Dunántúli Napló, 1984. február (41. évfolyam, 31-59. szám)
1984-02-21 / 51. szám
1984. február 21., kedd Dunántúlt napló 3 Tudjuk, de nem tesszük ?! Töprengés a versenyképességről Meddig tart még a „magyar csoda”? Társadalmunk növekvő gazdasági érdeklődésének csalhatatlan jele szerintem az is, hogy újabban nem mindig, nem feltétlenül gazdaságpolitikai újságírók írják, a legjobb gazdasági eszmefuttatásokat, cikkeket, őszintén, az irigység halvány árnya nélkül mondom ezt, hiszen egyik, példaképemül választott kollégám tollából olvastam a következő jellemző esetet. A januárban Pesten megtartott műkorcsolya EB szervezői „szabad-listára’ tették a nagy verseny teljes hírközlő és eredményszámító s jegyző rendszerét, vagyis — követendő okossággal — afféle tendert hirdettek: azzal dolgoztatnak, aki a legjobban s legolcsóbban csinálja. Sí mi történt? Többszöri huzavona és oda-vissza (jég)táncolás után egy NSZK cég mellett döntöttek, mert az nemcsak olcsóbban vállalta a feladatot, hanem még egy fontos részmunkát, többletszolgáltatást is elvállalt — ingyen, „társadalmi munkában”. . . Hol voltak a hazai híradástechnikai cégek, a nagy múltú, hatalmas technikai-technológiai háttérrel bíró vállalatok? Nekik a sokmilliós üzlet hogy-hogy nem érte meg? Miért kellett dollármilliókat idegenbe, idegennek adnunk, holott a forint-ráfordítás egy tetemes részét már maga a reklám is megérte vagy fedezte volna? A kérdések érthetők, jogosak, de az is igaz, hogy a hasonló extrém esetek, ellentmondásos példák gazdasági életünk bármely területéről százóval vehetők. A sportpéldát hasonlattá tágítva, s némiképp megfordítva: gazdasági életünkben többnyire úgy állunk, mint a sportban is: a mégoly szorgos hazai edzésekből ritkán lesz igazi teljesítmény, valós eredmény o nemzetközi megméretésben. Mert hazai „edzésmódszereink", úgy látszik, elégtelenek az igazi versenyképességhez. Mert a jelek szerint más a felkészítés, felkészülés hazai mércéje, próbája, és megint más az éles, igazi versenyszituáció ... A fiatal közgazdászok salgótarjáni tanácskozásán gazdasági kormányzatunk prominens képviselői ezt így mondották: olyan helyzetben vagyunk, amelyben minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet . . . Egyik vállalatunk harmadrésznyivel csökkenti exportját, de sebaj — mondja az igazgató —, mert a nyereség viszont növekszik, sőt olyan esetekről is tudunk, hogy az elvárt, követelt nyugati export nem növel mást, csak a veszteséget. Az egyik pesti — épp oly nagy múltú, mint világhíres — üzemben munkátlan állnak o nagy értékű gépek, és amikor a vezetői megkérdezik, miért nem készített rajtuk mást, olyat, aminek lenne piaca, a válasz: így is megél, inkább kedvező időkre vár, a változtatásra nincsen „késztetése”. Januárban hallottam: azt a bizonyos állami támogatást, ami a termékszerkezet-váltáshoz szükséges átképzések idejére köny- nyen igénybe vehető lenne, több mint fél év alatt az országban összesen egyetlen (!) üzem kérte. Sebaj, hogy nő az eladhatatlan termékek garmadája és a veszteség, ha egyszer mindezek ellenére, eközben is növelhető a bér, legalábbis a pénz romlását megközelítő mértékben. Csoda-e, hogy ilyen körülmények között mindösszesen csupán kilenc (!) „elismerten" veszteséges vállalatunk van? Sebaj, e furcsaságból így lesz sajátos „magyar csoda", a vállalkozásképtelen vállalatok nem mennek tönkre, hiszen így: fizetőképes rendelés, munka nélkül is megélnek. Megértem az államtitkárt, aki azt mondta: olyan magyar csoda ez, amire ő bizony egyáltalán nem büszke ... Nos, ha nincs késztetés, akkor hát késztetni, s ha kell, kényszeríteni kell. Az eddigi szabályozó-módosulások még mindig nem alakították ki e késztetés egyértelmű, a kibújásra, kiskapu-keresésre lehetőséget sem adó, következetesen működő rendszerét. Gyökeres módosításukra most már el nem odázhatóan azért van szükség, mert csak így lehet véget vetni verseny és képesség ily mértékben eltérő normáinak, végét szakasztani a gazdasági életünkre sok tekintetben jellemző teljesítmény- hiányos állapotnak — ismétlem: ha kell, gazdasági kényszerrel is. Ami persze nem jelenti azt, hogy a kényszert kivétel nélkül mindenkire alkalmazni kell — vagy már kellett volna eddig is. Mindenki tapasztalatból tudja, hogy vállalataink közt ma is megvan a húzóerőt képviselők, iól teljesítők kis csapata, akik — dacból, hiúságból, kivételes emberi, vezetői kvalitásból vagy egyszerűen a tisztes sportszellemtől vezetve — még a lehetetlenre is vállalkoznak, vagyis arra, hogy élesebb, keményebb legyen a hazai „edzés": olyan, ami az igazi versenyhelyzetben is dobogós helyezést hoz. A bökkenő éppen az, hogy — ha jól megnézzük — az igazi teljesítménynek eleddig nincs is más biztos alapja, csak a személyes példa, a vállalkozás jellemben gyökerező indítéka, buzgalma. Ha állításom hitelét netán kétségbe vonnák, felvonultathatom a számok, adatok — vélekedésektől független — pajzsos, dárdás hadseregét . . . Hiteles felmérések szerint a magyar ipar berendezéseinek egy jelentős része nem dolgozik — pedig a statisztikai jegyzések ebbe nem is számítják bele a tartósan leállított gépeket, eszközöket. A naptári év kihasználása a hazai iparban mindösz- sze 51 szózolékos — a gépiparban csak 46 —, és évről évre csökken. Más számítások szerint a „munkarend szerinti időalapénak harminc százaléka elvész a magyar iparban. Budapesten, ahol köztudottan legértékesebb gépeink találhatók, az átlagos műszakszám: 1,1, ami azt jelenti: hiába van helyenként két, három műszak, ha másutt meg egy sincs. Mi mást bizonyít ez, ha nem azt, hogy a kényszer, a késztetés keményebb eszközeit kell bevetni — az általános szabályozóreformmal együtt árrendszerünk következetes érték- és ráfordítás-arányosságát, az export még fokozottabb elismerését, az importvám-rend- szert stb. —, hogy elérjük végre: ne lehessen sikerérzete, -tudata annak, aki — könnyű lélekkel s mert teheti! —veszteséget produkál? „Annyira világos, amit terveztek, mondotok — pendítette meg valaki egy tanácskozáson —, miért nem így csináljuk?" Jó kérdés volt — ezt kérdezem én is, bizonnyal önök is, és nem tegnap óta. Fejemet törve, töprenqve, így szövöm tovább: ha Marx meqírta, megírhatta a kaDitalista társadalom tudtuk ellenére „törvényt" alkotó kisembereiről, vállalkozóiról: „nem tudják, de teszik", miért van, hogy mi — száz év múltán, más körülmények közt, összehasonlíthatatlanul nemesebb célokkal — tudjuk, .ám mégse tesszük? — A választ — vagy amit most annak vélek — Móricz Erdély- trilógiájóban találom meg. Bethlen Gábor, a nagy fejedelem ezeket mondja: „A polgárnak mindig van segítsége, csak meg kell őket szorítani . . . A kormánynak kötelessége, hogy az embereket a maguk javára szorítsa, de az is, hogy segítségükre jöjjön . . .” Vajha gyárainkban, üzemeinkben is mindenki ezt mondaná: mégoly nagy, vagy akár nagyobb szorítást is készséggel elbírunk, ha ahhoz mért segítséget kapunk! Varga János wmw^ A MEZŐGÉP-es Solymosiék A két Solymosi család egy munkahelyen, a Mezőgép szigetvári gyáregységében dolgozik. Idősebb Solymosi Lajos tmk-lakatos, a felesége telefon- központos és telexkezelő, ifjabb Solymosi Lajos pedig esztergályos csoportvezető, a felesége műszaki adminisztrátor. Idősebb Solymosi Lajos: — Hatan voltunk testvérek, s tartotta magát az a felfogás, hogy az első fiú maradjon az apja szakmájában. Apám mellé álltam be Sellyén géplakatosinasnak és kemény, de nagyon sok szakmai tudással felvértező három év után szabadultam fel. — Mit köszönhet apjának, aki egyben tanítómestere is volt? mezőgazdaságba, eljöttem Sentlászlóra, a gépállomásra. Dolgoztam Pécsett a MAVAUT- nál is. Harminc éve Szigetvárra nősültem, rá két évre, ötvenhatban megállapodtam a helyi kisgépgyártó vállalatnál, amely beolvadt a szigetvári gépállomásba és abból lett a Mezőgép-gyáregység. — Hét esztendőt vándorolt o szakmájában. Gazdagodott-e általa? — Nehéz volt jó munkahelyet kifogni, olyat, ahol munka és szerszám is volt. Felnéztem a nagytudású, öreg szakikra, akiket megbecsültek, és irigyeltem őket, mert nyakkendősen dolgoztak. Ez mindent jelentett: szaktudást, munkaszeretetei a KM — A szakma, a munka sze- retetét és egy életre szóló jótanácsot. Apám gyakran mondta, ő maga is tartotta magát hozzá : hallgasd meg a legegyszerűbb embert is, mert nem tudhatod, hogy kitől mit tanulhatsz. És még valamit belém oltott: azt tartom embernek, aki a munkáját tisztességgel, becsülettel és jól végzi, legyen az kanász vagy bármi más. Az inasévek határozzák meg a későbbi szakmaszeretetet. Idősebb Solymosi Lajos még ma sem talál kivetnivalót abban, hogy inas korában nem ülhetett apjával egy asztalhoz, s abban sem, hogy az első három hónap volt — számára is — a legnehezebb és legbizonytalanabb próbaidő. Akkor még, ha nem vált be az inas, a mester könnyű szívvel megvált tőle. Harmincöt éve szabadult fel a szakmában és kezdte meg a vándoréveit. — Dolgoztam Sellyén, Szent- lőrincen, a Sopianóban, Budapesten, aztán amikor kiadták a jelszót, hogy szakmunkások a munka megbecsülését, azt is, hogy őket is elismerik. — ön nem visel munkaidőben nyakkendőt. A fénykép miatt is szabadkozott, hogy nem tiszta a munkaruhája. — Univerzális munkát végzek. A forgácsológépek kivételével minden gép, berendezés hozzám tartozik, víz- és közpon- tifűtés-szerelést, lemezlakatos, bádogosmunkát végzek, amire épp szükség van. Jó iskolát jártam ki és a hét vándorév is növelte a szaktudóst, elmélyítette a szakmaszeretetet. A szakkönyveket bújom, és ha elakadok, nem szégyellek még ma sem mástól tanácsot kérni. Idősebb Solymosi Lajos már szinte olyan „bezzegember" a gyáregységnél. Fogadnak a háta mögött, ha valamilyen munka elvégzésére másfél órát ígér, okkor mérget lehet rá venni, hogy egyetlen óra alatt megcsinálja. Amikor mondom neki ezt a fogadást, látszik, jólesik neki, hogy ilyen elismerően beszélnek róla. Ez a „nyakkendős" munkastílus aztán érvényre is jut nála prémiumban, a majd harminc forintos órabérben és kitüntetések formájában is. — A fia miért nem az ön szakmáját folytatta, hisz egyet- ’ len gyermekük? — Az anya veszi át a szót: — Pedig nagyon ügyesen, sőt szépen rajzolt és festett, a Zágon Gyula tanár úr nagy jövőt jósolt neki, ha továbbtanul. De nem volt kedve ... a továbbtanuláshoz. — Nagyon sokszor bejártam apámhoz, megtetszett az itteni vasasvilág. Különösen az EU—500-as esztergapad. Nagyon mutatós, jó gép volt, apám szerint az új ma sem volna utolsó. — S hogy anyjának se mondjon ellent, mosolyogva nyugtázza: — Egyetlen gyerekként akkor nem tapsoltak a választásomért, hogy esztergályos leszek . . . Azért hobbiból lesték is. Igaz, nagy ecsettel. Magam festem ki a házunkat, jól is néz ki. Megnézheti. Amikor a fiatal Solymosi kezdte még különleges szakmának számított az esztergályos, mindössze ketten jártak be Pécsre az 500-asba. 1972-ben szabadult, egy évet dolgozott a Mezőgépnél, aztán ő is fogta a vándorbotot. — Jelentkeztem és három évre kijutottam Drezdába, egy csomagológépgyárba. Ott tanultam meg, szerettem meg istenigazából a szakmát. Teljesítménybérben dolgoztunk és nagyon kellett hajtanunk, hogy ne maradjunk el a német munkások mögött. Nem kellett sohase szégyenkeznem. Hazatérve az uránbányához, a kettes üzembe mentem nagyapám mellé, a pénz miatt. Az öregem nyugdíjasként is jó néhány évet ráhúzott, mert nem bírta a tétlenséget és annyira hiányzott neki a szakmája. Aztán őt is, akár az apját, a házasság telepítette le végleg Szigetvárra és hozta visz- sza a Mezőgéphez, ötödik éve dolgozik ismét a gyáregységnél, egy éve esztergályos csoportvezető. — Most nemcsak a saját munkájáért felel. — Tizenhét dolgozót irányítok, a többsége fiatal szakmunkás. Az igaz hogy a gép mellett, saját munkámmal törődni egyszerűbb volt és idegileg sosem fárasztott. Vállaltam, most csoportvezetőként igyekszem, hogy ne kelljen szégyenkeznem. Lényegében elégedett vagyok. A pótlékokkal együtt én is megkeresem az ötezer körülit havonta, mint az apám. Építkeznek. Segített a gyáregység és rengeteget segít az apja, aki az otthoni barkács- műhelyében készített a fiának talicskát, betonkeverőt garázsajtót és ablakot, s most a kerítés van soron. Eqyütt különben is annyi mindenhez értenek: betonoznak, központi fűtést, vizet szerelnek. Kép, szöveg: Murányi László Szivattyúház készül a szövetkezet gyártócsarnokában o MÉV részére Nosztalgia kályha I smét próbálkozik exporttal az 1982-ben alakult Szigetvári Ipari Szövet, kezet, az egykori építőipari szövetkezet jogutóda, pedig az első üzleti vállalkozás nem sixe- rült. Tavaly nyugatnémet kereskedővel közösen — aki a mintát hozta — háromféle fa- tüzeléses kályhát alakítottak ki. Az újdonság maradéktalanul elnyerte a megrendelő metszését és a Nosztalgia nevet kapta. Négy mintadarab útraké- szen állt, a 200 fős kollektíva felkészült a sorozatgyártásra, hisz a külföldi partner biztosította a nálunk beszerezhetetlen hőálló üveget és festéket. Az utolsó pillanatban az ügyet kezdettől fogva támoga. tó Ferunion Külkereskedelmi Vállalat visszalépett, mégpedig indoklás nélkül, nem vállalta az áru külföldre szállítását. Annyi biztos, hogy minőségi kifogást nem emelt. A nem várt esemény következtében csaknem egymillió forintos veszteség érte a szövetkezetét, a német üzletember pedig másra bízta a gyártást. Most ugyanezeket a kályhákat egy újabb külkereskedelmi cégnek kínálják a szigetváriak, és ajánlatukra biztató, de még nem megnyugtató válasz érkezett. Ezzel egyidőben még két külkereskedelmi vállalatot kerestek, hogy egy korábbi, eddig csak belföldre gyártott vasipari terméküket ajánlják fel exportra. Miért akarja külföldön értékesíteni portékáit a szigetvári szövetkezet? Nyugat-Európában egyre több környezetvédelmi előírás tiltja már a szénnel való tüzelést is. A szövetkezet profilját jelentő egyedi vasszerkezetek iránt, amelyeket alvállalkozóként készít belföldre, erősen csökkent tavaly óta az igény. Keveset rendel a MÉV, a barcsi Unitech Szövetkezet, a Rába Magyar Vagon- és Gépgyár, az ÉPGÉP Tröszt, az egykori legjelentősebb üzleti megbízók. Pedig a minőséggel, a szállítást fegyelemmel sincs baj. Tavaly például az ÉPGÉF-nek több mint hatmillió forint értékű acél épületszerkezetet szállítottak, és ez külföldre került dollárhasznot hozott. A kollektíva vezetői a közvetett exportban elért sikereken felbuzdulva tervezik, hogy saját újdonsággal jelentkezzenek a tőkés piacon, pótolják a bel. földi igénylések elmaradása miatt keletkező veszteségeket. 1982-ben 5 milliós volt a nyereség, 1983-ban alig haladta meg a 3 millió forintot. A vállalkozói kedv egyik fontos motívuma az önbizalom is, ami abból is fakad, hogy műszakilag, technikai, technológiai felszereltségben sokat fejlődtek. A múlt esztendőben egymillió forintért vettek gépeket kisgépeket, berendezéseket. Idén is ugyanekkora ösz. szegel szánnak műszaki újdonságok vásárlására. Csuti J.
