Dunántúli Napló, 1983. november (40. évfolyam, 302-330. szám)
1983-11-12 / 312. szám
MÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT RABA GYÖRGY verse 289 WEÖRES SÁNDOR versei 291 KENYERES ZOLTÁN: Csöng«« Pécsi« (Weöres Sándor pálya- kezdeni!, II. lése) 292 -* NAGY CASPAR versei * 303) SZAKOLCZAY LAJOS-. Az élére állított vers (Nagy Gáspár: Földi prnök) SOS RAKOVSZKY ZSUZSA versei 309 ESTERHAZY PÉTER: Egy Fob jede htod ülésén (fejezet <t Kis Magyar Pornográfia c: könyrhöl, I. rési) 311 KRASZNAHORKA1 LÁSZLÓ: Ördöflcsera és sátóntengő (regényrészlet. I.) 319 A Jelenkor novemberi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Babits Mihály születésének 100. évfordulójára emlékező összeállítást olvashatunk. Berták László, Csorba Győző, Lator László, Nemes Nagy Ágnes és Takáts Gyula versét, Lengyel Balázs emlékezését, Fu- taky Hajna, Rába György és Tüskés Tibor tanulmányát, valamint Csűrös Miklósnak Rába György Babits-monog- ráfiájáról szóló írását találjuk az összeállításban. BERTÓK LÁSZLÓ A szépprózai írások sorában Albert Gábor szociográfiájának befejező fejezetét, Esterházy Péter, Kalász Márton regényrészletét, valamint Kolozsvári Grand- pierre Emil elbeszélését közli a folyóirat. A tanulmányok közül figyelmet érdemel Kenyeres Zoltán írása Weöres Sándor költészetéről. A kritikai rovat élén Béládi Miklós írása méltatja Szántó Piroska Bálám szamara c. kötetét. Ártatlan érc Borsos Miklós pécsi Babits-szobrára Az □ döfés a nyakba, hátulról, hogy beletörött, hogy kimetszhetetlen, s hogy ott áll mögötte, s legokosabb reá hagyatkozni, úgy moccanni, ahogy árnyéka mozdul, úgy húzódni a fa mögé, sarokba, úgy az emberek nézése mögé, hogy a nehezék, a test, a szigonyon, úgy hátrálni a nagy vizekig hogy azt is mindenki szeme előtt, s tudni, hogy az eddigi nyom, az is becsapás, csak ide, csak a térre szaladt le, csak onnan látni, hogy mintha oda ment volna, miközben elromlott az összes igazolvány, a vének mind a fal felé, az ifjak gyanútlanok, a történelem gyámoltalanabb a kifordult esernyőnél, s a filozófiához és a fényképezéshez napfény kell, miközben egykapus a játék, s labdaszedőnek önként mégse azazhogy emberi mértékek szerint megszégyenülve, s mehthetetlenül lázadva végig, akkor is, ha csak az ijedt álarc útvesztőiben, ha csak szoborként, maga elé tartva a megadó, ártatlan ércet s ha csak helyben szaladva folyvást, amíg erejéből telik s lehet, amíg mögötte kifújja magát, s úgy tesz mintha már nem törődne velünk.’ NEMES NAGY ÁGNES Víz és kenyér Babits Mihálynak Reggel, ébredéskor, hét hangon kérdezem: ki evett a tányérkámból? — kérdezem, ki ivott a poharamból, asztalomhoz ki ült le — kérdezem. A Hófehér, bizony a Hófehér, aki piros vérsejteket kivánna még, s följár — agyagedényből múmia-búzát enni még, egy lány talán, nálam hétszerte magasabb egy átlátszó katona, terepszin köpenye hóval borítva, véghetetlen sor, milliók, Te is — én boldogan, én boldogan adom kis étkemet, egyél, igyál, te Több, te óriásbirodalom küldötte, melyhez képest e sáv-lét festett zebracsík, vedd a karom vedd lábam járni, vedd a szemem, mely még fatörzsre, néhány mohos napfoltra lát — és élsz és élsz és éltek, nincs különbség. S ha van köztünk, már eltéveszthető. Ki ad kinek? Mit ad? Homályos arcom hét arcom Rád emelem, ki milliók helyett arc vagy előttem, szenvedő arc, ki védelmedre késztetsz, készületlent, okozatot késztetsz, ok, indokolásra, hitetve: rámszorulsz. Ez az. Ez az. Igen. igen. Egy szenvedő égbolttá szélesülsz, egy sérült légkörré fölöttem, amely felé még fölemelhetem két tenyerem tálkájában a vizet, kenyeret. H ogy apám miként intézte el magában a málnás! nyaralást és következményét: - dicstelen bukásomat az érettségin, arról fogalmam sincs, mert normális körülmények között sem volt közlékeny, ha pedig valami balfogást követett el, visszahúzódott, mint csiga a házába, mindamellett valamilyen formában tudomást vett történelmünk Móhács után legkataszt- rófálisabb vereségéről. Szokásától eltérően, nem is komoly, hanem komor ábrázattal betessékelt dolgozószobájába, azzal, hogy beszélni kíván velem, mégpedig arról, hogy gondolkoztam-e már azon, milyen pályát választok. Hogyne gondolkoztam volna. Valamelyik osztálytársam elfecsegte, úgy hogy a terv apámhoz is eljutott. — És m; szeretnél lenni? — kérdezte pusztán a forma kedvéért. hiszen egyik bizalmas barátomat, O. Zoltánt megbízta, hogy beszéljen le tervemről. Zoltán ehelyett tájékoztatott. Fölkészültem az összecsapásra. Kurtán, eleve dacosan teleltem : — Újságíró. Barátságos arca elsötétült. Egy darabig nem szólt, csak a fejét csóválta rosszallón. Ez volt az első pályaválasztási tárgyalásunk formában, tartalomban hűséges előképe az összes későbbieknek. Figyelemre leginkább a módszer érdemes de erről még lesz sró. Mivel a csend hosszúra nyúlt, s mivel tudtam apám ellenszenvéről az újságírás iránt, előbbi válaszomat kiegészítettem : — Újságírással kezdeném, de végeredményben író akarok lenni. Ekkoriban már közölték novelláimat, tanulmánya imát, cikkeimet, sőt verseim jelentek meg. Pocsék versek. PeChemre olyan tekintélytől kaptam biztatást, mint Kuncz Aladár, az Erdélyi Helikon szerkesztője. Biztatott a magyartanárom is, sikerültebb dolgozataimat fölolvastatta. prózámat könnyednek minősítette. A diákság író- szómba vett, engem akartak az önképzőkör elnökének, nem vállaltam, mert sem elég jó tanuló nem voltam, még kevésbé azért mert a magaviseletéin sem volt kifogástalan. Apám az iskolai bizonyítványomból sem szerezhetett volna sugallatot, ha véletlenül ilyesmi jut eszébe, a fogalmazáson kívül csak a tornában tűntem ki. Ismétlem, apám arca elsötétült. Amire fölkészültem, be is kö. vetkezett: — Az újságírás, fiam, nem pálya — hangzott a megfellebbezhetetlen kijelentés. — De hiszen apa is újságíró — védekeztem. Figyelmeztetőn emelte föl a kezét: — Kényszerből lettem az. — Én is kényszerhelyzetben vagyok. Ez egy kicsit kizökkentette. Kényszeren Erdély átcsatolását értette. Eredetileg bíró volt, az őszirózsás forradalom idején nevezték ki Kelet-Magyaror- szág kormánybiztosává, ami hatáskörben a főispánságnak felelt meg. A főhatalom változással átnyergelt a politikai pályára s lett, ha nem csalódom, a Magyar Párt lapjának, a Keleti Újságnak a munkatársa. — Kérlek szépen — kezdett hozzá véleménye kifejtéséhez —, az újságíró félember, semmihez sem ért, de mindenről véleményt nyilvánít. — De én ... — iparkodtam közbeszólni. — Te író szeretné! lenni. Csak hát íróiból annyit nem lehet keresni, hogy abból megélhess. Író csak azon az áron lehetsz ha mellékfoglalkozásban zsurnaliszta leszel. Az erdélyi közönség nem képes főfoglalkozású írókat eltartani. Mint ahogyan a történelmi Magyarország sem volt képes rá. Márpedig az írásművészetnek az újságírás a legádázabb ellensége. Az előbb ő, most meg én inogtam meg egy másodpercre. Még nem volt erdélyi irodalom, még nem szervezték meg a Szépmíves Céhet. Azt viszont egyelőre nem értettem, miért ellensége az újságírás az írásnak. így aztán gyorsan visszazökkentem gyanakvó hangulatomba. Pedig apám nagyon igyekezett szőrmentén bánni velem. Tíz—tizenkét esztendős korom óta örökös háború dúlt közöttünk s ő nehezen bírta az ostromállapot követelte állandó feszültséget. Ennek előidézője gyanúm szerint én voltam. Édesanyám min. den idejét lefoglalta húgom és öcsém. S én — az elsőszülött, három és félesztendeig szüleim figyelmének, gondoskodásának főtárgya — érzelmileg éhen maradtam. Most meg úgy éreztem, hogy apám közönye a jö- vőmben, a karrieremben fenyeget,- mivel -meg akarja akadályozni hogy a kedvem szerinti pályát válasszam. Szelíden bánt velem, meg is simogatott, nyilván hogy megnyugtasson. mert rendkívül ritkán vetemedett ilyen „túlzó" érzelmi megnyilvánulásra. Az összeütközést ezúttal mindenképpen megúsztuk s ebben a főszerep a meglepetésé volt. Apám ugyanis miután az írómesterséget az újságírással egyetemben elhárította, a következő kérdéssel fordult hozzám : textilmesterséghez, hanem hogy alkalmas vagyok-e rá. Egyébként .már csak azért sem gondolkozhattam, hogy utazzam-e Franciaarszágba- vagy sem, mert időközben repatriáltunk. A család egyelőre Kolozsvárt maradt, engem édesanyám vitt föl Pestre, és helyezett el az egyetemen, beiratkoztam a jogi fakultásra, de onnan néhány előadás meghallgatása után ész nélkül -elmenekültem: statisztikai érzékenységem nem bírta, amit a jogászok a magyar nyelvvel műveltek. Átpártoltam a bölcsészkarra, hallgattam Páulert, Gorrvfcjoczot, Heklert, résztvet- tem a flégyessy-féle szemináriumon, barátkoztam fiúkkal- lányokkal, de zsebpénz és egyéb kellékek híján reményeim sorra lekonyultak. A MAC tehetségkutató versenyén két bronzérmet nyertem, de ősz léfért meg, amolyan zümmögő, duruzsoló fütyörészés. Egy délután megcsikordult az ajtóban a kulcs, s a következő pillanatban fölhangzott a diszkrét füttyszó. ; —• Kezét csókolom, apa — üdvözöltem, s elálltam az út- ját. A füttyszó elnémult, apám homlokára húzott szemöldökkel tudakolta, mit óhajtóik. — Gondolkoztam a dolgon — szólaltam meg mintha egy előző napi beszélgetést folytatnék —, és úgy döntöttem, hogy beiratkozom az epináli textillskoíába. Úgy fogadta kijelentésemet, mintha azóta minden maradt volna a régiben. Holott a körülmények tökéletesen megváltoztak. A dr. Veress András jegyében fogant tervnek Erdélyben volt valamelyes talaja,, annyi mindenesetre, hogy apám elhelyezhetett valamelyik brassói vagy szebeni szövőgyárban, Pesten erre a leg- csékélyébb kilátás sem nyílt. Sőt azt hiszem hogy apám állásával — magasrangú bíró lévén — összeegyeztethetetlen lett volna, hogy egy magánvállalatnál protezsáljon, hiszen, ezzel lekötelezettje lett volna az igazgatóságnak. Ez pedig kihívás a zsarolásra. Apám egyetlen kurta bólin- tással hagyta helyben az esztelen tervet, máris ment tovább, ünnepelte diszkrét füttyszóval a közigazgatási bíróságon aratott diadalát. Mindez valamikor jjúnius elején történt, legalább két hónap telt el elutazásomig, ideje tehát bőven lett volna, hogy ráeszméljen a terv irracionális voltára. Nem eszmélt rá. Direkt járattal nem mehetett Epinalba, az akkori Orient expresszről valamilyen apró ál. lomáson szálltam át — jó- szerencsével, hiszen életemben először utaztam egyedül. Epi- nalban beiratkoztam az École de filatureet de tissage-ba, azaz a fonó-szövő iskolába. Egyszóval menekülésképpen utaztam Franciaországba, de mind az elszántság, mind a tudatosság hiányzott belőlem. Nem tudatosítottam magamban, hogy így vagy amúgy — erre a kockára tettem föl az életem. Lekötött az új az ismeretlen, s mienknél százszor színesebb élet, annyira lekötött, hogy a jövőm teljesen kisiklott a számításaim közül. Franciaországban is kínálkozott kedvező alkalom, amit akár Pesten — kellékek nélkül megint csak nem használhattam ki. Francette — gyönyörű szeretőm, akinek apja valamilyen magasrangú hivatalnok volt — egyik bátyja Indokínában szolgált, mint katona a másik Toúlonban foglalkozott nem tudom mivel, de ugyancsak fontos beosztásban, meghívott nyári szünidőre a családhoz. Ma mór tudom, hogy egy ilyen- meghívás elfogadása kötelezettséggel jár. Francette egyébként ezt nem titkolta előttem, természetesnek tartotta, hogy szerelmes vagyok belé és feleségül veszem. Nem a házasságtól való ijedelmemben utasítottam vissza a meghívást — holott éretlen kölyök voltam — hanem mert nem voltak nyári ruháim. Másrészt szerencse, hogy nem fogadtam el, nem tudtam ugyanis, hogy ilyen alkalommal ajándékkal illik kedveskedni a házigazdának. Tehát nem tettem volna kedvező benyomást a családra. A textllpályával kapcsolatban sem alakítottam ki álláspontomat. Már ismerkedés során meggyőződhettem volna afelől, hogy járhatatlan utat választottam az érvényesülésre.. Elég lett volna annak összegezése amit iskolatársaimtól hallottam. Sajnos, engem nem a tények megfigyelésére, hanem diplomaszerzésre idomítottak. — Te csak végezd a tanulmányaidat, a többi az én dolgom — apóm változatlanul ezt hajtogatta. Iskolatársaim két csoportra oszlottak, kisebbik hányaduk a gyártulajdonosok fiaiból rekl- ruálódott, a másik része becsvágyó, magukat tovább képző munkásokból. . . Mindkét csoport pontosan tudta, milyen kilátással kecsegteti őket a jövő. Én viszont az egyedüli az iskolában az utcáról akartam betörni a szakmáiba, a leghalványabb fogalmam sem volt róla. mihez kezdek, ha majd a kezemben a diploma. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL Emberi környezet- részlet — Nem tűnt föl neked az a cégtábla az Egyetem utcában? Hogyne tűnt volna föl I Az egész város a jogi doktorból lett cipészmesterről beszélt és a többség igazat adott dr. Ve- ressnek, bármennyire valószerűtlen, bármennyire nem egyezik a keresztény középosztály mentalitásával. Úgy látszott, a többség megértette — túlnyomórészt csak elméletileg —, hogy a Romániához csatolt Erdélyben okosabb az értelmiségi pályák helyett gyakorlati pályákon keresni a boldogulást. Mi is sokat beszéltünk erről, diákok. A közvélemény szele minden bizonnyal megcsapta apámat. — Miért tetszik kérdezni? Ekkor jött a meglepetés, mint egy bomba. — Az a szándékom, fiacskám, hogy ha kedved van hozzá, Franciaországba küldelek textiliskolába. Hogy ezt az ötletet honnan vette az öreg sohasem derült ki. Annyi tény, hogy minden előzmény nélkül jött, mint derült égből a villámcsapás. A jövőről szövögetett minden álmom halomra dőlt. Megbénultam, annyira, hogy meg sem” bírtam szólalni. Apám egy darabig figyelmesen nézett, zománckék szeme hideg fénnyel csillogott. Aztán látva, hogy a görcs sehogyan sem oldódik föl bennem, ismét megsimogatta a hajam. — Váratlanul ért a javaslatom. Ne hamankodd el a dolgot, elvégre a jövőd forog kockán. Gondolkozz, aztán majd beszélünk róla, jó? Nem gondolkoztam ezen a nem mindennapi, de mindenképpen csábító ajánlaton. Mindenekelőtt nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Ugyanis hiányzott a minta, soha nem voltam tanúja valamilyen probléma racionális megtárgyalásának. A mi köreinkben a pályaválasztás többnyire így dőlt el: — jogász leszel és punktum. Tehát hiányzott a gyakorlat és hiányzott a módszer, azzal sem voltam tisztában, hogy minden pályának megvannak a maga előnyei és hátrányai, ezeket kell latolgatni, egymással ösz- szemérni. Nem jutott eszembe, hogy a szükséges adatokat magam is megszerezhetem, elég ha ellátogatok valamelyik textilgyárba. Ma már tudom, hogy nem eresztettek volna be, ez esetben még mindig szerezhettem volna szóbeli információkat. Egyszóval gondolkozni csak akkor gondolkodhattam volna a kérdésen, ha egyfelől tudom, hogy erre szükség van, másfelől ismerem az objektív követelményeket, s a magam képességeit vagyis azt, hogy képes vagyok-e elvégezni a szövőgyárban elégzendő munkák valamelyikét. Egyszóval a kérdés nem az volt, van-e kedvem a vén, melegítő híján nem vehettem részt az edzéseken: egyik vidéki kolléganő megkért, kísérjem el erre és erre a bálra, ehhez szmoking kellett volna, nem volt, lemondtam: hozzácsapódtam egy vidám társasághoz, a városligeti jégpályán találkoztak, korcsolyám nem volt, beléptidíjra nem futotta a zsebemből. Egyszóval foghattam'bármi be, vissza kellett vonulnom. Maradtak vigaszul a könyvek. Csakhamar az egész család fölköltözött Pestre. Húgom, öcsém iskolába járt, apám a hivatalába. Édesanyám éppúgy nem találta a helyét mint én, ő koncertekről, bálokról, operaelőadásokról, színházról, s légióként társaságról álmodozott, ragyogó pest, életről, úgy, ahogy vidéken elképzelik. Ehelyett kénytelen volt beérni az erdélyi asszonyok asztaltársaságával a Baross kávéházban. Glczsevszky Jóska, távoli rokonom, tudomást . szerzett atlétikai sikeremről, mire elmagyarázta, hogy a MAC-ban olyan összeköttetésekre tehetek szert amelyek jótékonyan befolyásolhatják (jövendő karrieremet. Én a magyarázatot továbbítottam apámhoz, elmond, tam, hogy bölcsészkari tanulmányom mellett a MAC-ban fogok atlétizálni, ily módon alapozom meg karrieremet. — örülök, hogy megjött az eszed — mondta szemlátomást megkönnyebbülve. De aztán elborult a homloka: — Remélem, végleg eltemetted az írósággal kapcsolatos tervedet? — hangzott a gyanakvó kérdés. Szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy el. Erre jelezte, hogy vége a „kihallgatásnak”. Széttártam a karom: — Bocsásson meg, apa. Melegítő nélkül nem megy a dolog. Anélkül nem edzhetek. Bosszúsan legyintett, hogy erről majd máskor beszéljünk, azzal már el is merült a soros akta jogi kérdéseibe. Tudtam, mit jelent ez. Naponkint kell jelentkeznem, apám naponkint idegesebb, naponkint mogorvább, naponkint elutasítóbb, aminek hatásaképpen viszont alkalomról alkalomra türelmetlenebbül viselkedem, míg végül helyrehozhatatlanul elrontom a dogom. Valamikor ez idő tájt történhetett, hogy mint kotló alatt a tojás megmozdult bennem a hajdani terv a franciaországi textiliskoláről. Elhantoltam hát a MAC-cal kapcsolatos, egyéb, ként nagyon is reális tervemet és elhatároztam, hogy szaván fogom apámat és kiküldetem magam .Franciaországba. Ennek föltétele az volt, hogy jókedvében kapjam el, különben automatikusan nemet mond. Jókedvéről könnyen tudomást szerezhettünk, ilyenkor ugyanis fütyült. Protestáns szemérmével egyedül a fütty HÉTVÉGE 9.
