Dunántúli Napló, 1984. február (41. évfolyam, 31-59. szám)

1984-02-02 / 32. szám

1984. február 2., csütörtök Dunántúlt napló 3 Egészségre nevelés a családban Már csecsemő­korban! Naponta azonos időben étkezés, fürdetés A családban a gyermeket egyszerre, egyidőben sokféle hatás éri. Részint érzékeli a családtagok rendszeres napi tevékenységét, magatartását, szokásait, ezeket megfigyeli, majd utánozza, mint egy sze­repet eljátssza. Másrészt pe­dig közvetlen utasításokat, ille­tőleg tiltásokat kap a család­tagoktól, amelyek hatása ki­sebb a megfigyelt, tapasztalt, szerzett élményeknél, mégis alakítják viselkedését. Kövessük nyomon, mi min­dent kell megtanulnia egy gyermeknek élete első néhány évében ahhoz, hogy magatar­tása egészséges, megfelelő le­gyen! Mór újszülött korban kell el­érni, hogy a naponként rend­szeresen, ugyanabban az idő­ben történő fürdetés a csecse­mő számára örömet jelentsen, szeresse a vizet. Néhány hó­nappal később játékos formá­ban próbálkozhat „egyedül" is mosakodni, természetesen a szülői segítség nem maradhat el. A szobatisztaságra szokta­tással egyidőben kell elkezde­ni a kézmosási szokás kialakí­tását is. Már a bölcsődés korú kisgyermek is meg tudja tanul­ni evés utón a száját kiöblíte­ni, s kétéves kor után gyako­rolni lehet a fogmosást is. A naponkénti fehérneműváltás igénye is e korban kell hogy kialakuljon. A táplálkozással kapcsolatos viselkedésformák is pici gyer­mekkorban rögzülnek. Az evés előtti és utáni kézmosás, az esztétikusán terített asztal, az evőeszközök használata már egyéves kor előtt természetessé kell hogy váljon. Ekkor szíve­sen elfogadja a gyermek, hogy evés közben nem gőgicsél, nem játszik, figyelmével az étkezés­re koncentrál. Az étellel nem pancsol, sőt igyekszik tisztán enni, kézzel nem nyúl a tá­nyérba. A változatosan kiala­kított étrend mellett a gyere­kek nem válogatósak, ami per­sze nem zárja ki azt, hogy egy-egy ételt nem fogadnak el, vagy különösen szeretnek. Az életkori sajátosságoknak meg­felelően összeállított étrend, a helyes étkezési ritmus kialakí­tása biztosítéka annak, hogy a gyermek nem válik étvágyta­lanná, testsúlya a normál ha­tárok között lesz — felnőtt kor­ban is. Szót kell ejteni a mozgásról is! Minden gyermek sajátja a fokozott mozgásigény. A szülő feladata, hogy biztosítsa ennek az igénynek a kielégítését. A néhány napos csecsemőnek is jólesik a fürdetés előtti tor­násztatás, néhány héttel, hó­nappal később a szülővel együtt végzett közös játék, „hancúrozás”. A gyermek nö­vekedésével párhuzamosan mozgásigénye is változik. A két év körüli kisgyermek is a maga módján szívesen, önként tornászik a televízió esti torná­jára. De egy felmérés tanúsá­ga szerint még az általános is­kola alsó tagozatos tanulóinak is több mint fele részt vesz a tv-tornán. A gyerekek számára mindig nagy örömet jelent, ha a szülőkkel együtt mozoghat, játszhat, kirándulhat. Ezért le­hetőleg legalább a hétvégeken a családoknak erre is kell időt szakítani! Szeretném felhívni a szülők figyelmét a személyes példa- mutatás jelentőségére! A gyer­mek mindent megfigyel maga körül, a tapasztalatok mélyen emlékezetébe vésődnek. Utá­nozza a felnőtteket. Ha szülei­től, közvetlen környezetétől is a helyes cselekvésmódokat lát­ja, azt tanulja meg, az válik számára természetessé, egész életében az egészséges, higi­énés magatartás fogja jelle­mezni. Ha azonban a család­tagok viselkedésformája nem megfelelő, a gyermekben hely­telen szokások alakulnak ki. A szóbeli ráhatás, nevelés hatás­foka példamutatás nélkül igen csekély. A már kialakult, rög­ződött szokások levetkőzése, megváltoztatása pedig később sok energiát, önuralmat igé­nyel. Ezért a családok szerepe, fontossága nem hangsúlyozha­tó eléggé! Minden család ma­ga felelős gyermeke későbbi egészséges életviteléért. Ezt a felelősséget a család válláról egyetlen intézmény (bölcsőde, óvoda, iskola) sem vállalhatja át. Ez a család legalapvetőbb és nagyon szép feladata. Dr. Bleyer Erzsébet . I m » n Jl Bruno Krenz: Csata után A tér, a kor és az örökség dilemmái Nyugat-berlini művészek kiállítása a Pécsi Galériában Ritkán van időnk arra is fi­gyelni, hogy mennyi szomorú temetés és fájdalmas szülés hozza létre eszméltető javain­kat. A sírbaszállás és a vajú­dás tünetei azonban a kultúra közegében gyakorta összemo­sódnak, s egyik olykor a má­sik álruhájában mutatkozik meg. Egy gazdasági és politikai státusában, köznapi hangula­taiban minden mástól elütő nagyváros, Nyugat-Berlin né­hány fiatal művésze adott szá­mot valóság- és művészetértel­mezéséről a Pécsi Galéria mostani kiállításán. Náluk job­ban, hitelesebben, történelmi és földrajzi helyzetükből faka­dó élességgel ezt a tisztet nem láthatta volna el senki. Mondhatni, „föld alatti” tájak­ról érkező üzenetet vehettünk, amely bőven kínálja magát az elutasításra. Hiszen a „dol­goknak" valóban nem a tet­szetős végét ragadják meg ezek a művészek. Hiszen még a leginkább megszokott táb­laképműfaj „egyedei” is csú­nyák, és a „hulladék-esztéti­ka" ismert fogásait alkalmazó anyag-mágia sem „művészet­ként" kelt részvétet maga iránt. A galéria sarkát befedő ultramarin és vörös felület nem fakaszt mosolyt, és a lon­doni járdák, autóparkolók, csatornarácsok mellett fotózott olajfolt-krokodil sem kelt de­rűs képzeteket. Nem tesznek engedményeket semmiféle ol­csó dekorativitásnak a kiállí­tott műtárgyak, és mégis képe­sek kialakítani maguk körül sokértelmű, korántsem han­gulattalan tereket, melyeknek átélésében furcsa mód még­sem érezzük illetéktelennek magunkat. Nyers fogalmazásra kénysze­rít ez a kiállítás, mert amit megmutat, a tárgyak, a mű­vek, a tárgyak által hordozott szellem, kérlelhetetlenül és közvetlenül származnak min­dennapi gyakorlatainkból. Ugyanakkor némi emelkedett­séget és felgerjesztett fantá­ziát is követel, amikor a meg­jelenítés fogásaiban a közel­múlt hetven esztendejének szerfelett sokféle fázisát idézi fel. A múltba besüppedt kul­turális dimenziók nyomai most a fokozódó egyoldalúság és atomizáltság állapotában egy visszafelé tekintő negatív utó­piához vezetnek. Kétségbe­vonható lesz a művészetek ál­tal is ésszerűsített tudás. A nyugat-berlini fiatal művészek megkísérelnek formát adni egy mentőakciónak, melynek so­rán egy közösség létrehozását a már megalkotott tartalmak láttató-megvilágosító erejű fel­idézésével kívánják elvégezni. Ezt az erőfeszítést a művek lát­Bánky József zongoraestje a Liszt Teremben Kis közönség - nagy siker Változatos, igen szép össze­állítású zongoraestet ígért hall­gatóságának a múlt szerdán este Bánky József a pécsi Lisz^ Teremben. Hangversenyének két „előítélet-oszlató" mű: Mo­zart C-moll fantáziája (K. 475.) és Chopin B-moll szonátája al­kotta a keretét, Liszt Hat Pa- ganini-etüdje és három Ravel- darab a törzsanyagát. Az előb­biek túlzás nélkül nevezhetők így abban az értelemben, hogy a „rendesen" szonáta-szerző­nek tartott Mozart e remekmű­vében már jócskán Beethoven, sőt a romantikus szerzők felé tekint. Chopin viszont szonáta­formában is azt bizonyítja be, hogy számára ez a műfaj is ki­váló lehetőség a kötöttségek közt megmutatni magát. Ezt a legalább annyira szel­lemes, mint a technikai és ze­nei nehézségeket egyként sűrí­tő műsort Bánky József — ke­vés kivétellel — kiválóan, min­den tekintetben érett pianista­teljesítménnyel tolmácsolta. Ta­lán nem túlzás azt mondani, hogy mindegyik darabbal — még a Paganini-átiratokban is — más-más jellegű próbák elé állította önmagát, és sikerrel oldotta meg valamennyi fel­adatot. A Mozart-fantázia re­meklés volt, csakúgy, mint a Paganini-darabok többsége. Ezek tolmácsolását igazán azok értékelhették, akik tudják: „az ördög hegedűsének” művei a hegedűjáték magasiskolája. Bánky előadásában az olasz virtuóz zeneileg kevésbé mag­vas, de technikailag bravúros témái petárdákkal s rakétákkal keltek versenyre — a La Cam. panella s az utána következő kivételével, mert ezek kevésbé sikerültek. Annál szebb volt vi­szont a Ravel-művek mindegyi­ke: a Pavane csendes meren­gése, a modern francia és klasszikus német zeneeszmény­ből ötvözött, különös „Haydn- menüett”, a bámulatosan szép és szellemes „A víz játékai”, hogy minderre egy tökéletes Chopin-előadással tegye fel a koronát. Még Pécs jeles zongoristák­kal igencsak bővelkedő zenei életében is kiemelkedő teljesít­mény volt a Bánky Józsefé. Ve­tekszik mindenkiével, egy sor­ban áll a legnagyobbakéval. Hihetetlen és érthetetlen, hogy hangversenyét csak alig 60— 80 ember hallgatta meg — igaz viszont, hogy azok annál nagyobb szeretettel és .elisme­réssel — teljesen indokoltan. A művészt bírálat csak egy te­kintetben érheti: többet kellene játszania, hiszen — a ráadá­sok is mutatták — bőséggel lenne mit. íme, ebből az est­ből — műsoridőre, tartalomra egyaránt — akár kettő is ki­telt volna. Varga J. tán akár konzervatívnak is ne­vezhetnénk, hiszen a tízes és húszas évek német művészeté­nek jellegzetes kifejezésmódjá­val élnek. De jobb, ha kon- zerválót mondunk. A német fiataloknak nem kell visszamenniük az „aktuá­lis" múltba, hogy érzékeny párbeszédeiket lefolytassák ve­le. Kirchner, Müller, Macke, Kandinszkij, Klee, a Gruppe Zero, Beuys munkássága, a tradicionális expresszionizmus és romantika, az „art deco" funkciótlanságai szinte kizáró­lagosan jelentik a „német ha­gyományt”. És ez a mostani tanácstalanságban, azonosulási válságban a rést kiútnak en­gedi nevezni. Úgy tartjáK. hogy amit ma művészetként forgalmaznak, az tárgyi és szellemi mivoltában is cserben­hagyta az embert. Semmi sem olyan stabil, mint azt Berlin és Berkeley „new left-je” oly optimistán vázolta a hatvanas években. „Mire függesszük hát a szemünket?" — kérdez­hették ezek a fiatalok is. És sietve ellebbentették a fátylat olyan életművek elől, mint Van Dycké, Rubensé, Grecóé, Van Goghé voltak. A kötetlen fan­táziaképek, tragikomikus strand-emlékek (C. Hasucho), az expresszionizmus közelmúlt­ját stilizáló nagy méretű vász­nak (A. Zumpe), a közönséges ponyvák poézisét elemző (A. Lux) felületek nemigen tiszte­legnek a „mesterség" előtt. A gondolkodás és az alkotás no­mád útját járják, ahol nem köt különösebben az egységes, egészséges, követendő stb. stí­lus logikája. A stiláris „letele­pedés" logikájára fittyet hány­nak. A jelenből kiindulni nem tudnak, visszalépnek hót a múltba. De ez a hátraarc sem vé­gezhető el már teljes értékűen, Felértékelődik hát a „törvényt és állandót" eltüntetni képes személyiség, annak követhetet­len mitológiája. Katja Hajek örömfestészete pedig már egyenesen a környezet optikai szennyeződése képében meg­jelenő ördög „falra festési” kísérlete. Érzéki miszticizmusa mélyén az ördögűzés régen nem esztétikai, hanem erkölcsi szükséglet. De formát adni etikai szükségleteknek! — nos, a szülés fájdalmas lesz. És el­kerülhetetlen. A kiállított művek és a leve­tített videoszalagok a gondol­kodás és képírás több kiterje­dése felé nyitott alkotói ma­gatartás dokumentumai. Ada­tok és értesülések, megemész­tendő feladványok. De létezés­nyomok, melyek közül nem egynek szimbólumértéke (A. Jud) is lehet. Tanulságok, me­lyek a feleslegesen meghódí­tott csúcsokat segítik elkerülni, így ha bárdolatlanul, szűretle- nül vagy diszharmonikuson is állnak előttünk, a valóságban rejtőző igazságot teszik felis- merhetőbbé. Aknai Tamás étm A látható beszélgetés Valaki szemben ül velem a képernyőn és beszél hozzám negyven percig, öWenig. A stú­dióból, a saját lakásából, egy kerti asztal mellől. Nyakkendő­jén vagy a gomblyukában pa­rányi mikrofon. Olykor ugrik a kép, jó esetben észre se venni. Olykor eltűnik az arc, szülőház látszik helyette, gyerekkori fénykép, egy jellegzetes, zsú­folt 'szoba belső. Ezek a beté­tek az arc pihenői. Mert, ugye, nincs meztelenebb az emberi arcnál. Nincs kiszolgáltatot­tabb. A kedvelt televíziós mű­fajt többnyire úgy hívják: port­réműsor. „Alig" kell hozzá va­lami. A neves, érdekes szemé­lyiség, a személytelen vagy va­lóban személyiség riporter, ren­dező, operatőr, kicsi stáb. Nem tudom, a tévé kedveli-e jobban vagy a nézők. A néző alapve­tően, megbocsáthatóan kíván­csi; milyen a személyiség ci­vilben, maszkja, hangszere, írógépe, hivatali tekintélye stb. nélkül. A tévé pedig — egyéb meggondolásai mellett — szá­mol és kalkulál. Ugyanis alig van (anyagilag!) olcsóbb pro­dukció a személyiség beszélte- tésénél. Utóbbi pedig megtisz­telve érzi magát, önálló műsort „kapott” a televízióban, el­mondhatja, mit gondol pályá­járól, a világról — a legna­gyobb nyilvánosság előtt. Valaki beszél hozzám a kép­ernyőn. Hozzám, de nem „ne­kem”. Közöttünk ül a riporter, a beszélgetőtárs, aki engem képvisel, aki közvetít. Felteszi a kérdéseimet, továbbgördíti he­lyettem a beszélgetést. Ilyen portréműsorban mondta szer­dán este Dayka Margit, hogy „ki kell simogatni belőlem a maximumot”. Mármint a ren­dezőnek. Ezt tenné, ezt teszi a riporter. „Kisimogatja" a maxi­mumot, a minél teljesebb port­rét, a minél igazabb, jellegze­tesebb arcot. Van a drágább változat, a fényképekkel, film- fa ej átsz ás okka I, m ű - rész I et e kk el feldúsított, s van az olcsóbb, a puritánabb; (lehetőleg) semle­ges háttér előtt a főszereplő, s (lehetőleg) háttal vagy a ké­pen kívül a riporter. Előbbi tévészerűbb, feldobja a szö­veg gyöngébb pontjait, kitölti az üresjáratokat, utóbbi csak a montirozásra hagyatkozik, színleg nem egyéb, mint látha­tó rádióriport. Színleg. És me­gint az arcnál vagyok, a gesz­tusoknál, hisz ez az a többlet, rendezői és operatőri munka, mely odakényszerít a készülék elé, nem hagy a konyhából, a másik szobából televíziózni. Dayka Margit beszél hozzám a képernyőről. Rágyújt, elré- ved, felragyog, feszeng. Ott van. Nincsenek „vágóképek”, csak az arca, a gesztusai ötven percen át. Ha csak hallanám: „semmi különös”, hisz nem váltja meg a magyar színház­ügyet, nem fúrja kollégáit, nem nyilatkoztat ki semmit. De lá­tom is, s merthogy színész, aki­nek anyaga, „munkaeszköze” a teste, a mimikája, az élmény ezzel teljes, ettől hiteles. Nem tudom, szerepel-e az interjú­ban, vagy ennyire önmaga a szerepeiben is. Berták László írja egy versében: „s mikor annyira önmagad leszel, hogy önmagadról elfeledkezel . . Ügy lehet, a nagy színész nem veszti el magát a szerepeiben, hanem szerepeit oldja fél sa­ját személyiségében, ülök te­hát a készüléknél, s várom, hogy Dayka Margit, amúgy ci­vilben, feláll, odalép egy ebédlőasztalhoz s legtermésze­tesebb otthoni mozdulataival húslevest mer Latinavitsnak, lehak Finoi Huszárik—Latino- vits — Csontváryjának. Parti Nagy Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom