Dunántúli Napló, 1983. november (40. évfolyam, 302-330. szám)
1983-11-24 / 324. szám
1983. november 24., csütörtök Dunántúlt napló 3 Kollégiumi szobákból tanterem Tavaly készült el egymillió, forintos értékben az 500. sz. intézet új mérőterme k A rr r _ ■ ■■ . ■■ I /■ Művészeti ösztöndíj ifjú amatőröknek Az amatőr művészeti mozgalom támogatására, a mozgalom tömegbázisának szélesítésére, a művészi színvonal emelésére több illetékes szerv ösztöndíjat alapított. 1981 óta évenként kaphat egyszeri anyagi támogatást, fokozottabb szakmai, módszertani segítséget és rendszeresebb bemutatkozási lehetőséget az ösztöndíjat elnyerő csoport. A pályázaton minden működő együttes, szakkör, művészeti klub, alkotó közösség részt vehet, de ösztöndíjat legfeljebb háromszor kaphat. A pályázatokat 1984. január 31-ig lehet beküldeni a KISZ megyei bizottságára, ők véleményezik és továbbítják a KISZ Központi Művészegyüttes címére. A pályázatnak részletes munkatervet kell tartalmaznia, amely magában foglalja a következő évre vállalt feladatokat. Figyelembe kell venniük a csoport jelenlegi fejlettségi szintjét, a tevékenységük iránt megnyilvánuló társadalmi érdeklődést és a megvalósítás helyi feltételeit. A pályázatnak tartalmaznia kefl az együttes minden adatát és a KISZ területi bizottságának véleményét. Az ösztöndíjat legközelebb 1984 márciusában ítélik oda. Szakmunkástanulók jnkb körülmények között Kollégiumi ellátás minden kérelmezőnek Bár fejlesztéseink továbbra is az általános iskolai osztály- termekre koncentrálódnak a kulturális ágazatban, és tantermekből az idén tervezett 58 helyett 61 készül el, némi előrelépés tapasztalható a szakmunkásképzés, a szakmunkás- tanulók iskolai körülményeiben is. Nem beszélhetünk látványos javulásról, néhány változást azonban érdemes sorfa venni, mivel ezek valóban javítottak a körülményeken. Teljesen felszabadult a szakmunkástanulók számára a Pécs-Kertvárosban épült 350 személyes diákotthon. Ennek földszinti helyiségeit tavaly még a Nevelési Központ napközisei foglalták el. Idén ők csak délelőtt használják a kollégium tanulószobáit, amíg a szakmunkástanulók az iskolában vagy a gyakorlóhelyeken tartózkodnak. Pécsett így minden szakmunkástanulónak tudtak helyet biztosítani, ha kért kollégiumi ellátást. A felsőbb évfolyamosok maradtak korábbi lakhelyükön, a Kodály úti és a Geisler utcai kollégiumban, de az elsős szakmunkás- tanulók a kertvárosi épületben kaptak már elhelyezést. A más középiskolásokkal való együttlakás folyamán ugyanis kiderült, más a szakmunkástanulók életritmusa, hiszen ők nem egyszer reggel 6 órára járnak a gyakorlóhelyekre. A szakmunkástanulók kollégiuma ezentúl az 506. számú intézet épületében található. Itt csökkent a bentlakók száma az elmúlt években, és a kollégiumi szobákból — bár elég kis méretű — tantermeket alakítottak ki. Kollégium helyén csináltak 4 osztálytermet' az 500. számú Ipari Szakmunkás- képző Intézetben is. Így e nagyintézményben most 32 osztályterem fogadja az iskola 65 osztályát, mely ugyanakkor 95 szakmacsoportot képvisel, idén egy híján 2000 tanulót. Az 500-asban tehát nem könnyű órarendet készíteni és megszervezni e sokféle, érdekeltségű csoport munkáját. Annyit változott viszont a helyzet, hogy ebben az iskolában is megszűnt a tanulók váltott oktatása, délutánonként csak szakelméleti órákra kell járniuk és marad szabad délutánju.k is. A váltakozó tanítást sikerült mindenütt felszámolni a megyei szakmunkásképzésben, a változatlanul nehéz körülmények között működő Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Intézet kivételével. Az ő 42 osztályuk, 51 szakmai csoportjuk 11 tantermet használ reggeltől estig a saját iskolájában és további tantermeket a szomszédos általános és szakközépiskolában is. Helyzetüket enyhíti, hogy a szakmunkásképző épületében uszoda található, ahol a diákok felüdülhetnek, mozoghatnak az elméleti és gyakorlati órák között. Pécs város legújabb ilyen intézménye az 508. számú a Kertvárosban. A közelmúltban épült, és a legkorszerűbb intézmény is egyben, mely a szakmunkásképzők közül az 506. számúval egyedül tudhat tornatermet is magáénak. Itt nemrég könyvtárat alakítottak ki egy folyosórész lezárásával. G. O. Jubileum előtt. Hűség a kórushoz Bemutatjuk a 25 éve működő Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa egyik alapító tagját Szabadságon van, rendezi a jubileumi kiállítás anyagát —, mondja a telefonban, de menjek csők nyugodtan, amíg beszélgetünk, addig félbehagyja. De hiszen épp erről volna szó: a Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa 25 éves jubileumáról. Erről kérdezem a Nevelők Házában, stílszerű környezetben: elsárgult újságkivágások, plakátok, műsorrendek, fotók, dossziék társaságában — negyedszázad emlékei között. De mindenekelőtt önmagáról kérdezem az együttes — három közül — egyik alapító tagját, elnökét: egyik fő ügyintézőjét — s főképp külföldön — angolul, németül tárgyaló, reprezentáns képviselőjét, azaz társadalmi vezetőjét. Surján Miklósnak hívják. A Baranya megyei Könyvtár igazgatóhelyettese. Tüke pécsi családban született. Diákkorában zongorázott, fagottozott. Mégis inkább könyvtáros szakon végzett a bölcsészettudományi karon, mivel — hangsúlyozza — mindig erre vágyott - igazán. Szakmáját ma is imádja. Itt érzi jól magát: a könyvek ezrei, az újságok, folyóiratok százai között, a belőlük áradó információk özönében. Mindig rejtély előttem: amikor homályosan körülírok egy kötetet, ami eszembe jutott s kellene, de nem tudom se a címét, se szerzőjét, a könyvtáros vagy rávágja a választ — vagy perceken belül előkeresi a könyvet. Hogyan? ,,A könyvtárosnak részben alkalom, részben szakmai kényszere a sokoldalú tájékozottság. Minden fontosat ismernie kell, ami megjelenik a kiadóknál, illetve a folyóiratokban. Másképp nem tud információt adni, s nem tud irányítani sem .. Uj emberek, új színek a hangpalettán Komoly^ tekintélyes irodalomtörténészek állítják, hogy a múlt századi orosz realista irodalom Gogol Köpenyéből bújt elő. Hétfő este, a Mecsek cukrászda hangulatos rendezvényének résztvevői azt tudták meg, hogy sokszínű hazai dzsessz-életünk eredete nagyon hasonló: ez annak a Conda Jánosnak a pokróca alól bújt elő, aki vagy harminc évvel ezelőtt ilyképpen, pokróc alatt hallgatta a dzsesszt. Részben azért, nehogy zavarja vele szomszédait, részben meg azért is, mert az akkoriban — minimálisan — „kozmopolitának"',, „kispolgárinak” és a jó ég tudja, még mi mindennek bélyegzett műfajjal akkoriban egyáltalán nem volt tanácsos dicsekedni... Együtt, jártak zeneakadémiára a kitűnő, fiatalon elhunyt zenekritikussal, Pernye Andrással, de a nagy, közös szenvedélyt, a dzsessz szere- tetét még egymás elől is titkolták. Gonda azóta a hazai dzsessz első emberévé vált, s a hétfő esti klubest arról győzött meg: jó, hogy így történt. Tévedhetetlen biztonsággal kalauzolta végig hallgatóságát nemcsak pályája állomásain, hanem a műfaj lassan évszázados történetén is, hangoztatva és bizonyítva: a dzsessz számára nem elsősorban elmélet, tudomány, hanem mindenekelőtt gyakorlat, amit csinálni kell, s főleg aminek örülni lehet. Mi pedig — pécsi zenekedvelők; a közönség — ennek kapcsán főleg annak örülhetünk, hogy ismét eggyel több szín került a város zenei ■ életének palettájára - ezúttal a vendéglátók, továbbá a Do- Zso és Bornemissza Géza jóvoltából. Nem koncert, ahol méteres - de valójában sokkal áthidalhatatlanabb — távolság választja el művészt és közönségét, hanem közös cselekvés, közös ügy: társalgás az ?■ akkor és ott — legfontosabb témáról. Ahol — nyakkendősen bár vagy anélkül — embernek lehet lenni, kötetlenül csevegni, enni vagy koccintani is: „elvegyülni- és kiválni". Észre kell venni, hogy,— számos más kezdeményezés mellett — ez a szervező intézménynek immár tudatos törekvése, s jó példa rá a Boldogság Házában indított, baranyai művészeket bemutató sorozat épp úgy, mint a Liszt terembeli kamaraesték. Pécs mást is ismerősként köszönthetett e héten: Virágh Andrást, egy mindössze 23 éves, tehetséges orgonistát, a szeptemberi pesti orgonaverseny helyezettjét, a Cziffra György-díj nyertesét. Nem akart orgonista lenni, apja, a kiváló művész-tanár, Virágh Endre — akivel többször járt már Pécsett —, erről eleinte csak lebeszélte - hogy aztán annál nagyobb hittel, lendülettel tanítsa. Nem veszett kárba az apai igyekezet. . . Csak emlékeztetőül: a Cziffra-díjat annak adják, aki legjobban, leghívebben játssza Liszt műveit. Varga J. Hittel, szenvedéllyel beszél választott hivatásáról. Különösen arról, amit a legjobban szeret: most egy baranyai hely- történeti gyűjteményhez kapcsolódó bibliográfiai kutatómunkán dolgoznak. Ebben jelen lesz valamennyi kiadvány, lap, folyóirat teljes katasztere. A hajdani pécsi Press Freue Flugblätter-tö\ (1848) a Mecseki Bányászig minden, ami Baranyában megjelent. Munkája mellett másik szenvedélye az olvasás és a zenehallgatás. Már amennyi időt hagynak er. re a kórusélet, a heti háromszori kóruspróbák és a szereplések. Negyedszázada . . . Körülnézek. Kissé csüggete- gen ... Az asztalokon, látom, elmosolyodik rajtam, a dokumentumok halmaza... S bár pontosan följegyzem az együttes pályaívének minden fontos állomását, érzem, ezek rövid, „szűkített" összefoglaló áttekintése is oldalakat venne igénybe. Inkább arra gondolok: ez az együttes, amely annyi szép hazai és nemzetközi sikert hozott ennek a városnak, ennek az országnak: s amely ma Európa egyik legnívósabb, ismert amatőr kórusa — s amely ugyanakkor negyedszázada fontos és állandó tényező Pécs művészeti életében — vajon milyen különös erővel rendelkezik, amivel a biztonság, az állandóság érzését sugározza magából. A lehető legmagasabb művészi erő állandóságát. A kórus elnöke elgondolkodik. „... Talán a hűségben ez az az erő a kórus iránt, tagjai részéről, akik ritkán cserélődnek. A három alapító tagon ki. vül a 35 tagú együttesben ma is kilencen énekelnek itt 20 évnél régebben. Ez a hűség közösségformáló és repertoárformáló erő. Másképp nem lennénk képesek arra, amit elvár, nck tőlünk ...” W. E. Képernyő Lakóhely Igazán bőségesen tájékoztat mostanában a televízió a hazánkba látogató nevezetes személyiségekről. Az osztrák kancellárról egy kiváltképp kellemes riportot is készítettek, az ilyenre mondhatnánk, ha nálunk mondani ilyesmit szokás volna, hogy exkluzív. A közvetlen és barátságos kancellár igen jó riportalanynak is bizonyult, nagyon sok érdekes, személyes dolgot is mondott, amelyek bármelyikét bízvást elemezhetném itt e hasábon. Némi röstelkedéssel, de legalább őszintén be kell vallanom, hogy a számos, nyilván igen fontos megnyilvánulás mindegyike eltörpül szememben egy aprócska momentumhoz képest, amely mintegy mellékesen, nyilván két jelentékeny mondat között hangzott el. Hogy ti. a kancellár nem lakik Bécsben, hanem egy községben lakik, neqyven kilométerre a fővárostól. Az aprócska tény, ahogy mondani szokták, a reveláció erejével hatott rám. Valószínűleg mások is megütköztek egy pillanatra. de talán elintézték a kérdést azzal, hogy a hóbortos ötletek a neves nyugati személyiségeknél nem számítanak rossz pontnak, sőt. Esetleg az egész valami ügyes propagandafogós. Lehetne valami más hobbija is — a nagy emberek az ilyesmiktől lesznek „emberszabásúvá” a tömegek szemében —, de hát neki pont ez jutott az eszébe. Hát istenem. Holott a dologban épp hamisítatlan természetessége volt a legmeghökkentőbb. Hogy az ember, ha itt vagy ott lakott több tíz évig, hát továbbra is ott lakik maid, noha közben fontos köztisztviselő lett belőle. Mi több: központi fontos ember. Ez a külvilágból idecsöppent apró adalék bolondos táncra ingerli az ember fantáziáját, Majhogynem bakugrásokra Csitítani igyekszik: de kérem az a szomszéd ország kis or szág, nincsenek távolságok Csakhogy ami azt illeti, a mi énk se óriás. Mégis vannak távolságok, de mekkorák! S nem mondom, hogy nálunk ismeretlen fogalom az ingázás, de ezt a fogalmat jószerivel nem erre a jelenségre hasz. náljuk. Erre a jelenségre nem használunk semmiféle Logoimat. Mert ilyen jelenség nálunk nincs is. Azazhogy van azért. Itt-ott egy csökönyös fickó. Rájuk már inkább illik a szó: hóbortosak. Nemrégiben az egyiket — egy közismert, közkedvelt operaénekest — percekig faggatott a riporter, hol másutt, mint a televízióban, hogy miért maradt Szegeden. Vagy hússzor föltette a kérdést, miért nem jön (sic!) Pestre, ha egyszer... A hóbortos ember türelmesen megmagyarázta, újra és újra. A riporter nemigen értette. Nem is csodálom. A „mindenki lépik egyet" lakóhelyileg is _ olyan jól b evált magyar gyakorlat, amelynek végét elnéptelenedett, gyommal benőtt falvak jelképezik. Valamint a másik véglet, a végkifejlet, az „eredmény": összezsúfolódott emberek, akik jó vízért, tiszta levegőért és mozgástérért kiáltanak részben a pusztába, részben az állam fülébe. Persze, hogy nem, mert közben a bekötő utak nem épültek meg, a szárnyvasuta- kat felszámolták, a közlekedés megdrágult. Telefon épp „a végeken” van legkevesebb. Mondjuk, nálunk is volna kancellár, és nem költözne be a központba. Ű esetleg még megtehetné. Mindenki más már jobban meg kell hogy gondolja. Nem elég, hogy minden ellene dolgozik, még bolondnak is nézik. Azt meg ki szereti? H. E.
