Dunántúli Napló, 1984. március (41. évfolyam, 60-90. szám)
1984-03-17 / 76. szám
Mines mese! A gyermek és a tömegkommunikáció Pécsett, a Káptalan utca 5. szám alatt folyik az épületnek az átalakítása, amelyben helyet kap Nemes Endre, Svédországban élő magyar származású festőművész műveinek állandó kiállítása. Ismert pesti „kiszólás" volt valamikor, annak jelzésére, hogy a helyzet adva van, a dolog komolyra megy, s nem lehet változtatni rajta. A néphumor hamarosan tovább fűzte: „Nincs mese, Andersen meghalt". Nos, ez akkor tréfa volt, és szimbolikusan értendő; de azóta komolyra fordult, mégpedig a szónak legkqnkrétabb értelmében. Valóban: nincs mese már; illetőleg, ami van, az egyre kevésbé az. Mi volt a játék gyermekkoromban? Előgyakorlat a valóság természetének, szerkezetének (meg a társadalombeli viszonyoknak és tevékenység- formáknak) elemző megismerésére és alakitó befolyásolására. Meg kellett tanulni: hogyan gyúrjuk össze q rongyot, hogy kerek labda legyen belőle; milyen talpat szegeljünk a cukrosládára, hogy szánkóként simán csússzon; mekkorákat szabad a sípnak szánt fűzfavessző héjára csapkodni a bicska nyelével, hogy „megjöjjön", azaz egyben lecsavarható legyen, de ne repedjen meg. S az „Adj király katonát !”-játékban az okos lendület, a „Hátulsó pár előre fuss!”-ban az éber fürgeség, a fociban a helyzethez és a társakhoz való alkalmazkodás készsége kapott edzést; a várvédelem szívósságra nevelt ... És mi volt a mese? A társadalmilag kiérlelt és szentesített erkölcsi és értékelési rendnek fogalmi-gondolati le- tisztítottságú, nyelvi burokba öltöztetett hordozója és közvetítője. Ez hozta be a gyermek életébe a kerítésen túli világot, mégpedig úgy megformálva, hogy agyában a mindennapi életből kiszűrt, egymásnak sokszor ellentmondó természetű benyomásokat elrendezze; s a gyermeki fantáziát ne csupán Lokálpatriotizmus közgyűjteményekben kifejezve Közművelődésünk, kulturális életünk gyarapodását, hiteles előrehaladását igazolják az ország minden táján létrejött új múzeumok, galériák, állandó kiállítások. Ez elősorban művészi fejlődést jelöl, amelyet gyorsan követett az egészséges lokálpatriotizmusban oly érzékeny városaink és az országos művelődéspolitika közös fáradozása. Az elmúlt évtizedekben az a folyamat figyelhető meg, hogy festőink, szobrászaink munkássága a múzeumi szférában hot immár tovább, helyi és országos figyelem, összefogás jóvoltából. A képzőművészek — mondhatni — országos elosztásban dolgoztak, minden talpalatnyi helyet megszentelt a gondolat. Ezért épült, épülhetett Gyulán Kohón György, Szombathelyen Derkovits Gyula, Badacsonyban Egry József, Pécsett Csontváry és Vásárhelyi Győző, Szentendrén Kovács Margit, Barcsay Jenő, Kmetty János, Czóbel Béla, Vácott Hincz Gyula, Zebegény- ben Szőnyi István, Dunaújvárosban Domanovszky Endre, Kaposvárott Rippl-Rónai József, Debrecenben Medgyessy Ferenc múzeuma, állandó gyűjteménye, képtára. Külföldön élő hazánkfiai is adakozásukkal jeleskedtek, így jött létre Sárospatakon Dómján József, Kalocsán Nicolas Schöffer gyűjteménye. ték a múzeumok, az új gyűjtemények köznevelési lehetőségeit, boldogító közérzeti tényezőjét, tudatgyarapító energiáit. Ahol akadozik a bővülés, bővítés, az a propaganda hiányaiban keresendő. Pedig a gyér látogatottság: fényűzés. Ha ugyanis a társadalom pagy anyagi erőt fektetett e létesítmények alapításába, az kulturális értelemben akkor rentábilis, ha használják is. Elfogadhatatlan az üresség, mindez csak közömbösséget és népművelői ügyetlenséget takar. Az természetesen más kérdés, hogy vannak és maradnak sztármúzeumok, hiszen a szentendrei Kovács Margit-gyűjtemény évi csaknem egymilliós látogatottsága csúcsnak tekinthető. Ide tartozik az is, hogy ami régebben kivételes volt, napjainkra általános jelenséggé vált; műalkotások dúsítják az oktatási intézmények küllemét és szellemi környezetét. Az iskola homlokzatára került mozaikok — így Kecskeméten Csík István, Esztergomban Óvári László, Tokajban Bakallár József alkotása — a belső térben elhelyezett szobrok — így Ráckevén Varga Imre Ady-portré- ja, Budapesten Vilt Tibor Kaesz Gyuláról mintázott arcmása, a salgótarjáni Madách Gimnázium előtt álló plasztika „Az ember tragédiája” írójának fennkölt alakjáról, a váci Gépipari Szakközépiskola aulájában felavatott Juhász Gyuladombormű, vagy a nagykőrösi Arany János Gimnázium mellett felállított Stróbl Alajos-szobor Izzó babok fekete terben Párocska és a kishal története Párácska, a kis felhő vidáman lebeg az égbolton, bólogat barátságos, piros, kék színű fejecskéjével. Megsajnálja a lankadó növényeket és frissítő esőt permetez a földre. Nyomában pompás virágok tárják ki szirmaikat, a kókadt búzaszálak büszkén fölemelkednek és csillogó, szikrázó vízzel telik meg a kiszáradt patakmeder. Párácska egész lényét átadja nekik. Az izzó, térbeli bábjátékot a pécsi Figurina együttes jóvoltából élvezhetjük. Játékukat az ún. lumineszcenciás technikára alapozzák. Fekete hát- és játékteret alkalmaznak, színpadukat ultraibolya sugarakat kibocsátó lámpákkal világítják meg, melyeknek a fénye nem látszik, s a maguk készítette, tervezte ötletes bábokat olyan festékkel vonják be, amelyek szinte izzítják ezeket a sugarakat. Számos érdekes megoldással mozgatják „szereplőiket”, a divatos tépőzárakra is fontos szerep hárul. Az együttes a legutóbbi Ki mit tud?-ra jött létre, négy bábjátékossal és egy zenésszel. A tagok létszáma azóta megváltozott, most Fers Klára és Siklósi Gábor alkotják a Figu- rinát. Tavaly ősszel a most bemutatott Zelk Zoltán—Siklósi Gábor: Párácska és a kishal története című bábjátékműsorukkal a Baranya, Somogy, Tolna megyék által meghirdetett „Szín-Játék-Tár" című pályázaton nívódíjat nyertek. A mesejáték hangulatát jól tükröző zenét Cserepes Károly szerezte. Az együttes a nyáron elköltözik Pestre, s ott kívánják folytatni munkájukat. Addig azonban több alkalommal előadják a felhőcske és a kishal történetét, amelynek lényegében csak néhány negatívuma van. A lumineszcenciás technika egy behatárolt színvilágban mozoghat és hosszú idő után kissé fárasztja a nézők szemét, de az előadás mozgalmassága kárpótol ezért. B. A. megmozgassa, hanem irányítsa, eligazítsa egyben. S akinek a mesét könyvből olvasták, abban ráadásul kialakult egyfajta vonzódás a betű, az írott szó iránt, amely érzelmekkel telített és akaratunkra is ható formában nyitja meg és hozza közelebb a távoli napvilágot .. .' Mi a játék ma? Kész csodaszerkezetek használata, gombok nyomkodása segítségével. Mi még szétszedtük az első (használtan és csereberével szerzett) óraszerkezetes kisautót, hogy a belsejébe nézzünk; hiszen megszoktuk, hogy (magunk csinálta) játékainknak értjük a mechanizmusát. A mai gyerek ezt fölöslegesnek érezné, de hiába is próbálná; — ám így az operatív megismerés helyett a manipulativ használat szintjén reked, s ezzel legtöbb téren később, felnőttként is megelégszik. Mi a mese ma? Valami nagyon hasonló! Mi még beleszólhattunk a mesébe, hol visszakérdezve, hol alakítóan, ha érzelmeink vagy erkölcsi igényeink mást diktáltak, mint a hagyományos szöveg. De a mesélő család rég megszűnt már. Idestova a beszélő család — a kérdező gyermek és a felelő szülők, meg az érdeklődő felnőttek és az erre válaszoló gyermek — szintén a múlté: Apuci túlórázik, Anyuci bedolgozó „a gyerek érdekében”, hogy „megadhasson neki mindent”; a gyerek pedig közben magára marad. Magára; .esetleg a telefonvagy rádiómesére. S ott már nem kérdezhet vissza, nem szólhat bele; ott aktív közreműködőből tudomásul vevő hallgatóvá válik: befogadóvá, a kész szolgáltatás használójává. A gép pedig mondja a magáét. De ez még legalább mondja, szavakkal-mondatok- kal, azaz fogalmilag-gondolati- lag végigformáltan, irányífóan. — A .tévémesében azonban már ez is elvész. Eleinte ez éppen többletet adott a rádióhoz képest: képileg illusztrálta vagy dramatikusan dialógussá szabdalta a szöveget. Ám a képiség egyre inkább eluralkodik, a mese idestova elnémul. S a zenével vagy csipogó magnóhalandzsával kísért — amúgy is egyre képtelenebb — képsor a gyermeki fantáziát nem irányítja, hanem teljesen szabadjára hagyja. Megpróbálták 6—7 éves gyerekekkel 'lejátszani egy elég világos cselekményű, okszerűen mozgalmas, de csak gyorsított magnószöveggel hangosított tévémese történetét, A gyerekek ész nélkül összevissza rohangásztak, és artikulátlanul üvöltöztek: a konkrét tartalmat sem értették meg, nemhogy az „eszmei mondanivalót” I Nincs mese! S félő: előbb- utóbb valóságértő és igazságra érzékeny ember is mind kevesebb lesz; helyettük egyre több jól idomított tényező a technológiai folyamat egyes pontjain, aki (vagy: amely?) a gombokat nyomogatja. Deme László Páratlan gazdagsággal állunk szemben, a kérdés csupán az, hogy használjuk-e eléggé e kincstárat, e pompát. A válasz előtt még annyit bízvást tárgyilagosan megjegyezhetünk, hogy e muzeális létesítmények építészeti megoldása korszerű, a belső térképezés színvonalas. Ebben a tekintetben példának említhetjük a győri Borsos Miklós, a debreceni Medgyessy Ferenc, a váci Hincz Gyula és a szentendrei Kerényi Jenő múzeumot. A közönség hazai és külföl- földi látogatókból tevődik ösz- sze, múzeumaink fogadókörzete a szomszéd háztól a nagyvilágig terjed, és nem is akármilyen mértékben. Természetesen legnagyobb örömünk az, hogy rendre növekszik az ifjúság, az iskolák vendéglése, sok munkáscsoport és tsz-busz érkezik falvakból, az üdülőkből. Itt már egyre jobban felismer8. HÉTVÉGE — nemcsak a tér esztétikumát fokozza, hanem magatartást indítványoz, nevelő energia. Városaink versengenek e téren, így a képzőművészet lesz a győztes, pontosabban az ifjúság nevelése, amelyet a szobrászat és a festészet is segít. Ma már egyre több olyan általános iskolát, gimnáziumot és egyetemet látogathatunk, ahol a környezet képzőművészetileg is gondozott. Elég a gödöllői Agráregyetemre utalni, ahol Amerigo Tot, Kiss István plasztikái, Fóth Ernő, Domanovszky Endre mozaikjai, Pátzay Pál portréja szerez gyönyörűséget, de Vecsési gyönki seccója az általános iskolások szemléletét alakítja, a fóti gyermekvárosban Nagy Sándor, Szurcsik János, Csohány Kálmán és mások monumentális alkotásai szolgálják esztétikummal a jó közérzetet. A Pécsi Szimfonikusok és Onczay Csaba hangversenye Példásan igényes műsor- választás jellemezte a Pécsi Szimfonikus Zenekar kedd esti hangversenyét. Két kedvelt sikerdarab, Mendelssohn Hebridák-nyitánya és Schubert VII., C-dúr szimfóniája között egy ritkán hallható mű: Lalo d-moll gordonkaversenye hangzott el, fiatal csellóművészünk, Onczúy Csaba közreműködésével. Onczay előadóművészi karaktere eléggé eltér az őt megelőzően Pécsett járt másik kiváló csellistánkétól, Pe- rényi Miklósétól. Látszólag távolságtartóbb, hűvösebb, de egyben intellektuálisabb is, ám abban megegyeznek, hogy mindketten kiváló, fölényes hangszertudás alapján és révén keresik, lelik meg és tolmácsolják a zenét, a mondanivaló lényegét. A Lalo-mű előadójának hangszere tömör, egészséges hangon szólt, megcsillantotta a csellóverseny minden szépségét, a középső és mély fekvésekben azonban talán túlságosan is belesimult az együttes tónusába. Ez utóbbi, helyenként kisebb erővel talán szerencsésebb lett volna, $ az első tételnek a szólóra felelő vonósakkordjai sem voltak kellően határozottak és pontosak. Ez apróbb hibákat azonban tökéletesen feledhettük, mert Onczay a versenymű után három szóló-ráadást is adott: a „hivataloshoz”, a szabott programhoz túlzottan ragaszkodó hangversenyéletünkbe mentette vissza ezzel a kamarazenei ihletés örömét. Példás bátorsággal teremtett — koncerten(l) — meghitt, családias Jégkört, ráadásul a két Bac/i-szóló- szonáta tételt és a grúz Cincadze bal és jobb kézzel pengetett kis karakterdarabját zenei és technikai szempontból egyaránt mesterien adta elő. A Breitner Tamás vezette együttes már a Hebridák nyitánnyal érett, kiegyensúlyozott hangot ütött meg, s komoly, tiszteletet érdemlő felelősséggel közeledett a zeneirodalom egyik legnagyszerűbb szimfonikus művéhez. Schubert „isteni hosszúságú, négykötetes” C-dúr szimfóniájához is. Egy-egy hangszer és hangszercsoport már- már menetrendszerű „bakijai" valamelyest ártottak ugyan az előadásnak (réz- fúvósbelépések), s ezúttal Kircsi László oboája helyenként kissé élesebben s magasabban szólt, de ezek „bocsánatos bűnnek" bizonyultak, mert feledtette őket az előadás nemes, arányos, minden tekintetben meggyőző szépsége. A részletekben még lehet jobbítani ezen a szimfónián, de az előadást egészében csak dicséret illetheti. Mindent egybevetve: a pécsi együttes koncertje az évad egyik kiemelkedő eseménye volt. Varga J. Losonci Miklós
