. Aztán miből? — Mein­rad. mint anyánk megjósolta, pár napra rá megjelent a he­gyen. Délután volt, nagyanyánk azt mondta, lát valakit előbuk­kanni a ködből. Meinrad nem látta nagyanyánkat. Kampós- botjával fölnyúlt s megkocog­tatta ablakunkat. Aztán átment a maguk présházába, s meg­rakta a tüzet. Félóra múlva át­jött hozzánk. Valakitől meg­tudhatta útközben, hogy nagy­anyánk nálunk van, mert egy­általán nem lepődött meg. — Szóval házra tettek szert, s be­költöztek innen —■ vágott kíván­csiságból mindjárt a közepébe nagyanyánk. Magázta Mein- radot, s bácsinak szólította. — Aztán milyen a ház? — Mein rad a vállát vonta. — Ti segí­tettetek rendbetenni, pakolni, költözni —fordult hozzánk. — Pauli még el is búcsúztatott bennünket a trombitájával. Mondtam is, ennek a gyerek­nek mire jár az esze. Ha maga azt hallotta volna. Itt áll kint a ház előtt, s amíg mi ereszke­dünk lefelé a szekérrel, olyan szívhez szólóan fújja, hogy ne­kem, nem szégyellem utólag se kimondani, kicsordult a könnyem. Nagyanyánk a három este csak kiszedte Meinradból a ház­szerzés részleteit is, amiket mi se nagyon tudtunk. S anyánk mindvégig kicsit neheztelt is Meinradékra a titkolózás miatt. A ház különben egy idős asz- szonyé volt, akihez Agnesz néni el-eijárt, mivel egy faluból számioztak el valamikor ide hozzánk. Az öregasszony régen, amikor Agnesz néni még igen pici lány volt. Az öregasszonyt a férje utáni rokonság nem szí­velte ebben a nagyobb falu­ban, özvegységére csak erősö­dött c harag köztük. S aztán szégyellték a nyavalyatörős lányt akivel az öregasszony kertesben ittmaradt. A lány időnként elesett. Olyankor ver gőaött. a földön, száján kitü- remkedett a hab. Az öregasz- szony igyekezett bevonszolni a házba, de gyönge volt hozzá. Egy-egy szomszéd, arrajáró, aki látta, vagy segített, vagy nem. Az emberek nem szerették néz ni. Ha mezőn fordult elő, az öregasszony csöndben megku- corodott a lány mellett, s vár­ta, hogy a roham elmúljon, ki­nyissa a szemét, fölkeljen. Az tán kapáltak tovább. Meinrad Agnesz . néni mindig vitt gyü­mölcsöt, ezt-azt, tőlünk kecske­túrót, ha bement, segített az öregasszonynak, ha ráért. A nyavalyatörős lány egy-két éve szökdösni kezdett. Az öregasz- szony addig csatangolt a me­zőn, ómig meg nem találta. Elmúit télen, a zimankóban, csak másnap talált rá, holtan feküdt a lány, megfagyva a ma­lomgát tetején. Arcán, talán előszcr. a gyűrődések teljesen elsimultak, mosolygott. Ez a mosoiy rajta maradt a temetés nopjá.g.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom