Dunántúli Napló, 1983. december (40. évfolyam, 331-359. szám)

1983-12-01 / 331. szám

» 1983. december 1., csütörtök •-----------------------­D unántúlt napló Önöl lobban, nagyobb felelősséggel! Üj rendeletben szabályozta nemrég a művelődési miniszter és a pénzügyminiszter a tanácsi felügyelet alatt működő művelő­dési házak szervezési, irányítási és gazdálkodási kérdéseit. Ez a rendelet egyike azoknak az in­tézkedéseknek, amelyek a kul­turális, művészeti élet pénz­ügyeinek túlzott kötöttségeit fel­számolni igyekeznek, amelyek nagyobb önállóságot adnak a helyi vezetésnek a gazdálkodás­ban: röviden szólva, ez is része az irányítás korszerűsítésének. A gazdaságirányítás 1968- ban kezdődött reformja kevés­bé hatott a kulturális élet irá­nyítására, és amikor a 80-as évek elején ennek a megvál­toztatása ismét napirendre ke­rült, a terveket nem kis aggo­dalom fogadta. A közgazdasá­gi gondolkodásnak a kulturá­lis szférában való fokozott be­vezetése ugyanis a kultúra, a művészetek kommercializáló- dásának veszélyét idézte fel. Másfelől viszont, ha a társa­dalom egyéb területein a de­mokratizálódás, a nagyobb he­lyi felelősségvállalás és a piaci viszonyok fokozott figyelembe, vétele a cél, akkor ez alól a kulturális területek sem vonhat­ják ki magukat. A vita kimondva, kimondat­lanul a kultúra támogatásának módja, eszközei körül forog. A szocialista gazdaságban ed­dig a támogatás lényege az volt, hogy az állam egy-egy kulturális szolgáltatás vagy ter­mék költségeit teljes egészé­ben nem hárította át a közön­ségre, hanem annak órát do­tációval csökkentette, így a kulturális termékeket valójában tényleges áruk alatt értékesítet­te. Ez a rendszer — amelyet megfelelő elméleti és közgaz­dasági érvek is alátámasztot­tak — hosszú ideig jól műkö­dött, és az általános kulturális színvonal emelésében jelentős eredményeket hozott létre. Az utóbbi másfél évtizedben azonban a viszonylag alacsony árak miatt a kulturális szolgál­tatások presztízse bizonyos fo­kig leértékelődött, és ez visz- szahatott a „kultúrát termelők" életszínvonalára éppen úgy, mint sok esetben az általuk megtermelt szolgáltatások mi­nőségére. Elkerülhetetlennek látszik te­hát, hogy — miként a társa­dalom egyéb területein — a fogyasztási ár a kultúrában is jobban megközelítse vagy el­érje a termék valódi árát. Az eddigi árintézkedések már eb­be az irányba mutattak. Csak­hogy az is nyilvánvaló: az árak növelése legfeljebb a dotáció csökkentésére lehet elegendő, megszüntetésére nem, és a „kulturális fizetőképes keres­let” is határt szab az emelés­nek, márpedig a kereslet csök­kenése kultúrpolitikai céljain­kat veszélyeztetné. Ezért vált szükségessé a kulturális szfé­rában is a máshol már oly so­kat emlegetett belső tartalékok feltárása: így a kevesebb köz­ponti utasítás alapján lehetsé­ges önállóbb helyi gazdálko­dás feltételeinek megteremté­se. Ide tartozik a könyvkiadók gazdálkodási jogainak növelé­se, a filmrendezők tiszteletdí­jának összekapcsolása a láto­gatók számával, a mozik sza­badabb jegyár-megállapítási joga, a színházi pénzügyi ro­vatok közti könnyebb átmenet megteremtése, a képzőművé­szeti zsürizési rendszer merev­ségeinek oldása stb. És ide tartozik a bevezetés­ben említett rendelet is, amely bizonyos korlátok között, de közös és személyi érdekeltségi elvet kíván érvényesíteni a mű­velődési házak gazdálkodásá­ban. A rendelet engedélyezi olyan szolgáltatások bevezeté­sét is a művelődési házakban, amelyek nem szorosan kulturá­lis jellegűek (kísérletek már eddig is történtek erre, a kerti- traktor-kölcsönzéstől a vendég­látó egységek működtetéséig), ám szigorúan kimondja: ezek nem lehetnek veszteségesek és nem sérthetik a ház alapvető feladatát jelentő kulturális te­vékenységet. Az alaptevékeny­ség vesztesége továbbra is fe­dezhető a költségvetésből, de törekedni kell arra, hogy a másból szerzett többletbevétel csökkentse a dotációt. Ugyan­akkor a többletbevétel egy ré­szével az igazgató szabadon gazdálkodhat: felhasználhatja a szolgáltatások dologi és személyi feltételeinek javításá­ra, jutalmazásra stb. Sem itt, sem másutt a kultu­rális szférában nem cél a pro­fitelv bevezetése, de az igen, hogy a „piac", a közönség ér­deklődése jobban érvényesül­jön a kulturális szolgáltatások választékában és árában. Az aggodalmak, amelyek bizonyos üzleti szellem kialakulásától félnek, nem alaptalanok — er­re láttunk példákat. Ugyanak­kor azt is láttuk, hogy az öt­letes, a kockáztatni tudó és akaró kulturális vezetők már eddig is találtak módot intéz­ményeik kínálatának növelé­sére, az anyagi érdekeltség fo­kozott érvényesítésére, és ez nem mindig és mindenhol ve­zetett a kommersz felé. Közgazdasági vitáink már- már közhelyszerű jelzőivel szól­va a vállalkozó vezetőknek és intézményeknek kedveznek az új rendeletek, de megnehezíti azoknak a dolgát, akik felfelé mutogatva, a központi irányí­tás kötöttségeire hivatkozva nem vágtak bele újdonságok­ba — még akkor sem, amikor látni lehetett, hogy 20—30 év­vel ezelőtti ötletek ma már senkit sem hoznak be a ház­ba. Bizonyára lesznek művelő­dési házak, ahol csökken, má­sutt nő mafd a látogatottság, és ez az eddigieknél jobban függ attól, mit kínálnak az ott dolgozók a közönségnek. Ahol jól dolgoznak, ott több lesz a bevétel, és elképzelhető, hogy előbb vagy utóbb a költség- vetés is odaadja majd a na­gyobb támogatást, ahol ered­ményesebb munka folyik. Gárdonyi T. Az első félév a JPTE Tanárképző Karán Kísérleti oktatás, kísérleti vizsgarend E bben a tanévben indult az egyetemi szintű egységes ta­nárképzés a JPTE Tanárképző Karán. Magyar—orosz, magyar—angol, orosz—történelem, történelem—angol valamint — az országban először — irodalom—magyar nyelv és irodalom—müvészettudomány szakokon összesen 107-en kezdték el a tanévet. A JPTE-n indult tanárképzési modell kísérleti jellegű, és a kísérletet kidolgozó és vég­rehajtó szakemberek sze­rint elsődleges feladata, hogy általános és kö­zépiskolai tanításra egyaránt alkalmas pedagógusokat bo. csájtson ki. Emellett szeretnék elérni hogy az itt végzettek kö­zül tudományos területen mű­ködő szakemberek is kikerülje­nek. Az első tanévben a felada­toknak megfelelően rögtön több — más magyar felsőoktatási in. tézménytől eltérő — szervezeti változást hajtottak végre. így például jelentősen, heti 25-re csökkent a kötelező óraszám, és előtérbe került a kiscsopor­tos, egyszerre legfeljebb 12 ballgotót foglalkoztató szemi­náriumi foglalkozás is. Az egyik legjelentősebb szervezeti válto­zásnak talán mégis a vizsga­rend tervezett módosítását te­kinthetjük. Mint dr. Bókay Antal, a JPTE Tanárképző Karának dékánhe­lyettese elmondta, oz egységes tanárképzési kísérletben a vizs­gák száma jelentősen csökken, ugyanakkor a tananyag meny- nyisége nő vagy legalábbis nem csökken. A magyar egye­temeken és főiskolákon min­denütt meglévő vizsgaidőszak megszűnik. így például elkép­zelhető, hogy a hallgató, ha kí­vánja, a tanítási idő körben is bármikor vizsgázhat az arra a tanévre esedékes anyagból. Elsősorban a tehetségesebb hallgatókat kívánják segíteni ezzel a módszerrel, melyre az adott alapot hogy megválto­zott a tanórákon tanított isme­retek oktatási módja is. Hiszen egy-két átfogóbb előadás ki­vételével nem időrendi sorrend­ben és nem témák szerint ta­nulmányozzák a tantárgyakat a hallgatók, hanem az adott té­makörökön belül speciális, vá­lasztható programokat tanul­nak. A régebbi irodalom tanu­lása során például egyebek közt a következő témákat választhot. jók: olasz—francia reneszánsz dráma, latin—magyar irodalmi kapcsolatok stb. Az előbbiek alopjón a vizs­gákon elsősorban az adott szak­terület alapvető elméleti, tör­téneti és gyakorlati összefüggé­seit kérik számon — a kiadott, tantárgyanként is több ezer ol­dalt számláló olvosmányok alapján. Emellett valamennyi szemináriumi foglalkozást is ér. tékelik. A kiscsoportos képzés különösen kedvez annak hogy folyamatos évközi munkájuk alapján reális jegyeket kaphas­sanak a tanárjelöltek. A tanárképző kar tanácsa már elfogadta és felterjesztette az egyetem vezetésének a ki­egészített vizsgaszabályzatot. Ennek értelmében a vizsgák száma tanévenként legfeljebb négy lehet, ez a többi egye­temhez és főiskolához képest mintegy 50 százalékos csökken­tést jelentene. Szigorításnak számít viszont, hogy egy félév­ben a szemináriumi munkára kapott gyakorlati jegyekből és a vizsgákból legfeljebb három elégtelent szerezhetnek a hall­gatók, ha több „sikerül” a fél­év megismétlésére kényszerül­nek. Bozsik László A pécsi színház új bemutatója a Ságváriban A gyerekkpzönséget kell talán a legkomolyab­ban venni, mert a leg­nagyobb vétek, ha föntről né­zünk le rájuk és a szájukba gügyögjük, amit érzünk, amit mondani, amit tanítani aka­runk nekik. Lázár Ervin mese­játéka erre a komolyságra a legjobb példa, az alkotásban, a szárnyalásban társként vesz­nek részt a gyerekek, s együtt feszítik szét a megbízható, de A hétfejű tündér A fiatal festőnemzedék egyik legsajátosabb ar. culatú képviselője Du- schanek lános, akinek képei általában közönségsikert arat. nak Szófiától Nápolyon át Hamburgig. Fenntartó fintort legfeljebb egy-egy szakmabeli, vagy zavarba kerülő művész tesz e képek láttán. A zavar oka a besorolási kényszer: ho­vá sorolhatók e képek? A né­metalföldi mesterek stílusában alakoskodó, vagy nosztalgikus álmodozó, netán abszúrd szür­realista-e Duschanek? Hisz nem átallja mesterségbeli tu­dását fitogtatni, kisrealista megfigyeléseit előteregetni, fi­guráit a legnagyobb műgond­dal hozza létre, s a legabszúr- dabb szituációkba helyezi őket, miközben színvilágával álma­taggá, s kellemesen derűssé varázsolja az ellentmondások­kal teli szimbolikus alakokat örök archetípusokat felsorakoz­tató képeit. Orrszarvú a színpadon Duschanek János képei a Képcsarnok Ferenczy-termében Duschanek nem szégyelli, hogy tiszteli a művészettörténet nagy mestereit, s festői prog­ramját nem az határozza meg, hogy eddig sohase látott mó­don ejtsen pacát a vásznon, hanem a karakterek, az érzel­mek, az örök emberi közlendők izgatják. „Duschanek számára csak­ugyan színház az egész világ", írja róla katalógusában Zsolnai Gábor. Valóban, vásári színpa­dára még az orrszarvúak is föl­férnek, ám e színpadon a tör­ténelmi kosztümökben megjele­nő figuráiról úgy érezzük, kép­telenek szólni, beszélni egy­máshoz. Mintha egy varázs­ütésre várnának e különös szi­tuációk különös szereplői, hogy végre kimozdulhassanak mono­mániáikból, apró neurózisaik­ból, s kommunikálhassanak egymással. Ám eközben a ké­pek kommunikálni tudnak a né­zővel. Eltusolt vágyainkat, ön­kifejezési, érintkezési nehézsé­geinket juttatják eszünkbe . . . Korábbi képeihez képest tán kevesebb a napfény a most lá­tott kollekció darabjain, de a megfejtésre váró titkok kárpó­tolnak ezért. A kiállítás ma délután 5 óra­kor nyílik meg. Húsz Mária agyon unt konvenciók kereteit. Már-bár abszurd és mégis reá­lis, eredeti ötletekkel teli tör­ténetek, amelyek a didaktikát elkerülik, mégis érzelemgazdag véleményt formálnak az embe­ri kapcsolatokról, a világ sok más dolgáról. Mindezt fantá­ziadús, improvizációra is épí­tő, humoros nyelvezettel. Amikor a meséket más mű­fajokban dolgozzák föl, mind­ezen szempontokra ügyelni kell. A Pécsi Nemzeti Színház új bemutatója, Lázár Ervir: A hét- lejű tündér című mesejátéká­nak előadása, Bánk y Gábor színművész rendezésében mennyiben oldotta meg ezeket a feladatokat? Részben. A kü­lönböző mesékből adaptált da­rabnak több változata létezik. A pécsi színházban egy újab­bal találkozunk, amely kerek­re szabott, s az egyes mesék összekapcsolása jónak mond­ható, ha dramaturgiai szem­pontból akad is itt-ott hiányol- nivaló, s ha a hétfejű tündér­ről néhány mondattal több szó is eshetett volna. A két felvo­nás közül egyébként a máso­dik a dinamikusabb, az ötlet- dúsabb és színészi játékban is kiegyensúlyozottabb. Az eré­nyek közé tartozik, hogy nem magyarázgatják feleslegesen, mi is a fontos az egyes jele­netekben, rábízzák a gyerekek­re, hogy fejlett érzékenységük­kel ráérezzenek a mondaniva­lóra. Az egész szeretetre méltó tár­saság jó és rossz tulajdonsá­gaikkal, szertelenségeikkel együtt vibrál a színpadon. A rendezés felvonultat kedves öt­leteket (pl.: az emlékmű szö­vegének megörökítése) és ezek­hez a díszletek is társul sze­gődnek, (Rajkai György m. v. munkája). Kitűnő Marksz Péter zenéje, a jelmezek (Zimmer Judit m. v. tervezése) kevésbé. A negatívumok közé sorolandó, hogy ugyan Lázár Ervin egy igen hangos társaságról mesél, a mostani színpadi földolgozás viszont néha bántóan rálicitál erre, ezzel takarva el he­lyenként a kívánkozó ötletek és a belső átélés hiányát. A legjobb alakítást Lang Györgyi Aromája nyújtja, aki mesterkéltség nélkülr őszinte játékossággal éli bele magát a fékezhetetlen agyvelejű nyúl szerepébe. Öt követi Pálláy Péter, Bánky Gábor, Unger Pálma, Szalma Lajos és And- rész Katalin teljesítménye. Szép Matoricz József (Mikkamakka), énekhangja. A szerep adta le­hetőségeket a legkevésbé Ko­vács Dénes Bruckner Szigfridje valósította meg. Barlahidai Andrea Vasárnap A 30-as években így kezdő­dött egy népszerű sláger: „Oly jó ez a vasárnap, az ember örül az ágynak ... És úgy foly­tatódik, -hogy a feleség tálcán ágyba hozza a kávét, a süte­ményt és a konyakot. A vasár­nap a legtöbb családban az­óta is a pihenés, helyenként a lustálkodás napja. (Ha a fele­ség nem is hozza ágyba a ko­nyakot.) Különösen, mióta a szabad szombat általánossá vált, mert a legtöbb helyen igyekeznek szombaton elvégez­ni a házimunkát, s akkor va­sárnap lehet lazítani. Aludni, kirándulni, semmittenni. És fő­leg tévézni. Mert a tévé ter­mészetesen (természetesen?) a legfőbb elfoglaltság a hét vé­gén. Tévé-szempontból már pén­tek este megkezdődik a vasár­nap; megkezdődik a műsor- szerkesztők kötéltánca a leg­különbözőbb nézői igények kö­zött. Derülni lehetne ezen a kí­nos igyekezeten, ha nem tud­nánk, milyen hangerővel és mi­lyen hangnemben követeli a tévéhez érkező levelek és tele­fonok túlnyomó többsége a szó­rakoztatást, mégpedig a minél könnyebb műfajú szórakozta­tást. A jelszó: a tévé kapcsol­jon ki a napi gondokból. A né­zők kisebbik része, amely a ki­kapcsolódóst magvasabb mű­vekben és gondolatgazdag elő­adásban is el tudja képzelni, nemigen ír levelet, és ez indo­kot, majd felmentést ad a mű­sorszerkesztőknek. De legyünk igazságosak, mert látjuk a törekvést: nemcsak Isten veled, drágám! és Éjsza­kai ügyelet, hanem zeneakadé­miai Babits-est is. Nemcsak Szeszélyes évszakok és Tett­hely, hanem A világ nagy ze­nekarai és A modern művészet kalandjai is —, hogy csak a szélsőségeket mondjam. Miért esnek ezek egvbe oly gyakran, kérdezi a néző dühösen, , és igaza van. Tanuljunk meg vá­lasztani, mondja a televízió atyaion, és mégjobban igaza van. Csakhogy aligha kétsé­ges, általában ki kerül ki győz­tesen a családtagok (vagyis gyakran a művészet, meg a szórakoztatóipar) vitájából. Mire a televízió tanácstalanul széttárja a kezét, és ebben már nagyon nincs igaza. Egyébként egy-egy hétvégén minden korosztály és minden ízlés kap valamit a televíziótól. A néző gondja, s gondolom (vagy remélem), a televízió gondja is inkább a minőséggel van. Mert az sajnos, ritka, hogy humánus mondanivaló, társa­dalmi érvényesség és írói, ren­dezői, színészi igényesség olyan magas színvonalú műben egye­süljön, mint az elmúlt hét vé­gén a Patkányfogóban, vagy az Amerikai éjszakában. Ily módon nincs más hátra, mint a televíziónak arra törekednie, hogy minden produkció a saját műfajában a lehető legjobb legyen. És itt alighanem még vannak tennivalók. Az idézett dalocska keletke­zése óta jó 40—50 év eltelt. Azóta másként szól a nóta. Né­hány évvel ezelőtt a tévénézői szokásokat vizsgáló tanulmá­nyokban elrettentő példaként gyakran felbukkan egy vidék! városban élő nyolcéves kislány iskolai dolgozata. „Hogy telt a vasárnap? Vasárnap reggel sokáig aludtam, amikor felkel­tem, tévét néztem. Később fel­ébredtek a szüleim, reggeliz­tünk és tévét néztünk. A csa­lád megebédelt, utána tévét néztünk. Jó filmek voltak. Va­csora után egy kicsit tévét néz­tem, aztán elaludtam. Ilyen volt a vasárnap." Kávéról, ko­nyakról, süteményről szó sincs. G. T.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom