Dunántúli Napló, 1984. március (41. évfolyam, 60-90. szám)

1984-03-03 / 62. szám

M egindulok a jól ismert úton a völgy felé. Is. merem? Ismerni véljük az utakat, a környéket, ahol többször jártunk. Míg tudjuk, hogy nem léphe­tünk kétszer ugyanabba a fo­lyóba, utak, ösvények, fák, bök. rok házak, emberek, kutya és macska szomszédok, madárpá­rok, madárseregek, mókus-ba­rátok — ismerősök maradnak. Ismerjük a tájat az évszakok ruháiban, amint a fák té'i csontváza lassan felölti ideig­lenes zöld ruháját, amíg a vé­kony, száraz venyigéből, re­ménykedve nyíló virágokból gyümölcsöt hív elő a víz és a nap, amint aranylevelekkel szórja be a földet a mindent takaró hó alá. Ismerem a völgyet. Tudtam, merre, hova vezetnek útjai, is­mertem lakóit, azokat, akik itt születtek, és az újakat, akik itt kerestek nyugalmat, vagy ép- pen kemény munkát, pótlást vagy hobbit', vagy csak zöldet, talpalatnyi „saját földet", itta szelíden széttáruló völgy oida. Iában, amelyet lakói régóta „Istenáldásnak" neveztek. Úgy érezzük, több jutott nekünk a haza földjéből, mint a város­lakóknak, nemcsak lakás, ott­hon, hanem föld is, házunk- tója, amelyhez munka, veríték és qond köt, az utak a mi út­jaink, akár utcának, dűlőnek, vagy völgynek nevezzük, ha nevet adunk, vagy csak az irányt tudjuk, ahol házszómot kcoott a helyrajzi szám, és a szerszámkamra helyén ház is épült. Éltünk, fejlődtünk, épültünk évtizedeken át. Régi házak ga­rázzsal bővültek, omladozó présházak helyén modern vil­lák lepték be magabiztosan az oldalakat. Az erdő lassan visszavonult, csak az évszáza­dos szelíd gesztenyék marad­tak korhadtan is, mint egy ré­gi, pogánykor szent fái. Lomb­juk alatt csak kevés erdei vi­rágot és keményszárú füvet tűrtek, tüskés gubával védték magjukat. Ismertem a fákat, a négy éqtój felé szabadon nyúj_ tózkodekat, tudtam, melyiknek szakadt ki tőből valamelyik karja, vagy dől kissé félre ros- kadó lábakon, villámcsapás hasította-e végig vagy az öreg­ség hántotta le kérgét a szür­kés-sárgás vázig, moha- vagy borostyán-fedte sebhelyeik, tő­ből felsarjadt új hajtásaik is­merősek voltak. Változtak az emberek is, a gyengülő, fáradt karokat fris­sek váltották fel. Vagy csak vá­rosi látogató volt a gyerek, a nagyszülők által művelt föld csak telekkönyvi szám? Udvar, kert, szőlő csak eladható négy szögöl? Új szőlők települtek, szebben, rendezettebben, a görbe karók, raffia helyett be­ton-drót lugasok, és a gyomot nem kéz, hanem vegyszer irtja, mint több út meleg-barna föld je kapott szürke-fekete kérget. Szélesebbek lettek az utak, mór nem kocsi zörög rajtuk, hanem autók verik fel a port, nincs patkónyom, kerékvágás, csak benzinbűz és por száll — tűnik el nyomtalanul. Ló, kecske, le hén helyett háztartási kisgép, műtrágya, zacskós tej — szarvasbőgés nem jut át a gé_ pék zaján. Minden lassan, sűrűn-forogva változott, csak a föld maradt a rajta tapadó emberekkel. Él­tünk kis és nagy gondjainkkal, amelyek idekötöttek az otthon fala, a kerítések vagy egy völgyszakasz közé. A képeket a felettünk meredő toronyból vagy a híreket a reggel szét­hordott újságból néha távoli­nak éreztük, a szomszédok be. Hová lettél, drága völgyünk? Istenáldás, Karolina széde, a völgy, az erdő állat­hangjai adták a közvetlenül hozzánk tartozó életrész kis hí­reit, történéseit. Ismertük a föld mélyét is, ahol kemény emberi munka vágataiban fatörzsek feszültek a hatalmas nyomás alá, ahol embervezette gép marta a fe­kete falat és acéltámaszok tar­tották felette a százmétereket, ahol bónyalámpák pislogtak, ahol szinte utcai világítás volt, ahol hasoncsúszva kellett át- préselődni, ahol szállítóvasút közlekedett. Ismertük a munka hőseit, áldozatait is. Szavukat, egyenes, néha nyers beszédü­ket, kemény kézszorításgikat, kéoüket, nevüket újságban és márványtáblán . . . Nagy mélységből, kemény küzdelem után jött a bánya a föld fölé. Az előkészítő, kutató fúrásokat évek óta láttuk. A tornyokból marófejek kutattak a mélyben és környékünkről is kemény, sötétszürke oszlop­darabot vágtak ki. Tehát érde­mes, ott a szén, nem mélyen, csak a föld felső rétegei ta­karják. Kevesebb költséggel, veszéllyel jár, ha kaparják, mintha vájják, fúrják a földet. A tervrajz rákerült a földre. Csak a határokat jelzi; amed dig. Azon belül az ingatlan ingóvá vált, lehántandó terület a szénvagyon felett, amelyet meg kell kapni. Láthattuk, mi vár ránk; Gyü- késtől Karolináig, mintha élet­len késsel megnyúzták volna a földet; fekete völgyek, fekete dombok, fekete utakon éjjel­nappal monoton gépzaj, az éj sötétjébe szúrt kemény és kó­szán mozgó fények. Nálunk is először szállító utak marnak szélesen az élő talajba. Oldalán összeomlanak a házak. Még nem a föld inog alattunk, magunk szedjük szét pusztuló hangyavár kapkodásá­val. Mondják, éjjel is járnak itt emberek, megy a tarhálás, el­hagyott házak ajtó—ablak tok­jai, jobb deszkái, gerendái te herautófuvart is megérnek. Ter­mészetesen a lakó igényelheti a ház bontási termékeit, tég­la, cseréphalmok, gerendák, deszkák várnak elszállításra. Sok helyütt tervszerű a mentés, a felhasználható építőanyagok kitermelése. Annál szomorúb­bak a szomjhalálra vagy meg fogyásra ítélt virágok, ledőlésre váró fenyők, forgáccsá, tüze­lővé váló gyümölcsfák. Csak a fű nő jobban, mint valaha, kaszálatlanul nyeri vissza a főidet, amelyet elvettek tőle egykor idegen virágokért. Fu­tók falak nélkül kúsznak, ke­resnek támasztékot, repedést, út és lépcsőnyomokat, kerítés- derabokat nő be a gaz, itt­hagyott rózsák hervadoznak, bokrok nyesőolló nélkül próbál­nak még úgy nőni, ahogyan szeretnének. A szőlővel az utolsó pillana­tig törődik a gazda. Még egy termést le lehet szedni, a kár­talanítás után az olcsó bér­letért bármit kapni — aján­dék. Ajándék volt a hosszú, meleg nyár is a szőlőiek, az­tán a „vénasszonyok nyara". mintha a természet is lassan, nehezen búcsúzna. Búcsúzni indulok a völgytől és lakóitól. Még élnek itt embe­rek. Talán csak annyi, mint sok év előtt az első úttörők voltak, most néhány család az utóvéd, akik ittmaradtak a szomszédok nélküli házban, romok közt. a morzsolódó gépzajban, a las­san terjedő szénporban. A fe­kete dombok és völgyek éjsza­kát megbontó fénysugarai még nem terjedtek át a zöld völgy mind mélyebbé, mind fénytele, nebbé váló sötétjébe. Nappal és este búcsúzom. Nappal a jelentől, munkától, házaktól, emberektől, este a régmúlt történeteitől, emlékek­től, meséktől. Csaknem három évtizede élek itt, mégis jövevénynek ér. zem magam a régi „telepesek hez” képest. Schiffer Anna néni kelleme­sen meleg konyhájában szíve­sen idézi fel a múltat. Több, mint 40 éve lakik a völgyben, az ennél is régebbi időből pedig elhunyt férjétől hallott. Mint annyi bányászgyerek, 14 éves kora után megkezdte a bányamunkát, eleinte a külszi nen. Orfűről jártak be, télen sötétben, szalmával bélelt fa­klumpában törték a havat, csúszkáltak a fagyos, sáros lej­tőkön. Hátukon hozták az egész heti élelmet, lisztet, krumplit, babot, zsírt mert ol­csóbb volt, mint itt venni a boltban. A fizetés pedig na­gyon kevés, minden fillér szá­mított. Sokáig nem volt fürdő, feketében kellett hazamenni és otthon fazékban melegített vízzel kimosakodni a kis laká_ sokban néha három bányász- családtagnak .. . Kilenc napig sztrájkoltak, mire megadták a tusolót. Emlékszik vidámabb dolgok­ra is. Kitűnő borok termettek errefelé; híres volt a Brenner, a Teleki, a Ratkovics szőlő. Ide­jártak a telep bányászai és harmonikaszó mellett iszogat­tak. Különösen a jó Brenner féle borra emlékszik. Brennerné azt mondta, hogy nem merne rossz bort adni, mert aPÍQ meghagyta: ha nem adsz jó bort bányász barátaimnak, fo­rogni fogok a síromban! Annus néni bár hetven mú­lott, még nagyrészt maga ka­pálta tavaly is szőlőjét, gon­dozza kertjét, veteményeit, csi_ béit, sok szép virágját. Meg­szokta ezt az életet, furcsa lesz a városban, falak közt. Marad, ameddig lehet, ezt a telet, reméli, még itt töltheti. A szomszédok nagyon meg­fogytak. Rupperték, Nagypálék, Szeiferték maradnak tavaszig. Cservenka Lukács is a végső_ kig kitart. A környéken mór mindenki elköltözött, mégis ba­rátságos, meleg otthonában semm; sem mutat készülődés­re. Körös-körül romok, félig elhordott házak, a dermedt, té­lies tájon életet csak a ké­ményből kanyargó füst jelez. 25 év bónyászmunka után szenet fuvarozott. Szánkója is volt. Visszaemlékezünk egy téli ki­rándulásra, amikor Fehérkútról hazajövet éppen a völgy olda­lában borultunk fel, családdal, két gyerekkel a nagy hóban, és semmi baj sem történt. „Luxi ’ az utolsó „őrszem” a völgyben. Vagy két éve bérli-a volt Stelzhammer telket és őr. zi két kutyájával. Roggyant te­tejű présház, kiszáradó fák, el­vadult szőlődarab, kis vetemé. nyes kert, amelyet -szarvasok, őzek, vaddisznók túrnak fel, kaszálatlan fű rengeteg — va­lóban a völgy utolsó végvára. Az újlakással elégedett, a Ká­posztás-völgyben lesz egy „talpalatnyi földdel". A völgy kétfelé ágazó útján elhagyott házak, ajtó—ablak­keretek nélkül tárják ki bel­sejüket, a móladozó falakon kopott festés, szegnyomok, né. hány lyukas pléhedény. kocá­tok nyomai — az egykor; ott­honok. üresen, de áll méq a vályogfalu, kátránypcpírteíejű putri, az utolsó itt a völgyben és a környéken. A domboldal az egykori Karolináig néma, kihalt, jól elhatárolt területek, házakkal, kisajátítva, kártala­nítva várják a földgyalukat. Csak fenn a tetőn, az évszáza­dos gesztenyék árnyékában marad néhány telek. A kelet; völgyoldal elvadult bozótját a felső harmadban néhány jól megművelt telek váltja. Kovács Jóskánál mulat­ság van. Idén még összejött egy elég jó szüret, a húsnyúf és csibeólak tele vannak. Nagy­szerű a vacsora: pörkölt, ve­gyesen csirke- és nyúlhússal, nokedli, van saját termésű bor. Itt van a szomszéd, városi ba­rátok is jöttek. Megered a nóta, nincs szomorú búcsúhan­gulat, az emberi munka marad, odábblép, az élet folytatódik, akkor is, ha itt majd tőkék és fák aláfordulnak, munkáskéz­re, ásóra, kapára váró föld még van. A nóta nem rikoltó — mégiscsak búcsú életünk egy darabjától. A völgy már sötétre váltott. Meleg, puha bársonytakarót terít rá az est, egészen a messze, magasan, büszkén me­redő tévétoronyig. Konkoly—Thege Aladár „ . . . hol a zöld rétek kiégtek, most és örökké éljenek, minden másra vált át, végleg, Iszonyú szépség született." (Yeats). A 100. születésnap Unokái mosolyogva mesélik, hogy a minap a nagymama se­bes léptekkel sietett ki a ház­ból, hogy az udvaron randalí­rozó gyerekeket csendre intse. Mária néni hetven esztendőn túli, fia pedig azt említi, hogy édesanyja a botot még mindig csak dísznek használja, a vi­lágért se támaszkodna rá. Szemüveget kilencven éves ko­ra óta hord (de csak olvasás­hoz), a cérnát a tűbe még biz­tos kézzel befűzi. Memóriája még most is aranyat ér. Az is­kolában „megfáradt" unokái, dédunokái nyugodtan megkér­dezhetik tőle, hogy hová is tet­ték könyveiket, ruhájukat. Magát tökéletesen rendbe­tartja, nem tűri, hogy menye mosson-vasaljon rá, egyszóval őt nem kell gondozni. Szigorú időbeosztás szerint él (akár­csak világéletében), —- így mindenre jut idő. Reggel hét órakor kel, reggelizik egy kis tejeskávét, vagy teát, hozzá vé­kony szelet kenyeret, utána el­olvassa az újságot. Ha szüksé­ges, segít a házimunkában, nyáron kimegy a napra, vagy gondozza virágait. Ebéd előtt ismét pihen egyet, mert egész életében úgy tartotta, hogy két munkavégzés között az ember­nek megjár legalább húsz perc pihenés. Van még a napi prog­ramban barátnő látogatás, tv- nézés és minden áldott nap ol­vasás. Korán lefekszik. A haj­dani híresen szorgalmas, taka­rékos, okos, művelt asszony Kosztolányi Ferencné, született Jáki Mária február 6-án töltöt­te be 100. életévét. Művelt iparos családban szü­letett egy Somogy megyei falu­ban. Mindent megtanult, amit egy polgárlánynak meg kellett tanulnia. Ami többletet tulaj­donítottak neki, az szokatlan vonzalma a könyvekhez és a színházhoz. Képes volt elzarán­dokolni Pestre, hogy láthassa Fedák Sárit, Blaha Lujzát, La- tabár Kálmánt a János vitéz­ben, a Három a kislányban, a Luxemburg grófjában. Megta­nult németül még tizenhárom éves korában, és kedvenc köny­vét, a Quo vadis-t németül tud­ja kívülről. Azt Mária néni sem tudja, hogy minek köszönheti a szép kort, de hogy hogyan kell oko­san, tisztán, józanul élni — ar­ra tud recepttel szolgálni. Sze­rinte aki az evésben-ivásban mérsékletes, az lelkileg is ki­egyensúlyozott ember. Ö pl. so­sem evett egyszerre sokat, ha­nem napjában többször keve­set, inni csak alkalmanként ivott tiszta bort, a tömény­szeszt nem ismeri. Bár őt is sok bánat érte, mert hirtelen vesztette el férjét, fiát, lelki egyensúlyát, mégis megőrizte, mert az élethez nem­csak az öröm, hanem a bánat is hozzátartozik. Belső békéjét egész életében minden körül­mények között képes volt meg­teremteni magának. Kosztolányi Ferencné ma fiá­val és menyével él együtt. Két ' fia, négy unokája, hat déduno­kája van. Születésnapján hoz­zátartozóin kívül „háziorvosa”, dr. Novotny Judit, a II. sz. Gya­korló Általános Iskola növen­dékei, a HNF Szigeti II. sz. körzeti bizottsága, valamint a 24. sz. Vöröskeresztes alapszer­vezet köszöntötte őt. László Judit Ünnepi Könyvhét május 25.-június t. Már megkezdték az idei könyvhét előkészületeit a Ma­gyar Könyvkiadók és Könyvter­jesztők Egyesülésénél: kulturá­lis életünk hagyományos tava­szi könyvseregszemléjét május 25. és június 1. között rendezik meg. A tervek szerint ° budapesti megnyitónak május 25-én —a hagyományoktól eltérően, a Vö­rösmarty tér átépítése miatt — a Deák tér ad helyet. A vidéki megnyitó helyszíne május 26- án Székesfehérvárott lesz. A könyvhétre 18 könyvkiadó 1.80 újdonsággal készül. Válto­zatlanul meghatározó az ünne­pi listán a mai magyar szép- irodalom: az újdonságok 70— 80 százaléka kortárs hazai al­kotó műve. Természetesen meg­jelennek ismeretterjesztő, kul­túrtörténeti, művészettörténeti és politikai kötetek is. A külföl­di irodalmat mintegy 20 kötet képviseli majd. Ez alkalommal is féláron árusítják a hagyo­mányos, közkedvelt antológiá­kat: a Körkép 84-et a Szép versek 83-at, a Rivalda 82— 83-at és az Irószemmel 83-at. Az idei könyvhéten’ js megje­lennek majd az utcákon könyv­sátrak ezrei, s könyvutcák, könyvterek nyílnak. Megrendez­nek számos író-olvasó találko­zót, dedikálást s más, színes programok is tarkítják a könyv ünnepi hetének rendezvényeit, melyekre külföldről is várnak íróvendégeket, kiadói szakem­bereket. HÉTVÉGE 7.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom