Dunántúli Napló, 1984. március (41. évfolyam, 60-90. szám)
1984-03-24 / 83. szám
Az „elvárások” csapdájában Megtörténik, hogy olyasmiről beszélünk, ami nincsen; és megtörténik, hogy olyasmiről nem beszélünk, ami van. Az „elvárás''-nak nevezett nyelvi — és társadalmi — torzszülöttre mind a két eset érvényes. Az „elvárás’' természete szerint néma, kerüli a nyilvánosságot, s a folyosókon, a párnázott ajtók mögött tenyészik. Abban különbözik a kötelességektől. az utasításoktól, hogy sohasem kodifikált, sohasem rögzített, hanem mindig rejtett, hallgatólagos — mert lényege szerint manipulativ antidemokratikus. Némasága azonban kontrollólhatatlanná teszi, s megakadályozza könnyű felismerését. Az intézmények életét kérész, tül-kasul átszövik az „elvárások”, jelen vannak az egyének tevékenységének mozgásában, véleménvük formálásában, az előbbrejutásban és a peremre kerülésben. Sokkal nagyobb jelentőséae van annak az „elvárásnak”. mely a seniortól a vazallus felé irányul, mint az esetenként felbukkanó ellenkező irányúak. Sokan vannak, akik ezek alaoián g hallqatólaaos kívánalmak alapián szervezik meg életüket s életvezetésük mot- tóia az. hoav ..ne hagyjunk támadási felületet"! Aki egyszer beszáll ebbe a cslki-csuki- ba. az nehezen foa kikevered, ni ebből a helyzetből. A fenti „elvárás” olyan, amelyről nem szoktunk beszélni holott létezik. Az alábbi viszont nincsen, s méqis állandóan hivatkozásunk tárgya. A fétissé vált „elvárás” ugyanis öncenzúrát épít ki az emberben, s az öncenzúra — természete szerint — ott is korlátoz, ahol a valóságban nincsenek korlátok: az egyénben tehát kialakul a feltételezett — de valójában nem létező — „elvárások" tág köre, ami szűkre vonja a benne meglevő lehetőségek kibontakozásának körét. A feltételezett „elvárás" a kisember önigazolása. De ennek kialakulásáért nem(csak) ő marasztalható el, hanem az a közeg, amely kerüli a nyilvánosságot, s a laikus és éretlen ember szerepébe kényszeríti. Az „elvárásoknak" — akár vannak, akár nincsenek —természetesen nem szükséges megfelelni. Hiszen amúgy is szembenállnak az egyén autonómiájával, másrészt — épp hallgatólagossóguk miatt — nem lehet nyíltan számo/ikérni őket. Vállalható tehát az a kockázat, hogy kimondásra kényszerítjük az adott „elvárást’’ — mert csak így derül ki: létezik-e? Az igazi alternatívát pedig ennek a kockázatnak a vállalása jelentheti, hiszen a lét nemcsak a „készen talált feltételekből" áll, a megszokni, vagy megszökni hamis választásából, hanem a „maguk csinálják" lehetőségéből, a változtatás alternatívájából is. Aki pozícióban való előbbrejutásban kívánja megvalósítani önmagát, nyilván másként látja ezt a problémát, mint az, aki a pozitív alternatívákkal rendelkező autonóm lénnyé (individuummá) válást tekinti cél. jónak. Nem is lehet ,,elvárni", hogy ilyen különböző életstratégiák alapján egyformán vélekedjünk az „elvárás’’-ról. P. Müller Péter Baditz Balázs: Sétálóutca A férfi a virógospavilon előtt áll. Nem tolakszik. Többen állnak előtte. Türelmesen vár a sorban. Különben is ráér. Szabad szombatos. Arra gondol: milyen virágot vegyen Angélának? Nézegeti a tálkákban a virágokat. A hóvirág eléggé kókadt. Némelyik szál már sárgul. De lassan le is jár az ideje. Az ibolya éppen csak bontogatja lilaszínű szirmát. Kis csokor. Alig néhány szál. Újdonság még. És olyan semmi az a kis csokor! Angéla nem rajong az ibolyáért. A hóvirágért sem. A gyöngyvirág, az igen! De az még nincs. Csomagolt tulipán! Az még drága. Vagy az az apró, kék- szirmú virág? Nem tudja a nevét. Szégyelli megkérdezni. A sor ritkul előtte. Odaér a pulthoz. Közben meglátja a fokföldj ibolyát. Az jó lenne Angélának. Sokáig megmarad. Aló egy kis tálka, bele a víz. Tavaszi illat, szín. Vagy egész évi? Mindenesetre szép! Amíg ezen meditál, testes asszonyka furakszik elébe. A válla fölött markában tartja a pénzt. Az előre kiszámolt aprót, egy csokor hóvirágért. Siet az asszonyka. Csak ennyit mond: — Hóvirág. — Egy? — kérdi az eladónő. — Na hallja, hát hány? Nem elég egy csokor? Sem az hogy „kérek egy csokor hóvirágot”, sem azt, hogy „köszönöm". Máris furakszik kifelé az ajtón. Menet közben beleszagol a hóvirágba. Pedig tudja, hogy annak nincs illata. Fűillat, zöldillat. Ha van illata egyáltalán — gondolja a férfi, és maga elé mosolyog. Az előtte álló beleszagol a pultra kirakott ibolyacsokrokba. A virágárus nőnek látszólag nem tetszik. De nem szól ró. Egykedvűen nézi, hogy megszólaljon. Ám helyette ő szólal meg. — Melyiket tetszik? — kérdi az eladónő. Nem kap választ. Sok virágot eladhatott már életében — gondolja a férfi. Gyakorlott mozdulattal rendezgeti a csokrokat. Úgy fordítja némelyiket, hogy jobban lássák a vevők. — És önnek, uram? —kérdi az eladónő és mosolyog. — Még nem döntöttem. Ha szabadna ... — Tessék, csak nyugodtan. Kiáll a sorból, és lehajol némelyik virághoz. Szemét kör- befuttatja az üzleten. A pavilon szép. Új. Körül üveg. Egy kis villany hősugárzó ontja a langyos meleget. Odafordítvaa lábhoz. Ahol az eladónő áll. Kint csípős az idő. Olykor kisüt a nap, de nem ad meleget. — Segíthetek? — lép hozzá az eladónő. — Kérem. Nagyon megköszönném. Tessék javasolni valamit. Szép legyen. A feleségemnek viszem, születésnapjára. Kopré József Fokföldi ibolya — Nálam minden virág szép. Csak friss árut tartok. A férfi egy tokban nyújtózkodó virágra mutat. — Ez uram? Orchidea. Sokáig él. A kis tartályába csak vizet kell tölteni, ha elpárologna. Most töltve van. Hónapokig eláll. És szép. Öde! Csak ez az egy van. A férfi vakargatja az állát. Az árát soknak tartja. De nem mondja. Habár Angéla megérdemelné. Inkább más kifogást talál. — A nejem nem szereti a sárga színt. A piros a kedvenc színe. Meg hát ez... — Drága, úgy gondolja uram? Tudja, mi a drága? A muzsikaszó. Meg a patika! A férfi arcán enyhe szégyenpír fut végig. A virágárus a keskeny pultra rakja a virágokat. Külön a cserepeseket, külön a vágottakat. A férfi kezében egy piros százas. Csak a csücske látszik ki. — És ehhez mit tetszik szólni? Világoskék, fokföldi ibolya! De van fehér, meg rózsaszín is. — Talán a rózsaszínt! — mondja a férfi bátortalanul. Fehér selyempapír zizzen. Az eladó gyors mozdulattal bebugyolálja a rózsaszín fokföldit. A százasból visszajáró fém- tizesek koppannak a pulton a férfi előtt. Zsebre gyúrja, ölbe veszi a fokföldit, köszön, és siet vele az utcán. Angéla a presszóban éppen a hamutálcákat üríti ki. Az ajtónyitásra fölkapja a fejét. A vendégek is odanéznek egy pillanatra. A selyempapírból kibomlik a rózsaszín fokföldi. Angéla összecsapja a két tenyerét. — Gyönyörű, igazán kedves tőled! — mondja, és kétoldalt megcsókolja a férfit. Mély hamutálca kerül elő a presszógép mellől. Csorog bele a víz. Odakoccan a pohár a hamutálka széléhez. Kicsit hátrál, és onnét nézi. Két keze a kötény zsebében, öröm sugárzik az arcáról. A presszógép gőzt lehel ki magából. A férfi elé teszi a poharat. Halkan odasúgja a fülébe: — Hazafelé vigyél magaddal tojást. Hatot. De tizet is. vehetsz, hadd legyen otthon. Ma rántotta lesz a vacsora. Nem kaptam bélszínrolót! Vagy grillcsirkét vegyünk inkább? Nem, jó lesz a tojás. Ugye, nem haragszol? A férfit homlokon csókolja. A feketében ázik a cukor. A férfi mosolyogva kavargatja. Belekóstol. Körülnéz a teremben. Angélát nézi, ahogy libben asztaltól asztalig. Magasszárú, fűzős, fehér cipőben van. Kivillan térde fölött a barna lábszár, ahogy ráhajlik némelyik asztalra. A vendégek megnézik maguknak a férfit. A pillantásukból kiolvassa: azt gondolják, biztosan a férje! Szeretné azt mondani: — az! Angéla a feleségem. Én vagyok a férje! Ráhajol a pohárra. Mosolyog. Hátradűl a széken. Rágyújt egy Marlboróra. A füstkarikák mögül úgy látja, a fokföldi ibolya rózsaszín virága mind, mind Angélára néz... Keresztu ry Dezső Széljegyzetek Tanácstalan A beszédes veiseket szeretem: zene, szobor, kép beszédes legyen. Lehet, versed azért nem értem jól, mert enyvberagadt légy szavával szól, mit meg kéne tanulni. Rám is szólsz bátran, mintha csak iskolában: „Ami új, tanuld meg úrfi!" Egy törvényszabónak Hány forró életet tép szét sok Istent játszó mágus I Honnan veszi a mércét? Segit a paragráfus. Tanával pusztít ö, az akasztófáravaló! Egy „legfőbb szintű” dilettánsnak Bogáncstüskés kudarcoktól merő seb lelked: mindent elírtak már előled, a „legfőbb szint‘’-nél mert alább nem adtad, költő leszel, bár „legfőbb" csak magadnak. 300 éve született Bél Mátyás Bél Mátyásra születésének 300. évfordulóján úgy emlékezhetünk, mint kora legjelentősebb — világhírnévnek is örvendő — magyar tudósára és tanárára. Munkássága a magyar tudomány fejlődésében csaknem egy évszázadon át éreztette hatását Az ország korabeli három legnagyobb népcsoportjának, a magyarnak, szlováknak és németnek érdekeit egyaránt szolgálni akarta. A haza keretein belül mindhármat egyenlőnek tartotta, a nyelvi tarkaságot nem hátránynak, hanem dicsőségnek minősítette. Könyveit ugyan — a kor követelményének megfelelően — latin nyelven írta, de jól beszélte mindhárom hazai nyelvet: a köznapi érintkezésben, pedagógiai és egyházi tevékenységében használta is azokat. Munkássága a maga korában mindenképpen egyetemes igényű: értékes öröksége a magyar, a szlovák és a hazai német irodalomnak. Félig magyar, félig szlovák család gyermekeként 1684. március 24-én született a felvidéki Ocsován. Iskoláit Losoncon, Besztercebányán és Pozsonyban végezte — magyar, szlovák, német környezetben —, majd magyar nyelvtudását Pápán és Veszprémben tökéletesítette. Megismerkedett a szigorú önmegtartóztatást, mély érzelmiséget és a hit melletti harcos kiállást hirdető protestáns valláserkölcsi irányzattal, a pietizmussal, s egyetemi tanulmányainak befejezésére is a pietista központba, Haliéba ment. Hazatérése után előbb a besztercebányai. majd a pozsonyi evangélikus iskola rektora lett. A pietista pedagógiai elvek alapján a pozsonyi iskolát Magyarország legkorszerűbb tanintézetévé fejlesztette. Életének második felében Pozsonyban a német evangélikus egyház papjaként működött. Életművében elődei és kortársai munkásságának szinte minden lényeges elemét hasznosította, s eredményeit számba venni is elég nehéz. Természetesen mindenekelőtt a „kegyessé- gi” és teológiai irodalom művelője volt, amellett képviselte a kevert nyelvű lakosság kölcsönös megértését, s az anyanyelvek ápolását. Ilyen igénnyel művelte a tankönyvirodalmat, s úttörőmunkát végzett az irodalomtörténeti és történeti kutatás terén. De legfőbb feladatának olyan államismereti irodalom művelését tekintette, amely Magyarország múltját, jelenét, föld- és néprajzát, politikai és gazdasági viszonyait a lehető legnagyobb részletességgel tárja fel. A magyarországi élő nyelvek nyelvtanával a „jövő- menő’’ diákok nyelvismeretét igyekezett irodalmi magaslatra emelni. Szorosabban vett irodalmi munkássága azonban a magyar nyelv- és irodalomtörténet tervezetének elkészítésével kezdődött. Fejtegetését ebben azzal kezdi, hogy a magyar nyelv azért ismeretlen Európában, mert honfitársai restségből nem írtak róla. Amikor ezen az állapoton'segíteni akar, úgy gondolja, hogy egyúttal Istennek tetsző feladatot is vállal, mert a magyar a „szent nyelvnek", a hébernek rokona. Tervezetéből mindössze a rovásírással foglalkozó fejezet jelent meg, (a címe magyar fordításban: A régi hun-szkíta irodalom). Azt a feltevést bizonyítja, hogy a régi hunoknak (a magyarok őseinek) gazdag irodalma volt, ismerték már a nyomtatást is. Tudott Bél Mátyás a finn-—magyar rokonságról, de azt is a héber—magyar koncepcióba illesztette. Következtetései természetesen a gazdag szakirodalmi apparátus felhasználásával sem vezethettek helytálló tudományos eredményre. Könyvének jelentősége inkább abban van, hogy benne hangot ad egy kutatásra kész tudós társaság szervezésére vonatkozó óhajának. Ugyanis ekkor már foglalkozott nagy államismereti szintézisének, a Notitiának (magyarra fordított teljes címe szerint: A régi, középkori és az újkori Magyar- ország ismertetése) tervével, s fontosnak tartotta a széles körű anyaggyűjtést. A két első könyv a magyarság történetét, a harmadik az ország földrajzót, politikáját, közjogi, népességi viszonyait foglalta volna magába. A nagy vállalkozás mutatványköteteként megjelent Prod- romus előszavában különös hangsúlyt kapott a korábbi hazai irodalom szegényessége, valamint annak vágya, hogy a művel elnémítsa a magyar barbárságot fel- hánytorgató külföldieket. Bél Mátyás első jelentős ku. tatásszervezőnknek tekinthető: jól látta, hogy tervét egymaga nem viheti yégbe, ezért a Notitiát kollektív munkával akarta létrehozni: személyes ismeretséggel, levelezéssel munkatársakat toborzott. A Notitia írása közben Bélnek sok külső nehézséggel kellett megküzdenie. Anyaggyűjtő utazgatásai miatt ellenfelei kémkedéssel vádolták, a megyei nemesség pedig előjogait féltve gátolta munkájában. Ezért kénytelen volt munkájához a kormányzat támogatását kérni. Ennek fejében viszont bele kellett nyugodnia kéziratának cenzúra alá bocsátásába. Végül is öt kötetet sikerült sajtó alá rendeznie. Ezek a felvidéki megyék anyagát tartalmazzák. A kiadásban a dunántúli megyék következtek volna, de ezek közül már csak Moson megye anyaga került be a kinyomtatott kötetekbe. A mű többi része kéziratban maradt, s belőle később is csak egyes szemelvények jelentek meg. Amidőn Bél a tudnivalókat a városok, járások illetve községek szerint adja elő, egyaránt merít a történeti forrásokból és közvetlen helyszíni tapasztalataiból. Munkáját éppen ezek a tapasztalatok avatják igazán tudományos értékűvé: a szerző figyelme a régészeti, néprajzi, gazdasági és művelődési szempontokra is kiterjedt. A cenzúra sajnos töröltette a Rákóczi-szabadság- harcra vonatkozó rokonszenves megjegyzéseit. A Notitia munkálataival párhuzamosan jött létre Bél Mátyás másik nagy jelentőségű tudományos kezdeményezése, a történeti források közzététele. Meg is kezdte az első hazai forráskiadvány publikálását. Sajnos más irányú elfoglaltsága miatt ez a munka is befejezetlen maradt. Bél Mátyás tudományos munkásságával a hazai földön és külföldön egyaránt hírnevet vívott ki magának. Eredményeivel a 18. század minden magyarországi tudósát felülmúlta. Újító pedagógiai módszerei, dogmáktól mentes pietista vallásossága és világi szempontú tudományos eredményei miatt a jezsuiták is, saját hitsorsosai is eleget zaklatták. Tudós pályáját derékba törni azonban nem hagyta. Nemes István HÉTVÉGE 9,
