Dunántúli Napló, 1984. január (41. évfolyam, 1-30. szám)

1984-01-28 / 27. szám

A publicisztika klasszikusa Gábor Andorra — szü­letésének századik évfor­dulóján — úgy emlékez­hetünk, mint a magyar irodalom legsokoldalúbb tehetségeinek egyikére. Szinte minden irodalmi műfajban széles körű ha­tást tudott kiváltani, még­is élete fő hivatásának, legegyénibb kifejezésmód­jának a publicisztikát tar­totta. Ezen a területen va­lóban egészen eredetit al­kotott, s fel tudott nőni a magyar irodalom legjobb­jai mellé. Első publicisztikai írásai már diákkorában megje­lentek a polgári radikális lapok hasábjain. A fiatal újságíró meglepő tájéko­zottsággal szólt hozzá a közélet kérdéseihez pl. a darabont kormány műkö­déséhez, a kivándorlás in­dítékaihoz, a választójogi vitákhoz. 1912-ben megje­lent Pesti Sirámok című gyűjteménye már igazi publicista rangot szerzett Gábor Andornak, s ezt a hírnevet még tetézte a Mit ültök a kávéházban? (1914) című kötet tárcagyűjtemé­nye. Mélyre ható iróniával ostorozta a pesti élet fer- deségeit, provincializmu­sát, illetve a politikai és kulturális életben tapasz­talható botrányokat. Hang­ja, világlátása az első vi­lágháború éveiben egyre inkább radikalizálódott. Részt vett a Világ körül ki­bontakozó a nti militarista mozgalomban. Háborúel­lenes tárcáikkal nagy ha­tást váltottak ki ekkor megjelent kötetei (öreg­szem mégis, 1917; Vidám könyv, 1918). Lelkesen üd­vözölte az októberi forra­dalmat, s minthogy elége­detlen volt a polgári ve­zetők tétova intézkedései­vel, mindinkább balra tar­tott. 1919-ben csatlakozott a proletárdiktatúrához, s annak bukása után Bécs- be emigrált. Gábor Andor publicisz­tikájában a legtisztábban és legegyénibben szólalt meg szatirikus tehetsége, amely a korábbi korszakok egyetlen humoros-szatiri­kus írójával sem rokonít­ható. Amidőn Bécsbe emigrátt, s Bécsi Magyar Újsághoz szegődött, már szinte teljesen birtokában volt szatirikus kifejező készségének. Ez tette le­hetővé hatásos fehérterror- ellenes publicisztikai mű­ködését. A Horthy-kormány köz­belépésére 1925-ben Gá­bor Andort kiutasították Bécsből. Rövid ideig Fran­ciaországban tartózkodott, majd Berlinbe ment, s ott maradt egészen Hitler uralomrajutásáig. Politikai és írói tevékenységét a né­met kommunista párt ke­retében fejtette ki, ezért műveit német nyelven írta. Mint a^Rote Fahne és a Pravda németországi tudó­sítója is megőrizte publi­cisztikájának legfontosabb sajátosságait. Tudósító­ként — egy évtized alatt — szinte egész Nyugat- Európát bejárta. 1933-ban Moszkvába ment, s ott folytatta német nyelvű iro­daimi munkásságát. 1938- tól kezdve azonban ismét magyarul írt. Szerkesztette a moszkvai magyar emig­ráció irodalmi folyóiratát, az Új Hangot. Az igaz­mondás és az emberábrá­zolás igénye jellemzi ké­sőbbi, az Új Hangban, a Kossuth Rádióban és az Igaz Szóban, majd itthon a Szabadságban és a Lú- das Matyiban megjelente­tett publicisztikáját. Gábor Andor publicisz­tikáját — esztétikai sajá­tosságai alapján a magyar szatirikus irodalom jelleg­zetes karakterű fejezeté­nek • tekinthetjük. Nála a szatíra nem pusztán stílus- kérdés, egész látásmódja szatirikus jeljegű. A stiláris és nyelvi mozzanatok is a szatirikus látásmódon be­iül érvényesülnek. Dr. Nemes István A szőke nő az ablak mel­lett állt. Profilja csak félig látszott a beeső téli délutáni fényben. Orra fi­nom, pikáns, szemöldöke pihés, élénkszőke. Szája szép, telt és meleg. Haja fényes hullámok­ban ült a fején — az egész nő most egy pillanatra kemény lett, mintha ollóval vágták vol­na ki a körvonalait. Egy régi sziluettképet juttatott eszembe: ott volt ennek a nőnek ilyen feketelap keménysége — jó néhány év előtti vásárban ké­szíthette az ollós mester. Sírt az asszony? Nem tu­dom. A kertben harmincéves barackfa állt, téliesre csupaszt- va, meg a hónedvtől átitatott poroló. Ezek keretezték az ar­cát. Karácsonyelő lehetett, a ka. rácsonyszagot a másik szobá­ban is érezni kellett, olyan szú­rós és bágyasztó volt. Az asz- szony mögött zongora sötétlett, tulajdonképpen annak az öb­lében állt a nőalak. A zongo­rán néhány karácsonyfadísz hevert, rajtuk vékony fehér pertli. Szétszórtan hevertek a díszek, rendetlenül. Szaloncu­kor halmozódott a zongora túl. só sarkában. A zongora alatt közepes kis karácsonyfának szánt fenyő feküdt, mint vala­mi döglött tyúk. A zongora fedele nyitva volt, a billentyűk villogtak. Félbema­radt enteriőr. Magas, szép hajú férfi jött be a szobába. Megállt, közvet­lenül az ajtóban. Kendermagos öltönyben volt, elegáns, szürke nyakkendőben. Mintha elindult volna a szőke nő felé, de az­tán a levegőben maradt a moz­dulata. Az asszony az ablak alatt húzódó könyvszekrényhez ha­jolt, és súlyos könyveket ránci­gáit ki onnan. Teljes erőből az elegáns férfi felé hajította őket, röpültek a könyvek, egyik a másik után. A férfi megpró­bált elhajolni a zuhogó könyv­darabok elől. Kezét előrenyúj­totta, védekezett. így is csat­tantak rajta jócskán, egyik a vállát találta el, másik a tér­dét,' a fiatal szőke nő elszánt gyorsasággal hajigálta a vas­kos fedelű köteteket — lexiko­nok lehettek. A szőke nő haja a homloká­ba hullott, arcát finom permet borította. Előre meredve meg­állt a könyvdobálásban és zi­hálva nézte a szép férfit. — Nem szégyelled magad? — sziszegte. A férfi kissé megdőlt pózban ott maradt az ajtóban. Nem válaszolt. — Karácsony lesz. Nem? — Az asszony hangja nem csuk­lód el, nem volt sírás, inkább kemény. Most megint olyannak látszott, mint a feketekemény lapból kivágott sziluett. — Most mit csináljak? — Az asszony csakúgy előreme­redt, mint az előbb, mint egy futásban megakasztott test. — Mit csináljak? Itt van a fa. Mindjárt karácsony. Mit csinál­jak? Hirtelen, nagy lendülettel le­sodorta a fényes fekete zongo­ráról a díszeket. Az egyik fény­mázas üvegcsúcs összetörve a férfi cipőjénél kötött ki. Az ezüstporos kistemplom az aj­tóig röpült. — Megöljem magam? Az ember azt hinné, mivel Göbbels megtiltja az irodalmi kritikát, elrendeli, hogy a kriti. ka adja át helyét a puszta le. írásnak, az az irodalomkritikai folyóirat, amely e tilolomig megjelent Németországban, elvesztette létjogosultságát. Most következnék űz, amit úgy hívnak: „szépen meghalni”. Az irodalomkritikai folyóiratnak meg kellene szüntetnie megje­lenését. Nagy tévedés! Hiszen ez úgy hatna, mint a becsüle­tes magatariás oázisa a hitleri birodalom becstelenségének sárga sivatagában. Ez az iro­dalomkritikai folyóirat megélt harminckilenc évfo.yamot azon az alapon, hogy irodalomkáti. kai volt, sőt, csakis az volt De miután Göbbels eltiltotta a kri. tikát, most másként áll a do­log. Meg kell vizsgálni, vajon a kritika nem volt-e az Idő kezdetétől fogva elviieg helyte­len. És az irodalomkritikai fo­lyóirat „megvizsgálja” a prob, lámát. Az a címe talán ennek a vizsgálatnak, hogy „leírás vagy kritiká?” Ez tudniillik ön­magában is polémia lenne a Megint mozdulatlanságba merevedtek. — Mi legyen velem? Most hogy álljak a gyerekek elé, hogy menjek ki ebből a szobá­ból, hogy terítsek asztalt, mit csináljak, azt mondd meg? — Megint az ablakmélyedésbe állt. Kinézett a kertbe, a ba­rackfa és a poroló keretezték az arcát. — Rég tudtam, ne félj. Ahogy az irodádba került, rá három hónapra. Mégsem hittem el. Nem tudtam elhin­ni! De már akkor úgy beszél­tél róla, mint a szentről. No, szép kis szent! Megmonda­nám . .. Milyen karcsú, ma­gas ... Nedves a szeme! Ilyen hülyeséget, hát nem gondol­tad, hogy ilyet nem mond az ember a titkárnőjéről! Jaj, is­tenem, hogy lehetsz ilyen osto­ba? A megközelíthetetlen! És barna. Mit érdekel engem, hogy barna? Nem szégyelled magad? Csend lett, megint mozdu­latlanul álltak. Miért nem mozdul meg valamelyik, miért nem tesz egy lépést a férfi, ha ártatlan, miért nem rohan oda az asszony, hogy testközelbe Víg István illusztrációja Gyurkouics Tibor Hadiasszony kerüljenek? Szerettem volna ki­kényszeríteni belőlük egy tár­sasjátékot, mely feloldja ezt az elviselhetetlen feszültséget. De magam is olyan kábulatban úsztam, besüppedtem a taka­rók közé, kezemről csurgott a verejték. — A félözvegy! A hadiasz- szony! A férje hősi harcot vív az orosz hómezőkön! Uramis­ten! Az a bánat az arcon! Vi­gasztalni kell, csak azt mondd meg, vigasztalni kell? A gyere­kének csomagot kell vinni? Hogy ne érezzék egyedül ma­gukat? És én mit csináljak? Itthon ütögessem a zongorát, félrebillentett fejjel nézzek el a sűrűsödő semmibe? Kiáltoz­zak? A két alak csak állt, szinte fájt a levegő, mint egy végső­kig kifeszített rugó — nem kö­zeledtek egymáshoz. A szoba fokozatosan sötétedett. A be­eső fényben már jóformán csak a csillogó tárgyak lát­szottak, meg a zongora föl­nyitott fogsora. — Aljasság, csak annyit mondhatok. Mélypont. Bárki lehetne az. Még nem is szép. Miért? Talán szebb nálam? De lehetne egy utcanő, egy bolti eladólány, bárki. De ... míg a férjét kiviszik a frontra ... ez borzalmas. A magára maradt hadiasszony ... persze ... Már nem bírja . .. — Anna, csak nem gondo­lod ... — A férfi hangja mint­ha üvegbúra alól jött volna. — Nem gondolom? És mi ez a rúzsfolt ezen a zsebkendőn? Megismerem, ilyen rúzst hasz­nál őnagysága! Megismerem! Legalább egy kurváé volna, akármilyen kurváé! — Most meglódult a szőke nő, a levegő rugója a férfihoz rántotta, az csak állt, az asszony ököllel verni kezdte a férfi mellkasát, az csak állt, mint egy mell­szobor, püfölte finom kis öklé­vel az asszony. Kezéből fehér férfizsebkendő hullott a par­kettra, azon valami vérpiros folt derengett. A szőke nő ti­porta, tiporta a zsebkendőt, mintha a lábával akarta volna elrongyolni. Aztán a kreden- cen lévő fényképtartóhoz ug­rott, melyben a férfi fiatalkori, első világháborús kölyökképe állt, azt akarta a földhöz vág­ni, de ekkor már a férfi is meg­mozdult, a csuklójánál elkap­ta a nő karját, és úgy tartotta magasra. Valami dulakodás kezdődött. Kivehetetlen. Az átjáró ajtó miatt, vagy emlékek függönye miatt. Dulakodás volt, ilyesmi. Mint egy sohasem tisztázható igazság, soha ki nem deríthető nyomozat. Pontosan elő nem hívható filmjelenet. Talán a díványra huppantak? Most már nem is kiáltoztak. Leginkább nagy japán borzalomjelenetek­re emlékeztettek a mozdulatok — ölés, ölelés? Aztán valami kibírhatatlan csend. Régi röntgenleleteken lát ilyen tömény képet az ember. Aránylag minden látható, de a diagnózist már sohasem le­het megállapítani az időben. Később a gyönyörű szőke nő megint az ablakban állt. Orra félig látszott, finom, pikáns, szemöldöke pihés, élénkszőke. Karácsonyelő volt, a kertben mintha egy poroló is állt vol­na, talán barackfa is. A nő megemelte a kezét, és kisimí­tott eqy szőke fürtöt a homlo­kából. Azt hiszem, az anyám volt. PÁLINKÁS GYÖRGY . Kínlódva eképp’ stílus­gyakorlatok közt asszonyom Az állóra fektetett mutatóujj félholdat példáz Nem oly hiány mint az ottfelejtett reggeli ébredések De itt vagy-e még elfelejtett tükörképem Rácsodálkozik és lóbál a gond kezében Egészen a derű határáig ér el hol nem fáj mindez A tisztaság már hihetetlen ilymód Leírni vagy értelmezni GÁBOR ANDOR szert Göbbelsszel, és ilyesmire gondolni sem lehet. A kritika értelmezésbe hajlik át. és ha így vetjük fel a problémát, már meg is kezdődhet a körű I nyála- zás. Minthogy a kritika nem olyan fogalom, amely kizárólag irodalomra és művészetre korlá­tozódik, a legjobb magát a kritikát általában száműzni. Halld és csodálkozz: „Valóban komoly kérdés, vajon a törté­nelemtudományok nem estek-e az eredendő bűnbe abban a pillanatban, amikor a szemlé­lődésről és leírásról az értelme, zésre és kritikai összefoglalás­ra tértek át. Az egyetemes történelem számára ez az a pillanat volt, amikor többé nem krónikát írt, amikor első­sorban nem annyira a nagy emberek tetteit, jegyezte fel, hanem inkább a nagy mozgal­mak lefolyását és ezeket is ke­vésbé ábrázolóén, mint inkább értelmezve." Ettől mentsen meg bennünket az Isten! Hitler tet­teit >nem annyira ábrázolni, mint inkább értelmezni! Hiszen akkor azonnal kiderülne, hogy Németország függetlenségének, a világon szétszórtan élő né­metajkúnk egyesítésének nincs keresnivalója a spanyol polgár, háború csataterein, mert Va­lencia Vagy Barcelona még a legfüggetlenebb Németország, hoz sem tartozott soha, éj a spanyol nyelv sem volt soha német nyelvjárás. No, de ezek puszta „értelmezések", ez a „nagy emberek tetteinek" kö- tekedő kritikája. A kritikát/ — nevezzük értelmezésnek — ki kell tehát iktatni onnan is, ahol eddig a legfontosabb L volt: az emberiség történelmé­nek megítéléséből. Ha ez már (mintegy SS-parancsra) meg­történt, akkor a szükséges kö­vetkező lépést már nyugodtan meg lehet tenni: „Természete, sen senki sem fogja az iro­dalomtudománytól azt kívánni, hogy alakuljon ismét a régi irodalomtörténetté: életrajzi adatokban és tartalmi kivona­tokban valóban nincs semmi művészi. De gondolni kell ar­ra, hogy az irodalomtudomány feladata elsősorban a leírás, és az is marad: az összefog­lalás és értelmezés csak olyan mértékben feladata, amennyi­re ez a leírásból erőltetés nél­kül következik, ez pedig távo­labbi korszakokra vonatkozó­lag könnyebben történhetik meg, mint „közelebbieknél" — éppúgy, mint ahogy fák távol­ból könnyebben keltik egy liget látszatát. Itt azonban már kezdjük a fáktól nem látni az erdőt. Ugyanis itt az iroda­lom diktátorának szelíden a lelkére kell beszélni, hogi legalább a múltat illetőleg en­gedje meg az „értelmezés"-t, különben, hogy lehetne Hein­rich Manntól Heinrich Hei­néig a jelen és a múlt antifa­siszta irodalmát kiátkozni? Eh­hez legalábbis „értelmezés" kell. Egyébként minden értel­mezést Thukidideszig és Arisz­totelészig visszamenőleg ki kell irtani. De hogy a német fasizmus számára feltétlenül kiirtandókat kiirthassuk, a kritika kiirtásával egy kicsit várni kell ... A gon­dolkodásnak ezt a vitustáncát valóban elég csupán leírni ah. hoz, hogy arra az értelmezésre jussunk: itt vagy őrültekről vagy gonosztevőkről van szó. HÉTVÉGE 9. KÁLDI JÁNOS Táj harminc év • után Por és hó zúgott itt o tájon, beléndek és madártüske nőtt, s e nefelejcs viz, halk futással, ez méregette csak az időt. Itt néztük estetájt a nádast, s találgattuk, vajon, mit üzen bús dalával, míg tajtékot ver a kései fényben színesen. Nincs már meg a hajdani lapály, a szélnyütte, vadvizes vidék. A helyén: egy tornyos fatelep. Az fújja messzire énekét.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom