Dunántúli Napló, 1984. március (41. évfolyam, 60-90. szám)

1984-03-02 / 61. szám

1984. március 2., péntek Dunántúlt napló 3 Azt hattyúk eleget, te cigány*.* Egy mondat, egy szó — A tanító úr maga elé állí­tott négyünket, te ez leszel, te az, mondta, te gazember leszel, fiam, te meg, fordult felém, ta­nító. A tanító úr egyet tévedett, az a harmadik nem lett gaz­ember. N. J. pedagógus már várt. Tudta, egyszer csak meg fo­gom keresni, ha már a cigá­nyok vissza-visszatérő témát je­lentenek ezeken a hasábokon. Barátságosan kínál hellyel, de figyeli, hogyan vetem le kabá­tomat, hogyan gyújtok rá, ho­gyan készítem elő a noteszt meg a tollat. Ezért aztán a no­tesz meg a toll az asztalon ma­rad, most nem túl jó memóriá­val kell feleleveníteni a beszél­getést. — Néhányon már egészen jól megélnek a cigánytémából, cigány, magyar egyaránt. De ez érthető, amíg benn voltunk az erdőben, s gombát hoztunk avas zsírért, felvágtuk a tüze­lőt meleg kosztért, addig nem volt cigánykérdés. De ma már a cigányok benn vannak a fal­vakban, a városokban. Szem előtt. A szem már nem vallat, a kérdések sem lehetnek már olyanok. Ha mégis, az a szem­pár riposztoz. Jaj, hogyan lehet beszélgetésben kérdezni? A fe­leség is most jött meg a felül­vizsgálatról, őt kellene nyug­tatni, kérdezni, megsimogatni, nem kérdésekre válaszolni. A műtét súlyos volt, az asszony nyugtalan, ideges, a vérkép még mindig nem olyan, ami­lyennek ígérték. — Apámékat néha megláto­gatjuk Gálykúton, ők még ott laknak. Megfigyeltem, a gyere­kek nem valami szívesen jön­nek oda. Hát igen, Gálykút csak nekem emlék, „gyökér". Róluk az iskolában sem tud­ják a társaik, hogy félig cigá­nyok. Nem hiszem, hogy szé- gyenlenék az apjukat, de meg­értem őket, ha nem dicseked­nek vele. Én fiú voltam, a kép­zőben boxoltam, ha volt gon­dom emiatt, meg tudtam olda­ni. A cigányöntudat, de tegyük általánosabbá: a túlzott réteg­öntudat amúgy is kétes valami. Van példa éppen elég erre a világban. Elkülönülést eredmé­nyez. Elkülönülést? Dehát a ré­tegöntudat éppen abból nő ki, hogy azt a réteget a társada­lom különíti el magától, tagjait az nem fogadja be. — Látok is olyan veszélyt, a cigányértelmiség egyik részére jellemző, hogy feszítsük csak a húrt. Radikálisak, az elkülönü­lést hirdetik már ők is. Minél rosszabb, annál jobb, így talán majd robban a bomba. Élezni a feszültséget. Nem kell men­nünk Amerikába, akadnak már „fekete párducok" nálunk is. Sok összetevője van ennek. Mert jó dolog, hogy a cigá­nyok megtanulták a jogaikat, de az már nem jó, hogy ezzel együtt nem feltétlenül kellett megtanulniuk a kötelességüket is. S az úgynevezett cigánypo­litikában sokáig inkább az ér­vényesült, hogy a cigányokon segíteni kell, mert hátrányos helyzet, meg minden. Az igaz. Most aztán lehet mondani a rossz példákat, hogy mekkora öntudattal rendelkeznek a ci­gányok, hogy nem lehet bírni velük. Dehát láttam én már el­kényeztetett gyereket: minden­ki a legkisebb ellenállás irá­nyát választja. Követelőző lesz Napjainkban csaknem 175 ezer szakmunkástanuló sajátít­ja el választott szakmáját, közülük 18 590-en részesülnek társadalmi tanulmányi ösztön­díjban. A közelmúltban meg­jelent művelődési minisztériumi rendelet az alap-ösztöndíjak eddigi 250-től 500 forintig ter­jedő határát 300 és 1000 fo­rint közötti összegben állapí­totta meg. E határokon belül az átlagosnál jóval magasabb ösztöndíjat kaphatnak azok a fiatalok, akik úgynevezett „ne­hezen beiskolázható” szakmát választottak. Országosan 43 hiányszakmát tartanak nyilván az illetékesek, ezek közé tarto­zik például a bányász, a ko­hász, a gépi forgácsoló, a akárki, ha csak adok neki, s nem követelek tőle. Ennek a társadalomnak feltétlenül di­cséretére válik, hogy lehetősé­get teremtett a cigányságnak a felnőtté válásra. De mintha el­kényeztetette volna. Sok mai gondnak ez az alapja. Én pél­dául soha nem adtam segélyt csak azért, mert cigány az ille­tő. El is mondott mindennek. De azt mondtam neki: te meg tudod keresni azt a pénzt. Tes­sék, dolgozzál. Ebben tudok neked segíteni, de abban nem, hogy a segélyt a kocsmába vi­gyed! S ma már tudják, hoz­zám hiába jönnek, csak ha dol­gozni akarnak. A gyerekek nem jöttek meg a délutáni busszal, a kisebbik a gimnáziumból, a nagyobbik a szerkezetlakatos, a kőműves, a tetőfedő. Az alap-ösztöndíj összege függ az egyes szakmák után­pótlásától: minél keresettebb szakmát választ a fiatal, an­nál nagyobb az esélye, hogy a kifizethető ösztöndíj maxi­mumát kapja. Az ösztöndíjak mértéke — a rendelet adta le­hetőségen belül — végül is a tanulmányi szerződést kötő ta­nulók és a felvételében érde­kelt vállalat megállapodásától függ. Egy kitűnő, vagy jeles Tanulmányi eredményt elérő tanulónak a szerződő vállalat 1500 forintot is kifizethet ha­vonta, alap-ösztöndíj és ta­nulmányi pótlék címén. főiskoláról. Pedagógus lesz ő is, mint szülei, s talán a kisebbik is. Egyenjogú és egyenköteles- ségű állampolgár mindkettő: nem tulajdonítanak annak sem­miféle jelentőséget, hogy félig cigányok. Nekik már nem kel­lett az indító mondat, te fiam tanító leszel. — Milyen érdekes, látod én soha nem állítottam magam elé a kis kölyköket. Pedig lehet, hogy egy mondat, vagy akár­csak egy szó elindíthat valakit egy másik úton. Biztos, mert engem elindított. S az a mon­dat után nem kellett noszogat­ni, hogy tanuljak, sem apám­nak, sem a tanítónak. Mondani kellene most is: te bátor le­gény vagy, bányász lehetsz, vagy pilóta, te gyógyíthatsz, s mind becsületes emberek. Hall­ják azt még úgyis eleget, hogy te cigány. * Az iskolával ótellenben N. J. családi háza. Tisztázni kell az emlékeket, hogy mit mondott ő az első beszélgetésen, s mit ad­tam volna, akaratlanul, jegyze­tek nélkül a szójába. Az kima­radt, tudom, mondta: asszimi­lálódni kell. A kisebbségnek a többséghez. S talán a többség­nek is jobbik önmagához — vagy ezt már csak én gondo­lom? És lerövidítjük a nevét mono­gramra. És kihúzzuk a község nevét. Nem miatta. A gyereke­kért kéri ezt. Ne kelljen hátuk­ra venni cigányságukat. Asszimilálódni kell! Asszimilálódni kell? Bodá László Nagyobb tanulmányi ösztöndíjak a szakmunkástanulóknak Érdekvédelem A szakszervezetnek egyik fontos tevékenységi köre az érdekvédelem. Alapvetően háromféle érdeket különböz­tetünk meg egymástól: az egyénit, a csoportét és a tár­sadalmit. A szakszervezet vo­natkozásában elsősorban az egyéni érdek védelmét tart­juk szem előtt, azt várják a szakszervezeti tagok, hogy mint 'munkavállalóknak, az ő oldalukra álljon a szakszer­vezet bérkérdésékben, mun­kaidőcsökkentésben, juttatá­sok kiharcolásában stb., szemben a vállalattal. Ám az üzemi szakszervezeti bizottságok érdekvédelmi munkájára igényt tart az üzem gazdasági vezetése is, mégpedig azáltal, hogy se­gítse a vállalati érdekeket. A kétféle érdek — az egyéni és csoportérdek — egyezteté­sére alapvetően , a kollektív szerződések ihivatottok, me­lyekben elvileg és gyakorla­tilag hangolják közös neve­zőre a vállalat és annak dolgozóinak gyakorta eltérő kívánalmait. A sornak azonban nincs vége: a kormányzat, de fő­képpen a párt a társadalmi érdek figyelembevételét is szorgalmazza a szakszerve­zettől, azt kívánja meg tőle, hogy ezt is érvényesítse: hoz­za összhangba az egyes dol­gozók és a kollektívák törek­véseivel. Elvileg sem kell feltétlenül egybeesnie a három érdek­nek: csak a felépítendő tár­sadalom egyik sajátsága lesz, hogy teljes összhang alakulhasson ki a három összetevő között. S ha már nem is beszélhetünk — ép­pen a szocialista tulajdonvi­szonyoknak köszönhetően — kibékíthetetlen érdekviszo­nyokról, ez még nem jelenti azt, hogy ma ne lennének érdökellentétek. E társadalom egyik célkitű­zése pedig éppen az, hogy — felismerve a létező érdek- ellentéteket — azokat úgy alakítsa, hogy perspektiviku­san megszűnjenek, pillanat­nyilag pedig ne okozzanak a társadalom teherbíróképessé­gét meghaladó feszültsége­ket. Az érdekegyeztetések kiin­dulópontja, hogy az érdeke­ket rangsoroljuk: melyiket tartsuk a legfontosabbnak; melyik az a domináns érdek, aminek alá kell rendelni a másik két alapvető érdeket, fgy alakult ki az az elvileg logikus sorrend, hogy első a társadalmi érdek, ezt követi a csoportérdek, az egyéni ér­deknek pedig csak ezek után vannak teljesíthető követelé­sei. Ám, mint a legtöbb elv, amit mereven alkalmaznak, e sorrend 'súlyos gondok forrá­sa is lehet. Amikor a magyar társadalomban az ötvenes években hierarchikus merev­séggel érvényesítették a tár­sadalmi érdeket például az egyéni érdek elnyomásával, kiderült, hogy magát a pri­vilegizáltat veszélyezteti az egyoldalúság, A Magyar Szocialista Munkáspárt érdeme, hogy felismerte: tartósan egyik ér­dek sem érvényesíthető a többi rovására, ezért az elté­rő érdekek egyeztetésével léphet csak előbbre a magyor társadalom. A magyar me­zőgazdaság szocialista át­szervezése hamarosan példát is adott arra: egyaránt tel­jesülhet a társadalmi érdek és az egyéni érdek. A hatvanas évek végén a csoportérdek kapott nagyobb hangsúlyt az új gazdasági mechanizmus bevezetésével. A nagyobb vállalati önálló­ság ugyanis a vállalati (cso­port) érdek megerősödését jelentette. A hetvenes évek­re szinte jellemző volt például a gazdag vállalat, a viszony­lag jó megélhetést találó munkavállaló — s a szegény állam. A reform továbbgondolá­sával olyan feltételeket kel­lett tehát szabni, hogy a tár­sadalmi érdek jobban érvé­nyesülhessen. 1983 és 1984 volt az érdekátrendeződés­ben a fordulópont. A tét ugyanis nem volt kevés: az alapvető gazdasági-társadal­mi érdek azt kívánta, hogy az ország megőrizze fizetőképes­ségét, javítsa külkereskedelmi mérlegét — hiszen ennek felborulása magával rántja a csoport- és egyéni érdektel­jesülések lehetőségét is. A társadalmi érdek érvé­nyesítése ezekben az évek­ben — igaz enyhébb formák­ban idén is —, a többi érdek részbeni rovására történhetett csak: különféle okok miatt nem lehetett az érdekegyez­tetés útját járni. 'Ezért is ne­vezi az ország párt- és állami vezetése rendkívülinek ezeket az éveket. A politikának az a felada­ta, hogy az érdekek egyezte­tésével érje el céljait: a Ma­gyar Szocialista Munkáspárt hazai és nemzetközi megbe­csültségének ez az egyik for­rása. S ma, akár a szakszer­vezetek pártirányításának időszerű kérdéseiről is legyen szó, annak a kérdésnek a vizsgálata áll a középpont­ban, hogy milyen irányban billent ki az érdekegyensúly és azt miképpen lehet hely­reállítani. S erre választ csak a kommunistákra jellemző cselekvés adhat: az elveket akikor szolgálhatjuk és telje­síthetjük legjobban, ha konk­rét elemzésnek vetjük alá a konkrét helyzeteket. Pártszervezeteknek, szak- szervezeti bizottságoknak te­hát ma az a feladata: ele­mezzék a munkahelyen az érdekviszonyokat, s ha kell, akkor az egyéni, ha kell, ak­kor a csoport-, de ha kell, akkor a társadalmi érdeket képviseljék nagyobb súllyal — az egyensúly érdekében. B. L. Kocsijavító épöl Pécshánya-rendezőn Megszokott már, hogy szál­lítási csúcsok idején a MÁV illetékesei kocsihiányról pa­naszkodnak sajtóban. A teher­kocsi a vasút számára a leg­fontosabb termelési eszköz: nem mindegy, hogy mennyi vesztegel belőle meghibásod- va, milyen gyorsan és hatéko­nyan javíthatók. Azok a MÁV-dolgozók, akik a kocsijavítást végzik, alapve­tő fontosságú munkát látnak el. Feladatuk jelentősége egy­re növekszik, hiszen a teher­kocsi majdhogynem örök hi­ánycikknek számít a MÁV-nál. Ehhez képest nagy ellentmon­dás, hogy a vasutasok között a kocsijavítók dolgoznak a legmostohább munkakörülmé­nyek között. Igaz ez a som­más megállapítás országosan éppúgy, mint a MÁV Pécsi Igazgatóságának működési te­rületére, s ezen belül a pécsi munkahelyekre. Az utazó kö­zönség is könnyen megfigyel­heti a pécsi kocsijavítók mun­kakörülményeit, hiszen ők jobb híján a főpályaudvar ke­leti részén, a felüljáró alatti te­rületen dolgoznak: télen—nyá­ron, esőben, hidegben, hóban, forróságban, mindig a szabad ég alatt. (Hasonló körülmények között dolgoznak a Pécsbá- nya-rendező kocsijavítói is.) A rendelkezésükre álló szociális helyiségek is zsúfoltak, korsze­rűtlenek. Mindezekért a nem túl magas bérezés sem kár­pótolja őket. Egy korszerű pécsi kocsija­vító bázis létesítése hosszú idő óta szerepelt a Pécsi Igaz­gatóság beruházási elképzelé­sei között, s az utóbbi évek­ben első helyen állt a Vasutas Területi Szakszervezeti Bizott­ság szociálpolitikai állásfogla­lásai sorában. A tervezett be­ruházási költségekből többször is le kellett faragni, de végül tavaly nyáron megkezdődhe­tett az építkezés Pécsbánya- rendezőn. A kocsijavító bázis várhatóan 170 millió forintba kerülő épületkomplexumának kivitelezője a Tolna megyei Ál­lami Építőipari’ Vállalat. A bá­zis javítócsarnokának szerkeze­ti elemei már állnak. A csar­nok darukkal lesz ellátva és vizsgáló csatornákat is épí­tenek bele. A nagycsarnok­hoz csatlakozik egy földszin­tes épületsor a különböző se­gédműhelyekkel. Külön épület­ben kap helyet a fűtésrend­szert tápláló széntüzelésű ka­zán, valamint az összes szociá­lis helyiség: mosdók, öltözők, étkező. A beruházás 1985 végére, 1986 elejére készül el, s egy­aránt szolgálja a munkakörül­mények alapvető javulását és a. termelési érdekeket. A kor­szerű körülmények közel száz ember munkáját könnyítik meg, s várhatóan segítenek a mun­kaerő-gondokon is. A főpálya- udvaron a jelenleg kocsijaví­tásra lefoglalt rész felszabadul az üzemi forgalom számára. S ami talán mindennél fonto­sabb: most naponta 40—50 teherkocsit lehet kijavítani, a kocsijavító bázis napi kapaci­tása viszont már 70—90 kocsi lesz. D. I. A. vagonjavitó építésének jelenleg! állapota

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom