Dunántúli Napló, 1984. február (41. évfolyam, 31-59. szám)

1984-02-25 / 55. szám

Vers mindenkinek BURNS John Anderson, szívem, John... John Anderson, szivem, John, kezdetben, valaha, hajad koromsötét volt s a homlokod sima. Ráncos ma homlokod, John, hajad leng deresen, de áldás ősz fejedre, John Anderson, szivem. John Anderson, szivem, Johh, Együtt vágtunk a hegynek; volt víg napunk elég, John, szép emlék két öregnek. Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen, s lent együtt pihenünk majd, John Anderson, szivem. (Szabó Lőrinc fordítása) GUTÁI MAGDA Szkafanderben Napról napra keményebb próbák kiállására késztet ez a tél. Zuzmarás szkafanderbe bujtat. Az úticél s a végső napiparancs ismeretlen. Addig is: egy tölgy meghalt helyettem, s örökségét elmakkozta a mókus. Igénybe vett az edzőgyakorlat. Tekintetemből lassan kihullasz, kedves, kalandor bolygó. Hát kire hagyjalak téged a végrendeletemben? A mi köztársaságunk nem valami óriási, mindössze tán száz porta, és a sztanyicától vagy negyven versztára, a Tocsogós- völgyben terül el. Köztársasággá a következő­képpen lépett elő: tavaszra kel­ve hazamentem Bugyonnij elv­társ hadseregéből a szülőfalum­ba, és a polgártársak megvá­lasztottak községi elnöknek azért, mert két Vörös Zászló­rendet kaptam a vitézségemért, hogy bátran harcoltam Vrangel ellen. Mind a kettőt személye­sen tűzte fel Bugyonnij elvtárs, és nagyon tisztességesen meg­szorította a kezemet. Én elfoglaltam azt a hivatalt, és a falu békés állapotban élt volna, akárcsak az egész nép, de nemsoká banda jelent meg a környékünkön, és folyton zak­latta, teljesen tönkretette a fa­lut. Beállítanak, hun a lovakat viszik el, csak féldög gebéket hagynak cserébe, hun az utol­só kis takarmányt is felzabóltat- ják. A mi falunk környékén aalád egy népség lakik — hajbókol a banda előtt, kenyérrel-sóval fogadja. Amikor láttam, ho­gyan viselkednek a szomszéd falvak a bandával, falugyűlést híttam össze, oszt azt mond­tam a polgártársaknak: — Ti tettetek meg elnöknek? — Mi. — Na, akkor a falu egész proletárjátusa nevében kérlek benneteket, hogy őrizzétek meg az autonómiátokat, ne járjatok a szomszéd falvakba, mert azok ellenforradalmárok, úgyhogy minékünk szégyen akár egy ös­vényt taposni is vélek ... A fa­lunkat pedig mostantól nem falunak híjják, hanem köztársa- . spgnak, én pedig, mivelhogy ti választottatok, kinevezem ma­gamat a köztársaság forradal­mi katonai tanácsa elnökének, és ostromállapotot rendelek el körös-körül. Akikből hiányzott az öntudat, csak hallgattak, de a fiatal ko­zákok, akik voltak a Vörös Had­seregben, azt mondták: — Sok szerencsét hozzá!. . . Nem is kell szavazni!... Erre beszédet tartottam ne­kik: — Rajta, elvtársak, segítsünk a mi szovjethatalmunknak, har­coljunk a banda ellen az utol­só csepp vérünkig, mert az ször­nyeteg, és a bitangok az egész szocializmus gyökerét el akar­ják rágni! Az öregek, akik . az emberek háta megett álltak, először csö- könyösködtek, de én cifrán ká­romkodva agitáltam őket, így aztán mind egyetértettek ve­lem, hogy a szovjethatalom a mi eltartó édesanyánk, és hogy kategorikusan az ő szoknyájá­ba kell nékünk mindőnknek ka­paszkodni. A gyűlés kérelmet írt a szta- nyica véarehajtó bizottságának, hogy küldjön puskákat meg töl­tényt, és úgy határozott, hogy én menjek a sztanyicába Nyi- konnal, a titkárral. Jókor, méq hajnalban befoq- tam a kis kancámat, és elin­dultunk. Meqtettünk vagy tíz versztét, leértünk egy széles völgybe, egyszer csak azt lá­tom. hogy a szél port kerget az úton, a por megett öt lovas nyargal szembe. Elszorult erre az én szívem. Kitaláltam, hoqv abból a ban­dából való halálos ellenségeink vágtatnak felénk. Semmilyen kezdeményezést nem gondoltunk ki a titkárral, meg hát nem is lehetett ki­gondolni, mert sztyepp terült el körös-körül, szinte már sze­mérmetlenül pucér: sehun egy bokor vagy árok vagy horhos, így hát megállítottam a kancát az út közepén. Fegyver nem volt nálunk, hát ofyan ártatlanok voltunk, mint a pályás gyermek, a lovasok elől elnyargalni meg nagyon buta dolog lett volna. Hanem a titkárom nagyon begazolt ezektől a szilaj ellen­ségektől, egészen rosszul lett. Látom, le akar ugrani a sze­kérről, hogy elszaladjon! De hogy hová szaladjon, maga se tudja. Mondom neki: — Ne ugrálj, Nyikon, maradj nyugton! Én a forradalmi ta­nács elnöke vagyok, te meg a titkárom vagy, hát a halált is együtt kell vállalnunk! De őbelőle annyira hiányzott az öntudat, hogy leugrott a sze­kérről, és felkötötte a nyúlok engem erről a platformról sem­miképp se löktök le!... Ocsmány szavakkal böcsmölt, egy nagy korbáccsal szilajul rá­húzott a fejemre. Jókora hurka támadt, keresztbe az egész homlokomon, akkora, mint egy érett ugorka, améket magnak hagynak meg a fehércselédek. Nagyon fájt . . . Ezt a hurkát nyomkodtam az ujjaimmal, és azt mondtam ne­kik: — Nagyon csúnyán viselked­tek, akár a vadállatok, mert hiányzik belőletek az öntudat, de én végigharcoltam a polgár- háborút, és kíméletlenül pusz­títottam a magatokfajta vran- geleket, két érdemrendet is kaptam a szovjethatalomtól, ti meg rusnya kis férgek vagytok a szememben, a színeteket sem akarom látni! Erre háromszor is nekem nyargalt, agyon akart tapostat- ni a lovával, korbáccsal is űtött-vert, de én rendíthetetle­nül álltam a talpamon, akár a mi egész proletárhatalmunk, Solohou A köztársaság forradalmi katonai tanácsának elnöke bocskorót, vagyis hót olyan se­besen szaladt a pusztán, hogy azt hitte volna az ember, kö­pök sem érik utol. A lovasok bezzeg, amikor meglátták azt a gyanús pógárt, ahogy a sztyeppen nyargal, utánavágtat­tak, és mindjárt be is érték egy kis őrhalomnál. Én szép nyugodtan leszálltam a szekérről, lenyeltem minden árulkodó papirost, és vártam, hogy s mint lesz tovább. Csak azt láttam, hogy nagyon keve­set beszéltek vele, aztán mind szorosan körülvették, oszt ke- resztbe-hosszába vagdosni kezdték a kardjukkal. Ö a föld­re rogyott, azok meg végigku­tatták a zsebeit, egy darabig ott tébláboltak körülötte, aztán megint lóra ültek, és — nyar- galvást vissza énhozzám. Látom, ennek fele se tréfa, ideje volna kereket oldani, de nincs mit tenni — hát várok. Odavágtatnak. Elöl a bandavezér, Fomin ne­vezetű. Az a veres szakálla csupa gubanc, a fizimiskája po­ros, az egész ember akár a vad állat, csak úgy meregeti a szemét. — Te vagy az a Bogatirjov, az elnök? — Én. — Izentem én neked, hogy hagyd ott az elnökséget? — Hallottam róla . .. — Akkor mér nem hagyod ott?! Ilyen gyalázatos kérdésekkel faggatott, de nem mutatta, hogy haragszik. Kétségbeestem, mert láttam, hogy ettől a kompániától se­hogy se menekülök ép bőrrel. — Azért nem — feleltem nyíltan —, mert én szilárdan állok a szovjethatalom plat­formján, minden proqramot haj­szálpontosan végrehajtok, . és csak hát a ló csúnyán megrúg­ta a térgyemet, a fülem meg cudarul zúgott, ahogy így több­ször is nekem jött. — Indulj előre! Odahajtottak a kis őrhalom­hoz, amék mellett vérbe fagy­va feküdt az én Nyikonom. Egy lovas leszállt a nyeregből, és hassal felfelé fordította. — Nézd meg jól — mondja nekem —, téged is mingyán így kikészítünk, mint a titkáro­dat, ha nem tagadod meg a szovjethatalmat! Nyikon nadrágja meg a láb- ravalója le volt húzva, és az egész nemi szervezete karddal istentelenül összevissza kasza­bolva. Borzasztó volt nekem nézni ezt a ayalázatot, elfor­dultam hát, Fomin meg rám acsarkodott: — Csak ne fintorogj! Téged pontosan így elintézünk, és mind a négy sarkán felgyújtjuk azt a meaátalkodott kommu­nista faludat, hogy fényes láng­gal égjen! Énnálam könnyen áll a szó, ezt már nem tudtam elviselni, nagyon keményen feleltem hát nekik: — Nem bánom, ha én ma­gam elpusztulok is, de ami a falunkat illeti, az nem az egyet­len. rajta kivül méa ezernél is több van egész Oroszország­ban ! Elővettem a dohánvzacskót, tüzet csiholtam, ráavújtottam. Fomin pedig megrántotta a kantárszárat, felém indította a lovát, és azt mondta: — Adj egy kis dohányt, paj­tás! Neked van miből rágyúj­tani, de mi már második hete csak lóaanét szivünk nyomo­rúságunkban. Cserébe nem ka­szabolunk össze-vissza, hanem csak agyonvógunk, mint valami becsületes csatában, oszt meg- izenjük a családodnak, hogy vi­gyenek, temessenek el . . . De add szaporán, mert az idő sür­get! Én meg ahogy tartom a zacs­kót a kezemben, egészen elke­seredtem: roppant bántott, hogy azt a dohányt, ami az én kertemben termett, meg a jó szagú somkórót, amit szovjet föld dédelgetett, ilyen gonosz élősködők fogják szívni. Rajok néztem, azok meg mind retten­tően megijedtek, hogy szétszó­rom a dohányt a szélbe. Fomin lenyúlt a nyeregből a zacskóért; mindjárt remegni kezdett a ke­ze. De én pontosan úgy is csele­kedtem: szétszórtam a dohányt a leveaőbe, és azt mondtam: — öljetek meg, ha egymás közt így határoztatok. Akkor éh kozák kardtól halok meg, ti pedig, jómadarak, okvetlenül kútgémen fogtok lógni — egy­kutya ! Erre teljes hidegvérrel ütni- vágni kezdtek, úgyhogy, leroqy- tam a anyaföldre. Fomin pisz­tollyal kétszer belém durrantott, keresztüllőtte a mejjemet meg az egyik lábomat, de akkor hir­telen azt hallottam az ország­út felől: zijjú, zijjú!... Körültünk úgy zúgtak a go­lyók, mintha zörgött volna va­laki a dudva közt. Az én gyilko­saim kapták magukat, és el- szeleltek. Látom, jön a sztanyi- cabeli rendőrség — csak úgy porzik az országút! örömömben hirtelen felugrottam, szaladtam vagy tizenöt ölet, de a szemem elborította a vér, és a lábom alól kiaurult a föld. Emlékszek, azt kiáltottam: — Testvérek, efvtársak, ne haagyatok elpusztulni! És elsetétült előttem a vi- láa . . . Két hónaoig úgy feküdtem, mint egy tuskó, az eszméletemet elvesztettem, a nvelvem meq- bépult. Amikor magamhoz tér­tem — oüff neki! —, hiányzott a bal lábom, leváqták, mert el- iiszkösödött. . . Ahoav hazamegyek a körze­ti kórházból, és mankóval ott sóntikálok a ház külső padká­jánál, belovaqol az udvarba a sztanvica katonai biztosa, és köszönés nélkül vallatóra foq: — Miért nevezted ki maaad a forradalmi katonai tanács elnökének, és mért kiáltottad ki a köztársaságot a faluban? Hisz tudod, hogy nekünk eqy köztársasáaunk van! Hót mi ok­ból vezettél itt be autonó­miát?! . . . Hát én erre csak azt felel­tem, de nagyon komolyan: — Kérem, elvtárs, ne fontos­kodjon itt. Ami pedig a köztár­saságot illeti, meg tudom ma­gyarázni: a banda miatt volt rá szükség, de most, békés kö­rülmények közt, már csak Top- csanszk falu a neve. De ne fe­lejtse el: ha azok a fehér ször­nyetegek meg egyéb bitangok megint támadást indítanak a szcviethatalom ellen, akkor mi minden faluból erős várat meg köztársaságot tudunk ám csi­nálni, az öregeket meq a sihe- dereket lóra ültetjük, és én, ha elvesztettem is a fél lábomat, kategorikusan elsőnek indulok, hoqy a véremet ontsam! Nem volt erre egy szava sem, hogy visszavágjon, így hát nagyon keményen megszorította a kezemet, és ellovagolt azon az úton, améken jött... Makai Imre fordítása A . lófejeket hosszúkás élű szerszámmal ap­rítjuk föl, apám és én; a fejet, miután lesuhintjuk a nyakról, középtájon, szimmet­rikusan hasítjuk ketté, majd to­vább, egészen ökölnyi nagysá­gig. A zárt testrésznek vágás után kiáltó az üregessége, s ahogy odaüt az ember, alig van valami kis koppanás; úgy­szintén amikor a darabok föld­re hullanak. Valahol egy szé­rűben történik mindez, de nem lényeges, hogy hol, apám is, én is úgy vagyunk vele, hogy nem lényeges. Megnyugtatóan párás és kor­mosán piszkos az idő, és nem messze egy koporsót készíte­nek, tulajdonképpen már elké­szült, csak a fehér csipkét he­lyezik körbe az üreg peremén, aztán leszorítják valamivel. Azok akik ezt végzik, s apám és én, úgy tesszük a dolgun­kat, hogy nem érzünk abban semmi rendkívülit. Még azon sem csodálkozunk, hogy nem kenjük össze magunkat vérrel. Nincs vér.'A testrészek oly szá­razok és szálkásak, mint a sza­rufa. Azután bemegyünk egy te­rembe, ahol olyan alacsonyan van a mennyezet, hogy alig le­het állni, csupán ülni vagy guggolni. A talajnak lejtése van és lépcsőzetesen van ki­képezve; hátrafelé érzékelhe­tően vastagszik a sötétség, de, hogy hol a határ, mondjuk, a fal, vagy egy hirtelen szaka­dék — titok. Olyan sejtésünk van, hogy hátul, igazából nincs is semmi; egyébként abból az irányból lejt a talaj, tehát az a fönn. A sötétséget a testün­kön érezzük úgy, hogy húz ben­nünket, és ezt nem értjük, de - belenyugszunk. Akiket i,tt talá­lunk, nem ismerjük őket; olya­nok mint mi, de nem ismerjük egymást. Valahogy az a benyo­másunk, hogy ennyien vagyunk, és ez is jó. A talaj mintha omladozna, ám ez sem lényeges; a földből néhány elkorhadt gerenda ki­fordult, ezek lehettek egykor a lépcsők, vagy az ülőkék. Mind­annyian várunk, néha egymás­ra nézünk, tudjuk, hogy elől fog történni amire várunk, de a hely egyelőre megközelíthe­tetlen — oda senki sem néz. KASZÁS MÁTÉ Apám és én A többiek úgy kötik -le magu­kat, hogy bogarászlak a ruhá­jukban; nincs nagy világosság, de látjuk azokat is, akik a te­rem túlsó végében lejjebb meg följebb foglalatoskodnak. És nincs nő, egy sem! Hol kinyújt­ják és nyomkodják a lábaikat, hol meg összegöbörödnek. Most kinyílik lent .egy ajtó, a világosság szinte az arcunk­ba üt, muszáj odanéznünk. Ne félj, néz rám apám, és meg­érinti ruhámat. Egészen lassan lehunyom a szemem, s egészen lassan felnyitom, mintha így akarnám jelezni, nem félek semmit sem. Amikor bevontatják a virág- kehelyt, mi már állva vagyunk apómmal; apóm a magasabb, majdnem egy fejjel magasabb nólamnál, őneki ez most roszr szabb. Zenét várnánk, prelú­diumot, de legalábbis hangot, hangokat, vagy valami ricsajt. Mindezek elmaradnak, de már sejtjük is, hogy miért, csak a mozgás van, a mozdulat a fon­tos, a mozdulatok beszélnek itt. Milyen egyszerű és milyen könnyű! — mondanám, de az is hang lenne, élő, emberi hang; nem szabad megszólal­nom, tudom. S ahogy lefejtik a harmatos szirmokat egyen­ként, a világosság meg mind gyengébb lesz körben; már csak a szirmok szórják maguk­ból a fényt; talán nem is fény ez, hanem eleven lüktetés, ele­ven parázs, valami, ami közös volt egykor mindnyájunkban. 'Szép — mondanám —, még így is milyen szép! A négy férfi most leoldja a vontatókötelet, négy egyenlő részre vágják, s lazán fölcsa­varják a derekukra. Csak nekik van kötél a derekukon, erre gondolunk apámmal. Apám már indulna kifelé; az ajtóban/ megvár. Még egyszer visszanézünk. A korhadt geren­dákon ülők mélyen alszanak, egyiknek-másiknak ki van ol­dódva a cipője, többeken a ruha is kigombolt. Menjünk hát — szól apám —, még előttünk van minden! S látjuk máris messze a fehér, dupla ajtószór- nyat (ezen kellene majd belép­nünk!), látjuk az égbenyúló oszlopokat, és látjuk, igen, lát­juk magát a fényes folyosót: Ketterr ballagnak a folyosón, két férfi.; az én kezemben a gyufásdoboz, apám meg csak úgy döllög znellettem. Az óriási üveglapokat ótnedvezi a vilá­gosság; kifelé nem látni a fény­től, de ez nem is fontos; ami­kor megtörténik a becsapódás mi már a helyszínen vagyunk. Apám is lehajol, de én szede­getem föl az alkatrészeket, apám csak statisztál, vagy még azt sem, csupán úgy tesz, mintha legalábbis statisztálna. Az ablakok épek, sértetlenek, függetlenül attól, hogy rajtuk át kellett történni a becsapó­dásnak. Egy-egy mozaiklap ak­kora, hogy kettőnket kitesz, látjuk az összeillesztések vona­lait, és látjuk magunkat álta­luk bekerítve, mindegy, hogy ott és akkor ennek semmi je­lentőséget nem tulajdonítunk. A folyosóra állandóan felülről látunk, s ez némileq megaka­dályoz bennünket abban, hogy horizontálisan is érzékeljük helyzetünket. Nem tudjuk még, ez mennyiben végzetes szá­munkra. Jó dolog viszont eay- más mellett, egymás oldalán látni magunkat. Úgy érezzük, hogy megtaláltunk minden egyes darabot: a négy szár­nyat, a tizenkét lábat, szeme­ket, alátéteket. Biztonságot és némi fölényt ad; eddig sem igen volt, de már egyáltalán nincs bennünk semmi rettegés. Kilépünk a hóra (vagy ha- njuba?), sehol senki; apám és én.

Next

/
Oldalképek
Tartalom