Dunántúli Napló, 1984. január (41. évfolyam, 1-30. szám)
1984-01-14 / 13. szám
Bertha Bulcsu: Medvetáncoltatás Bertha Bulcsu a magyar irodalom egy nagybecsű műfajának fölélesztését vállalta, a hírlapi tárcáét. Ezt a fölélesztést már évek óta folytatja az Élet és Irodalom hasábjain, s legutóbbi években Jelenségek cím alatt. Talán az is elég „propaganda” lenne a könyvnek, ha megtudja az olvasó: itt a Jelenségek darabjait olvashatja egybegyűjtve. Talán nem tévedek, ha azt gondolom: különösképp e régió olvasóinak lenne elég ennyi, akik Bertha Bulcsu mind máig többé-kevésbé magukénak tekintik, hiába tette át azóta működési helyét egy óbudai lakótelepi lakásba, vagy a szepezdi szőlőhegyre. A hírlapi tárcát újabb időkben néha szívesebben nevezik irodalmi publicisztikának, vagy írójegyzetnek. Lehetséges, hogy ezek a megnevezések előkelőbb hatásúak»^ A lényeg azonban nem változik a névvel: e műfajban az író „csak” körülnéz a világban és egy pillanatra hozzáér a dolgokhoz. Megérinti őket. S ez az érintés, ha jó író végzi, fontos pillanattá válik. Mindenekelőtt a dolgok számára fontossá. A dolgok ettől az érintéstől életre kelnek, fölizza- nak, vonzások és taszítások fókuszaivá válnak, szembesítik a szemlélő (olvasó) embert önmagával és a világgal. Az írói érintéstől a dolgok, legyenek bár a legköznapibbak, melyeken a mindennapok embere anélkül lép át, hogy akárcsak észrevenné őket, váratlanul jelentőssé válnak, összefüggéseket, nyugtalanító vonatkozásokat tesznek világossá, új oldalukat mutatják az embernek és jelzik neki, hogy benne él a történelemben. Ez talán nem mindig kellemes fölismerés, de az emberhez méltó létezés szempontjából nélkülözhetetlen. A jó hírlapi tárcához tehát nélkülözhetetlen az író, akit szeme, füle, hajlama, érdeklődése képessé tesz arra, hogy fölfogja és rögzítse azokat a rezgéseket, amelyek a társadalom érzékeny tudatában is megvannak már, csak sokszor még meg- fogalmazatlanul. Közéleti érzékenységnek szokták nevezni ezt a tulajdonságot. így a hírlapi tárca természetesen mindig a mához szól, hatása azonnal sugározni kezd. Mégse évül el, nem válik az újságok többi részével együtt régi korok rekvizitumává, mert hisz minden jelenségben van valami örökérvényű, amely éppen ettől az- írói érintéstől válik nyilvánvalóvá. Bertha Bulcsu a könyv fülszövegében arról beszél, hogy ezek az írások írói műhelyének „dobozaiból" kerültek elő, mely dobozokban „a valóság, az élet kisebb- nagyobb darabkáit” őrzi. De, mint maga mondja, ez a műhely nem valami leegyszerűsített, szűk írói világ, hanem „az élet, az én életem, az önök élete, a mi életünk". Ez a „mi”, ez a többes szám első személy az a kulcs, amellyel Bertha népszerűségének, írásai visszhangjának, sikerének titka megfejthető. Mi minden akadt ennek az irói műhelynek a dobozaiban? Sokszor egészen kis dolgok, még élménynek is alig nevezhető, jelentéktelen apróságok. Például a tegnapi sült szalonna egy szelete a ráfagyott zsírral a serpenyőben zsírjába fagyva, egy rosszkedvű reggelen. Ez a kis szalonnamaradék azonban föléleszt egy emléket, a paradicsomos kóposztafőze- lékét. A paradicsomos káposztafőzelék pedig föléleszt egy egész korszakot, a szegénység, a remények, a kibontakozás, a fiatalság igéző korszakát, amelyben ugyan sivár népbüfében mérték a paradicsomos káposztát, de az ára egy forint tíz fillér volt. Semmiség, mégis ott vannak ebben az írásban az egymást követő korszakok, ott van az ember, akinek évei számával együtt szaporodnak a nyavalyái, ott van fiatalság és öregség, jó étvágy és rossz étvágy, jókedv és rosszkedv tucatnyi ellentmondása, s ott van mintegy kimondatlanul a lehetőségek és vágyak valószínűleg soha el nem érhető szinkronja. Sokszor ilyen látszólag csekély jelentőségű dolgokon akad meg az író szeme: egy muslincán, egy szobába repülő légyen, egy hóemberen vagy egy diplomatatáskán. De a hóember története, amelyet néhány gyerek örömmel épített föl, majd néhány másik azonnal lerombolt, azt a címet kapja: Történelem. De a diplomatatáskáról szóló elmélkedés, amely az értékrend megzavarodása, a látszatok és a könnyű, kül- sőséges élet tünetei elleni keserű tiltakozás, így zárul: „úgy látom, manapság fordítva kezdődik az élet. A másik végén." Az olvasónak néha úgy tűnhetik. Bertha szerencsés író, a téma mindig ott hever előtte az utcán, néha még ki se kell mennie, elég, ha kinéz az áblakon. Máris látja, hogy lopják az orgonát, viszik az építkezésről a deszkát. Elég, ha éjjel felébred és megintcsak kinéz: ott döntögetik a szemetesedényeket a státusszimbólum-létük ellen fellázadó városi kutyák. Elég, ha utazni akar, és megnézi a menetrendet, hogy „föltalálja" a legkorszerűbb vonatot, amely már nem áll meg sehol, csak elszáguld az ámuló utasok orra előtt. . Vagy elég Bertha Bulcsúnak egy játszadozó gyerek látványa, aki belebújik a kert végébe kitett, elromlott hűtő- szekrénybe, hogy megirigyelje, hogy megfogalmazza a ma emberének olykor sürgetővé váló vágyát: elmenekülni a kor nyomasztó gondjai elől, nem gondolni a rakéták, ideggázok halmozódására, á Föld riasztó jövőjére, a körülöttünk tapasztalható rendetlenségre és zűrzavarra. Beülni az elromlott hűtőgépbe és magukra csukni az ajtót. A téma maga nem új, az elvonulni, hátat fordítani, becsukni az ajtót motívuma — legalábbis századunkban — többször megkísértette a gondolkodó és elkeseredett embereket. De a jelkép vadonatúj. Mondhatni, igen jellemző Bertha írói anyagára. Egy elromlott hűtőgép, amely a kert végében álldogál, s amelyben álmodozni lehetne, ha beleülnénk, nem akálmilyen búvóhely. Egyfelől egy elromlott, tehát eredeti funkciójára alkalmatlan szerkezet, amelyet gazdái megspóroltak, sokáig áhítottak — de lám, csődöt mondott. Ez az első tipikusan „mai magyar" vonása ennek az új köntösben élet- rehívott jelképnek. A második pár sorral később következik :. „ebben az esetben határozottan előnyös, ha az „ energiagondok miatt hűtőgépünk nincs a hálózathoz kapcsolva. Ha bekapcsolnánk, hideg lenne benn, és fáznánk. Nem lehetne benn üldögélni." Vagyis már elfelejtettük, hogy a gép rossz. Helyesebben, nem beszélünk róla. Hanem inkább úgy teszünk, mintha a hűtőgép eredetileg is kifejezetten a benne való üldögélésre készült volna. Márpedig „ebben az esetben határozottan előnyös ..." Az elromlott hű- ' tőgép mint a világtól való elvonulás „mai magyar jelképe" igen emlékezetes, és jól jellemzi Bertha stílusát, írói módszereit is. Az elvont gondolatiságot mindig oldja a köznapi, rendszerint csípős humor, a lírát mindig oldja az irónia, sőt, a maró szarkazmus. A kötetnek szemmel láthatóan folytatása is készül. Az írói műhely „dobozaiban" még nagyon sok a tartalék. A „medve” rejtélye még nincs megoldva, talán soha nem is lesz, dehát jól tudjuk, hogy nem az a fontos, hanem a rejtélyhez vezető út bejárása. Hallania Erzsébet MELIQRISZ BÉLA VERSEI / Eles a tenger kékje hajók szakadnak el a parttól a sziklazátonyok közt felhők árnya játszik de nem múlik el a nyár éles a tenger kékjé a lombok az évad jellemző színeiben az óvárost övező sétányon feltűzött vagy összefont hajú nők s a századelőt idéző hotel tengerre néző ablakában karján kutyával barna ruhás hölgy öregen és nagyon idegenül amint éppen hajók szakadnak el a parttól és a sziklazátonyok közt felhők árnya játszik de valószínű még nem múlt el a nyár kétségtelenül éles a tenger kékje a lombok pedig Október A hunyorgó nyájak összeterelve De mit gondol a vércsék után bámészó asszony mit az ember kinek vállára összekarmolt ég borul Kuhn Ferenc Végtelen repülés ERŐS ZSUZSA Kiadhatnánkj^gy kötetet A havihegyről a város most mikor éppen köd van akár egyszerű üvegbura alatt kinyújtózna a növény de prés alatt marad mi meg csupa feltételes módban botorkálunk tervezzük naponta ami nem lesz már egy kötetet is kiadhatnánk akár párbeszéd az üres csigaházakról avagy rekviem a versért cimmel beszélgetéseinkről összetalálkozásunk jelképeként a borító vagy a vers közös alkotás lehetne mondjuk a büfében avagy a pinceborozó félhomályábdn születne fölös bábák nélkül csak úgy spontánul boritója vonalasfüzetlap belül aktuálpolitikai üres papírok virítanának mindez 1983-ban időszámításunk pontatlansága szerint amikor találkozásainknak hely; vonatkozása van és a szó az ablakok előtt nyüszit térdepel hideg a magány és mégis mi erődítmények mögött közben a löld alól kórók emelkednek elvetélt minden kiadhatnánk egy kötetet rekviem a versért cimmel — Egy kis figyelmet kérek. A gép elérte a 200 méteres magasságot, most tehát valamennyiük karabinerkötelét beakasztom a sodronyba. (—i Ez így nem mehet tovább, most már valóban tennem kell valamit. Vagy addig akarok várni, amíg Éva szegezi nekem a kérdést? Még szerencse, hogy egyelőre nem sejt semmit sem.) — Mint ugratóparancsnokuk, szeretnék a szokásomhoz híven még néhány szót intézni önökhöz. Valamennyien túl vannak a hosszú és alapos kiképzésen, sikerrel letették az elméleti és a gyakorlati vizsgát is. Igazán újat ezért természetesen nem tudok mondani, de szeretném kissé feloldani és megmagyarázni azt a feszültséget, amit éreznek most, néhány perccel életük első igazi ejtőernyős ugrása előtt. (— Ezt persze illúzió feltételezni. tehetetlen, hogy ne tűnt volna fel neki, hogy megváltoztam. Hogy sokszor csak magam elé meredek, és ilyenkor nincs külvilág a számomra. Hogy mostanában egyre köny- nyebben borulok ki olyan dolgokon, amik mellett régen szó nélkül elmentem. És még mindig örülhetek, hogy nem a gyerekeken vezetem le a feszültséget, vagy hogy á munkámban nem zavar.) — Mindenekelőtt hadd nyugtassak meg mnidenkit, hogy ez a feszültség teljesen természetes, normális dolog. Annyira, hogy a későbbi ugrások előtt is fognak valami hasonlót érezni. Bár manapság már nagyon-nagyon ritkán történik ejtőernyőssel baleset, azért az ember akkor nyugszik meg csak igazán,' amikor már kinyílt az ernyője. Ezzel még én is így vagyok, több, mint négyezer ugrással a hátam mögött. (— De ha legalább biztosan tudnám, hogy okos dolog, amin ennyit töröm a fejem. Mert igaz, hogy Évával sose voltunk igazán szerelmesek egymásba, de azért jól kijöttünk. És hazudnék, ha nem vallanám be, hogy számítanak olyan dolgok is, mint a lakás, a telek, a kocsi . . . Tizenhét év alatt azért összegyűlik az embernek egy s más, amitől nem lehet egykönnyen megválni.) — Azt is mondhatnám, hogy ez a kis ^feszültség olyan, mint a vizsga előtti drukk; nélküle még nehezebb, ha úgy tetszik, veszélyesebb lenne a dolog. És ha már itt tartunk, akad-e önök között valaki, aki meg tudná mondani, mi jelenti a legnagyobb veszélyt az ejtőernyős számára? (— Másfelől viszont valószínűleg ez az utolsó változtatási lehetőség az életemben. És — leszámítva a szakmámat — talán az első, hogy egyedül én döntök a saját sorsom felől. Igen, ez az első ilyen alkalom, eddig minden fontos elhatározásom során mások játszották a főszerepet.) — Tízük között senki nem akad, aki válaszolni merne a kérdésemre. Hadd segítsek, hol lehet elkövetni a legnagyobb hibát. Az ernyő összehajtásánál? Nem. Ha önök nem is, de a felszerelő parancsnok biztosan észrevette volna a hibát. Akkor hol? Esetleg nincs meg a teljes felszerelés? Nézzük: háternyő, hasernyő, bukósisak, tőr; megvan minden. Elméleti, gyakorlati tudósuk biztos, pánik nincs; hol lehet tehát hibázni? (— Ibolyát viszont én választottam. És van annyival fiatalabb, hogy én szabhassam meg a feltételeket. Elvégre azt is világosan megmondtam neki, hogy a szakmám az életem, és hogy emiatt a családomnak áldozatot kell vállalnia. Hogy nekem a repülés az első, és az is marad. Milyen csodálatos érzés volt, amikor ezt elmondtam neki, és ő szó nélkül beleegyezett !) — Elárulom a megoldást. Ott szokták elkövetni a hibát, uraim, hogy nem koncentrálnak. Elmúlik a vizsgadrukk, nincs már feszültség, és ezért mindenféle máson jár az eszük ugrás előtt. Az ejtőernyős egyes számú alapszabálya tehát: a koncentráció. Mert a legnagyobb ellenség a rutin. Aki ugrik, annak az esze ne a vasárnapi meccs eredményén, ne a kapálatlan szőlőn, ne az emelkedő benzináron, vagy a Micike cicijén járjon, hanem csakis az ugráson. És ne csak az első, hanem az ezredik ugrás előtt is. (— Ez mind nagyon szép, csak éppen: ott vannak még a részletek. Mert először is, valahogy meg kell mondanom Évának, hogy elválunk. Aztán meg kell mondanom a srácoknak is, és ez még nehezebb lesz. És aztán még az egész világnak, a szüleimnek, az anyósomék- nak, akik nyilván szemrehányást tesznek, hogy bezzeg ők mennyivel segítettek bennünket annak idején, és meg kell mondanom itt bent is a többieknek. Itt lesz aztán csak a káröröm, hogy lám, még ez is!) — 800 méteren vagyunk. Felkészülni! Rövidesen ugrás következik. Látták lent a bulót, tudják, merről fúj a szél. Bekötött ugrást hajtanak végre, tehát szabadesés gyakorlatilag nem lesz. A szabadesés, vagy ahogy én nevezem, a repülés jelenti az igazi élményt, a későbbiekben majd ebbe is belekóstolhatnak. Egyelőre azonban koncentráljanak erre az ugrásra. Látták, hogy a célszalag alig sodródott el, tehát alig kell majd korrigálniuk a hevederekkel ahhoz, hogy a homokkörbe érkezzenek. Különben is, mint tudják, nekem az a szokásom, hogy amikor már valamennyien kiugrottak, én is felveszem az ajtó mellé helyezett ernyőmet, és önök után ugróm, csakhogy én nem kötöm be magam, hanem hosszú szabadeséssel megyek. A repüléssel megelőzöm önöket, 9 így lehetőségem nyílik korrekciós tanácsok adására útközben is. (— És ha mindez simán megy, ami eleve kizárt, akkor jön a legrohadtabb. Fogok egy bőröndöt, belerakom a... Egy bőröndöt? Sok bőröndöt. Egy egész teherautót. Mert nemcsak a szakkönyveket meg a zoknikat kell elvinnem, hanem mindazt, ami összejött e hosz- szú évek alatt, a borotvától a rádióig, az íróasztaltól a kalapácsig. Az ilyen látszólagos op. róságokról sose szólnak a filmek, amikor valaki bejelenti, hogy annyi idő után otthagyja a családját. A regényhős is csak elegánsan átlibben a másik lakásba, és sehol egy sor arról, hogy ezentúl feleakkora a fürdőszoba.) — Figyelem, mindenki fogja meg a jobb kezével a kioldót, a ballal pedig a fievederekei. összesen 3 másodperc választja el önöket uqrós közben egymástól, tartsák be tehát pontosan az utasításaimat, a kijelölt sorrendet; elöl a nehezebb, majd a könnyebb testsúlyúok következnek, nehogy egymásra ugorjának. Bátorság, uraim, odalent találkozunk. Ugrás! ... ugrás! ... ugrás!... (— Akárhogy is, ugrás ez a sötétbe. Igen, kicsit más ugrás, mint ez a négyezer-hatvankettő volt itt. Bonyolultabb. Hiszen, ha ilyen egyszerű lenne, ilyen kiszámítható, ilyen belátható végű, már rég nem haboznék. Na mindegy, a zöldfülűek már mind kiugrottak, most már nekem is mennem kell, mert nagyon lemaradok. így ... Itt kint más minden, ezért a repülésért érdemes élni. Ma megint csak mérlegeltem, és nem döntöltem. Ha olyan logikus lenne a dolog, mint az, hogy ha meghúzom az ernyőn a . . . Úristen, az ernyőm. Az ernyőm! AZ ERNYŐM! ELFELEJTETTEM FELVENNI AZ ERNYŐMET!) — AZ ERNYÖÖÖÖÖM!... HÉTVÉGE 9.
