Dunántúli Napló, 1983. november (40. évfolyam, 302-330. szám)

1983-11-19 / 319. szám

\ Könyvről könyvre Csorba Győző: Simeon tűnődése CSORBA GYŐZŐ ■ • U resség A költői alapmagotartós Csorba Győzőnél valóban a tűnődés, a töprengés, a meditáció - lassan félszá­zada, első versei óta mind­máig. „Ablakon keresztül" a címe első szonettjének gyűjteményes kötetében, most pedig, az új kötet cimadójában olvashatjuk: „Az ablaknál ülök Nehéz tavasz Kincseket mutat mégis a világ Remegés bé­lel Jiűs kételkedés . .Egy másik új versben is felbuk­kan az alaphelyzet: „Ujja- im közé fogva arcom állam / töprengek az életen és ha­lálon”. Egyik korábbi köteté­nek pedig ez a címe: „Séta és meditáció'1. Csorba Győző mintha öl­ven éve ülne az ablakban vagy sétálna egy kertben — vagy nyitott szemmel fekve meredne az éjszakába. S tűnődnék, töprengene, medi­tálna... Mindenképpen olyan alaphelyzetben, ahon­nét kifelé is. befelé is, előre is, hátra is, a jövőbe is, a múltba is, életre is, halálra is nyílik kilátás, ahonnét önma­ga s a világ is befogható. Lassan ötven éve változat­lannak tűnijt ez a mozdulat­lan, vagy csak alig mozduló alaphelyzet, amelyben néha mégis szédítő gyorsasággal suhan el az élet millió jelen­sége. miközben a lélek csak néhány karcolásnyit változik. Mert meghatározó élmény ebben a lírában az idő, a sokféle idő, a külső és a bel. ső a gyors és a lassú, a körbeforgó és az egyirányú, visszahozhatatlan. Alapél­mény az elmúlás, az örege­dés, a haláltudat. alapél­mény a század szorongása, az ember méltósága és szé­gyene, megalázottsága, meg- vertsége és reménykedése. Ez a csendes tűnődés, töprengés, meditáció nagyon sok versben fojtottan drámai, mert hatalmas ellentétek fe­szülnek benne szüntelen küz­delem folyik valami oldódá­sért. harmóniáért, amely mindig, újra ellentétekké esik szét, lehetetlen a teljes megnyugvás, mert mindennek mélyén ott az emberi létezés és a halál abszurditása. Erről legalábbis ilyesmi­ről szólnak Csorba -Győző versei, lassan ötven éve, végtelen gazdagságban és változatosságban. A Simeon tűnődése természetes „foly­tatása" ilyképpen a korábbi köteleknek, ugyanakkor más is, a hasonlóságnak és a kü­lönbözésnek egyszeri és kü­lönös változata, amely évtize­dek óta sajátossá és össze- téveszthetetlenné teszi ezt a költészetet. A kötet a korábbiakhoz viszonyítva mégis mintha a belső egységesülés növekvő erejét tanúsítaná. Az olap- magatartásként jelzett tűnő­dő meditáló „lét-versek", az öregedéssel, múlandósággal közvetlenebbül küszködő, egyre inkább befelé tekintő költemények száma megnöve­kedett. Az egységesülést a ciklusok rendje és aránya is érzékelteti. A hat ciklus kö­zül A közelgő lal, a Cyrano érdeke, s részben a Merőben más is lényegében azonos jellegű verseket tartalmaz, több darabjuk, fel is cserél­hető, s együttesen a kötet háromnegyedét alkotják. A Főhajtások, a Mediterráneum és a Kézlegyintés jobban el­különülnek noha valójában ezek is külső jegyek alapján. Az egységesülés nem „előnye" vagy „hátránya", hanem tulajdonsága a kötet­nek. de valószínűleg össze­függ mélyebb okokkal, min­denekelőtt azzal, hogy a ver­sek keletkezésének időszaka a korábbiaknál súlyosabb sze­mélyes megpróbáltatások elé állította a költőt. Másrészt azonban a múló idő, s követ Csorba Győző Simeon tűnődése Az ürességet kellene megírnom. De milyen az üresség a papíron? Milyen a belükből formált üresség? Az én ürességem milyen üresség? Tengernyi tó, elönti a világot hollósereg, földet, leget bekárog. Az én ürességem fáj, mint a friss seb, bennem van, bár vagyok százszorta kisebb. Az ürességet, hogy ne lenne bennem a bőrömön kívülre kéne tennem. Sikerül is talán ha majd megírom. De milyen az üresség a papíron? Roppant nagy „O” tán, melynek a papírra kerületéből már nincs semmi írva, s nem tudható, merre fut karikája, s hogy egyáltalában van-e határa? OLÁH JÁNOS Visszatérés kezményei önmagukban is alakították, módosították ezt a múlandóságra épp legér­zékenyebb költészetet. Nem utolsósorban pedig komo- rabbá vált a világ, a külső környezet, súlyosbodtak a közösség gondjai növekedett az emberiség, s az értékek vészé lyeztetettség e. Keményebb, komorabb, szívszorítóbb ez a kötet a korábbiaknál. Kívül-belül élesebbek a feszültségek, drámaibb a meditáció, a tűnődés, a töprengés. Ez a látszólagos paradoxon, a „drámai tűnődés" alighanem Csorba Győző egész költé­szetének, különleges minő­ségének, sőt költő; nagysá­gának kulcsa, de legalábbis ennek egyik feltétele. „A közelgő fal persze hogy keresni készt a biztosabb és tógabb tájakat, de itt a summák summája következik, a minden-fontos és a minden lényeges." — írja az első ciklus cím- adó versében. A helyzet lé­nyege drámai a költemény mégsem szorongást, félelmet vagy pánikot sugall, hanem a nyugodt, sőt tevékeny szembenézés és vállalás pél­da-erejű etikáját. A közelgő fal előtt, elől sem lehet és kell visszafordulni a múltba, az emlékezetbe. így zárul a vers: „Figyelmesnek kell lennem és hűnek nagyon és bátornak és nem kímélőnek kímélőnek magam, s zokszó nélkül vállalnom a vegyes batyukkal rám köszöntő perceket." Talán ez a vállalás a kö­tet legszebb és legvonzóbb sugallata és „tanulsága", amely tisztábbon és feleme- lőbben szól most mint valaha Csorba Győző költészetében. Formai, technikai szem­pontból nézve is a mai köl­tészet legmagasabb szintjén helyezhetjük el ezt a kötetet. Versbeszéde eredete szerint talán a kései Babits és Sza­bó Lőrinc reflexív lírájához áll a legközelebb, de mára összetéveszthetetlenül egyéni. Egyszerű és természetes ha­tású. de nincs köze sem a dalszerűséghez, sem az élő­beszédhez. Meghatározni rendkívül nehéz leginkább magának a költőnek a segít­ségével írhatjuk körül, a „Költők, fiatalok" c. vers alapján. Csorba Győző számára „a költészet szent", de nem va­lami élet és valóság fölötti fennkölt magasztos eszmény. Ügy szent, „ahogyan szent az ember a föld meg az ég", a világ alapvető dolgaival egylényegű. Olyan természe­tes is. mint a világ alapvető dolgai: nem szó-mágia és nem mutatvány, nem szerep és nem játék. Példája „a rendes szívdobogás, ami egyszerű tiszta nem szól bele álca fogás". Szederkényi Ervin Ez a fészektől elváló és visszatérő vonal ott jár a jövőben: egyre tógabb köröket írunk a mélyarcú otthonok fölé, fénybe hunyt szemünk az önmagába mélyült völgyhöz lesz hasonló. Néhány veszélyes kanyar, aztán a jólismert nappalok logodnak, a visszatérés csalódott arca. Kőibe Mihály rajza E gyesek véleménye szerint Bogotá a lehető leg­rosszabb hely a vilá­gon egy ilyen interjú összeho­zására. De Sándor Krass és Ivi Vogtländer, a kamerámon sze­rint ez sem rosszabb, mint pél­dául Rio vagy Havanna. Kedd­re beszélték meg a találkozót a három úrral a Tropica elő­csarnokába. A neves újságírók fehér sportöltönyt húztak, elegáns és fölöttébb praktikus viselet eb­ben a párás hőségben. Hom­lokukon alig észrevehető zöld szem ellenző. A pincérek a falat támasz­tották, és a legyekkel foglala­toskodtak, rajban dongtak kö­rülöttük; a mixer a megtévesz­tésig hasonlított egy híres né­mafilm-sztárra. Sándor Krass éppen jégbe hű­tött italt rendelt, amikor az urak megérkeztek. Együtt léptek be az ajtón, de egyáltalán nem biztos, hogy együtt is jöttek, ugyanis egy kocsi állt csak a szálloda előtt. Valamelyiküknek gyalog kellett jönnie. Sándor Krass és Ivi Vogtlän­der észrevétlenül egymásra mo. solygott. A három férfj olyan benyo­mást keltett, mintha kölcsönö­sen támogatnák egymást; egy­szerre ültek le az újságírók ud­varias fölállása utón, egyikük műlába halkan megnyikordult. A pincér kihozta az italt, a többiek most is a falnak tá­maszkodtak, fáradtan hesse- gették a legyeket szótlan pil­lantásuk a betévedt délutáni vendégeken nyugodott. „Bizonyára tudják az urak: miért kérettem önöket ide . ..” mondta Scndor Krass halkan. Egyszerre bólintottak mind a hárman. Egyesek szerint Bogo­tá a lehető legrosszabb hely a világon egy ilyen interjú össze­hívására. De szerintünk ez sem rosszabb, mint például Rio vagy Havanna . . . Őszintén re­méljük, hogy egyetértenek a színhely megválasztásával . . .?" „Igen" mondták és bólintot­tak. „Először Fernando Barnás­nak szeretnék föltenni néhány kérdést, fordult Sándor Krass o három beszélgetőpartner kö­zül ránézésére a legidősebbhez. Fernando Barnas magas. szi. kár ember, ötven felé járhat, sokdioptriás szemüveget visel, arckifejezése szenvedő — biz­tosan gyomorbajos. .Barnas úr, egyik svéd újság állítása szerint ön nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy végérvé­nyesen szakít hazája föld alatti mozgalmával. Megfelel ez az állítás a tényeknek?" „Nem! Soha nem mondtam ilyet. Hazudik az újság, amikor ezzel traktálja a világot ez én kijelentésem gyanánt. . Néz­ze, túl sokat szenvedtem ohhoz, hogy most egyszerűen csak visszavonuljak. A ■ nép ügye iránti lelkesedésem semmit sem változott. . . Kérdezze csak meg a nézőket: Mit érne Fernando Ba.no az egyszerű nép iránti elkötelezettsége nél­kül . .? — Kérdezze csak meg nyugodtan. A gondolkodó, együttérző világ tudja a vá­laszt :. !” Kimerültén dőlt hátra, és reszkető kézzel hosszú, vékony szivarra gyújtott a ró annyira jellemző, számtalan képről 's- mert mozdulattal. Ivi Vogtlän­der ennek ellenére sem mular.z. Ivi Vogtlöndernek nem volt szüksége Sándor Krass utasítá­sára, máris lencsevégre kapta Lope-t amint éppen levetette a zokóját és az ingjét. Csupasz felsőtesttel állt ott. bőre nedvesen csillogott a kínzások vérpiros, mély nyomai­val. Hangos teatralitással be­Hllartin Stephan Interjú Bogotában tóttá el a felvételt, krómos csil­logásé kézikamerája halkon surrogott. Ezzel vonta magára a Tropica falánál támaszkodó pincérek figyelmét az asztaltór- soság. „Lope”, fordult Sándor Krass a legfiatalabb vendég felé. Ugye szólíthatom Lope-nek?" A megszólított kövér, indí- profilú barnabőrű férfi egyet- értőleg mosolygott. „Lope vagyok", mondta ön­érzetesen. Mutasson egyetlen kunyhót az Andokban. ahol nem függ a falon a képen a Szüzmáriát megillető helyen, és istenuccse ezer pezót fizetek magának . . Hát így áll a do­log Lope-vel, szenyor!" „Nos igen. Ugye jól tudom, három héttel ezelőtt még a Junta kezében volt, megismerte Magaro sziklasírjait." Komolyan bólintott, majd vá­lasz helyett fölállt o székről, és lesson vetkőzni kezdett, ponto­san úgy, mint a lefekvéshez ké­szülő parasztok. szélt a közelmúlt szenvedései­ről. mintha egy téren hatalmas embertömegnek szónokolna. „Amikor megtalálták nálam a röpcédulákat, Jorge Belasques- zel és Luis Nama-val együtt Magaro rettegett sziklasirjába zártak. Mindennap nyolc órát ütlegeltek bennünket, de még­sem tudtak rábírni, hogy el­áruljuk bajtársainkat. A vizsga, latot vezető rendőrtisztnek esté­re felhólyagzott a tenyere: Az ördögbe is, ilyen fickókkal még nem volt dolgom! mondta Ki­töröltem a szám sarkából a vért, és így feleltem: Ilyenek vagyunk mind hóhér úr! Erre föl összezártak bennünket o mérgeskigyókkal. Két bajtór- sam — nevüket a nép soha nem felejti el — az első éjjel halálra marták. En a csuposz nyakam köré tekertem az egyik szörnyeteget, így győztem le a félelmet... Az Andok ge­rillája összebarátkozott az An­dok kígyójával. Sikerült meg­Németh Miklós rajza szöknöm Magaro sziklasírjóból. Folytatom a harcot...” Felemelte az öklét, és úgy maradt, amíg a szemtelen le­gyek a meztelen test szoborsze­rű mozdulatlanságát kihasz­nálva véget nem vetettek a grandiózus póznak. Lope gya­nakodva pislogott Ivi Vogtlän- derre. „Sikerült?" — kérdezte. „Megvan” mosolygott rá a kamerámon. Sándor Krass megköszönte a beszélgetést. Lope ismét felöltözött, szó nélkül leült, majd hideg tur­mixot rendelt és olyan élvezet­tel itta, hogy látszott rajta a nélkülözés, de az is. hogy bár­mikor kész az újabb nélkülö­zésre. ,/Ernesto Vi . . ”, A harmadik beszélgetőpartner neve meg­akadt Sándor Krass torkán. Ernesto Vilar aki az előbb még az asztalnál ült, eltűnt. „Elment”, mondta Fernando Barnas lekicsinylőleg, és unot­tan bámulta híres szivarját. „Miért?" kérdezte Sándor Krass, miközben Ivi Vogtländer csalódottan leengedte a kame­rát. Fernando Barnas és Lope megvonták a vállukat. „Ott megy, ni" mondta az egyik pincér, oki az üres po­harakat szedte össze. „Hol?" „Ott", mutatott a nagy dup­laszárnyú bejárati ajtó irányá­ba. A „Tropica” előtti tágas tér néptelen volt, csak az árkádok árnyékában bóbiskolt egy-két vézna fiú, cipőpucolásra várva. Egy nő pirosmasnis fehér kisku­tyát emelt ki az autóból, ami aztán rögtön tovább is robo­gott. Ernesto Vilar-nak hült helye. Scndor Krass kérdőn nézett a pincérre ak; vele együtt ki­jött az ajtóig. A pincér szemé­hez emelte a kezét, és hunyor­gott. „Biztosan befordult vala­melyik mellékutcába" mondta. „Igen csak ez történhetett. Azért különös hogy ilyen gyor­son nyoma veszett, hiszen sán­tít, kétszer is eltörték a tér­dét .. ” Ferncndo Barnas és Lope Samara hangos, szívélyes neve­téssel búcsúzott, együtt szálltak kocsiba. Ivi Vogtländer tanácstalanul vonta meg a vállát, és kérdőn nézett kollégájára. Sándor Krass csak bólintott. Ivi Vogtländer kinyitotta a kró. mos csillogásé kamera kazettó. ját, és kihúzta belőle a filmet. A tekercs összegubancolódott és zizegve hullott a földre; a pincér, miután letörölte a szé­keket, kivitte magával. „ön fizeti az egész szám­lát?" fordult Sándor Krasshoz. „Természetesen. írja a töb­bihez." A mixer kiszólt a terem bel­sejéből: „Az ur aki először távozott, már fizetett." A mixer a megtévesztésig hasonlított egy híres némafilm­sztárra. Juhász Edit fordítása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom