Dunántúli Napló, 1984. január (41. évfolyam, 1-30. szám)

1984-01-21 / 20. szám

színek, harmónia

Operaénekesek előadásában: A denevér

A Pécsi Nemzeti Színház új zenés bemutatójáról

Szalon-pajzónkodás, remek muzsikával, anno 1874 ... Az ősbemutatón mégse ,, robbant be”. Azaz: ott még nem. A bé- cs; közönség franciás, elsősorban offenbachi ízlésen nevelődött — s A denevér valami más. Finom pikantériával átszőtt, színpadra termett „ge- mütlich"-tréfa. amihez a bécsiek imádott „Scháni”-ja lebilin. cselően szép, valóbon keringőkirályhoz méltó zenét írt, amely karakterében. igényességében közelebb áll a vígoperához, mint a konvencionális operetthez. így a bécsi közönség zavart „csöndje" csak az első meglepetés pillanatáig tartott. A denevér kirobbanó sikere nem késett. Első néhány előadását követően fokozódó ünneplés közepette indult el világhódító útjára — amely ma is tart.

Kellemes óévbúcsúztató meglepetésként tűzte műsorára ifj. Johann Strauss remekművét a Pécsi Nemzeti Színház, s játsz- sza operai szereposztásban, me. leg közönségfogadtotásra talál, va. Kellemes a meglepetés azért is, mivel a szórakoztató műfajban hosszú távon kialakult „egy évad — egy operett" hagyományát megtörve, most e9Y igényesebb zenei élményt adó mű. vet illesztettek oz idei operett programhoz. (Luxemburg grófja.) (Megjegyezzük: ehhez a pécsi színháznak minden elképzelhető eszköze. lehetősége megvan. Éppen ideje volt már egy ilyen meglepetést előkészítenie hűséges nézőtáborának.)

Szerencsés választás továbbá az is, hogy a produkció megalkotásához több kitűnő vendég- művészt szerződtettek. Szinte a siker zálogának tekinthető a vendégrendező, Seregi László meghívása: o rendezés fő erős. sége A denevér pécsi előadásának. Seregi sokszorosan igazolta képességeit, jóllehet nem csinál „rendezői «színházat“; nem a különleges ötleteket, beállításokat hajhássza. Érvényesülni engedi Strauss könnyedén áradó muzsikáját. A szituációkat lekerekíti. A szöveges részekből csők annyi hangzik el, amennyi dramaturgiailag nélkülözhetetlen, ezáltal az egész mű tömörebbé, helyzet- és mu. zsikacentrikussá vált. Az előadás ritmusa lendületes, gördülékeny; sehol nem „ül le" — miközben felszabadultan gyönyörködhetünk az áriák, kettősök. tercettek, kórusos jelenetek és képek muzsikájában. Egyetlen észrevételem — ami viszont nem rendezői „ügy”, de végtére egyszer ezt is szóvá kell tenni — az, hogy mivel itt jóval kurtább a prózai szöveg, a cselekmény legfontosabb referenciáit a vokális zenei elemek hordozzák. így az énekelt szövegrészeknek a szokottnál is fontosabb szerepük van. (Volna.) Ha legalább a lényegük — mindegyiknél — eljutna hozzánk... Az énekelt szövegrészek nagyobb része nem vagy csak részleteiben, szófoszlá. nyokban érthető — egyszerűen artikulációs okokból. (Például két nívósán előadott ária közül a „kacagó áriából” csők' egy8. HÉTVÉGE

két szótöredéket; a „magyar dalból" egyetlen szót sem értettem meg, a nézőtér két különböző akusztikai pontján.) Ami azért, egy kis műgonddal, úgy gondolom, javítható.

Látványosság, könnyedség, harmónia jellemzi Sereg; rendezői munkásságát. Egymásból következő helyzetekben, színek, ben és képekben gondolkodik. Érdemes kiemelni egyébként a darabnak is a középpontjában álló második felvonás diszkrét hangulatú szinkom pozícióját.

Méltó társa a rendezőnek a lát. ványtervezés megvalósításában

— csakúgy, mint az I—III. felvonás szituációkhoz illeszkedő színpadképeiben — két másik vendégművész: Langmár András díszlettervező és Győrffy Anikó jelmeztervező. Egy bécsi palotabelső csillogása, s benne a korabeli nagyestélyik színei — gondosan megválasztott fényeffektusokkal — képzőművészeti hatásúak. Miközben mindez megkapó színharmóniába kerül a fölcsendülő muzsika hangulatával. A felvonás zárókórusa („Egy család . ..") a kékes háttérrel s a behozott gyertyákkal: óriási ötlet, varózsos hangulatot áraszt. Tóth Sándor volcer- koreográfiája azért tetszett, mert eltér a megszokott fehér tüllcsodák megszokott libbenéseitől. (A Pécsi Balett táncosai égszínkék kosztümben adják elő. kedvesen, hangulatosán.)

A szereplők érzékelhető örömmel, gyönyörűséggel élik

— s éneklik — színpadi életüket. Harmath Albert szép hangú „slágfertig" Eisenstein-je színészileg is kitűnő. Jankovits József (m. v.) alakításában hasonlókat érezhetünk. Színpadi mozgása ugyan árnyalatnyivoi elmarad Harmathétól; kicsit szögletes, szép, férfias tenorja viszont új színt hozott a másik

szereposztásban. Rosalindát először énekelte Csó/ry Ágnes. (A korábbi előadásokon Adélként szerepelt.). Kezdeti elfogódottsága hamar oldódott; szép, kul. túráit szopránja remekül érvényesült nemcsak szólóinál, de a hármasokban s például a kitűnő óra-kettősben is.

Geöfz Judit eddigi legjobb énekes-színészi teljesítményét nyújtotta azok közül, amit tőle láttam. Színpadi jelenlétét fokozni tudta, felszabadultan; könnyedén ívelte ót o kolora- túr-feladatokat is. Kár, hogy I. felvonásbeli szerepfelfogásában beszédstílusa „kilóg" az egészből: cselédlányt, pesties „bakasárit" alakít — szobalány he. lyett. („Keziccsókolom naccsá- ga .. ."). Ida szerepében Búvá- ry Lívia, illetve Benei Katalin kedvesen, muzikálisan teljesítette kurtára szabott • feladatát. Vadász István Alfrédja nemcsak zeneileg, énekesként értékes alakítás. Remek érzékkel alkal. mázzá a zenei humor és szövegnélküli, áttételesebb humor eszközeit is. Tetszett Tamás Endre fogházigazgatója; a tré- facsinóló Falke szerepében Vóg- helyi Gábor, a dadogás Blind szerepében Kuncz László, illetve Magasházy István (m. v.). Teljesítette feladatát Orlovszky hercegként Wagner József.

Frosch Pállal Péter alakításé, ban megérdemelten aratott viharos sikert. A közép-korosz- tálybeliektől számítva, sokunknak van valamilyen emlékképe erről a híres szerepről; valamelyik nagy művész alakításáról. Nem könnyű tehát ebben újat teremteni, egyéni ötletekkel, színekkel. Főképp: részeg embert megformálni nem könnyű anélkül, hogy „hülyére venné” a színész. Pálfainak sikerült, jóízűen és mértéktartóan komé- diázik.

A produkciót a január 7-i és január 13-i előadásokon láttam. A zenekart mindjét alkalommal Breitner Tamás vezényelte. Elsőként úgy tűnt. nagyon korrektül, pontosan „lemuzsikálva" a mű zenei anyagát; másodjára apróbb hibákkol — bizonyos hangszercsoportok (pl. elsőhegedűk) nem mindig egységes hangzásával — ugyan, de a straussi muzsika lelkét is — több szívvel — megszólaltatva. A kórus mindvégig stílusosan, szép, kiegyenlített hangzással szólalt meg.

Wallinger Endre

Az élet és a jelképek

Min dolgozik Pinczehelyi Sándor?

A műteremben az asztalon szürke bazaltkocka, rajta fehér betűvel: „— a proletariátus fegyvere". A kő láttán az emberben feldereng egy szobor, mely a szovjet avantgárd és szocreál határán keletkezett: földről követ felragadó alak, a szobor címe: „Utcakő, a proletárok fegyvere." — Ez ugyanaz a kő?, kérdezem , Pinczehelyi Sándortól. — Ez az. Csak ma' már másként használjuk a közismert jelképeket.

„Mint egy lovag; torna túlságosan nem bizakodó bajvívója emelte fel Pinczehelyi Sándor 1973-ban a sarlót „harci" jelvényként... írta róla Keserű Katalin. — Azóta le sem tette a „fegyvert", újabb jelvényeken, jelképeken győzött a párviadal ... új s újabb módozataival, technikáival. A politikai-társadat mi, civilizációs-kulturális, nemzeti jelképek általános, művészi és speciálisan hazai életterét (azaz a mi magunkét)... vizsgálja: mi.

ként lér meg egymással az élet és a jelkép." A jelképek Pinczehelyinél kilépnek megszokott keretükből és új jelentést kapnak. Az utcakő, a sarló és kalapács, az ötágú csillag, a nemzeti színek más, szokatlan összefüggésben tűnnek fel. Piros-fehér-zöld nyakú libák vonulnak Pinczehelyi kiállítás-katalógusának borítóján; a Magyar kenyér 1979 háromszínű, akárcsak a PFZ paprika 1981 és az 1982-es Karácsonyi lapon a beigli.

— Hogy veszi ezt a közönség?

— A fiatalok többsége jól, más nézők nehezen, és még a szakma egy része is. Túlságosan kötik a tárlatlátogatót a hagyományok. Bizonyos jeleket, képeket mindig csak ugyanabban, a meghatározott összefüggésben tudunk elképzelni — holott rnás környezetben egészen másfelé indíthatják el a nézői asszociációt. Nem jelent-e többet és mást az ötágú csillag, a coca-colás doboz és egy hal együtt egy szákban, valamelyik Csepel- bicikli kormányán, mint külön, külön?

— Sokan érezhetik úgy, az ilyesmi tiszteletlenség ...

— Kitágult a világ, a képzőművészet is — a változást gondolkodásunknak is követnie kell. Ma már mindent fel lehet használni műalkotásnak: a lényeg az, hogy gondolatot szolgáljon — persze, nem akármilyen gondolatot —, s hogy érzelmileg is felrázzon.

— Képei körül időnként botrányok támadtak.

— Igen. Például. A Képzőművészek Szövetsége alkalmazott grafikai szakosztályának 1971-es kiállítására csináltam egy lapot: egy férfit ábrázolt, a mellére festett Bartók-port- réval, aláírása ez volt: „I like Bartók": Szereltem Bartókot.

Bartók megcsúfolása címén nem engedélyezték a kép kiállítását. Láttam egyszer a bolgár tengerparton egy orosz fiatalembert, a mellére Lenin- portrét tetováltatott, s ezen senki nem ütközött meg. Ö vállalhat egy nemes eszményt ily módon, én nem? Miért ne lehetnék büszke a nemzeti színeinkre úgy is, hogy felfestem fára, mezőre, kenyérre? A szalámi viselheti a háromszínű szalagot a boltban? Kiállításon az én képeim nem?

— Mindenesetre tagadhatatlan, hogy van valami polgárpukkasztó ize a dolognak.

— Nincs. Hadd leqyen az én jogom megválasztani azokat az eszközöket, amikkel kifejezem a gondolataimat és felhívom rájuk a figyelmet. Minél szokatlanabbak ezek az eszközök, annál inkább szükség

„Bemutatkozó”

hangversenyen

A Mozarttal egyidőben élt, de nála jóval nagyobb kort megérő Johann Christian Bach B-dúr szimfóniája vezette be az új évben új nevén először fellépő Pécsi Szimfonikus Zenekar hangversenyét kedd este a POTE aulájában. Az élete végén londoni polgárrá vált Bach-fiútól — mint azt majd’ minden zenei szakkönyv és ismertető megjegyzi — rengeteget tanult Mozart —, sajnos azonban Christian Bach annál kevesebbet a salzburgi mestertől. Igen tisztességes mesterségbéli tudással megírt, de igazi mélységek nélküli szimfóniája — voltaképpen „nyitánya” — ezen az estén a pécsiek kifogástalan előadásában hangzott el, a középtételben igen szépen sikerült oboaszólóval.

A koncert második szórnáA Pécsi Szimfonikus lenekar klasszikus-estje

ban egy tehetséges, nagy tudású fiatal szovjet zongorista, Mihail Voszkreszenszkij mutatkozott be a pécsi közönségnek Beethoven „középső", c-moll zongoraversenyének előadásával. Teljes és megérdemelt sikerrel. Voszkreszenszkij mindent tud, amit egy pianistának tudnia kell; technikája lenyűgöző, fogékonysága és érzékenysége páratlan: élménysierűen tudja egymás mellé „helyezni", egymásból mintegy kioldani a legellentétesebb szélsőségeket is. Úgy tűnt, Gi- lelsz játékának klasszikus fegyelme, bensőségessége éppúgy sajátja, mint Richter csontig ható tragikuma; az utóbbiról leginkább az első tételben (többek közt például a remekül sikerült kadenciában), az előbbiről a másodikban győzött meg. Mindebben — á második tétel előadásának apróbb hiányosságait leszámítva — jól segítette a Breitner Tamás vezette együttes is.

Haydn műveit, szimfóniáit — mint mindent — sokféleképpen lehet játszani: átlagos, „kötelező” előadási darabként épp úgy, mint vállalva és felfedve a nagy osztrák zeneszerző művének minden rejtett szépségét, okos, leleményes zenei furfangját. Ennek az érettkori remeknek az előadása, sajnos, ezúttal inkább az előbbi „körben" mozgott: az első tételben azért, mert a vivace assai előírás ellenére is talán túl gyors volt a tempó, a harmadikban pedig azért, mert az együttes és karmestere nem vállalta igazán — még merészebb akcentusokkal, hangsúlyokkal — Haydn itteni népies, kópés, csizmás lábbal táncoló, derűs darabosságát. A páros számú tételek — különösen a negyedik — jóval meggyőzőbben szóltak, de ez nem változtat azon, hogy ez az előadás egyelőre inkább Csak lehetőség volt, mint nagyvonalú, a felfedezés, az újszerűség örömét is adó megvalósulás. Persze, rosszabbul is lehet játszani az üstdob-szimfóniát —, de jobban kell! S ez az előadás a jövő heti zeneakadémiai vendégszereplésig nyilván érik még. A jelek szerint szüksége van-rá. Varga J.

van rájuk, hogy az embereket felrázzuk a tespedtségből; bizonyos szellemi elkényelmesedést tapasztalok ugyanis. De ehhez nem vagyunk elegendők mi, művészek magunkban. Megfestjük a képet, ezzel a feladat felét elvégeztük. A másik felét az iskolának, a családnak, a kiállításoknak és a tömegkommunikációnak kell elvégeznie a műalkotások közvetítésében, megértetésében.

— Mint a Pécsi Galéria vezetője, mit tesz ennek érdekében?

— Egyetlen galéria lévén a városban, a legkülönbözőbb várakozásoknak kell eleget tennünk. Kiállítási programunkat úgv állítjuk össze, hogy széles kitekintést adjon a jelen kor művészetéről. A megyei és városi pártszervek, a tanácsok, a múzeum és a Képzőművészek Szövetsége igen jó partnerek ebben. Az ő javaslataikból és a saját ötleteinkből kiindulva áll össze a kínálat Pécstől Európán át Japánig. Igyekszünk érdekes plakátokkal, viszonylag elfogadható prospektusokkal, változatos installációval — és nemsokára videóval is — eladni a látnivalót. És minél több munkát mi magunk elvégezni, hogy olcsóbb legyen egy-egy tárlat.

— Tavaly székesfehérvári és makói kiállításai nagy figyelmet keltettek. Miskolcon, a grafikai biennálén dijat nyert. A méltatások, ismertetések legtöbbje nem hagyja említetle- nül, hogy a Pécsi Műhely nevű művészi csoportosulásból indult el.

— A 60-as évek végén többen, akik nem művészeti főiskolára, hanem tanárképzőre jártunk, és sokáia kissé gyanakodva szemlélt amatőrök voltunk. Lantos Ferenc köré gyülekezve kezdtünk dolgozni. Lantos mást csinált, mint szo- kás volt akkor, és sokat segített nekünk saját eszközeink megtalálásában. Életkori közösség is volt a Pécsi Műhely és a közös érdeklődési kör is összekötött bennünket. De nemcsak Ficzekkel, Kismányo- kival. Halásszal és Sziijártó- val, hanem más hasonló korú érkélrrtrségiekkel. Jó korszak volt ez 69-től 80-ig: baráti ösz- szejöveteleket rendeztünk építészekkel. költőkkel, muzsikusokkal. Ez aztán valahogy elmúlt, pedig szükséq lenne rá ismét. Sok művészember él itt, akinek ismernie kellene egymást, és méqis elhalad a másik mellett — valóságosan is, képletesen is.

— Min dolgozik most?

— Amit biztosan tudok: februárban kiállításom lesz Lengyelországban, - novemberben Norvégiában. Grafikai lapokat küldök Kanadába, az NSZK- ba és Jugoszláviába. A Galéria sok energiámat elvisz. De ez nem baj: értelme van, a jövője megnyugtató.

Gárdonyi Tamás