Dunántúli Napló, 1984. február (41. évfolyam, 31-59. szám)

1984-02-11 / 41. szám

t 0ffk % \ Esti fürdés Orbónéknól A kis Szabó István nagyon ragaszkodik édesanyjához Gyermekeink Három egyforma kabát, sapka, csizma - ezek az utcoi holmik. Idebent a lakásban csők a pulóverek azonosak a három Ferenczi kislányon. Zsuzsi a legidősebb, ötéves múlott, Magdi négy lesz. Haj­nalka pedig júliusban tölti be majd a hármat. Ferencziéknek nyolc évi há­zasság után született az első lányuk. A gyermektelenséget különösen a feleség viselte nehezen, hiszen ő nap-nop után segítette világra az új­szülötteket, a pécsi szülészeti klinika szülőszobáján. — Minden kezelést vállal­tam, csakhogy egyszer a mi­énknek örülhessek - mondja Ferencziné. — így aztán az sem esett nehezemre, hogy Zsuzsival héthetes terhességi időtől 38 hetesig végig a klinikán feküdtem. A három kislány egy pil­lanatra sem hagy magunkra. Magdi rajzol, Zsuzsi az akvá­riumokra akarja terelni a fi­gyelmünket magyarázva, hogy a legkisebb a Hajnal­káé, a két nagyobb pedig Magdié és az övé. Hajnalka közben elődből egy macit, jóval nagyobb nála és azzal .forog előttünk. — Ebből is három van — nevet Ferencziné. — Ugyan­úgy, mint a faragott faböl­csőből, moncsicsiből, kisku­tyából és még egy csomó já­tékból. Nem akarunk, de nem is tehetünk kivételt. Hacsak oz egyik kapna valamit, rög­tön kérdezné, hogy a másik kettő miért nem. Szerencsénk­re a játékokat az ügyeskezű nagymama készíti. Nagyon kedves szomszédaink vannak, szeretik a gyerekeket és a lá­nyokat gyakran behívják. A múltkor csak Magdi volt itt­hon, ő ment át, süteményt és csokit kapott. Kért Zsuzsinak és Hajnalkának is. A három kislány külön szo­bában alszik. Este, amíg a fürdővíz készül, egymást vet- kőztetik. Éjszaka a szüleik za­varása nélkül felkelnek, s mi­vel a két kisebb még nem éri el a W. C. villanykapcso­lóját, édesapjuk papucsával segítenek magukon. — Zsuzsi és Magdi két és féléves koruk körül egy-két A Ferenczi kislányok szüleikkel hónapig rendre átjöttek hoz­zánk éjszoka. Nem is vettük észre, olyan óvatosak voltak, csak reggel, amikor felébred­tünk. De jól emlékeztünk rá, és nogyon kíváncsiak voltunk, hogy mit csinál majd Hajnal­ka. Nos, ő valamivel koráb­ban kezdte az átmászkálást, ugyanúgy megismételt min­dent, mint a testvérei. De már visszaszokott a saját kiságyá­ba. A szőke hojú, barna szemű Molnár István márciusban lesz hároméves. Az első per­cekben kicsit tartózkodó, de hamarosan megbarátkozik, és egymás után hozza a nap­paliba bemutatni az autókot, lovacskákat. Készségesen me­sél a nagykőrösi mama négy cicájáról, hogy az anyuval, apuval nyáron a szabadidő­parkban szoktak sétálni, ját­szani. De mindig úgy áll, hogy lehetőleg az édesanyjához legyen közelebb. Nem kell sokat biztatni - verseket is mond. — Szinte hónapról hónapra változik most is - mondja az édesanyja - és ezt olyan szép dolog figyelni. Rengeteg ké­pet és magnófelvételt készí­tünk róla a születésétől kezd­ve. Gyakran megnézzük, meg­hallgatjuk és mindig csodál­kozva örülünk - mennyire más ma. Az első szavát, a baba-t sem felejtjük. Demin­Februárra várták, de január 31-én megszületett Lévaiék má­sodik kisfia,' Gáborka dig mond volami újat, vala­mi meghökkentőt, amin az­tán hetekig derülünk. A fér­jem édesanyja még ma is könnyesre neveti magát, ha eszébe jut egy balatoni em­lék. A strandra készültünk, ő is feltette a szalmakalapját, napszemüvegét. István elé- óllt, hosszasan nézegette, és azt mondta: - De kacifántos vagy így nagymama! István édesapja egyetemre jár, s emiatt időnként későn ér haza. — Ilyenkor nagyon sokszor megkérdezi, hol van az apa, mikor jön haza? Ritkán, de előfordul, hogy én vagyok tá­vol, s a férjemtől tudom, hogy olyankor engem hiányol. De olyan jó érzés tudni, hogy külön-külön egyikünk sem elég Istvánnak. Most csak a húszhónapos Zsolti van itthon, az ötéves Tímeát elvitték o nagymamá­hoz. A hét végéből legalább egy napot ott tölt, hiszen hét közben nem találkoznak. — Kicsit sajnálom, hogy el­engedtük Tímeát — mondja az édesanya, Orbánné Beck Ildikó -, mert így nem lát­hatja, hogy milyen hancúro­zást szoktunk rendezni né­gyesben lefekvés előtt. Tu­dom, hogy minden kisgyer­mekes családban vannak olyon együttlétek, amelyekről az ember azt hiszi, hogy csak náluk léteznek, de pont ettől olyan szépek. Nálunk ez a közös játék ilyen. Fürdés és vacsora után együtt ágya­zunk, és amikor már minden a helyén van, kezdődik a bir­kózás. Egyszer-kétszer előfor­dult, hogy én kiszöktem a konyhába mosogatni, de a két gyerek együtt jött értem, nem engedték, hogy kimarad­jak. Zsolti közben lecsúszik édesanyja öléből, kézenfogja az édesapját, a színes tele­vízió felé vezeti. — Nagyon szeretik nézni - mondja Orbán László.—Ami­kor láttuk egy ismerősnél, hogy milyen áhítattal figye­lik, elhatároztuk, hogyha lesz pénzünk, okkor színes tévét veszünk, hadd örüljenek. A családi munkamegosztás szerint reggel az édesanyjuk Proksza László felvételei viszi őket bölcsődébe, óvodá­ba, délután pedig az édes­apai hozza őket hoza, mivel ő végez korábban.- A járda szélén megál­lunk és Timinek kell monda­nia, hogy mikor mehetünk át. Most már nagyon magabiz­tosan el tudja dönteni, hogy mikor léphetünk le az Úttest­Lévai Józsefék e hónapban várják a második gyermekü­ket. Kisfiúk, Józsika, május­ban lesz négyéves. — Gondban vagyunk, egye­lőre nem tudjuk, mi lesz a neve a másodiknak, ha ő is fiú lesz — mondja derűsen Lévainé. — Az elsőnél sem vá­lasztottunk nevet, de a fér­jem azt kérte, ha kislány lesz, az én nevemet, a Magdolnát kapja. Kisfiú lett és én ezek után természetesnek vettem, hogy akkor a férjem kereszt­nevét viselje. A kistestvérre várva, most is csak a Mag­dolna a biztos. Természete­sen a lényeg az, hogy egész­séges gyermekünk szülessen. Lévaiéknál már nagy a ké­szülődés a második gyermek fogadására. Józsika is a kis­testvér után kérdezősködik: hol van?, mit eszik?, amikor hazajön, hol fog aludni? — Engem sokszor megsimo­gat, hozzám bújik, mintha csak a kicsit akarná szeret­ni — meséli Lévainé. — Józsi­ka különben meglehetősen érzékeny kisfiú és nagyon kö­tődik hozzánk. Olyannyira, hogy bár nagyon szereti a nagyszüleit, s mindig meg­ígéri nekik, hogy ottmorad náluk éjszakára, ám az indu­láskor meggondolja magát és hazajön. Az óvodás társai kö­zül is többnyire egyet kedvel csak igazán. Természetesen nagyon jól esik ez a kötő­dés, s annak is örülünk, hogy nem kell büntetni, elég ha szigorúan ránézünk: már bú­jik hozzánk és kérdezi, hogy ugye nem haragszotok, sze­rettek engem. Ugyanakkor reméljük, hogy később job­ban megtalálja majd a ba- rátkozás hangját a társaival. Úgy gondoljuk, hogy ebben segítségére lesz a születendő kistestvér... Török Éva A propagandista és hallgatósága A propagandistának munká­ja megtervezése és végzése so­rán számos tényezőt kell figye­lembe vennie. Az egyik tényező a hallgatóság életkor szerinti összetétele. Ez a megállapítás első hollósra megkérdőjelezhe­tő, hisz a pártoktatáson részt vevők életkor szerinti összetéte­le oz elmúlt évtizedek során lé­nyegesen nem változott. Ez szinte törvényszerűen követke­zik abból, hogy a pártban min­den generáció tagjai megtalál­hatók. A hallgatók többségét általában mindig o 25-45 év közöttiek alkották. Miért fontos akkor felhívni o figyelmet az életkor szerinti összetételre? Az, hogy közben megváltoztak a körülmények! Hogyan? A tömegpropagandában fel­dolgozott anyagok — egy-egy ’kivételtől eltekintve — mindig döntően o szocializmus építése kérdéseivel foglalkoztak, foglal­koznak és minden valószínűség szerint a jövőben is ezt teszik. Az egyes kérdések vizsgálatá­nál középpontba a magyaror­szági fejlődés problémái kerül­tek és kerülnek. Ügy gondolom, hogy ez így van jól, tehát ezen nem is kell változtatni. Csak­hogy oz 1960-as években egé­szen másképp lehetett és kel­lett feldolgozni — hogy egy rö­vid időszakot vegyek — az T950-es évek magyor fejlődé­sét, mint ahogyan ezt ma lehet és kell. Miért? Az 1960-as évek_ ben az akkor is a hallgatóság zömét odó 25—45 évesek mind­egyike részese volt az ötvenes évek társadolmi, politikai éle­tének. Gondolkodásukban a helyes nézetekkel együtt meg­találhatók voltak a szektás és a revizionista nézetek. Választ kellett adniuk oz ellenforrada­lom alatti magatartásukra: megtévedtem, tehetetlenül szemléltem az eseményeket, esetleg azon kevesek közé tar­toztam, akik kezdettől fogva vi­lágosan láttok? Ezekre a kér­désekre nem lehetett egyszerre választ adni. Újra és újra fel­merültek és a tisztázódás csők egy, az egyes egyéneknél kü­lönböző időtartamú vívódás eredményeként valósult meg. Mi következett ebből? Az em­lített időszakot feldolgozó fog­lalkozások mindegyike pezsgő, vitázó volt. Élesen kerültek szembe az egyes nézetek. A vi­ták nem egy esetben szemé­lyeskedésig fajultak. A vitázók nemcsak érveket állítottak egy­mással szembe, hanem egyben önigazolást is jelentettek: bizo­nyítom, hogy magatartásom he­lyes, vagy lényegében helyes volt. Mi volt ebben az időben a propagandista funkciója? Vigyázni, hogy a vita helyes mederben folyjon. A közbeszó­lásokkal, az összefog lolással segíteni a helyes álláspont ki­alakítását. És most tegyük fel a kérdést: oz 1983—84-es pártoktatási év­ben ónnak ellenére, hogy a csoportok résztvevői között többségben a 25—45 év közöt­tiek vannak, lehet-e oz adott témáról az említett módon ha­tékonyan szemináriumokat tar­tani? Az elmúlt években o párt­oktatás különböző formáin szerzett tapasztalataim és a kü­lönböző módokon szerzett in­formációim alapián nyugodtan állíthatom: nem! Miért? Mert a ma 25—45 év közötti korosz­tály nem volt cselekvő részese oz ötvenes évek politikai küz­delmeinek, mert — többnyire hiányos - ismereteit közvetett utakon szerezte, következéskép­pen az eseményeket nem tudia saját tevékenységéhez kapcsol­tan feldolgozni, s ez .nagy mér­tékben csökkenti a feldolgozás életszerűségét. Mit várnak tő­lünk hallgatóink? Elsősorban hiányos ismereteik teljesebbé tételét, az általuk mór elfoga­dott elvi tételek tényekkel való bizonyítását. Azt mo már min­denki elfogadja, hogy 1956. ok­tóber végén ellenforradalom volt hazánkban, de kíváncsiak arra, hogy az ellenforradalmá­rok kegyetlenkedésein túl ezt még milyen tények bizonyítják. E tények - az alatkuló pártok programján, a Mindszenty be­széden át a Varsói Szerződés­ből való kilépés deklarálásáig — rendelkezésre állnak, külön­böző művekben olvashatók, de nem általánosan ismertek. A propagandista feladata e té­nyek megismertetése, azon mű­vek olvasásra ajánlása, ame­lyekben a tények megtalálha­tók. Vagy egy másik kérdést miért volt ellenforradalmi köve. telés a Kossuth-címer visszaál­lításának követelése, hisz e cí­merhez — történelmi ismerete­ink alopján — inkább a haladó jelző illik? E kérdésre megnyug­tató válasz úgy adható, hogy bemutatom a címert, elmagya­rázom jelentését (ezt ugyanis az említett korosztály tagjainak döntő többsége nem ismeri!). Ezután a következtetést már a hallgatók maguk levonják. Vé­gül a meglevő sok közül még egy orobléma: a megjelent pártoktatási anyagok minde­gyikében lényegében azonos megfogalmazásban olvasható, hogy 1953 után Rákosi Mátyás és Nogy Imre között elvtelen kompromisszum jött létre. To­vábbi magyarázat nem követ­kezik. Ez a megállapítás - bár igaz — túl tömör ahhoz, hogy lényegét a hallgatók megért­sék. Mit tud a hallgató a komp­romisszumról? A kompromisz- szum olyan megegyezés, amely­ben a felek kölcsönösen enged­ményeket tesznek.' Elvtelen — tehát elítélendő — az ai komp­romisszum, amelyben az egyik fél túl sok, benne alapvető ér­deket sértő engedményt tesz (lásd Bethlen-Peyer oaktum, mint típuspélda!). Tudjuk, hogy megeavezés Rákosi és Nagy Imre között ténylegesen nem jött létre. Ennek ellenére az elv­telen kompromisszum jelző mégis helyén való, de azt jel­zi, hogy egyik fél sem tudta (merte?) a másik politikai kon­cepcióiának egészét bírálni, mert tudta, hogy a saját kon­cepciója egyes részei (egésze?) szintén bírálható. Az 1960-as évek szemináriumain ezt — épp azért, mert az akkori résztve­vők részesei a politikai élet­nek — nem kellett külön meg­magyarázni. E három példa, úgy hiszem, elégséges ahhoz, hogy levon­jam a következtetést: az 1950- es évek magyar munkásmozgal­mát feldolgozó foglalkozásaink akkor lesznek hatékonyak, ha hallgatóinkkal több tényanya­got ismertetünk meg, a tények­re támaszkodva közösen vonunk le elvi következtetéseket, tehát erősödik a foglalkozások kon­zultációs jellege. Végig kell to­vábbá gondolnunk. melyek azok a meaállaoítások. ame­lyek a mai 50 éven felülieknek valószínűleg maguktól értetődő- ek, de a fiatalabb korosztá­lyoknak részletesen megmagya- rázandók. Kár nosztalgiával visszaemlékezni a „régi szép idők" Darázs vitáira ezek elma­radásáért közömbösséggel vá­dolni hallgatóinkat! A réai módszerrel se ma. sem a jövő­ben nem tudiuk feldolaozni tör­ténelmünknek ezt az időszakát! Hallgatóink között - egyre csökkenő számban - vannak olyanok, akik cselekvő részesei voltak a tárgyalt időszaknak. Ök azza1, hogy elmondják él­ményeiket, tapasztalataikat, szintén segíthetnek foglalkozá­saink életszerűbbé tételében. Ezt a lehetőséget fel kell hasz­nálnunk. Ugyonakkor figyel­meztetek két veszélyre: az első, hogy a visszaemlékező nem lesz eléggé objektív, tehát az álta­la elmondottakat kritikával kell fogadnunk. A másik (a nagyobb veszély), hogy túl sok részletet kíván elmondani (ez a hibo az idősebb propagandistáknál is kísért!), így a foglalkozás „me­sedélutánná válik". Úgy vélem, ez a veszély is kiküszöbölhető. Az elmondottakkal arról sze­retném meggyőzni propagan­dista társaimat, hogy munkánk eredményességének biztosítása érdekében állandóon vizsgálni kell eddigi módszereinket, együttesen és külön keresni kell az új,’ hatékony módszere­ket. Kovács József főiskolai docens, az Oktatási Igazgatóság tanóra

Next

/
Oldalképek
Tartalom