Dunántúli Napló, 1984. február (41. évfolyam, 31-59. szám)
1984-02-18 / 48. szám
Mandulás János rajza ARATÓ KÁROLY Mese Hallgat a karéjos, öblös vidék, idomaiból nesztelen kilép s fölleng ezüstösen az éjbe a párás, csöndbe csavart béke. Gondolom: valamerre vízimalom duruzsolhat, de hangjai fülemig el nem érnek, mert forgó kereke tékozlón veti, dobja őket oda szélnek. Kocsisorok bandukoltak s tűntek el itt — célhoz értek-e már vagy úton vannak-e még? Nem tudom. Őrlik a füvet tovább időtelen a kócfarkú tehénkék s bámulják álmos szemekkel a fák közt lépkedőt, aki e rejtelmes, nagy némaságot, mint súlyos, lomha zsákot, talicskáján tolja maga előtt. Kitör az erdő zöld fala mögül egy vad fiú, letűnt évek illatát hozva, kancsal szentjei bukfenceznek a levegőben, borzongva női lábak nyomát szimatolja. Elnézem s felrémlik lassan, eszembe jut: mit is tettem, hol csalatkoztam, merre jártam vágyaktól fölsebezve, dagadó reménnyel, keresztül-kasul hazámban? Ki lengek-hajladozok e költemény peremén, fölzeng hozzám a földnek minden rétje s hogy sohase felejtsem, belefognak egy felejthetetlen, virágpöttyös mesébe. MELIORISZ BÉLA Eletek Az ember hogy a kagylók titkát is fölfedte a parti homokban most finom rajzolatú kavicsokat dobál a vízbe míg a mélyben szerelmes halacskák játszanak Húsában még a nyár tüzes kampói de üresedik már az évszak vizek lehelletével szállnak a sereglő bogarak is MAKAYIDA Úszó Valaki úszik lenn a tóban: Micsoda vad szeretkezés! Úgy adják magukat a csóknak tó s ember, hogy hullámverés remegtet mindent: vizet, partot. Mintha utolsó ölelés. PÁKOLITZ ISTVÁN Kutyaszorító A mocskos beszéd, a trágárság égbekiáltó bűnnek számított a családban is, társaságunkban is. Néhanapján Prell Jenci elkerítette ugyan amolyan bakakáplár-módon, de látva rosszalló tekintetünket, igyekezett moderálni magát. A trágársággal együttjáró káromkodás is szigorúan tilos volt, s noha államilag (plakáton) óvták a népet az ocsmány káromkodástól, az állataikkal bajmolódó parasztok úgy kicifrázták, hogy a járókelőkben elállt a szívverés. Anyám lép- ten-nyomon csitítgatta a parasztokat, akik istentelen káromkodással igyekeztek rábírni az ökrökét, lovakat az indításra. Nemegyszer fültanúja voltam apostolkodásának. Egé^ szén elfogadható érveléssel indokolta, hogy az oktalan állat egyáltalán nem a trágár káromkodásra indít, hanem az erőteljes hangra. Aiánlotta is a Standavári Paksinak, próbálja meg a Miatyánkot kiabálni, a Gidra biztosan nekifeszül az istrángnak. A rusztikus bumfordiságnak azonban polgárjoga volt. Annál is inkább, mivel a jobb társaságban kimondhatatlan szavakat odahaza egész természetességgel használták öregek, fiatalok egyaránt. Mivel két esztendőt elbitan- goltam a gimnáziumban, különbözeti vizsgát nem tehettem, elölről kellett kezdenem a preparandiát. Horányj Sanyi, Korn Hanzi már harmadévesek voltak, Tenczer Miska ugyancsak harmadik évét taposta a felsőkereskedelmiben. Korn Hanzi rettenetesen lusta levélíró volt; iobbad'n Miskával és Sanyival leveleztem. Egy. a Sanyitól jött Isvlapra írt válaszom csaknem betette nekem a kaput. Szamár fejemmel az internátusba címeztem Sanyinak a nyílt válaszlapot, máshova nem címezhettem, hiszen bentlakó volt. Megszoktam, hogy a kvártélyomba érkező leveleket senki nem háborította; honnét tudtam volna, hogy a jábai internátusbán, ha nem bontják is föl a kopertákat, elolvassák a nyílt lapgkat? Mivel Sanyi kezdő mondata ez volt: „Na, hogy vagy mindég te szarápás takompóc?” — hasonló stílusban válaszoltam. Sanyi internátusában alkalmasint ellenőrizték a házi pos. faládába dobott lapokat is, amit a növendékek haza vagy bárhová küldözgettek. Arra sem gondoltam, hogy Sanyi utcai postaládába dobta be ominózus levlapját egyik közös séta alkalmával. Ugyan ki az a szent, aki nem próbálta az efajta szókincsgyarapítást? A magas pedagógia ott vétette el a dolgot, hogy arra következtetett, ha valaki ilyesmiket le merészel írni, élő szóban még ilye. nebbül szórakoztatja környeze. tét. Az ipse nem is lehet más, mint Istentől elrugaszkodott és cafkák után koslató kurafi. Pap-direktorom, Róbert atya, egyáltalán nem vette figyelembe, hogy a fentebb írt „szó- tarkiegészítést” ki-ki végigcsinálja, akár tetszik a világnak, akár nem. Nyilván arra se gondolt, hogy kamaszkorában ő sem csak az Ávemáriát suttogta. Óra közben hivatott az irodájába, kezében lobogtatva corpus delictimet, Jábára írt lapomat. Ha lehetett volna, menten elsüllyedek, de nem lehetett; végig kellett hallgatnom atyánk szidalmait, tékozlósá- gom özönét. Filippikáját azzal zárta le, hogy jó, jó, hót kimondani az ilyen ocsmány szavakat, az még elmegy valahogy. De leírni?! Méghozzá nyílt levelezőlapon!? Napokon át volt min tűnőd, nőm, merj amikor elbocsátott az irodából, utánam lökte: nem tudja még, mit csináljon velem, de hogy szárazon nem viszem el, az biztos. Kiadós nátha miatt hiányoztam, amikor direktorom az igazgatói órán (hivatásraneve- lés órája) az osztály közössége előtt ugyancsak lerámolt. Rész- letesen elemezte közönséges mivoltomat, mintha levlapom történelmi jelentőségű írásos emlék lett volna. Beteglátogatc osztálytársaim hozták a hírt. mi mindennek elmondott az öreg, még a kicsapatást is „ki. látásba helyezte". Ez utóbbira magam is aggódva gondoltam; bár amikor frissiben letolt az irodában, tengernyi atka-szidalma között nem szerepelt az Alma Mater-bői való . kiutasítás. Mindössze merész nagyszá- júságról, hivalkodó kivagyiság ról voft szó hírhedett írásomban, semmi egyébről. Olyan hencegésről, melynek fals voltát azonnal kiszimatolhatta volna az a felnőtt, aki nevelő létére kissé járatosabb a későkamaszkori pszichében. Egyébként az atya jobban tette volna, ha a saját portája előtt söpröget, vagy legalább nem csinál ekkora cirkuszt ifjonti marháskodásomból. Levlapo- mon szerepelt ugyan néhány nőcike, szajha nevezettel, persze nagyképűsködésből; hadd egye a fene az olyan bezárt világú internátusi pasingert, amilyen Horányi Sanyi is volt. Én egy szemernyit se vittem végbe abból, amit összelocsog, tam firkámban; Róbert esperes . úr viszont csinált egy jóképű gyereket még káplán korában. Ha teheti, hát eltussolja, hogy ő a természetes apja a Czollner Antinak, aki iskolatársam volt a gimnáziumban. Lárifárinak igyekeztek beállítani annak idején a dolgot, mert ha sikerül titokban tartani az ügyet, akkor tulajdonképpen vétek sincs! így is elkenték a kényelmetlen histó. riát; Anti persze az anyakönyv szerinti apja nevét viselte, naná; hiába tudta a fél város, hogy Czollner Antal közvitéz már régen alulról szagolta az ibolyát az orosz fronton, midőn két évre rá Kisanti meglátta az Isten napviláqát. Azt is meg kell jegyezni azonban, hogy Robi papa „keresztapaként" (Anti eavébiránt kiköpött Robi papa volt, le se tagadhatta volna) tisztességesen gondoskodott anyagilag is, a lelkieket illetően is, nemzette gyermekéről. Persze, örülhettem, hogy befoghatom a számat; még az hiányzott volna, hogy kutyaszorítómban előhozakodjam a mendemondából összetákolt regénnyel, és „nem zörög a haraszt”-alapon visszaleckéz. tessem direktoromat, balkézről való fiókája „tárgyában”. Az ilyen visszavágáshoz sehogy se lehetett érkezésem, mivel nem volt bizonyítékom; az én el- tipratásomhoz viszont vala dokumentum. Végtelenül -dühített, hogy Róbert papa elmarasztalhat engem, az övéhez képest igazándiból piszlicsárj dologban. Egyáltalán nem imponált, hogy az embergyerekét ennyire félreismerik; a felszínes és hamis jelzésekből következtet, nek általános érvényű biztonsággal, ami csaknem reménytelenné teszi a lényegi megismerést. Fiktív hencegésemet könnyű lett volna leleplezni, hisz teljesen ügyetlenül-hiteitelenül fogalmazódott meg; már ebből is rájöhetett volna bárki, hogy nagyotmondó linkelésről van szó. Továbbá: az intézeti szabályok szigorúan előírták szá. munkra a lehető legszolidabb életformát; kockáztatni nem volt merszünk, így a tények nagyon is ellene mondtak a keserves látszatnak, A szándé. koltan hetykélkedő fogalmazásból, s a kelleténél sűrűbben alkalmazott durva szavakból képtelen volt kibetűzni jópásztorom az eltúlzott ifjonti tempót. Téveteg báránykájáért annyira felszínesen aggódott, hogy rámsütötte, a „gyerök- rontó” komiszság, a züllöttség bélyegét. Azon a bizonyos igazgatói órán gonosztevő, lator alkatomat azzal egészítette ki, hogy áristomban fogom vé. gezni, akárcsak dicstelen elődöm, bizonyos Matuska Szilveszter, ki ugyancsak ebben az oskolában koptatta a padot. .. Hogy Róbert igazgató úr kipellengérezett, hagyján; az volt a legriasztóbb, hogy haza is megküldte levlapomat, mellékelve pár sort: íme, a drágalá- tos diók uracs ilyesmivel lopjo a napot, ahelyett, hogy becsületesen tanulna és készülne tanítói hivatására. Apám, első ne- kidühödésében haza akart trancporálni, mivel a gimnáziumi kudarc után se jött meg 02 eszem; de aztán lecsillapodott, arra gondolt, ha kivesz az iskolából, mehetek én is inasnak, akár Pali bátyám. És aligha viselt volna el még egy csődöt, hiszen már hatvannyolc éves volt. Anyám meg, fölindultságá- bon, egész addigi és otthon őrzött levelezésemet bevágta a sparherdbe. A „szutyokkal” teli levelezőlapot is. — Bizonyáré hamarabb megfőtt a nálunk mindig nehezen főlő bab . . . A hirhedett irományt Sanyi igazgatója, Dobszay Alfon2 küldte meg Róbert atyánknak, kísérőlevelében mindennémű gyanúsítgatással irányomban. Megfricskázta kollégáját is, hogy miféle „derék” diákjai vannak. (Direktorom vaiami ilyesmit idézett a kísérőlevélből, ezzel is bizonygatva, mekkora világszégyent hoztam az iskolára.) Mikor Sanyi úrfit elkaptam otthon a húsvéti szünetben, magyarázkodni próbált, hogy őt is macerálta a direktora: „Alighanem maga is hasonló hangnemben írt annak a jófirma barátjának! Na persze: zsák a foltját!" Sanyi ezt sürgősen eltagadta, ő nem kezdeményezett semmi disznóságot, ha írt, mindenkor tisztességes hangot használt. S még volt pofája; a szarházinak olyan indoklásra, hogy azért kényszerült saját kezdeménye negációjára, mert attól tartott, ha bevallja, megvonják tandíjkedvezményét, netán kirúgják a ,;bemtlakodá”- ból, sőt az iskolából is.- Te ökör! És ha engem csapnak ki!?- Hogy-hogy a híres nagy eszeddel ekkora barom tudtál lenni? Nyílt lapon írni ilyen tök- kelütött hülyeségeket az internátusi címemre! Eltanácsolás nem lett a dologból, de nagyon lassan csitultak el a hullámok. Erősen föltettem magamban, hogy amit „szutykos" levlapommal csaknem jóvátehetetlenül elrontottam, azt írással fogom helyrehozni. Rehabilitálásomra . az iskolaév záróünnepélyén került sor. A Tanítójelöltek Lapjában megjelent három versem, aminek ugyancsak hangot adott Róbert atya,, kiemelve, hogy betűvetéssel vontam magamra az ég haragját; írással szereztem vissza tönkszélre sodródott becsületemet. Érzékenység A mai ember menekü lobén van az érzékenység elől. Nemcsak az érzelmek és a (könnyek érzékenysége elől, hanem az elől is, mely érzékeinek minél teljesebb és gazdagabb kifejlesztését, a világihoz és önmagához való minél intenzívebb odafordulást jelenti. Érzékenynek lenni luxus, érzéketlennek lenni természetes. A lehetőség, mely mindannyiunkban benne van, ki nem hordott jnag- zat marad. Nem fordítunk időt arra, hogy igazán belemélyedjünk a létbe. „Manapság az ember mindent a leggyorsabb és a legkönnyebb úton vesz tudomásul, és abban a szem- pillantásban éppoly gyorsan el is feled” — mondja erről egy filozófus. Ez a viszony kifelé és befelé egyaránt érvényesül. Hazaérve azonnal bekapcsoljuk a rádiót, csakhogy ne legyen csend, mert az elviselhetetlen, s mert így van mire „figyelnünk” - önmagunk helyett. A televízió pedig felment az alól, hogy odaforduljunk a családunkhoz: a távoli dolgok közelebb kerülnek hozzánk, mint saját környezetünk. Érzékenyebben reagálunk egy híradásra, egy kimaradt gólhelyzetre, mint családtagjaink közléseire, és jobban ismerjük az Egyesült Államok világpolitikai törekvéseit, mint a lakókörzetünkben zajló politikai mozgásokat, a munkahelyünkön dúló érdekharcokat; házastársunk, gyerekeink és szüléink érzéseit és vágyait. A lelki restség mellett a természettel való kapcsolatunk is egyre távolibbá válik. A technika, mely közvetítőként a hús-vér valóságot mindjobban elszakítja tőlünk, érzéketlenségünket növeli. Egy leegyszerűsített világot kínál, a különbségeket egyneműsíti és eltünteti. Anyáink, .nagyanyáink főztjének egyedi zamatát felváltja az előregyártott konzerv- és mirelitételek uniformizált íze; a minden egyes embetre jellemző természetes szagokat eltünteti a kozmetikumok uniformizált illatfelhője. ízlelésünk és szaglásunk mindinkább fölösleges. Műanyagokon nevelkedett tapintásunk már képtelen érzékelni a természetes anyagok árnyalatnyi különbségeit. Fülünkben egyhangú ostinatóként dobolnak a zeneirodalom klasz- szikusainak egyvelegekké gyúrt népszerű művei. „Csak a zene ébresztheti fel az ember zenei érzékét, mint ahogy a zeneiet- len fül számára nincs értelme a- legszebb zenének sem” — írta eqy másik gondolkodó. Érzékennyé válni csak gyakorlással, önmagunk kiművelésével, kemény erőfeszítések árán lehet. Lehet, méq akkor is, ha korunk és környezetünk ellene dolgozik. Mindannyiunk számára ugyanaz a valóság adott. Hogy ki mit érzékel belőle, ezen erőfeszítések mértékén múlik. De érdemes-e fáradozni, ha mindez ren- geteq' időt és kudarcot jelent? Hiszen mi haszna, ha tudjuk, pacsirta szól-e vagy csalogány; ha tudjuk, mi-, ért cívódik ezen Júlia s Rómeó? i haszna, ha érzékeljük, kitől való a vers, s ha érzékeljük esztétikumát és rétegeit: „Sok ember él, ki érzéketlen, mint én, kinek szeméből mégis könny ered . . .”? P. Müller Péter HÉTVÉGE 9.
